A Tanműhely indulása előtt is jártam már a Bercsényi iskolába, de az olyan régen volt,
hogy azóta az iskolai tanárok zöme   -  főleg a fiatalok, akik mostanában kerültek oda  - vagy elfelejtett, vagy nem is ismert egyáltalán.

Hetenként egyszer-kétszer bementem ugyan az iskolába adminisztrációs ügyeket intézni, de ilyenkor csak az igazgatóval és a helyetteseivel,  illetve a titkárságon dolgozókkal találkoztam.

Igaz, hogy később az igazgatónő meghívott az iskolai rendezvényekre, ünnepségekre, de a sok ismeretlen között nem ismert volna meg senki.
A Bercsényis tanárok közül öten-hatan kijártak a Tanműhelybe tanítani.
Velük rendszeresen találkoztam.
Sőt a tanműhelyben is szerveztünk néha  Nőnapi, Húsvéti, Karácsonyi ünnepséget, ahova meghívtuk az iskolai tanárokat.

Egy véletlennek köszönhető, hogy az első iskolai rendezvényen, amelyen részt vettem, már úgy jelentem meg, hogy a nevemet majdnem mindenki ismerte.
A véletlen a következőképpen történt:

Az iskola egyik osztályát az osztályfőnökük kirándulni vitte Komáromba, vonattal.
Nem lehettek gyakorlott vonatozók, mert Győrben  felszálltak egy nemzetközi gyorsvonatra, amelynek Komáromban nem volt megállása.
Ráadásul helyjegyes is volt.  A kirándulók ilyennel nem rendelkeztek.
Még szerencse, hogy a jegyvizsgáló rövidesen a közelükbe ért, amikor is kiderült a téves vonatra szállás.
A tanárnő nagyon megijedt amikor megtudta a tényeket.
Rossz vonatra szálltak.
A kisebbik probléma, hogy nincs elégséges menetjegy.
A nagyobbik, hogy a vonat Komáromban nem áll meg, csak legközelebb Kelenföldön.
A tanárnőnek az jutott eszébe, hogy telefonos segítséget vesz igénybe.
Felhívta az iskolát és elpanaszolta, hogy merre járnak az osztályával.

Mindezt akkor tudtam meg, amikor az igazgató helyettes hívott engem és megkért, segítsek a Bercsényiseken.
Azonnal beindítottam a hadműveletet.
Legelőször felhívtam a menetirányítót, aki nagyon örült nekem, hiszen két hete még együtt dolgoztunk.
Elmondtam a hívásom okát.
Segítsen , hogy a nemzetközi vonat megálljon Komáromban.
A régebbi barátságról nem feledkezett el és megígérte, hogy segít.
Én sem tétlenkedtem.
Hívtam a komáromi rendelkező forgalmi szolgálattevőt  -  aki persze szintén örömét fejezte ki, hogy hallhatja a hangom  - és  elmondtam gyorsan az esetet, hozzátéve, hogy a menetirányító  rábólintott a műveletre, amit tőle is kérek.
Állítsa meg a gyorsvonatot Komáromban, hogy le tudjanak szállni a tévelygők.
Neki sem volt ez ellen kifogása.

Ezután felhívtam a komáromi, személy-pályaudvari szolgálattevőt,  akit valamikor tanítottam a Bercsényiben,  és elmeséltem neki az esete, és hogy emiatt a nemzetközi gyors meg fog náluk állni.   Ne lepődjön meg, hanem segítse a Bercsényiseket leszállni a vonatról.

Mindez persze nagyon gyorsan kellett, hogy történjen, mert a vonat jó  20 perc alatt odaér Komáromba.
Még az iskolát is felhívtam, hogy szóljanak a tanárnőnek a vonaton, hogy készítse fel a tanulókat a komáromi leszállásra, sőt keresse meg a jegyvizsgálót és mondja meg neki,  a vonat Komáromban meg fog állni, hogy ők leszállhassanak.

A jegyvizsgáló is csatlakozott  a diákokat segítőkhöz.
Úgy szervezte meg, hogy ne egy ajtónál szálljon le mindenki, mert akkor több idő kell a leszálláshoz.
Az osztálynak sikerült Komáromban leszállni.
A vonat összesen kettő perc kését szenvedett, amit a mozdonyvezető már Tatabányáig „behozott”.
Még egyszer felhívtam az összes résztvevőt és megköszöntem a segítséget.

A Bercsényiben is híre ment, milyen ügyesen el tudtam intézni, hogy a  kirándulóknak ne Budapestről kelljen visszautazni Komáromba.
Nem beszélve arról, hogy ez mennyibe került volna.
Időben is és pénzben is.

Így történt, hogy a legközelebbi iskolai rendezvényen, amikor bemutatkoztam valakinek,  felkapta a fejét:
Ó, hát te voltál az, aki….?

Az OKJ-s képzés tananyagát főleg a vasúti szakvizsgákra való felkészülést elősegítő ismeretek oktatása tette ki.
Ezek közé tartozott a  Forgalmi ismeretek.
Nem valami udvarias dolog, hogy ezt említem először, hiszen ezt a tantárgyat, illetve  a hozzá tartozó gyakorlati foglalkozást  én  tartottam.
Az elméleti részt az iskola tanára tartotta, akit valamikor, amikor kijött a Főiskoláról, én készítettem fel a vasúti szakvizsgákra.
A hozzá tartozó gyakorlati téma  oktatása az én hatáskörömbe tartozott.
A forgalom gyakorlat  legnagyobb része Győr állomás területén volt megtartva.
Mivel  már ötven év óta ezen az állomáson dolgoztam és nem  volt egy  apró síndarab sem, amit ne ismertem volna,  sok mindent meg tudtam mutatni a tanulóknak.
Ennek volt ugyan egy kis elvi akadálya,  amit még ma sem hárítottak el az illetékesek.
Még pedig az, hogy a tanulókkal az állomás    -  utasok által nem járható   - területén, csak megfelelő igazolással lehetett volna tartózkodni.
Ilyen igazolás nem volt, és úgy tudom, hogy még most sincs.
Van ugyan a munkavédelmi szabályzatban a felügyelet alatti szolgálatra vonatkozó nyomtatvány, de az nem erre az oktatásra vonatkozik.
A főnökeim azt mondták, amikor  ilyen igazolást kértem, hogy :
minek neked igazolás?  Mindenki ismer!
Ebben volt ugyan igazság, mert bárhova mentünk, mindenhol ismerősökkel találkoztam.
Ez addig ment így, amíg egy fiatal rendésszel nem találkoztunk, aki   -  joggal   - megkérdezte tőlünk, hogy:   hova,  hova?
Nagy nehezen kimagyaráztam magam.
De, ha tetszett ha nem,  rá kellett jönnöm, hogy az az idő lassan lejárt, amikor, ha valahol megemlítettem a nevemet, a jelenlevők felkapták a fejüket.
Nagy problémát nem csináltam az esetből.
A felügyelet alatti szolgálatra vonatkozó nyomtatványt kitöltöttem olyan szöveggel, hogy a tanulók az én felügyeletem alatt vannak  (igaz, hogy a munkavédelmi szabályzat csak két tanulót engedélyezett ilyen formában felügyelni):
Ezzel már senki nem törődött.  Meglátták a bélyegzőt és az aláírásokat (egyik az enyém volt) és mehettünk tovább.

A forgalmi ismereteken kívül tanítottam a hozzá tarozó tantárgyakat is.
Ezek voltak a Biztosítóberendezési ismeretek,  Munkavédelmi ismeretek, Kocsigazdálkodási ismeretek,  Közlekedés földrajz és a SZIR.
Ezek később megszűntek önálló tantárgyak lenni.  Mindet beolvasztották a forgalmi ismeretekbe.

Nem panaszkodhattam, hogy nem vagyok foglalkoztatva.
Az első öt tanévben hetenként 18-20 órám is volt.
Sőt, egy éven az iskola igazgatója még azt is megengedte (egy kissé nagyképűen mondhatnám, hogy megkért rá),  hogy az egyik 13-ik osztály osztályfőnöke legyek.
Ez persze nem volt hivatalos. Annyira nem, hogy nem is fizettek érte.
Az igazsághoz tartozik, hogy volt olyan tanév, amikor a biztosítóberendezési ismereteket, illetve a SZIR-t   (Szállításirányítási Információs Rendszer) állomási szakoktató tanította.
Hamar megunták, mert nem érte meg hetenként két óráért felborítani a munkarendjüket.

A kereskedelmi témájú tantárgyakat állomási szakoktatók tanították.
Így Személyszállítást, Pénztárt és Árufuvarozást,  amikhez én egyáltalán nem értettem.
Valamikor ugyan nekem is vizsgáznom kellett ezekből az ismeretekből,  de - Uram bocsá’ -
a vizsgát követő napon már el is felejtettem. (mert nem szerettem).
Ezeknek a gyakorlati részét a második tanévtől egy régi kolléganőm   -  akivel már állomási oktatóként is együtt dolgoztunk   -  tanította.
Ő is a Tanműhely létszámába került, sőt,  jobban mint én, mert amíg én egyéni vállalkozóként tanítottam, ő  tényleges dolgozóként. 

A vasúti tárgyakon kívül a tanulók tanulhattak nyelvet  (németet, vagy angolt), jogi ismereteket,  számítógép kezelési ismereteket, amit az iskola tanárai tartottak.
Sőt még heti két tornaórára is be kellett járniuk az iskolába, amit a tanulók,  mondhatnám, hogy,  utáltak.
Egyrészt  az ötödik-hatodik óra után be kellett menni az iskolába. Ott át kellett öltözni.
Legtöbbször azonban az volt a baj, hogy nem volt tornatanár, mert éppen mással volt elfoglalva.
Nem csoda, hogy előbb-utóbb a tornaórák elmaradtak.
Megemlítettem ugyan az igazgatónőnek, hogy adjon két pingpongasztalt a nagytermünkbe és ott én megtartom a tornaórákat.
(Valamikor! voltak ott pingpong asztalok, de az átépítéskor elvitték őket).
Az igazgatónő – finoman szólva  - nem tartotta ezt jó ötletnek.

Az órabeosztásról még annyit elmesélek, hogy a Tanműhelyben az órák  7 óra 40 perckor kezdődtek,  45 percesek voltak, mint máshol, de 10 perces szünetekkel.
Nálunk nagyszünet nem volt.
A kezdést azért alakították így ki, mert az iskolai tanároknak ki kellett érni  az itteni órákra, illetve innen vissza kellett érni az iskolai óráikra.
Ez a 20 perc eltérés általában erre elég volt.
Kezdettől fogva hiányosság volt   -  még most is így van   -  hogy nincs csengő, ami a szünet illetve az óra végét jelezné.
Az óra végével nem is szokott probléma lenni, mert a tanulók erre figyelmeztették a tanárokat.  Órakezdésre viszont  úgy kellett őket összeterelni, mert akkor már nem működött az órájuk.

Már említettem, de még egypárszor elmondom, hogy viszonylag fegyelmezett tanulók kerültek hozzánk.
De az is lehet, hogy sikerült őket úgy irányítani, hogy elfogadható legyen a magatartásuk.
 A magam részéről az első órákon felhívtam az elvárható magatartásra a figyelmet.
Elmeséltem a cowboy-os viccet.
Joe megnősült.  Feleségül vette Mary-t. 
Esküvő után felültette az új asszonyt maga elé a nyeregbe és mentek hazafelé.
Egyszer csak a ló megbotlott.
Azt mondja Joe:  egy!
Mennek tovább.  A ló megint megbotlott.  Mondja Joe:  kettő!
Nem sokára megtörtént, hogy a ló harmadszor is megbotlott.
Azt mondja  Joe:  három!   Elővette a coltot és szíven lőtte a lovat.

Mary-nek a szíve is megállt. Nekiesett Joenak.
Ejnye Joe, hogy lehetsz ilyen szívtelen, gonosz, érzéketlen, hogy egyszerűen lelőtted azt a szegény lovat?

Joe ránézett szígorúan Maryre és csak ennyit mondott:  egy!

A tanmese után elmondtam, hogy mire volt ez jó.
Aki nem úgy viselkedik az órán, hogy nekem megfeleljen, „rászámolok”.
Egy!!!,  kettő!!!,  három!!!.  A harmadik után ugyan nem fogok lőni, de az illetőnek el kell hagyni az órát.
Beképzeltségnek tűnik, de a tanulóim a megmondhatói, hogy ez nagyobb büntetés volt, mintha lőttem volna.
Nem is fordult elő ilyen csak egyetlen egy esetben.

Egyetlen  tanár sem szereti a fegyelmezetlen  tanulókat.
Én magam sem vagyok másképpen.
Bár néha belegondoltam, mi lenne, ha ezek a fiatalok olyanokat művelnének, mint az én osztálytársaim ennyi idős korukban, mint amiben most ők vannak.
De nem csak nekem vannak erről élményeim.
Mindenki tudna mesélni róla, milyen csínyeket követtek el iskolás korukban.

A mi tanulóink is fiatalok, vidámak, jó kedélyűek.
Köztük is van egy-két  hiperaktív tanuló, aki nem szereti az egyhangúságot.
A magam részéről ezeket,  a főleg fiúkat,  le szoktam foglalni valamilyen feladattal.
Írás a táblára,  írásvetítő kezelése stb.

Ahhoz nehezen szoktak hozzá, amit én megköveteltem minden alkalommal amikor bementem az osztályterembe.
Mégpedig, hogy álljanak fel és köszönjenek vissza.
Próbáltam elmagyarázni, hogy a vasút a második katonaság, ahol fegyelemre van szükség.
Ez, persze, nemcsak abban nyilvánul meg, hogy köszönjenek a főnöknek, vagy a tanárnak, hanem abban is, hogy az előírásokat be kell tartani, ha nem akarnak sok-sok balesetet .

Az év elején tartott munkavédelmi oktatásokon mindig kitértem arra, hogy ha vasutasok lesznek, előnyükre fog válni a felettesek tisztelete.
Persze túlzásba vinni nem kell.
Az előírások szerint, ha egy felettes belép a szolgálati helyre, akkor az ott tartózkodóknak fel kell állni, és ha az érkező köszön, vissza kell köszönni:
Ezenkívül a szolgálati helyen vezetőállásban levőnek jelentési kötelezettsége is van.
Elmondja, hogy ő kicsoda és a szolgálatban lévők milyen munkát végeznek.
A feltett kérdésekre pedig udvariasan kell válaszolni.

Ezeket én próbálom a fiatalokba  beleplántálni.
Kisebb nagyobb sikerrel.
Nem törődök azzal, hogy más tanár mit vár el tőlük.
Valószínű, hogy nem követelik meg azt, amit én.
Az emberek különböznek.  Még a főnökök sem várják el, hogy ugráljanak a szolgálati helyen, amikor ő megjelenik.
Mondják is, hogy otthon ugrálj, anyukának, ne nekem.
De mindenki tudja, hogy az ember hiú.  És nemcsak a nők.  Sőt!  Nem is annyira a nők.
Mindenkinek jólesik,  ha észreveszik benne a feljebbvalót.

Egyik ilyen munkavédelmi oktatáson szintén azt magyaráztam, hogy ha most belép az ajtón valaki, akkor fel kell állni mindenkinek és ha az illető köszön vissza kell köszönni.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és bejött rajta Erzsike néni, az értesítő.
Régi vasutas.  Tisztelettudóan köszönt.

Az egész osztály talpra ugrott és ahogy tanulták néhány perce,  kórusban köszöntek vissza.
Erzsi néni úgy megrémült ettől, hogy kiejtette a kezéből a levélköteget.
Felszólítottam a tanulókat, hogy foglaljanak helyet.
Amikor Erzsi néni elment, módosítanom kellett a szabályon.
Ha idegen ember lép be az ajtón, figyeljenek engem.
Ha intek a kezemmel  -  persze úgy, hogy a belépőnek ne szúrjon szemet  - akkor álljanak csak fel. 
Nehogy úgy járjunk, mint most, hogy az értesítő nénit halálra rémísztjük a pattogásunkkal.

Előfordul néha, hogy bemegyek a terembe és nem áll fel mindenki.
Egy darabig. 
Vagy nem vett észre, mert olvas valamit, vagy arra gondolt, hogy lazít egy kicsit és megússza a felállást.
Előbb-utóbb észreveszi magát, mert a többiek addig nem kapnak jelt a leülésre, amíg mindenki fel nem állt.

Cserébe az udvariasságukért én magam soha nem  ülve tartom az órákat.
Jövök megyek a padok között és figyelem, hogy figyelnek-e.
Mondtam nekik, hogy azt szeretem, ha látom mindenkinek a szemét.
Sőt azt szeretném látni, hogy csillog mindenkinek a szeme az érdeklődéstől.
Év elején, amikor nem ismerek mindenkit név szerint, mindenki kiteszi a névjegyét az asztalra, mert így név szerint tudom őket szólítani.
Ha csak felteszem a kérdést és nem tudom megnevezni azt akinek válaszolnia kellene, nagyon nehezen jutnák előre, mert csakúgy, mint annak idején én, másfelé nézne, nem pedig rám.

Dolgozat íráskor viszont leülök a tanári asztalhoz és csak nagyon szükséges esetben állok fel.
Tudom ugyanis, hogy milyen idegesítő, ha a tanár mászkál a padok között, amíg a tanuló
”töri a fejét”  a kérdésekre adandó válaszokon.
Még idegesítőbb, ha a tanár ilyenkor a hátsó padsor mögött áll meg.
A tanuló nem tudja, hogy most látja-e őt  (esetleg a „puskáját”)  vagy sem?

Nahát ilyet nem csinálok.
El tudom képzelni, hogy mit gondolnának  ilyenkor a legközelebbi hozzátartozóimról.

A Tanműhely ismerős terület volt.
Már  dolgoztam itt   5-6 évvel ezelőtt,  16 éven keresztül.
De mégis más volt.
Akkor felnőtteket kellett kiképeznem a vasúti ismeretekre, most pedig fiatalok vártak erre  a tevékenységemre.
Kezdetben   -   amikor még egyedül  „uraltam”  a  létesítményt   -  nagyon sok  órát kellett adnom.   Az úgynevezett kereskedelmi  ismereteken kívül  (Pénztár,  Személyszállítás, Árúfuvarozás)  valamennyi tantárgy gyakorlati oktatása az én feladatom volt, ami a forgalom irányításhoz  tartozott.
A Forgalmi ismereteken kívül  (Jelzési és Végrehajtási Utasítás), a Biztosítóberendezés ismereteit,  a Munkabiztonsági ismereteket,   Közlekedés Földrajzot, a Számítógépes Irányítási Rendszert,  (SZIR)  én ismertettem a tanulókkal. 

Az első,  2000/2001-es tanévben  három osztállyal kezdtünk.
Ez úgy volt lehetséges, hogy volt egy  13/b/1   technikusi osztály.  Ők voltak az utolsó technikusok,  tizenketten.
Volt egy 13/b osztály, akiknek egy része a Bercsényi Középiskolában érettségizett, a többiek más iskolában érettségiztek, de  erre az OKJ-s képzésre jelentkeztek.
Ők sem voltak 12 főnél többen.
A harmadik osztály, 13/A/1,   nem vasútüzemvitel-ellátós volt, hanem szállítmányozó ügyintézői.
Ők azért kerültek a Tanműhelybe, mert az iskolában kevés volt a hely, nálunk pedig elfértek.
Őket csak a Bercsényiből kijáró tanárok tanították.

A tanév azzal kezdődött, hogy minden osztályban megtartottam a Munkavédelmi Szabályzatban előírt,  és az új munkahelyre vonatkozó két órás elméleti és két órás gyakorlati munkavédelmi oktatást.
Ennek keretében ismertettem a tanulókkal, hogy hova is kerültek tulajdonképpen.
”Ha el akarsz indulni valahova, legelőször azt kell tudni, hogy hol vagy!”.
Ezt elég körülményesen lehetett elmagyarázni.

Körülbelül így: 
Ti, most a MÁV Zrt Baross Gábor Oktatási Központ  Északi Tanműhelyének, valamint  a Bercsényi Középiskolának  a kihelyezett oktatási kabinetjében vagytok.
Azzal szoktam kezdeni, hogy  a következő 45 percben 40 percig fogok arról beszélni, hogy a Tanműhelyben mit nem szabad és a maradék öt percben pedig azt, hogy mit szabad csinálni. 

Magam részéről a tanulók magatartásával meg voltam elégedve.
Kirívó rendetlenséget nem követtek el.
Az elmúlt 10-12 év alatt például a 2000-en vadonatújan beállított tanulóasztalokat nem firkálták össze.
Nem mondtam nekik, de csodálkoztam ezen, mert emlékeztem, hogy az én iskolás koromban az asztal minden millimétere tele volt firkálva, jobbnál jobb puskákkal, meg üzenetekkel.
A hatalmas ablakok, amelyek hőszigetelő üveggel voltak felszerelve, ami ugye tetemesen megemelte a bekerülési költséget,  az eltelt évek alatt csak két esetben váltak áldozattá.
Tudniillik, az utca felé néző ablakok a szemközt levő  Révai M. iskola udvarára néztek, ahol gyakran feltűntek az ott tanuló lányok, akiknek a feltűnése főleg a tornaóráikon csábította az ablakokba a mi tanuló fiúinkat. 

Két alkalommal fordult elő, hogy az ily módon kíváncsiskodó fiúk közül  valamelyik izgalmában, a sarkát felemelve elfeledkezett a mögötte levő ablakról, ami bizony  apró darabokra törött.

Mivel azonnal jöttek jelenteni az esetet, megesett a szívem és úgy jelentettem az ablaktörést, hogy a nagy szél kivágta az ablakot, emiatt tört darabjaira.
Apróbb rendbontás azonban itt is fordult elő.
Ezeket majd összegyűjtöm és egy következő sztoriban mesélem el.

A Tanműhelyről annyit, hogy az itt tanulókkal a   MÁV Tanulószerződést kötött.
A szerződés alapján  a minimálbér bizonyos százalékát kapták juttatásként, valamint étkezési hozzájárulást a gyakorlati órák után.
Az első  (kb. 6 éven keresztül)  szerződésekben még az is szerepelt, hogy a tanulók tanévenként négy alkalommal ingyen utazhatnak tanulmányi kirándulásra.
Ennek keretén belül évenként meglátogatták Miskolcot és Záhonyt, ahol a Gurítódombot és az átrakó pályaudvart tekintették meg. Rendszeresen megnéztük a  Közlekedési Múzeumot és a „Füstit”.

Ugyancsak ellátogattunk a „Meneteirányítókhoz” a Keleti pályaudvaron, valamint megnéztük, az akkor még a környéken csak Hegyeshalomban  kiépített korszerű biztosítóberendezést.
Ez úgy volt ingyenes, hogy a tanulók megvették, a diákigazolvány alapján a menetjegyeket, a vasút pedig   -  igaz, hogy csak kb. két hónap múlva  -  visszafizette az utazási költséget.
Sajnos ma már ez a kedvezmény nincs.
A tanulók ha el kívánnak utazni, ki kell fizetni a menetdíjat (a diákigazolványra persze).

A tanműhely felszereltségéről elmondom, hogy volt 25 számítógépünk.
2006-ig internet csak úgy, hogy egy gépen tudtunk csatlakozni a Bercsényi internetjére.
2006 után kaptunk négy  gépre internet csatlakozást.
Ebben az évben 25 új számítógépet is kaptunk, a régieket kivitték az iskolába.
Egyik számítógépes tanteremben volt a szimuláció.
Hat gép.  Egy tanári és öt tanulói,  egy-egy állomás.  Mindegyik két-két monitorral, hogy az állomások helyszínrajzai láthatóak legyenek.

A másik számítógépes teremben volt  tizenegy számítógép, valamint a tizenkettedik a SZIR, ami egy nagyon régi számítógépre lett telepítve.  2006-ban ezt is lecserélték újra.

A 11 gépen történt a számítógép kezelői kiképzés  -  nem csak a tanulóké, hanem délutánonként a jelentkező felnőtteké is.
Ezekre a gépekre lett telepítve a CD-ken levő oktatási anyag, így minden tanuló figyelemmel tudta kísérni  a megtanulandó forgalmi és főleg pénztári ismereteket.
Sajnos az új gépekre már ezek az anyagok nem kerültek fel.
Egyrészt azért, mert már  sok szabály megváltozott, másrészt azért, mert a tanműhelynek nem volt, azóta sincs rendszergazdája  (az iskoláé néha kijött ugyan, de az iskolában is sok volt a dolga).
A MÁV Informatika, akik felszerelték a gépeket, két év elteltével már szinte a telefont sem vették fel, hogy árajánlatot ne adtak volna.  Pénz pedig már akkor sem volt,  erre.
Az oktatást segítette még  két írásvetítő, egy képvetítő, két videómagnó, két televizió.
Sok oktató CD,  oktató videó,  és sok  fólia az írásvetítőhöz.
Két projektor is lehetővé tette, az oktatandó anyag kivetítését.

Ki is használtuk ezeket a gépeket.
Főleg én szerettem használni őket, mert jobban le tudtam vele kötni a tanulók figyelmét.
Amire  szükség is volt, hiszen volt olyan nap, hogy nyolc órájuk is volt.
El lehet képzelni az intenzitást a hetedik, nyolcadik órán.
Nem is mindig sikerült

Amikor tudomást szereztem arról, hogy „tanműhelyvezető”  lehetek egy  tanintézményben, ahol fiatalokkal kell megismertetni, megszerettetni a vasutat,  elmondhatatlan izgalom, csodálatos érzés fogott el.
Voltam már oktató.  
De leginkább felnőttekkel kellett foglalkoznom.
Őket kellett kiképezni  illetve tovább képezni.
A Bercsényi Középiskolában ugyan fiatalokkal is foglalkoztam  -  gyakorlati oktatást tartottam   -,  de ez a tevékenységemnek  nagyon kis hányadát tette ki.

A Tanműhelyben pedig csak fiatalok lesznek.
Méghozzá érettségizett fiatalok, akik az OKJ-s képzés alatt szerezhetnek vasúti szakvizsgákat,  2 év alatt.
Szabad időmben körülnéztem leendő munkahelyemen, ami ismerős hely volt, mert a régi  állomási oktatótermeket alakították át.
Az állomásépület  nyugati végén,  a Resti felett  (akkor még az Utasellátóé volt a helység),

nagyon szépen kialakított környezet várt rám.
A valamikor itt tevékenykedő orvosi rendelők,  (üzemorvos, fogorvos) át lettek helyezve  az állomásépülettel szemben levő, volt „Vizügyi palotába”, amit  a vasút megvásárolt, és elnevezett  Szárnyaskeréknek.
A vízügyi palotának érdekessége, hogy lebontásra volt ítélve.
Már a robbantás napja is ki volt tűzve.  Kiadták az óvintézkedési rendeleteket a vasúti irodáknak.   A robbantás időpontjában hogyan kell viselkedni, melyik ablakokat kell bezárni illetve melyikeket nem szabad bezárni, nehogy kitörjenek.
A fogorvosunk, aki amatőr  (vagy profi) filmes volt, már felkészült, hogy filmre veszi az épület robbantását.
Ez elmaradt.  Kár is lett volna a különben szép  -  műemlék  -  épületért.

Az orvosi rendelők helyén is tantermeket alakítottak ki.
A folyosót leszűkítették, így a tantermek nagyobbak lettek.
És szép is lett az egész oktatási bázis.
Majdnem mindent felújítottak.
A nyílászárók cseréje ugyanis elmaradt.
Még ma is azok az ajtók, ablakok üzemelnek, amiket 1957-ben, az állomásépület építésekor beépítettek.
Olyanok is.
Az uralkodó szélirány  (Északról támad bennünket), ami az év 365 napjából legalább 340 napon  érezteti velünk hatalmát,   jól hallhatóan dúdorászik  a termeken keresztül.
Külön kampókat, rigliket kellett rájuk szereltetni, hogy a szél ne nyitogassa  őket únos- úntalan.

De minden mást csodálatosan kialakítottak.
Még nem volt teljesen készen, de már látni lehetett, hogy mennyi korszerű oktatási segédeszköz fog a rendelkezésünkre állni.

Nekem nagyon tetszett.
Most már a részletek következtek.

Felvettem a kapcsolatot, az Északi tanműhely vezetőjével, mivel megtudtam, hogy ő lesz a közvetlen főnököm.
Adott is tanácsot arra vonatkozóan, hogy az „én”  tanműhelyemben  levő,  úgynevezett szimulációs  rendszert  (Foszter a hivatalos neve),  úgy tudom majd működtetni, ha ehhez hasonlót felkeresek működés közben.
Szombathelyen volt ugyanez a szimulációs rendszer.
Telefonom megbeszéltem az ottani iskola vezetőjével  (aki később még főnököm is volt), hogy meglátogatom őket.
Láttam is ezt a csodálatos oktatási segédeszközt, de nem volt, aki működés közben megmutathatta volna.
Így csak annyit tudtam meg, hogy körülbelül mire alkalmas.
Nem lett belőle problémám, mert amikor a mienket üzembe helyezték,  már ott voltam a tanműhelyben  és végignéztem a beszerelést is és azt is, amikor a MÁV vezetőinek bemutatták a működését.
Azóta számtalanszor  használtuk a berendezést.
Nem csak a mi tanulóink, hanem a Főiskola közlekedés szakos hallgatói, sőt  a vasútvonal, Rajkától Tatabányáig az állomásokon dolgozó forgalmi szolgálattevők is ezen „játszottak” éven ként egy  oktatásukon.
Azért játszottak, mert ők,  legalábbis legtöbbjük, ennél korszerűbb berendezéssel dolgoztak saját állomásukon.

Munkába lépésem előtt viszont szerződést kellett kötnöm a BGOK-val.
Ez a volt Tisztképző új neve.  Baross Gábor Oktatási Központ.
A tanműhelyvezetőmmel felkerestem a BGOK-t és vele, valamint az igazgatóval megbeszéltük a szerződésbe foglalandókat.
Egy kis meglepetés ért, amikor kiderült, hogy a volt osztálytársam által említett, óránként  1000.- forint helyett  „csak”  800.- forintot kapok, de ez sem volt megvetendő összeg, mint később kiderült.
Ígérték ugyan, hogy később emelni fognak rajta.
Itt is történt egy érdekes  epizód.
Amikor a tanműhelyvezetővel bementünk a BGOK-ba, ő bemutatott egy úriembert.
Mondta, hogy ő a Géza.
Rendben van.  Megbeszéltük a részleteket.  Aláírtuk a szerződést.
Tisztáztuk, hogy nyugdíj mellett egyéni vállalkozóként fogok tanítani.
A vállalkozói igazolványt is kiváltottam.
Mondta a tanműhelyvezető, hogy Géza tud segíteni a vállalkozásban, mert ért a könyveléshez.
Megnyugodtam, hogy most már tudom, ki is a Géza.
Így is búcsúztam tőlük.  A tanműhelyvezetőtől és a könyvelőtől.
Láttam, hogy mintha megrökönyödtek volna.
Mondta is a tanműhelyvezetőm, hogy,  csezzd meg Pisti, a  Géza nem egy könyvelő, hanem ő a BGOK igazgatója.
Sűrűn kértem az elnézést. 
A humort értő ember volt az igazgató, így nem haragudott a tévedésemért.
Sőt egy év múlva felemelte az órabéremet 900.- forintra.

Így történt, hogy augusztus 31-én még a győri Rendelkező toronyban irányítottam a vasutat, szeptember elsején pedig már részt vettem az iskola tanévnyitóján.
Az ezután következő 10-12 év sem telt el esemény nélkül.