Nem sokat törtem a fejemet azon, hogy nyugdíj mellett elvállaljam a fiatalok tanítását.
Egyrészt azért, mert már volt benne gyakorlatom, tapasztalatom.
15 éven keresztül oktató voltam. 
Másrészt pedig, kívánni sem tudtam volna jobb elfoglaltságot  magamnak nyugdíjas éveimben.
Kollégáim közül nagyon sokan, akik alig várták már a nyugdíjat, hogy kipihenhessék  a sok gürcölést, éjszakázást, azt mondogatták, hogy nem fognak csinálni semmit.
Csak pihengetnek, kirándulgatnak.
Volt, aki tényleg ezt is csinálta.  Nem sokáig.
A szervezet nem tud átállni a tétlenségre.  Először csak elhíztak. Később mindenféle betegség előjött rajtuk. Végül odajutottak, hogy nem tették tönkre a  Nyugdíjhivatalt.
Én ettől óvakodtam.  Nyugdíj után kerestem volna valamit, amivel lekötöm magamat.

De nem kellett keresnem.  Mondhatnám, hogy az ölembe hullott a lehetőség.
Felkerestem a főnökömet és bejelentettem neki, hogy  beadom a nyugdíjkérelmemet.
Nem fogadta kitörő lelkesedéssel, mert  elég kevés  - minden munkakörre használható  - embere volt.
Márpedig a szabadságokat, pihenőnapokat ki kellett adni.
Számított tehát még egy ember hiánya is.

Ettől függetlenül  kedvesen bánt velem.  Nem véletlenül volt a neve Kedves Ferenc.
Mondta, hogy nem örül az elhatározásomnak, de akadályt sem gördít elé.
Ha már ilyen szépen elbeszélgettünk, megpendítettem előtte, hogy ha netán, valamilyen jutalmazásra, kitüntetésre  szándékozna felterjeszteni, vegye figyelembe, hogy nekem már van  „Igazgatói dicséret”-em.
Úgy járja, hogy a legközelebbi ennél valamivel magasabb kitüntetés legyen.
Azzal búcsúztam tőle, hogy csak nyugodjak meg,  majd gondoskodik rólam.
Jó viccnek vettük mindketten.
Részemről már feledésbe is merült a viccelődésem.

Éppen ezért nagyon meg voltam lepődve, amikor  egy ajánlott levelem érkezett a  Magyar Köztársaság Elnökének Hivatalától.
A levélben egy meghívó volt, amelyben  arról értesítettek, hogy  „államalapító Szent István király ünnepe alkalmából Önt kitüntetésben részesíti  a Magyar Köztársaság Elnöke”
Még hozzá, az Országház kupola-csarnokában  augusztus 20-án délelőtt 11.00 órakor.

Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy mindenre számítottam, de erre nem.
Mert nemcsak, hogy erre nem számítottam, de semmire sem.
Ugyan kérem!  Egy egyszerű kis bakter,  az Országházban?  A  „nagyok”  között ?
Arra persze gondoltam, hogy kapok egy vezérigazgatói,  netán egy miniszteri  dícséretet,  és mehetek nyugdíjba.  De, hogy itt mit fogok kapni?  El sem tudtam képzelni.

Nagy izgalommal készültem a nem várt találkozásra.
Nem voltam még ilyen ünnepségen, azt elhihetik.  Még a közelében sem.
Kik lesznek ott?  Azt gondoltam, hogy a Köztársasági Elnök ott lesz, mert tőle kaptam a meghívót.
De valószínű, hogy rajtam kívül lesznek még néhányan.

Felvettem hát a „szép ruhámat”, amihez nem nagyon voltam hozzászokva, de egyenruhában ilyen helyre csak nem megyek.
Ott voltam időben , hogy nehogy lemaradjak valamiről.
Amint lehetett be is sétáltunk a feleségemmel  a kupola-csarnokba, ahol azonnal el is választottak bennünket.   Úgy, hogy engem egy olyan székhez irányítottak, amelyiken ott díszelgett a nevem egy aranyos szegélyű, címerrel ellátott névtáblán.  (megőriztem!), a feleségemet pedig a közönségnek fenntartott helyre ültették.

Elég sokan voltunk a teremben.
Csak nézegettem körös-körül.  Vasutast persze nem láttam egyet sem.
De ismerősöket gyorsan felfedeztem.
Ezt úgy tessék érteni, hogy én ismertem őket, de ők még valószínű soha nem hallottak rólam.

Az ünnepség azzal kezdődött, hogy Mádl Ferenc, aki köztársasági elnökként első ízben nyújtott át kitüntetéseket, megköszönte elődje, Göncz Árpád, elmúlt tíz évben végzett munkáját.
A teremben körülbelül százan voltunk, akik valamilyen kitüntetésben részesültek.
Én körülbelül hetvenediknek kerültem sorra.
Előttem olyan emberek kaptak Köztársasági Érdemrend Középkeresztet, mint  dr. Balogh János akadémikus, dr. Kerkápoly Endre tanár, Gyarmati Tihamér festő,  dr. Karl Huebser, az Audi vezérigazgatója,  akikről már hallottam a televízión, újságokon keresztül.
Utánuk olyan ismerősök következtek, mint Gyulai István újságíró,  Puhl Sándor játékvezető, Pege Aladár  nagybőgőművész,  Harangozó Gyula balettigazgató,  Boross Lajos  prímás,  Zórád Ernő grafikusművész, dr Bárándy György ügyvéd,  Ferjáncz Attila  autóversenyző, Farkas Bálint színész,  dr Juhász Előd zenetörténész, Vathy Zsuzsa író,  Schaffer Erzsébet újságíró, Szalay Ferenc Szolnok polgármestere.
Ők voltak akikről már hallottam, de eddig soha nem volt alkalmam találkozni velük.

A kitüntetéseket Mádl Ferenc, Orbán Viktor és Áder János adták át a kitüntetetteknek.
Csak kapkodtam a fejemet, hogy mennyi  kitüntetésre érdemes ember közé vetett a sors.
Hallgattam, hogy ki, milyen érdemeket szerzett, amivel  megérdemelte a kitüntetést.
Amikor már vagy hetvenen átvették a kitüntetést, hallom ám a nevemet :  Walter István, a MÁV Rt Csomóponti Főnökség Rendelkező forgalmi szolgálattevőjének ,

A vasúti közlekedés folyamatos működésének biztosításában végzett példamutató, eredményes munkája elismeréseként,

A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje  kitüntetést adományozom, mondta a köztársasági elnök.
A jelenlevő sok ember pedig tapsolt.
Gondoltam magamban, hogy közülük néhányan eddig még élő vasutast sem látott.
Most pedig itt tapsolnak nekem.
Szép kényelmesen,  hadd lássák, hogy milyen egy kitüntetésre érdemes vasutas, kisétáltam  az átadás helyére.
Azt már megfigyeltem, hogy az előttem kitüntetettek hogyan vették át a kitüntetést.
Gondoltam, hogy nekem sem fog problémát okozni.
De azt is megfigyeltem, hogy mire én következtem, addigra a három  „kitüntetést átadó” honatya, már mintha unná egy kicsit a ceremóniát.  Nem csodálkozok rajta.

Gondoltam, hogy táplálok egy kis életet beléjük.
Amikor átvettem Mádl Ferenctől a kitüntetést és következett a kézfogás Orbán Viktorral, mondtam nekik, hogy   „Szegény anyám mindig attól óvott, hogy nehogy rossz társaságba keveredjek. De soha nem gondolta volna, hogy ilyen jó társaságba keveredek!”
Meg kell, hogy mondjam, nem volt ez akkora nagy vicc, de még Áder János is elmosolyodott rajta.  Utólag kérdezte is a feleségem, hogy milyen viccet meséltem nekik?

A kitüntetések átadása után meginvitáltak bennünket a Vadász-terembe, ahol svéd-asztal várt bennünket, roskadásig megrakva mindenféle finomsággal.
Előtte azonban még történt egy édes kis dolog.
Göncz Árpád közelébe kerültem, aki mindig nagyon szimpatikus volt nekem és örültem, hogy ilyen közel kerülök hozzá.
Az érdekes az volt, hogy amikor két lépésre voltam tőle, kitört belőlem:  Árpi bácsi!
Teljesen felém fordult és a nyakamba borult.  Szerbusz!

Csak utána gondolkozott el, hogy honnan is ismer?  Egy kicsit elcsüggedt, amikor azt mondtam, hogy ő, engem, bizony sehonnan.
Ettől függetlenül jól elbeszélgettünk.
A Vadász-teremben, ahol még néhány honatya is szóba állt velem, nagyon gyakran hallottam a feleségem szavait:  Egyél ebből a finom pörköltből,  ebből a rántott húsból  és így tovább.
Már  azt is megkockáztatta, hogy teljesen hülye vagyok, mert én semmi mást nem ettem, csak süteményt.  Ahányféle sütemény volt, azt én mindet végig kóstoltam.
Rengeteg volt.  Azóta sem ettem annyi süteményt.  De valahogy ahhoz volt kedvem.

Az ünnepség után elmentünk egy ebédre.  Meghívtuk a gyermekeinket is.
Ezt csak azért említem meg, mert amikor meghívtuk őket, arra számítottunk, hogy a kitüntetés mellé adnak majd némi kis készpénzt is.
Nem kis meglepetésemre, nem adtak egy fillért sem.
Ehhez a kitüntetéshez nem jár pénz.
Még szerencse, hogy vittünk hazulról, mert különben a vendégeinknek kellett volna fizetni.

Az igazsághoz tartozik, hogy a vasút kirukkolt.
Kaptam 300000.- forintot.  Illetve, pontosan 153 ezer forint ütötte a markomat.
A többit elvitte az adó, egészségbiztosítás, nyugdíjjárulék stb.
Ők jártak jól az én kitüntetésemmel!

A kedvemet ezek nem tudták elvenni.
Nagyon örültem a kitüntetésnek.  Még, ha eszembe is jutott az az aforizma, hogy annak tudunk legjobban örülni, amit nem egészen érdemeltünk ki.
De ezek szerint én kiérdemeltem.  Sokan kérdezték tőlem, hogy miért kaptam?
Mondtam, hogy semmi különlegeset nem tettem.
Becsülettel végeztem a munkámat.
A fehér egér pedig kihúzta a nevemet és így esett rám a köztársasági elnök választása.

Mindenesetre el kezdtem kutakodni és arra a megállapításra jutottam, hogy én vagyok az első vasutas, aki ilyen kitüntetést kapott.
Persze számítok rá, hogy ezt néhányan meg akarják cáfolni.   Állok elébe.

Néhány kollégám még ma is sír Walternak szólít. 
Ez nekem mindennél többet ér.

Ez az, amit nagyon-nagyon sokan várnak.
Talán én vagyok az egyetlen kivétel.
Ugyanis mindig az jutott eszembe, hogy amíg nem megyek nyugdíjba, azt csinálom, amit szeretek és fizetnek is érte.
Ráadásul nagyon sok barátommal, kollégámmal tudok kapcsolatot tartani.
És következett a kérdés.
Ha nyugdíjba megyek, mit fogok csinálni?

A kertben ugyan nagyon sokáig el lehetne tevékenykedni. Még egészséges is.
De kapáltam eleget és nem elégített ki.
Sportoláshoz már nem vagyok eléggé fiatal.
Bár a sakkot még sokáig el lehetne művelni.  De előbb-utóbb azt is megunnám.

Mindezektől függetlenül én is számolgattam, hogy mikor megyek nyugdíjba.
1997-ig  a nyugdíjkorhatár férfiaknál 60 év volt, a nőknél,  ha jól emlékszem,  55 év.

A vasúton  ennél előbb is el lehetett menni nyugdíjba.
Méghozzá úgy, hogy a tengelyen töltött idő lehetővé tette a korábbi nyugdíjat.
Minden tengelyen töltött  5 év után járt egy év korkedvezmény.
Amelyik férfi 25 éven keresztül vonaton dolgozott,  jegyvizsgáló, vonatvezető, vagy mozdonyvezetőként,  az 55 éves korában nyugdíjba mehetett.
Én ezt nem tudtam igénybe venni, mert fél évig voltam vonatfékező, fél évig pedig jegyvizsgáló.  Ez az év viszont kevés volt  a korkedvezményhez.
Úgy számolgattam tehát, hogy 1999-ben  -60 évesen  -  nyugdíjba mehetek és a 2000-ik évet már nyugdíjban tölthetem.
Direkt nem mondom, hogy az ezredfordulót, mert az okos emberek sokat vitatkoztak azon, hogy az  1999/2000  vagy a 2000/2001 év-e az ezredforduló.

De elszámítottam magam, mert az új nyugdíjtörvény szerint 62 éves koromig kellett dolgoznom.
Nem mutattam, hogy ennek még örülök is, mert strébernek gondoltak volna.
Annyiból nem számítottam el magam, hogy időben visszamentem a Toronyba, a végrehajtó szolgálathoz, hogy többet keressek, ami miatt magasabb lesz a nyugdíjam.
Nem fogom elmondani, hogy visszamenőleg 1988 január 1-től, évenként milyen jövedelem átlagokat vettek figyelembe, de kiderült, hogy még előbb lépnem kellett volna egy-két évvel.
Az új törvény szerint 2001-ben mehettem volna nyugdíjba.

Számtalanszor hivatkoztam arra,  nálam törvény, hogy mindig közbejön valami.
Az történt, hogy 2000 márciusában  telefonon hívott egy régi osztálytársam, akivel együtt végeztem a Műszaki Tanárit.
Azt mondta, hogy ez év őszén,  szeptember 1-től  indul Győr állomáson a Győri Bercsényi Középiskola és a MÁV  B.G.O.K  (Baross Gábor Oktatási Központ) hatáskörén belül  egy Tanműhely, ahol érettségi utáni fiatalokat képeznek ki, vasútüzemvitel ellátó szakon  (OKJ) vasutasnak.
Vajon miért érdekel ez engem?
Gyorsan megtudtam.
Azt kérdezte az én régi barátom, hogy nem szeretnék-e ennek a Tanműhelynek  a vezetője lenni.
Én már ebben a pillanatban tudtam, hogy dehogynem,  szeretnék.
De azért egy kicsit rájátszottam, mintha kéretném magam.
Mondtam, hogy még egy évet kell dolgoznom, utána nyugdíj mellett szívesen belevágok.
Azt javasolta, hogy azonnal kérjem a nyugdíjaztatásomat, mert szeptember 1-től nekem már ott kell lennem.
Nyugdíj mellett legyek egyéni vállalkozó, így az adómat is a "könyvelőm fogja intézni".

Elkezdtem a nyomozást.  Elmehetek-e előrehozott öregségi nyugdíjba?
Semmi akadályát nem látták az illetékesek.
Csaknem 43 év szolgálati időm volt.
Sőt, ha nem lettem volna olyan szégyenlős amikor a vasútra jöttem és elárultam volna, hogy három évig a Vasútforgalmi Technikumba jártam Szegeden  -  ahonnan el kellett jönnöm   -,  akkor ennyivel több lett volna, mert  másnak is beszámították.

Lényegtelen.  Így is mehettem nyugdíjba.
Beadtam a kérelmemet.
Kétszer.
Először ugyanis nem árultak el nekem egy szabályt, vagy törvényt, amit direkt nekem találtak ki.  Úgy hangzott, hogy ha a nyugdíjazás előtt 10 éven keresztül nem voltam táppénzes állományban, akkor a nyugdíjat  hat hónappal visszamenőleg  kifizetik.
Tíz év?  Én teljes szolgálati időm alatt nem voltam  -  hála Istennek  -  táppénzes állományban  egy percig sem.
Még egyszer beadtam a kérelmet, de már ezzel kiegészítve.

A MÁV Rt Nyugdíjigazgatósága  (mert akkor még volt ilyen)  elfogadta a kérelmemet.
Kiszámolták a szolgálati éveimet és a nyugdíj alapját képező átlagkeresetek alapján  a nyugdíjam összegét.
Nem lehetett ugyan vele dicsekedni, de hallottam már ennél sokkal kisebb összeget is  nyugdíjasoktól.

Így történt, hogy nagyon gyorsan nyugdíjba vonultam.
Augusztus 31-én nappal voltam utoljára  (főrendelkező) forgalmi szolgálattevő a Toronyban, másnap pedig már a Tanműhelyben voltam.
Az igazsághoz tartozik, hogy az osztálytársam tévesen tájékoztatott.  Nem Tanműhelyvezető lettem, hanem forgalmi oktató, aki egy személyben feleltem a  Tanműhelyben mindenért, mivel a tanműhelyvezető székhelye Budapesten volt.
Tehát nem tanműhelyvezető lettem, hanem az intézmény főnöke.
Azt is elmondom, hogy a régi oktatási bázis, ahonnan eljöttem, lett átalakítva.
Leszűkítették a folyosót, nagyobbak lettek a termek.  Nagyon szép lett.
Rengeteg oktatási segédeszközzel, számítógépekkel.
Ma is a tanműhelyben tevékenykedek, de már nagyon sokan kinéznek innen.
Annyiból igazat adok nekik, hogy sok fiatalnak nincs munkahelye, én pedig 72 évesen itt ügyködök.
Nem törődök velük.  Amíg engedik, addig oktatok.  Ez az életem.
Ha jobbat találnak nálam, és olcsóbbat,  cseréljenek le.
De ezekről egy más helyen beszélgetek.
A nyugdíjról csak annyit még, hogy szeptember 1-től voltam nyugdíjba.
Az első nyugdíjamat a Jézuska hozta.  Éppen, hogy karácsony előtt megkaptam.
De szép kis összeg volt.  Megkaptam ugyanis hat hónapra visszamenőleg  (erre a hat hónapra a munkabéremet is kaptam!) a nyugdíjat, így hét havi nyugdíjat kaptam egyszerre.
Ebből még ajándékot is tudtam venni.
Augusztusban azonban még történt valami.  Legközelebb elmesélem.

Akárcsak a honvédségnél vagy a hivatásos gépkocsivezetőknél, a vasútnál is kötelező az orvosi alkalmasság vizsgálat.
A vasútpszichológia gyakorlati alkalmazása  1948-tól számítható, bár a közlekedés lélektan kutatása már az 1920-as években elkezdődött.
1948-ban megalakult a KPM (Közlekedési és Postaügyi Minisztérium) Vasúti és Közúti Alkalmasságvizsgáló Intézete.
Az Intézet a Baross tér 9. szám alatt állt.
1957-ben, amikor a vasúthoz jöttem, nekem is ide kellett mennem alkalmasság vizsgálatra.

A vizsgálatok , mint általában az orvosi vizsgálatok, vizelet vizsgálat, látás-, hallásvizsgálat, egészségi állapot felmérésből állt, de ezen kívül kikérdezték a jelentkezőket az életkörülményeikről, korábbi betegségeikről, esetleges alvászavaraikról.
Teszteken keresztül vizsgálták többek között, hogy ki hajlamos idegösszeroppanásra, alkoholizmusra, neurózisra.
Ügyességi próbákkal vizsgálják az ingerfelfogó, feldolgozó és kivitelező képességet.

A vasúti munkaköröket, foglalkozásokat négy kategóriába, csoportba sorolják.
Az első csoportosok lehetnek mozdonyvezetők és forgalmi szolgálattevők.
Ide tartoznak az átlagosnál jobb értelmi képességűek, az ügyesebbek, a stabilabb személyiség-jegyekkel rendelkezők.
A csoport kemény feltételei eléggé megszűrték a jelentkezőket.
Ha hozzáteszem, hogy annak idején még nem volt olyan könnyítés, hogy szemüveges is lehet mozdonyvezető vagy forgalmi szolgálattevő. Ma már szemüvegben is lehet mozdonyt is vezetni.  Igaz, hogy gépkocsit is.

A második kategóriába az átlagos képességűek tartoztak, aki nem vehettek részt a forgalom közvetlen irányításában és lebonyolításában.
Ide tartoztak a váltókezelők, kocsirendezők.
A harmadik csoportba az úgynevezett háttérszolgálatot ellátók tartoznak.

Raktári dolgozók, jegypénztárosok.
Volt egy negyedik csoport. Őket úgy hívták, hogy csoporton kívüliek.
Vagyis nem alkalmasak vasúti szolgálatra.
Ők dolgoztak az irodákban, és egyéb helyeken ahol nyugodtan lehettek színtévesztők, vagy nagyothallók.  Nem szólom le ezeket a munkaköröket sem, inkább meg sem említem.
Az én „előzetes” alkalmasság vizsgálatom jól sikerült.
Pedig izgultam, mert sokan el voltak keseredve a velem együtt vizsgázók közül.
Olyan egyszerű dolgokon buktak el, amit otthoni körülmények között simán megoldottak volna.
Nem tudták a madzagot tekergetni a „szöges” táblán, az úgynevezett  Moede-táblán.
Pedig csak figyelni kellett volna.
Szintén kiszóródtak néhányan azon a műszeren, amellyel a figyelem és koncentráció készséget vizsgálták.  A felvillanó vörös és zöld korongok nyilai alapján kellett egy fogantyút jobbra vagy balra rángatni.

Én még élveztem is a tesztkártyákat, amelyeken emberi portrékat ábrázoltak és  ki kellett választani, hogy melyik a szimpatikus, melyik az ellenszenves.
A másik tesztcsomag jeleneteket ábrázolt, amelyhez mesét, történetet kellett kitalálni.
Jól szórakoztam.  Azóta is mondom a tanulóimnak, hogy a forgalmistának legyen fantáziája.
Az én egyik külsősömet felelősségre vontam, hogy miért küldte a személyvonatot öt perc késéssel.
Azt mondta, hogy egy terhes anya, két apró gyerekkel szaladt a vonat után, őket várta meg.
Tudtam, hogy nem így történt, hanem valószínű elfeledkezett a vonatról, de annyira tetszett a leleményessége, hogy nem tudtam rá haragudni.

Persze ez a vizsgálat a szakember előtt azt árulja el, hogy milyen az illetőszemélyisége, fantáziája, asszociációs képessége. Sőt azt is, hogyan viszonyul a munkához, a családhoz, a társadalomhoz.
A lényeg az, hogy nekem sikerült az első alkalmasság vizsgálat.
Első csoportos lettem. Ez azt jelentette, hogy bármilyen munkakört betölthetek a vasúton.
Egyéb okok miatt ez a munkakör akkor a vonatfékezőt jelentette.

Nem ez volt azonban az utolsó orvosi vizsgálat.
Részt kellett venni időszakos orvosi vizsgálatokon is.
Ez viszont annyival egyszerűbb volt, hogy nem kellett Budapestre utazni, hanem a helyi üzemorvos elintézte a vizsgálatot.
A legtöbb munkakörben ez a vizsgálat három évenként volt esedékes.
Aki  erre nem ment el, nem oszthatták be az eddigi munkakörébe, így iparkodott mindenki az időszakoson részt venni.
Az üzemorvosunk is elég szigorúan végezte a vizsgálatot, de a vizeletvizsgálat, vérnyomás mérés, látás, hallásvizsgálaton kívül, másra nem terjedt ki.
Így is előfordult, hogy valakit lecsoportosítottak.
Ilyenkor más munkakörben foglalkoztatták az illetőt. Így fordulhatott elő, hogy egyik nap még váltókezelő volt, a másik nap már kapus, mert oda nem kellett első csoport.

Ezeken a vizsgálatokon sem kellett izgulnom egy jó darabig.
Egészen addig, amíg azt nem vettem észre, hogy az újságban a tv és rádióműsort, ami apró betűkkel volt szedve, már nem látom tisztán.
A kollégám is észre vette, hogy egyre messzebb tartom magamtól az újságot.
Mondom neki, hogy lassan már nem lesz olyan hosszú a kezem, hogy a megfelelő távolságban tudjam tartani.
Ez van.  Szemészet,  szemüveg.  Máris minden rendben.
A jogosítvánnyal nem is volt problémám, mert azt mondta az orvos, hogy szemüvegben vezethetek.
Viszont az üzemorvostól tartottam.  Oktatóként  ugyan nem kellett első csoportosnak lennem, de a hiúság, meg az, hogy másodállásban vállaltam olyan munkaköröket, ahol első csoport volt a feltétel, igyekeztem ennek megfelelni.
Azért is izgultam, mert egy alkalommal összekülönböztem az üzemorvossal, akinek a rendelője  -  akkor  -  az oktatóval egy folyosón volt.
Berontott hozzám egy alkalommal, nem engem szidva ugyan, de nagyon fel volt háborodva.
Szidta a dohányosokat,  én akkor pont „le voltam szokva”. Elmondta őket, mindenféle hazaárulónak, csibésznek.  Hogy ilyenek dobják el a zászlót!
Nem értettem miről beszél, amíg el nem mondta, hogy valaki a folyosó fehér falára, láthatóan cigarettacsikkel azt írta, hogy
”HÜLYE, LASSÚ, TETÜ DOKI!”
Azért szaladt be én hozzám, mert feltételezte, hogy csakis az én tanulóm lehetett ilyen disznó.
Ezt annyira erőltette, hogy végül én is felemeltem a hangom és arra kértem, hogy ha nem esik nehezére, gondolkozzon egy kicsit.
A kiírt szövegből én arra következtetek, hogy azt nem egy tanulóm írta.
Mert, azt hogy hülye, írhatta tanuló, azt  hogy tetű, szintén, sőt még azt is írhatta tanuló, hogy doki.  De azt, hogy LASSÚ,  csak az a beteg írhatta, aki órákat várakozott az előtérben, míg hátulról Ön beengedte az ismerősöket és a barátokat, így nagyon sokára került rá a sor.
Egy darabig nem is beszéltünk.

De  az eset elfelejtődött, idejét múlt.
A rendelő is átkerült egy másik épületbe.
Az orvosi vizsgálatokon udvariasak voltunk egymáshoz, mint két úriember.
De azért nem voltam nyugodt.
Főleg, amikor visszamentem a toronyba forgalmistának.
Féltem, hogy eszébe jut egykori nézet eltérésünk  (utólag elnézést kérek, még a feltételezésért is, mert ennek semmi jelét nem adta).
Ráadásul, mivel már ötven éves elmúltam, kétévenként  kellett időszakosra mennem.
Hogy biztos legyek a dolgomban, hiszen mástól nem kellett tartanom, csak attól, hogy a tábláról a betűket nem tudom a legkisebbig  leolvasni, elhatároztam, hogy megszerzem a táblán levő betűsorokat.
Megkértem a takarítónőt, aki nálunk is takarított, hogy ugyan legyen már szíves, írja le nekem azokat a fránya betűket és számokat.
Le is írta mind a két táblát, mind a három oszlopot.
Bemagoltam az összeset.
Nyugodtan mentem orvosira.  Minden rendben volt, Vizelet, vérnyomás. Visszaismételtem amit a hátam mögött súgott és mentem a táblához.  Az asszisztensnő rámutatott a felső betűre én pedig soroltam a többit.  A másik oszlopban szintén.  Első csoportos lettem.
Két évig semmi problémám.  Azzal már a kutya sem törődött, hogy a naplókat szemüveggel töltöttem ki.

No,de két év múlva mi lesz?
Még csak gondolni sem mertem, hogy milyen egyszerű lesz.
Új üzemorvosunk lett. Egy fiatalember.
Megvizsgált rendesen. Végül küldött a táblához, hogy soroljam a betűket.
Persze akkorra már régen elfelejtettem a sorrendet.
Látja az orvos, hogy nagyon meresztgetem a szememet.
Azt kérdezi, hogy, miért nem teszed fel a szemüveget?
Ja?     Úgy könnyű.  Feltettem és végigolvastam 
Valószínű, hogy ekkor már enyhítettek az előíráson

De az alkalmasság vizsgálat most sem könnyű.
Az egyik évfolyam végén kilenc fiú úgy döntött, hogy mozdonyvezető lesz.
Nosza, elküldték őket  Ferencvárosba, a Fék utcába, mivel jó tíz éve ide helyezték az alkalmasság vizsgálót. (Panaszkodott az orvos, hogy rengeteg műszert, ami még használható állapotban volt, kidobálták az udvarra.. Alig tudtak valamit megmenteni!).
A kilenc fiúból  nyolcan  lógó orral tértek vissza. Nem sikerült.  Szerintük azért, mert nem tudták  a tinta pacniból megállapítani, hogy mit ábrázol, ráadásul a madzag tekerését is eltévesztették. Mindezért pedig az orvost, szavaik szerint „Mengelét” hibáztatták.
Érdekesség, hogy az az egy akinek sikerült az alkalmasság vizsgálat, olyan srác volt, aki az iskolából már egyszer majdnem kicsaptak, mert ittasan szétrúgta a WC ajtót.
Ma már egyik nagy állomásunkon mozdonyvezető.
A többieknek egy év múlva újra kellett menni:  Akkor viszont már megfeleltek.

Kezdettől fogva figyelmeztettek arra, hogy a vasút veszélyes üzem,  és hogy minden vasutasnak van egy téglája a börtönben.
A figyelmeztetés persze, sohasem árt, de legjobb tudásom szerint, kevés vasutas jutott börtönbe, valamilyen szolgálati mulasztás következtében.
Bíróságra már többen eljutottak, mert ha  olyan baleset történt, ami személyi sérüléssel, vagy halállal járt, és a balesetvizsgáló megállapította a mulasztást, akkor a bíróság is tárgyalta az esetet.
Akkor is bíróságra került az ügy, ha személyi sérülés ugyan nem történt, de a baleset következtében  jelentős  anyagi kár keletkezett.
Hogy mi számított jelentősnek, az időnként változott.

Ennyi bevezetés után elmesélem az én esetemet.
A rendelkező toronyban voltam forgalmi szolgálattevő.
A táblakezelőm Erzsike volt, akivel évek óta dolgoztunk együtt.
Bíztunk egymásban, ismertük egymásnak még a gondolatait is.
Nem kellett külön felhívni valamilyen ténykedésre a figyelmét, mert figyelemmel kísérte az intézkedéseimet és külön figyelmeztetés nélkül tudta, hogy mit kell csinálni.
Ugyanúgy nekem is az egyik szemem, egyik fülem érzékelte, hogy milyen munkát kíván elvégezni.

Egyik nappali szolgálatban,  13 óra tájban, érkezett a rendező pályaudvarra egy tehervonat, aminek a mozdonyát a rendezős szolgálattevő (állomásirányító), mivel nem volt rá szüksége, hazaengedte.
Ez azt jelenti, hogy a budapesti mozdonnyal, budapesti mozdonyvezetővel érkező vonat gépét küldhetjük Budapestre.
Ilyen esetekben a mozdonyvezető mindig iparkodik, ami nem vethető a szemére, mert ki nem siet haza?
A mozdonyvezető kérte is a térfelvigyázót, hogy a gépet minél előbb tegye olyan vágányra, ahonnan haza tud menni.  Még a vonatról is lekapcsolta a mozdonyát, hogy ne kelljen a kocsirendezőre várakozni emiatt.
Mivel a rendező pályaudvaron szabad vágány nem volt, a térfelvigyázó megkérte a táblakezelőmet, hogy hozza ki tőle a mozdonyt  fővágányra , hogy előbb elmehessen.
A fővágány azt jelentette, hogy az állomáson egyenes irányban közlekedő vonatok ezen az  átmenő fővágányon közlekedtek.
Három átmenő fővágányunk van.
A XIV. számú vágány a páros, a XV. a páratlan számú vonatok átmenő fővágánya, a XVI. vágány  (amit valamiért nyugati fővágánynak hívtak), a Győrszabadhegy felé és felől közlekedő vonatok átmenő fővágánya volt.
Ezeken a vágányokon általában csak áthaladó  (mármint a rendező pályaudvaron áthaladó) vonatok közlekedtek.  Akár személyszállító, akár tehervonatok.
Ebben az időpontban a XV. vágányon állt egy tehervonat, ami csak azért állt meg, mert mozdonyvezető váltás történt nála.
Az új mozdonyvezető már jelentkezett is mozdonyrádión, hogy indulásra készen áll.
Azonnal kértem engedélyt részére a győrszentiváni szolgálattevőtől, aki fogadta is.
Erzsike mellettem figyelt és már csukatta is le a sorompót Ipartelepen, hogy a vonatnak kezelhesse a „Szabad” jelzést.

A forgalmi helyzet ismeretében a táblakezelő úgy okoskodott, hogy a rendezőből a mozdonyt kifogadja a Torony alá, a XV. vágányra, és ha az ott lévő tehervonat elment, felszabadul a vágány,  a mozdony is tud  utána menni.
Én jóváhagyólag intettem neki, hogy az elgondolással egyetértek.
Ki is fogadta a mozdonyt a torony alatt levő váltókon át.
A mozdony ki is jött és megállt.  Ilyenkor a mozdonyvezető,  a két vezetőállásos mozdonyoknál,  köteles átmenni a másik vezetőállásra, hogy azon az álláson legyen, amerre a mozdony közlekedni fog.
A forgalmi helyzethez tartozik, hogy Győrszentiván felől közeledett egy személyszállító vonat, a mi a XIV. vágányon át közlekedett a személypályaudvarra,  Győrszabadhegy felől pedig szintén jött egy személyvonat a XVI. vágányon át ugyan csak a személypálya-udvarra.
Amikor a mozdony a rendezőből kiért a torony alá, a táblakezelő mindkét személyvonat vágányútját  beállította és lezárta.

Mind eközben a XV. vágányon álló vonat részére a táblakezelő, kezelte a „Szabad” jelzést.
Hallottam is, hogy annak a vonatnak a mozdonyvezetője adott egy rövid hangot a mozdony hangjelzőjével (ez a Vonat indul jelzés), jelezve, hogy elindult.

Ekkor olyasmi történt, amire  álmomban sem számítottam volna.
A torony alatt álló mozdony megindult  Budapest irányába.
Eléggé nagy sebességgel.

Mit csinál ez a hülye?   -ugrottam fel hirtelen a székemről és kaptam a mozdonyrádió után.
A rádióban már ugyan nem olyan durván, de elég mérgesen kértem számon a mozdonyvezetőtől, hogy miért indult el.
Nem válaszolt.  Valószínű, hogy még be sem kapcsolta a rádióját.
Megszólalt viszont a XV. vágányról már lassan meginduló vonat mozdonyvezetője.
Gyerekek elment a levegő, befékeződött a vonatom! 
Lehet, hogy elszakadt a vonat!.
A következő mozdonyvezető a XIV-en érkező személy vezére volt, aki megszólalt:
Nem csak elszakadt, ki is estek a kocsik.  Nem tudok elmenni mellettük!
Mindezek ellenére nagyon óvatosan tovább jött és most már a vonat végénél jelentette, hogy a XV. ről induló vonat hátuljába beleszaladt a mozdony.
Úgy meglökte az előtte levő vonatot, hogy a vonat közepében  levő üres (könnyű) teherkocsik kiemelkedtek a vágányról és jobbra, balra  leestek a vágányról.
A vonat mozdonyvezetője ezt érzékelte úgy, hogy a vonatja szétszakadt.
Azonnal szóltam a Gyárvárosban levő sorompókezelőnek, hogy az onnan érkező személyvonatot ne engedje addig tovább, míg meg nem győződünk róla, hogy nincs előtte akadály.
Azon az oldalon is kiestek ugyan kocsik, de kiderült, hogy  űrszelvény még volt, így be tudott jönni a vonat.
A nyugodt szolgálatnak lőttek.
Legelőször a főnök jött, aki annak rendje és módja szerint lezárta és elvette tőlünk a Naplókat.
Ilyenkor teljesen új könyveket kellett kezdeni. Ez volt a legkisebb gond.
A vonatok megfelelő értesítések mellett közlekedhettek a XIV. és XVI. vágányon, de csökkentett sebességgel.
Nem sokára megérkezett  Budapestről is a balesetvizsgáló csoport.
Ismertem őket személyesen.  Volt köztük, aki tanítványom is volt.
A vezetőjük elég kemény szavakkal ecsetelte, hogy nagy bajba kerültem.
Mondta, hogy Pista bátyám, te viszed el a balhét, mert megszegted az utasításnak azt az előírását, ami a vonatvédelemre vonatkozik.
Ez pedig olyanképpen hangzik, hogy a vonatokat előlről, hátulról és oldalról meg kell védeni.
Márpedig én a XV.-en levő vonatot hátulról nem védtem meg.
Próbáltam más belátásra bírni, de nagyon makacsul ragaszkodott ehhez a véleményéhez.
Az ő elgondolása szerint úgy kellett volna azt a vonatot védenem, hogy a mozdonynak úgy állítok váltót, hogy ne tudjon a vonat után menni.
Magyaráztam neki, hogy ez lehetetlen, mert a XIV-en is, XVI-on is le volt zárva a vágányút, ami lehetetlenné tette, hogy a mozdonynak másfelé állítsak váltót.
Őt ez nem érdekelte, csak azt mondogatta, hogy így Pista bátyám, úgy Pista bátyám, itt te vagy a vétkes.
Az állomási balesetvizsgáló, aki az én budapesti balesetvizsgáló barátom hatása alá került, szintén úgy vette fel a jegyzőkönyvet, hogy enyém a balhé.
Neki is hiába magyaráztam.  (Bár nem is vártam el tőle, hogy megérti az okoskodásomat).

A balesetvizsgáló bizottság megállapította, hogy az egyedül közlekedő mozdony 79 km/órás sebességgel érte utól a 10-15 km/ óra sebességgel mozgó tehervonatot.
A mozdonyvezető észre sem vette, hogy vonat van előtte.
Az egyik nagy kérdés az volt, hogy ki adott engedélyt a mozdonyvezetőnek arra, hogy a Torony alól elinduljon?
A mozdonyvezető állítása szerint, amikor vezetőállást cserélt, a vezetőállás jelzőjén „feljött” a zöld  (ami azt jelenti, hogy a mozdony előtt két térköz szabad, vonatmentes).
Ezért indult meg, ezért nem is figyelt.  (Bár a figyelés alól nincs felmentés!).

Mivel az anyagi kár jelentős volt, a balesetet a bíróságra utalták.
Én voltam a vádlott.  Tanuként beidézték a táblakezelőmet is.
A bíróságon aztán találkoztam a mozdonyvezetővel, aki szakértővel felfegyverkezve próbálta az ügyet megúszni és teljes egészében rám hárítani a felelősséget.

De felkészültem.
Amíg oktattam is  (és jelenleg is, hogy tanítok) mindig arra figyelmeztettem a hallgatókat, hogy  az Utasítások nem véletlenül vannak jogi nyelven megfogalmazva.
A bíróságon ezek az előírások fejbe kólinthatnak, de fel is menthetnek bennünket.
Erre alapoztam a védekezésemet.
Amikor a bírónő felolvasta az ellenem felhozott vádpontokat, mármint, hogy nem gondoskodtam arról, hogy a vonat hátulról meg legyen védve,  a mozdonyvezető és a szakértője is hevesen bólogatott.
De én még csak ezután következtem.
Kérdeztem a bírónőtől, hogy ismeri-e a vasúti utasításokat?
Azt mondta hogy ő nem ismeri.
Akkor honnan veszi azokat az előírásokat, amit a fejemre olvasott?

Mondja, hogy le van írva a balesetvizsgálati jegyzőkönyvbe.  De az itt jelenlevő szakértő is egyetért a vádpontokkal.
Mondtam a bírónőnek, hogy van nálam egy F.2. számú Forgalmi Utasítás, amiből szeretnék egy két szabályt felolvasni.  Ugyanis ez az utasítás nem csak azt írja elő, hogy védjem meg a vonatot hátulról, hanem azt is, hogy a mozdonyvezetőt indításra mindig fel kell hatalmazni.
E nélkül nem indulhat el.
Kérdezem a mozdonyvezetőt, hogy én vagy a kollégám, vagy bárki más felhatalmazta-e őt az elindulásra?
Ilyesmi nem történt.  Illetve, a mozdonyvezető abba kapaszkodott, hogy  feljött a zöld! , amihez nekem semmi közöm nincs.

Kérdezem tőle, hogy arról hallott-e,  hamár a vezetőállásjelzőre  hivatkozik, hogy a mozdonyvezetőnek meg győződni arról, hogy a „Szabad” jelzés az ő vonata részére vonatkozik-e?
Meggyőződött?  Nem bizony.  Csak rohant.  Nem nézett semmit.
Pedig, ha nem látja a jelzőt,  márpedig nem látta, köteles érdeklődni a jelző kezelőjétől.

A lényeg, hogy a vezér urat senki nem hatalmazta fel arra, hogy elinduljon.  Ráadásul még a rádióját sem kapcsolta be, hogy azon keresztül lehetett volna figyelmeztetni.
Ezeket az előírásokat megmutattam a bírónőnek, aki ezek után azt mondta, hogy köszöni szépen, elmehetünk, az ellenem felhozott vádak nem állják meg a helyüket.
A mozdonyvezető és a szakértője még maradt.
Nem azt mondom, hogy én milyen rendes ember vagyok, de a mozdonyvezetőnek annyit mondtam, hogy ha jó szakértőt talál, akkor őt is fel fogják menteni.
Ha ugyanis igaz az, hogy a XV.-en álló vonat részére kezelt „Szabad” jelzés, a vonat mögött levő, teljesen különálló mozdonyon is megjelent, akkor itt hatalmas biztosítóberendezési hiba lehet.
Ugyanaz a jelzés nem vonatkozhat két egymást követő, teljesen különálló vonatra is.
Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy ezzel a védekezéssel a mozdonyvezetőt is felmentették.
A biztosítóberendezés művezetője viszont vakarhatta a fejét, hogy a jelenséget kiküszöbölje, megszüntesse.
Azt, hogy kapott-e büntetést, nem tudom.
De én, az Utasítás ismeretével, felmentettem magamat a bíróságon.
 

Előfordul, hogy napokon, heteken keresztül nem történik semmi  különös.
A vonatok jönnek-mennek.
Egyengetjük persze az útjukat, hogy lehetőleg ki ne essenek a menetrendből.
A kolléganőm nagyon mérgesen tudott rám nézni, ha megjegyeztem, hogy  nincs semmi izgalom, nem késnek a vonatok, nem kell csatlakozásra várni, nem kell egyetlen vonatot sem elterelni.  Működnek a váltók, a jelzők.
Nem szakítja le a vihar, vagy a nagy hó a felső vezetéket.
De még a színesfém gyűjtők sem lopják sehol a kábeleket.
Persze ilyen hülyeséget csak viccből szoktam emlegetni.
Nem kívántam én sem, hogy történjen valami rendkívüli.
Anélkül is előfordult, hogy izgalmassá vált a szolgálat.

Éjszaka voltunk szolgálatban.
A közlekedés elcsendesedett. 
Néhány áthaladó tehervonat szaladgált Hegyeshalom és Budapest között.
Ha ismerős volt a mozdonyvezető, mozdonyrádión köszöntöttük.  Jó utat kívántunk neki és biztattuk, hogy mire ő visszaér Budapestről, mi már javában aludni fogunk.

Éjféltájban egy páratlan számú kamionvonat közeledett Hegyeshalom felől.
Aki közel van a vasúthoz, az tudja, hogy a páratlan számra végződő vonat   -   mindegyiknek van száma   -  Budapest felé közlekedik.
A kamionvonatot pedig még a civilek is RoLá-nak nevezik.
Nem szeretnék túl okosnak mutatkozni, de a RoLa elnevezés, állítólag a német Rollende Landstrasse kifejezésből adódik, ami magyarra fordítva  „gördülő országút”-at jelent.
Ezek a vonatok speciális teherkocsikból állnak és a sofőrök pihenésére szolgáló kísérőkocsiból.
Azért speciális a kamionszállító kocsi, mert apró kerekei vannak, valószínű azért, hogy a magas kamionokkal megrakva is elférjenek a hidak, alagutak és felső vezeték alatt.
Az apró kerekei miatt nem is közlekedhet minden vágányon, sőt a legtöbb váltón kitérő irányban nem is közlekedhet.  Ahol megengedik ezt, ott is csak csökkentett  (legfeljebb 10 km/h sebességgel.)

A RoLa vonatok a tehervonatokkal szemben elsőbbséget élveznek.
Egyrészt azért, mert biztosítani kell, hogy    -   legtöbb állomáson   -  egyenes irányban haladhassanak, másrészt azért, hogy lehetőleg ezek a vonatok ne ácsorogjanak indokolatlanul. Főleg a két állomás közötti szakaszon, a nyílt pályán.
Az ördög ugyanis nem alszik.
Előfordult, hogy nyílt pályán megálló vonaton lévő kamiont,  erre specializálódott rablóbanda, feltört és kifosztott.
Erre figyeltek is a forgalmisták.  Ennek ellenére előfordult, hogy a vonatot meg kellett állítani valamilyen okból.
Tehát éjfél előtt néhány perccel közeledett felénk egy RoLa.
A szolgálatban levőknek előírás, hogy a vonatokat meg kell figyelniük.
A rendellenességet jelenteni kell a menetirányítónak, aki adott esetben intézkedik.

A személypályaudvaron szolgálatot teljesítő két forgalmista lány is megfigyelte a RoLát.
A vonat elhaladása után jelentették nekem, azt észlelték, hogy a vonaton levő egyik kamion ajtaja nyitva van.
Azonnal szóltam a menetirányítónak, aki úgy intézkedett, hogy a vonat a következő állomáson, Győrszentivánban álljon meg, ahol tisztázni kell, miért van nyitva az az ajtó.

A menetirányítóban felmerült a gyanú, hogy a vonatot valahol megállították és valaki, vagy valakik, megpróbáltak a kamionba jutni.
Végig kérdezhette a vonalat, hogy  megállította e valaki a RoLát. 
Sehol, senki!

Illetve.  Az egyik mozdonyvezető mozdonyrádión jelentette a menetirányítónak, hogy furcsa dolgot észlelt.
A győri bejárati jelző közelében egy alak fehér fényű lámpával integetett a vonatja felé.
A következő vonat, amelyik szintén abból az irányból közeledett, már figyelte, hogy mi van a bejárati jelző környékén.
Mondja a mozdonyvezető, hogy valaki szabályos „Megállj!” jelzést ad feléje, a vágányok mellet.
Mondtam neki, hogy meg ne álljon, mert akármi előfordulhat.

El sem tudtuk képzelni, hogy mi történik azon a helyen.
Mindenesetre, mondtam a menetirányítónak, hogy én oda küldöm a rendőröket.
Úgy is tettem. Felhívtam az ügyeletet vasútüzemi telefonon.
Nagyon meglepődött az ügyeletes, mert ezt a vasútüzemi telefont   -  amiről a vasutasok közül is kevesen tudtak   -  nagyon ritkán,  mondhatnám sohasem használták.
Megértette, hogy miről van szó, és azt is, hogy hol is van az eset.
Megígérte, hogy küld oda kocsit.
Közben Öttevény felől egy mozdonymenet közeledett Győr felé.  A mozdonyt a győri fűtőházba hozta a mozdonyvezető.
Mozdonyrádión megkértem, hogy a bejárati jelző környékén lassítson le és nézze meg, ki az, aki ott garázdálkodik.
Amikor oda ért a bejárati jelzőhöz, bele szólt a mozdonyrádióba:

Pistikém,  a vonatvezetődet, most bilincselik meg a rendőrök!
És hallottam, amint a röhögéstől elakadt a hangja.
Mi van?,  kérdezem.  Mondja, hogy N. Laci vonatvezetőt, most faggatja a rendőr, nem győz magyarázkodni.
Jézus Máriám!  Az a hétszentség, hogy került oda?
Persze, hamar rájöttem, mi történt.
Az én vonatvezetőm, a rendező pályaudvaron tolatásvezető, aki 23 óra tájban, a tolató mozdonyával kivitt a Növényolajgyárba  (régi szép idők, akkor még ilyen is volt) három  napraforgóval rakott kocsit.
Az Olajgyári iparvágány kiszolgáló menetek közlekedésére olyan előírás volt, hogy  „kifelé”
az Olajgyártól kellett engedélyt kérni, hogy biztosítsák a menet behaladását a gyárba. 
Nehogy az ott tolató, olajgyári „prütyi”-vel összeütközzenek.
Engedély volt, a menet ki is ment az Olajgyárba,
Visszaútban úgy közlekedhettek volna, ha az Olajgyárból postai telefonon engedélyt kérnek, általában a személypályaudvari szolgálattevőktől.
Az engedélyt a rendelkező forgalmi szolgálattevő adhatta meg   -  ebben az esetben én magam. 

Erre azért volt szükség, mert az olajgyári vágány a gyár felé  16 ezrelékes lejtőben volt, ami kifelé nem szokott gondot okozni.
Visszafelé ezen az emelkedőn a mi diesel mozdonyunk 3-4 kocsinál többet nem bírt felvontatni.  Ilyenkor, ha adtunk engedélyt, akkor az olajgyári mozdony besegített, feltolta a szerelvényt a domb tetejéig.
Most azonban erre nem volt szükség.
A tolató mozdonyunk ugyanis kocsik nélkül, gépmenetben kívánt visszatérni.
A szabály ilyenkor is érvényben van.  Engedélyt kell kérni.
A mi tolatásvezetőnk ezt nem tette.
Arra gondolt, hogy üres géppel fel tud jönni az olajgyári bejárati jelzőig, ahol majd mi valamikor csak észrevesszük és beengedjük.
Nem vettük észre. A jelző tövében ugyanis van egy rövid kiszigeteletlen szakasz, amire ha rámegy a mozdony,  nem jelzi a „vágányfoglaltságot jelző” berendezés.
A mozdony tehát ott állt a bejárati jelzőnél, ahonnan értekezni velünk nem lehetett.
Volt ugyan tolatórádiója, amelyiken szólhatott volna a térfelvigyázónak, aki még ebbe be volt kapcsolva, de a távolság miatt nem lehetett hallani a „könyörgését”.

Ezért kitalálta, hogy kiáll a vágányok közé és az arra járó vonatok közül valamelyiknek a mozdonyvezetője csak felfigyel rá.
Észre is vették többen is.
Ha nem lett volna éppen ekkor a kamionos eset, talán még meg is álltak volna, megnézni, hogy ki az a bátor ember, aki „Megállj!” jelzést integet a vonatok felé.
A mozdonyvezető akkor tájékoztatott volna bennünket, hogy az Olajgyárból szeretne a mozdony betérni az állomásba.

Amikor kiderült, hogy kire hívtam a rendőrt, megkértem a mozdonyvezetőt, hogy legyen szíves hívja a mozdonyához a rendőrt, hadd beszéljek vele.
Fel is mászott egyik rendőr a gépre, ahol mozdonyrádión elmondtam neki, hogy milyen tévedés történt.
Szíves elnézését kértem a téves riasztásért és megkértem, hogy engedje el „bűnös” vonatvezetőmet.  De előtte ijesszen rá, hogy legközelebb elviszik.
A rendőr is vette a lapot.  Jót nevetett az eseten és elengedte a fiút.

N. Laci ezután sokat hallhatta a kollégáktól, hogy meglátszik-e a bilincs helye a csuklóján.

Közben a kamionvonat is továbbment.  Kiderült, hogy senki nem bántotta a kamionokat.
Az egyiknek rosszul zárták be az ajtaját, azért nyílt ki.