Úgy hozták a körülmények, hogy  több, mint tizenöt évi oktatói tevékenység után visszamentem a rendelkező toronyba forgalmi szolgálattevőnek.
Ennek egyik oka az volt, hogy anyagilag a padlóra kerültem, mert a nyúli ház árát betettem egy  Bt-be, azzal a reménnyel, hogy náluk majd a pénzem megfial.
Elszámítottam magam.
A Bt-t feljelentették, hogy jogosulatlanul foglalkozott a pénzzel.
Én pedig nem mehettem sehova panaszkodni.

(nem úgy, mint most a devizahitelesek.  Ők, Ócsa mellett, még lakásokhoz is juthatnak.)
A rendőrségen, a bíróságon semmi jóval nem biztattak.
Sőt, a felszámoló, mivel nem tudott behajtani egy fillért sem, ráharapott az én félig megnyert bírósági peremre, és azt ígérte, ha megnyerem az illető családi házat, abban a pillanatban elveszik tőlem.
Azt hitték most jöttem a falvédőről.  Visszaléptem a pertől.
Igaz, hogy attól kezdve egyik albérletből a másikba költöztem, de bíztam abban, hogy előbb utóbb  a mókuskerék aljáról el kell kerülnöm.
Egyik lépés volt ehhez, hogy visszamentem a végrehajtó szolgálathoz, több pénzt keresni..

Nem csalás, nem ámítás.  Elraktam a fizetési besorolásaimat, amik szerint oktatóként  havi 14900.- Ft volt a havi bruttóm  (1990 végén).
1994 május egytől, mint rendelkező, már 38480.- ft volt a besorolásom.
Nem mondom, hogy ennyi volt a bruttóm, vagy nettóm, mert ez volt az alapom.
Igaz, hogy ebből vonták a szokásos összegeket, de a műszakpótlék, túlóra, stb tett hozzá annyit, hogy az alapnál többet szoktam kézhez kapni.
És ez fokozatosan emelkedett.  2000 januárban, mint fő-rendelkező már 130800.- ft volt az alapfizetésem.
Ugye van különbség.
Igaz, hogy ide jönni kellett éjjel nappal.
Megkérdezhetné bárki, hogy a 15 év kiesés nem okozott problémát.
Hiszen ez idő alatt rengeteg változás történt nemcsak a vágányhelyzetben, hanem a biztosítóberendezésben is.

Semmiről nem maradtam le.
Egyrészt azért, mert másodállásban, hétvégeken, eddig is dolgoztam néha-néha a toronyban is.   Másrészt, ha történt is valami változás, arról nekem is tudnom kellett, hiszen én oktattam.
Nem kellett tehát újra beilleszkednem.

A másik ok, ami miatt visszamentem a toronyba, szintén a pénzzel kapcsolatos.
De nem a jelenlegi, hanem a jövőbeli pénzemmel.
Figyelmeztettek, hogy a nyugdíj összegét milyen kacifántos szorzókkal állapítják meg, de a lényeg, hogy a nyugdíj előtti,  nyolc év  alatt kapott,  keresetem sokat nyom a latban.
Igazuk volt. 

A munkatársak is szívesen fogadtak, mert így nagyobb esélyük nyílt arra, hogy megkapják a jogos pihenőnapjukat,  tudtak kivenni az éves rendes szabadságból.
Könnyen belerázódtam az éjszakai munkába.
Még mindig nem tudtam ugyan a széken ülve, vagy az asztalra borulva aludni, inkább olvasgattam vonatmentes  éjszakai időben.
Vagy nem engedtem aludni a vonalon szolgálatban levő forgalmistákat, távírászokat.
Volt köztük, akik szintén nem is akartak aludni, hanem a gépen „cseteltünk”.
Ebben az volt a  hiba, hogy minden egyes híváskor, a berendezés csengetett egyet.
A sok beszélgetés, tehát sok csengetéssel járt.
A kolléganőm, aki a táblát kezelte, néha hozzám vágott egy vonalzót vagy ami a keze  ügyébe került, hogy hagyjam már abba, mert nem tud bólogatni. 

Ebben az időszakban rengeteg vasutas sztrájk volt.
Volt köztük 2 órás, ami gyorsan eltelt, de volt háromnapos is.
A magam részéről egyetlen egyszer sem írtam alá, hogy sztrájkolni akarok.
Nem azért mentem szolgálatba, hogy ne csináljak semmit.
Persze, hiába is akartam csinálni, ha a vonalon   -  még ha csak egy-két ember is, sztrájkolt, akkor már megállt a vasút.
Egyik éjszaka, a 12 óra alatt hat vonatunk volt.
Egész éjszaka kockáztunk hármasban.  A táblakezelő, a hangosbemondó és jómagam.

Nem szerettem a sztrájkot.  Soha nem tapasztaltam, hogy valamit elértek volna vele a dolgozók.  A szakszervezeti vezetők lehet, hogy tudtak felmutatni eredményt, de azt sztrájk nélkül is elérhették volna.
Nem beszélve arról, hogy a valamikori egyetlen vasutas szakszervezetből ekkora már  tizenhét szakszervezet lett.  Mindegyiknek iroda, titkár, titkárnő, meg a slepp és persze a fizetés.
Ezen mindig elcsodálkozok.  A szakszervezet vezetője az ellenfelétől, a munkáltatótól kapja a fizetését.  Akkor, hogy is van ez?  A saját tányérjába… ?    Nem!!!  Csak a szájuk jár.
(Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy mennyit is kap egy ilyen szakszervezeti vezér?)

Voltak izgalmas szolgálatok is.
Egyik hajnalon nagyon melegem lett.
A táblakezelőm szólt hajnali két órakor, hogy a 43 számú váltó elvesztette az ellenőrzését.
Ez hétköznapi nyelven azt jelenti, hogy használhatatlan.  Nem lehet rajta közlekedni.
Gyorsan küldtem a műszakiaknak a távíratot,  hogy a megjavításáról gondoskodjanak.
Haladék nélkül neki is láttak.
Szétszedték, összerakták, meg tudja csoda, hogy mit műveltek még vele, de elég nehéznek bizonyult a helyreállítása.
Már kezdtem izgulni, hogy a második vágányról Budapestre közlekedő személyvonat 3 óra 10 perckor el tud-e indulni, vagy ki kell találni, hogyan közlekedtessük le.
Már riasztottam a személypályaudvaron a forgalmistákat és a gépkísérőket, hogy legyenek készenlétben, mert előfordulhat, hogy a vonattal hátra kell tolni és a harmadik vágányról tudjuk indítani.
Nem volt rá szükség.
Három órakor a váltónál dolgozó „blokkosok”, műszerészek rádión szóltak, hogy sikerült a váltót megjavítani.
Győztünk!.. Nem kell a vonatot tologatni utasokkal együtt, mert ez balesetveszélyes is.
No akkor próbaállítás. 
Mondja a műszerész a váltókezelőnek:  dobd át Erzsi!   Átállította a kislány és közölte a műszerésszel, hogy a váltó „beállt!”
Jól van.  Dob át másik állásba.   Átdobta.   Úgy is beállt.
Minden rendben.  Jöhettek be.  A váltó jól működik.
A vonat indulhat 3 óra 10-kor.
A táblás lezárta a vonat vágányútját a XIV. vágány felé, mert a XV. vágányon állt egy tehervonat.
Megnyomta   (szabadra állította)  a V2 Kijárati jelzőt és fáradtan ráborult az asztalra.

A rendelkező ilyenkor úgy ellenőrzi a táblakezelőt, hogy megnézi a  „táblán”, hogy jól dolgozott-e a táblás.
Ezt tettem én is.  Láttam, hogy a személy kettőről áll a vágányút a rendező XIV. felé.
Neki álltam az adminisztrációnak.  Be kell írni a  Naplóba, hogy milyen meghibásodás történt, és mikor lett helyreállítva.
Arra kaptam fel a fejem, hogy a berendezés olyan „zavarjelzést”, éles csengető hangot adott, amit váltófelvágáskor kell neki adni.
Erre minden szolgálattevő felkapná a fejét.
Nézem a táblát.  Látom, hogy a 47 számú váltó „vörösben villog”
Ez a váltófelvágás berendezés által jelzett  jele.
Hogy kerülhet valami a 47-es váltóra?
Kinézek a torony  ablakán és azt látom, hogy a második vágányról megindult vonat nem a a XIV. vágány felé, hanem a XV. vágány felé halad.  Ami foglalt.
Jézus Máriám!  Mi lesz itt.
Egy pillanat alatt végigfutott rajtam a hideg.
Ha ez a személyvonat neki megy az előtte álló vonatnak….!
Most már mondhatom röhögve, hogy bekerültünk volna a tévébe, vagy vittek volna bennünket a Jókai utcába.  Na nem a Cukrászdába, hanem a rácsos épületbe.

Szerencsémre azonnal eszembe jutott a megoldás.
Felugrottam a helyemről a táblához.  Elkényszereztem a vonat vágányútját.
Szerencsére akkor még nem volt „időzítés”.  Egy másik mozdulattal átállítottam az 59-es és a 63-as váltókat.  Szerencsémre jól működtek.
Ezzel a vonatot visszatereltem a helyére.

A műszerészeket azonnal riasztottam. Nem akartak hinni a szemüknek.
De már sejtettük, hogy mi történt.
Az történt, hogy amikor a váltót megjavították, szóltak a táblásnak, dobd át.  Átdobta beállt.
Megint dob át.  Visszadobta. Oda is beállt!
DE!   Azt viszont egyik sem tisztázta a másikkal, hogy át van dobva.  Beállt.  De melyik irányba állt be?    Egyenesbe vagy kitérőbe?

Az történt. Hogy a váltó fordítva lett bekötve.
Amikor egyenesbe állt, kitérőt mutatott.  És fordítva.
A vágányút egyenes lezárásával a váltónak egyenesben kellett volna állni, ehelyett kitérőben állt, a vonatot a foglalt XV. vágány felé vezetve.

A vonatot Győrszentiván állomáson félretetettem és behívattam a mozdonyvezetőt a forgalmiba, hogy ne csináljak csődülete a mozdonyrádión, mert akkor mindenki meg tud mindent.
Kérdezem a mozdonyvezetőt, hogy mit vett észre Győrből történő kihaladásakor?
Semmit.   Minden ment rendesen.
Nem akarok senkit untatni, de a MÁV fényjelzőinek jelzésrendszerében előírtak szerint a mozdonyvezetőnek már a 43 számú váltó meghaladásakor, vagy ha figyel, még előtte, meg kellett volna állni.
A Kijárati jelzőn ugyanis egy fény volt, ami jelezte, hogy egyenes irányban halad.
Azt mondja az én mozdonyvezetőm, hogy ő bizony egyenesben haladt, nem észlelt semmit.
Nem volt mit hozzátennem.
Most kezdjem el neki ecsetelni, hogy, ha véletlenül nem figyelek, vagy pont akkor kell kimennem pisilni, akkor az egyenes kihaladásból hatalmas ütközés lett volna a XV.. vágányon.

Az esetet nagyon sokszor elmesélem, amikor ezt a témát oktatom. 
A tanulság  az, hogy ha megcsinálták a váltót, egyeztessünk, hogy mikor milyen állásban van.
A másik a fényjelzők jelzésrendszerét, amit magyar mérnökök dolgoztak ki, nem véletlenül kell megtanulni nem csak a forgalmistának, hanem elsősorban a mozdonyvezetőnek. 

Olvastam olyat, hogy az idős emberek nagy tapasztalattal rendelkeznek.
Hozzáteszem, hogy a nagy tapasztalatot, az ilyen hiányosságok által lehet szerezni.

A második házasságom kezdetén, Győrben, egy társasházban laktunk, a feleségem lakásában.
A környék nagyon nyugodt volt.  Messze esett a nagyvárosi forgalomtól, de volt egy hibája.
Valamikor ezt a házat  olyan helyre építették, ahol előtte ingovány volt.
Ez akkor éreztette a hatását, ha esett néhány csepp eső.
A falak rövidesen derékmagasságig nedvesek lettek.
Úgy látszik a szigetelést kispórolták.
Elhatároztuk, hogy elköltözünk.
Ennek a lakásnak az árából, valamint amit én kaptam a baráti házból, neki láttunk lakást keresni.
Az, hogy egész Győr várost bejártuk még kevés is ahhoz képest, amennyit keresgéltük az ideális  jövendő otthont.
Jártunk a belvárosban.  A Baross úton, a Bécsi udvarban megtetszett egy lakás.
Drága volt.
A külső Baross Úton, túl zajos volt.  A Tihanyi úton kocsma volt az épület földszintjén.
Kimentünk Bácsára,  Szigetbe.  Szép lakások voltak, de  egy óra alatt amíg körül néztünk majdnem megettek a szúnyogok.
Ez sem felelt meg.
Szabadhegyen tetszett ugyan egy lakás, de szerencsére észrevettem, hogy a szoba ablaka a temetőre nyílik.
Na, erre ráérek még később.
Elmentünk vidékre.
A környező községekben hatalmas kínálat volt.
Ikrényben  majdnem megvetettek velünk egy oktogont.
A háznak az alapja volt csak meg, de nyolcszögletű.  Kuriózum.  De sokat kértek érte.
A szigetközi községek nekem nem tetszettek.  Így arrafelé nem is jártunk.
Elmentünk viszont a Bakonyba.
Csodálatos házakat találtunk, de az Isten háta mögött.
Meg is tetszett egy családi ház a Pápa-Tatabánya vasútvonal melletti faluban.
Még állomása is volt.  Gondoltam, majd eljövök ide forgalmistának.
Végül lemondtunk róla, mert Győrtől messze volt, nyugdíjba meg még nem mehettem volna.
Győrtől pedig messze volt.
Valahogyan eltévedtünk Nyúlra.
Ó ez ismerős hely.  Kiderült, hogy még engem sem felejtettek el.
A  tanácselnök valamikor tanította a húgaimat a nyúli iskolában.
Ráadásul az állomás közelében lakott, a mi régi lakásunktól 100 méterre.
Kérésünkre ajánlott  olcsó építési telket egy újonnan kialakított utcában.
Fel is kerestük a tulajdonost, aki a telket már fel is töltötte   -  valamikor egy lapos, vizes terület volt   -,  sőt már az építendő házának az alapját is lerakta.
Megegyeztünk.  Megvettük a házhelyet, az összes odakészített építőanyaggal együtt.
Annyi volt az építőanyag, hogy már alig kellett venni hozzá.
Csak a cementet, meszet, sódert kellett  megvenni, amit az ismerős fuvarosok  szívesen odafuvaroztak, persze nem a két szép szememért, hanem  jó kemény forintok ellenében.
Az alap, amit az elődünk lerakott, nem felelt meg nekünk, mert más fajta házat akartunk, mint amit ő elképzelt.
Sebaj.  Leraktuk az új betonalapot, a mi terveinknek megfelelően.
Sok ismerőssel találkoztam, akik csóválták a fejüket.
Hogy van nekem bátorságom nekiállni házépítésnek, hiszen már elmúltam 50 éves.

Ez engem egyáltalán nem zavart.  Megkerestem a régi  focicsapat társaimat, akikből azóta kőműves lett,  és megbíztam őket a nagy munkával.
Megszemlélték a terepet,  a ház rajzait és az építőanyagot.
Úgy nyilatkoztak, hogy majdnem minden elég lesz.
A téglák láttán   -  hatalmas darabok voltak az biztos  -  megjegyezték ugyan, hogy annak nem örülnek.
Megnyugtattam őket, hogy nem is azért hívom őket, hogy örüljenek.
Segítséget a kőművesek mellé nekem kellett előteremteni, mert a ők csak egy „culágert”  cipeltek magukkal.
Sikerült is az utcából néhány ismerőst becserkészni és nem utolsó sorban az Erdélyből a vasútra tévedt  fiatalokat sikerült rábeszélnem, hogy keverjék velem a maltert.
Jöttek is nagyon szívesen a szabad idejükbe.  Persze tőlük sem kívántam ingyen.
Nagyon rendesek voltak.  Ahányszor mentem értük a kis bogárhátúval, mindig készek voltak velem tartani.
Márciusban raktuk le az első téglát,  októberben már be is költöztünk.
Rengetek munka volt még ugyan hátra, de már lakható volt.
Hatalmasra sikeredett.
Az alsó szinten egy úgynevezett amerikai konyhás helyiség, ahol a konyha és az étkező egy méter magas válaszfallal volt csak elválasztva.
Volt itt egy szoba, egy fürdőszoba és WC.  Valamint egy hatalmas garázs, amiből le kellett választani egy részt amikor hozták a gázt.
Az emeleten egy nagy társalgó, két kis szoba, valamint ott is fürdőszoba és WC.
A lépcsőház szintén gondot okozott a kőműveseimnek.
Vakarták az állukat, amikor a feleségem elmesélte nekik, hogy képzeli a félkör alakúra építendő lépcsőházat.  De megértették.  Sőt meg is építették.
Az ácsok ugyan szidtak bennünket, amikor azt hitték, hogy nem halljuk őket, mert gondot okozott a cserepek felrakása  a kúp alakú tetőre.  De ez is sikerült.

Beköltöztünk.
Víz az volt, mert az utcában már bevezették.
Szennyvízelvezetés azonban még nem.   Ásnom kellett egy hatalmas pöcegödröt, amit azóta már régen betemettek.
A gáz viszont még csak ígéret volt.
A csöveket ugyan bevezették. A lakásban is minden a helyén volt, csak éppen a gáz hiányzott.
Fűteni viszont hamarosan kellett, mert közeledett a tél.
Vettünk  -  kedvezményesen  -  öt darab villanyfűtésre alkalmas  tűzhelyet.
Nem izzadtunk meg tőle, de meg sem fagytunk.
És nem sorolok el mindent, hogy mi nem volt, de megemlítem, hogy nem volt  telefon.
Abban az időben még nem mobiltelefonoztak az emberek.
Telefonálmi kijártunk az utca végén levő telefonfülkéhez.
Nem volt még tévé.
Raktam ugyan a padlásra antennát, amivel egy két adó homályosan bejött.
De ígérték, hogy lesz kábeltévé.  Lehet, hogy azóta már van is.
Nem volt még, többek között,  egy olyan áruház, ahol sok mindent meg lehetett volna venni.
Volt ugyan az utcában egy maszek élelmiszerbolt,  nem is volt messze, de sok választék nem volt, és az árak is úgy voltak kialakítva, hogy nehogy ráfizessen a boltos.

Ellenben volt:   Jó nagy sár az utcában, ha esett egy kis eső.
Jó sok munka a ház körül, ahol ki kellett alakítani egy klassz kis kertet.  Ami sikerült is.
Be kellett keríteni a telket.
Csak annyi probléma volt vele, hogy  Győrszemerén a hegyben volt egy telkünk az úgynevezett  „Kutyor”-ban,  így hívták ezt a területet.  (Senki nem tudta, honnan eredt.)

Ezt a telket én bekerítettem, mert a nyulak mindent megettek előlünk.
A kerítéshez a pályafenntartási szolgálattól   „vettem”  használt talpfákat, amit ők betonaljra cseréltek.
Ezeket a talpfákat nagyon kedvesen ők  vágánygépkocsival el is fuvaroztak Szemerére.
Ott már csak annyi dolgom volt vele, hogy egy fűrészgépessel  fel kellett hosszába négyeltetnem, hogy elég oszlopom legyen.
A fűrészes ugyan majdnem engem is felnégyelt, mert a talpfákban itt, ott maradt még néhány  hatalmas szeg, amit a fűrész nem nagyon kedvelt.
Na már most a szemerei telekre nem maradt időm, így a kerítés is  feleslegessé vált.
A házhelyet viszont körül akartam keríteni.
Egyszerű.  Kiszedtem Szemerén a kerítést, lábakkal , dróttal együtt és elvitettem Nyúlra.

Már egy éve az új házban laktunk.  Innen jártam be vonattal munkába.
Korábban kellett ugyan kelni, de kibírtam.  Jártam én már vidékről dolgozni elég sokáig.
De adódott néhány probléma ezen kívül is.

Ott volt a nagy ház és ketten kergethettük egymást benne, mert a  feleségem fia, aki Pesten végzett az egyetemmel, nem akart odaköltözni.
Kettőnknek pedig  nagy luxus volt ekkora házban ténferegni.
Pedig már terveztem, hogy  nyugdíjazásom után a kertet átalakítom.  Építek egy  tágas , szellős épületet.  Telerakom pingpong asztallal és jó pénzért odajöhetnek pingpongozni a fiatalok, és az idősebbek is.
Ezenkívül még egy helyiséget is ki akartam alakítani, ahol pedig a környékbeli gyerekeket tanítanám sakkozni.
Ezekből nem lett semmi.
Ráadásul  -  ilyenkor minden előjön  -  kiderült, hogy a feleségem pollen-allergiás, aminek ez a vidék  nagyon jó táptalajt biztosít.

A ház építéséhez a készpénzünket ki kellett egészíteni, az OTP-től kapott kölcsönnel, valamint a  vasúttól kapott kamatmentes vállalati kölcsönnel  (500 ezer forint), amit az első házam építésekor nem kaptam meg, mert éppen kimerült a vasút kerete.
Meg kell mondanom, hogy a vállalati kölcsön nagyszerű dolog.  Tizenöt évre kaptam.
Havi 3001.- forint havi törlesztő részlettel.  (Már két éve le is telt).
Érdekesség, hogy ezt is az OTP-n keresztül törlesztettem, amiért az OTP havonta 500 forint kezelési költséget számított fel!!!.

A helyzet megoldását abban láttuk, hogy ezt a házat el kell adni.
Az árából vehetünk magunknak is egy lakást Győrben és a  fiúnak  is egyet Pesten.
Sikerült is megfelelő vevőt találni, aki  az építési kölcsön   -  nem a vasúti  -  törlesztését  is átvállalta.  Ezt persze a ház árából elengedtük.

Építettem tehát egy nagy házat Nyúlon, amiben  jó egy éven át laktunk is.
De a sors nem engedte, hogy ilyen egyszerűen kerüljek jobb körülmények közé.
Azt szokták mondani, hogy ember tervez,  Isten végez.
Mi ugyanis azt terveztünk, hogy veszünk két lakást.
A ház árából ezt a két lakást meg is tudtuk volna venni.
De nem így történt.  Hogy miért azt legközelebb elmesélem.

Nagyszentjános  állomás raktárépülete mellett  a pályamester tudtával és hivatalos engedéllyel egy  állami „céltartalékot” képező pontonhidat  tároltak.
A hatalmas, több alkatrészből álló szerkezet senkit nem zavart.
Megszokták a szolgálatban levő vasutasok és az utasok is.

A pályamesternek is, aki egyik vonat mozdonyán utazva tartott vonalbeutazást, a hiánya tűnt fel.
Azt észlelte, hogy  a hídnak nincs meg minden alkatrésze.

Fel vette a kapcsolatot a nagyszentjánosi állomásfőnökkel és megállapították,  hogy több alkatrész is hiányzik a pontonhíd mellől.

Vizsgálatot indítottak és kiderült, hogy bizony itt lopás történt.
Az eset nyilvánosságot kapott a sajtóban is, ahol  -  akárcsak én a címben  -  azt írták, hogy ellopták a hidat.
Nem lopták el az egészet, mert a nagyobb darabokat otthagyták.
Azok az alkatrészek, amiket magukkal vittek, szintén elég nagy darabok voltak.
Egyenként  meghaladta a súlyuk az egy tonnát is.
Ami azt jelentette, hogy nem talicskával, se nem Trabant kombival cipelték el.
A kivizsgálás során kiderült, hogy a hiány észlelése előtt körülbelül három héttel egy hajnalon az utasok szóltak a forgalmi szolgálattevőnek, hogy  valakik pakolják az acélszerkezetet.

A forgalmista, amint időt tudott rá szakítani, kiment a rakodás helyszínére és azt tapasztalta, hogy a híd alkatrészeit autódaruval emelgetik fel egy teherautóra.
Megkérdezte a rakodást végzőket, hogy mit művelnek.
Egyikük  egy szabályosnak látszó, bélyegzővel ellátott papírt mutatott neki, ami azt bizonyította, hogy  a vasanyag már  egy bizonyos kft tulajdona.
Ez a kft pedig őket bízta meg az alkatrészek elszállításával.

A forgalmista megnyugodott.
Különben is, az ő, éjszakai,  szolgálata  letelt.  A leváltója már ott mozgolódott a forgalmiban.

Három héten keresztül nem is törődött vele senki, hogy a híd  „kisebb” alkatrészei nincsenek a  tároló helyen.
A pályamesternek szúrt szemet, hogy itt valami rendellenesség van.
Amint megvizsgálták a maradványt, kiderült, hogy majdnem ötven darab öntöttvas horgony, ami darabonként lehetett egy tonna, és három csörlőszerkezet is eltűnt.
A hiányzó alkatrészek értéke meghaladta a nyolcvan millió forintot.

A megyei Rendőr-főkapitányság nyomozást indított.
Az kiderült, hogy az alkatrészek  egy közeli MÉH telepen kötöttek ki.
A tettesek félmillió forintot kaptak érte.
Bár a gyanúsítottakat nem sikerült azonnal lekapcsolni,  sok minden kiderült.
Az is, hogy a forgalmi szolgálattevőt egy géppel írt, bélyegzővel ellátott, de hamis adásvételi szerződéssel  vezették félre.

A rendőrség azt is kinyomozta, hogy ugyanez a csapat fél évvel előbb az  abdai Kavicsbánya Vállalat  úszókotrójának szállítószalagját, illetve annak tartóit is ellopták.

Az egyik gyanúsított, akinek  gyűjtő-kereskedő engedélye is volt, azért nem tudták elfogni, mert a lakását jóval előbb eladta, és a rendőrségen hajléktalanként van nyilvántartva.
Előkerült a fuvarozó, akiről kiderült, hogy ehhez engedéllyel rendelkezett.
A lopáshoz  autókat is kellett bérelnie.
Az értelmi szerző kilétére is fény derült.
Ő tette zsebre  a félmillió forint tetemes részét is.
A rendőrség azonban nem tudta elfogni, mert  családjával együtt külföldre, sőt tengeren túlra távozott.
Nemzetközi körözést adtak ki ellene.

A három gyanúsított, a felröppent pletyka ellenére, soha nem dolgozott a vasútnál.

Egy éven keresztül remete életet éltem.
Egy szerény albérletben, ahol az ágyon és egy kis asztalon kívül  még egy ruhásszekrény  szolgálta ki az igényeimet.
Televízió, rádió nem volt.
Könyvet néha kerítettem elő, de legtöbbször inkább csak írtam.
Még mindig  az utasítások megtanulásához, megtanításához készítettem jegyzeteket. 
Nem kívánom senkinek az ilyen sivár életmódot.
Sokáig nem is bírtam én sem.
Egy aforizma szerint:  Az élet rövid.  Így minden  hibát  nem követhetünk el saját magunk.  Szükségünk van hozzá még valakire.
Igazat adtam neki és kerestem egy társat.

A második feleségem hozzám hasonlóan elvált volt.
Akkora fia volt, mint az én lányom.  De nem lakott velünk.
Az egyetem elvégzése után Pesten maradt.

A házasság kötés után még nászúton is voltunk.
Kihasználva, hogy a vasútnak Porva-Csesznek állomáson volt  vendégszobája, és ezt mint vasúti dolgozó nagyon kedvezményesen vehettem igénybe, két hétig a Bakony közepén levő  vendégszobában laktunk.
Innen jártuk a hegyet – völgyet.  Rengeteget kirándultunk.
A „szálloda” önellátó volt.  A konyhában azt készítettünk, amit megvettünk magunknak.
Televízió volt ugyan, de csak az MTV műsorát lehetett venni.  Az is elég volt.

Egy vasárnapi nap ebéd után elhatároztuk, hogy sétálunk egyet.
Úgy egy-két órát.
Elindultunk az állomásról a cseszneki vár felé, keresztül a hegyen.
Útközben rengeteg gombát szedtünk.
Én ugyan nem ismertem a gombákat, kivéve az őzlábgombát, amiből nagyon sok volt  az erdőben.  Éppen ezért más gombához hozzá sem nyúltam.
A feleségem bátrabb volt, egyéb ehető gombákat is leszedett.
Utólag persze mindegyiket bevizsgáltattuk, mert az ördög nem alszik.
Csak mentünk mendegéltünk,  mindig újabb gombatelepekre lelve, míg egyszer csak  kiértünk a veszprémi autóútra, ahol volt egy autós pihenő.
Itt szépen megpihentünk.  Addigra már két nylontáska tele volt gombával.
Útközben vágtam két  turista botot is, hogy könnyebb legyen az erdőben botorkálni.
Mindegyikőnknek sikerült egy-egy  két méteres  botra szert tenni.
Amikor kipihentük magunkat, gondoltuk, hogy elindulunk vissza.
Igaz, hogy nem akartunk ennyit sétálni, de ha már így alakult, legalább lesz egy időre gomba utánpótlásunk.
Bemértem az érzékeim szerint, hogy merről is jöttünk, vagyis, hogy melyik irányban van a porvai állomás.  Elindultunk.
Szerintem jó irányba mentünk, de egy idő után már úgy éreztem, hogy közel kell lenni a vasúti síneknek.  De nem akartak látszani.
Mentünk tovább, a szerintem jó irányban.
Bár éreztem, de mondani még nem mertem, hogy   mintha sok lenne már a balra kanyarodás.
Nemsokára kiderült, hogy jól éreztem.
A vasúti  sínek helyett a veszprémi autóútnál kötöttünk ki, méghozzá a gézaházai elágazásnál.
Válaszút előtt álltunk.  Visszamenjünk azon az úton, amelyiken jöttünk, és útközben rálelünk arra az útra, amelyik az állomás felé vezet, vagy az autóúton sétáljunk oda, ahonnan elindultunk.
Ez utóbbi mutatkozott biztonságosabbnak.
Rövid, háromórás séta után ugyanott voltunk, ahonnan elindultunk.
Mondanom sem kell, megpihentünk.
Mondtam a feleségemnek, hogy csak pihenjen itt, én visszamegyek egyedül az állomásra és eljövök érte Trabanttal.
Nem tartotta jó ötletnek, amit én is beláttam.
Nem hitte el, hogy ahova ketten nem találtunk el, majd én egyedül eltalálok.
Pihenő után újra elindultunk.
De most már nem azt az utat választottuk, amelyiken eltévedtünk, hanem egy szimpatikusabbat.  Ezen az úton mentünk pár száz métert, amikor úgy éreztük, hogy ez meg nagyon jobbra húz.  Visszafordultunk.
De ekkor már kezdett sötétedni.

Azt javasoltam, hogy ne vágjunk neki az erdőnek, mert sötétben még jobban eltévedhetünk, hanem  megláttam egy  - érzésem szerint  -  szimpatikus  utat.
Ez a szimpatikus út aztán rajtam is maradt.  Még ma is, ha valahova megyünk,  nem felejti a fejemhez vágni a nejem, hogy netán ez a szimpatikus út?

Úgy gondoltam, hogy ez a  sárgakavicsos út csakis a vinyei állomásra vezethet.
Már pedig, ha oda eljutunk, már nem messze van Porva.
Különben is, az is mellettem szólt, hogy Dorothynak is a sárgaköves utat kellett követnie, hogy eljusson Óz házához.
Akkor nekünk is jó lesz.
El is indultunk rajta.
Már egy órát gyalogoltunk, amikor egy  házikóhoz érkeztünk.
Úgy nézett ki, hogy egy vadászház.  Teljesen sötét volt. Úgy látszott nincs benne senki.
Ezen csak akkor kezdtem el gondolkozni, amikor tovább akartunk menni, de a „sárgaköves” út véget ért.

Nem tehettem mást, mint szidtam azt a rohadt csavargót, aki kibérelte ezt a házat és csak addig kövezte le az utat, hogy a házhoz eljuthasson száraz lábbal.
Azt merészeltem javasolni, hogy menjünk be és aludjunk itt reggelig.  Másnap világosban aztán biztosan „haza” találunk.
Halva született ötlet volt.  Később magam is beláttam.
Ugyanis elindultunk vissza a már megjárt úton az autóúthoz.   Útközben egy autóval találkoztunk.  A benne ülők  -  egy nő és egy férfi  -  nagyon megnéztek bennünket.
Nagyon csodálkozhattak, hogy merre jártunk.
Ennél jobban csak akkor csodálkozhattak volna, ha az ágyikójukban találnak bennünket.

Visszaértünk az autóúthoz.  Megint megpihentünk.  Ránk fért.
A feleségem ekkora már eléggé ki volt merülve.
Olyasmire vetemedett, amit nagyon elleneztem, de végül engednem kellett, mert  éreztem, hogy felelős vagyok az eltévedésünkért.  Azt mondta, hogy ne cipeljük tovább a két nagy táska gombát, hanem dobjuk el.
A szívem majdnem megszakadt, úgy sajnáltam a szép gombákat, de eldobtam.
De merre menjünk.
A feleségem azt javasolta, hogy menjünk le Csesznekre, a faluba  és kéredzkedjünk be éjszakára.
Mondtam, hogy nézzen magunkra és mondja meg őszintén, hogy ő beengedne bennünket a házába?  Se pénz, se igazolvány, se másik ruha.
Azt javasoltam, hogy menjünk el az autóúton a bakonyszentlászlói elágazáshoz, mert arrafelé még autóbuszok is járhatnak.
Még csak !  este kilenc óra múlt.
Úgy is lett lesétáltunk az elágazáshoz és letelepedtünk a buszmegállóban.
Vártuk a buszt. Előbb utóbb jönnie kell.
Nem jött.
Jött egy autó Bakonyszentlászló felől.
Rendes emberek ülhettek benne, mert felvilágosítottak bennünket, hogy ha buszra várunk, az nem fog eredménnyel járni, mert vasárnap errefelé busz nem közlekedik.

Már csak egy megoldás mutatkozott.  Elindulunk a betonos úton Bakonyszentlászló felé.
Mindössze  7,5 kilométer.
Útközben még szerencsénk is lehet, hogy egy autós fel vesz bennünket.
Nem volt szerencsénk.  Jött ugyan autó, de ránk se hederített.
Egymást támogatva ballagtunk az úton. Az út két oldalán erdő.
Az erdőből egyre sűrűbben és egyre hangosabban lehetett hallani a vaddisznók nyöszörgését.
Ráadásul akkor már bot sem volt nálunk.  A feleségem azt is eldobatta, mert csak nyűg volt.
Vigasztaltam, hogy túl fogjuk élni ezt a kirándulást, és két hét múlva már nevetve fogjuk mesélni, hogyan jártunk.
Nem akarta elhinni.
Nagy sokára  fényeket pillantottunk meg a messze távolban.  Az már a falu.
De még nagyon messze voltunk tőle.
Végre megláttam a vasúti sorompókat.
Ennyire vasúti sorompónak még nem örültem.  Ha van sorompó, akkor van állomás is.
Ha van állomás, akkor ott van forgalmi iroda is.
Ha van forgalmi iroda, akkor van rendes forgalmista is, aki megengedi hogy reggelig, amíg nem jön a vonat, kipihenjük magunkat.

Beértünk az állomásra.
Minden teljesen sötét.  Próbálgatom a forgalmi iroda ajtaját nyitni.  Nem sikerült.
Kopogtatok.  Hátha a forgalmista már  megágyazott magának.
Nem csodálkoznék rajta, mert már háromnegyed tizenegy volt.
Hiába zörgettem, semmi életjel nem mutatkozott.
Bementünk a váróterembe.  Birtokba vettük a kényelmetlen padokat és elhatároztuk, hogy reggelig itt ki fogjuk bírni.
Amint a padokon fészkelődtünk, bevágódik egy autó a forgalmi iroda elé és egy fiatalember száll ki belőle.
Gondoltam, hogy ez a forgalmista lesz.
Kimentem a váróteremből, hogy beszélek vele.
A meglepetéstől majdnem elájultam.  Nekem esett a fiatalember:

Jó estét tanár úr!  Hol jár erre éjszakának idején, ahol még a madár sem jár?
Összeölelkeztünk.  Sose gondoltam, hogy ennyire fogok örülni egy tanítványommal történő találkozásomkor.
Az illető ugyanis a Bercsényiben végzett,  K. Zoli, akinek szinte az egész családja vasutas volt.   Ide került forgalmistának.  (elmondta, hogy volt már más állomásokon is, most itt „szenved”!.
Elmeséltem mi járatban vagyunk.
Megsajnálhatott bennünket, mert azonnal hívta a menetirányítót és a szomszéd állomások szolgálattevőit és mondta nekik, ha nincs semmi vonat el fog tűnni egy órára.
Kiderült, hogy ennek semmi akadálya, mert  beültetett bennünket a kocsijába és  elindultunk Porvára.
Útközben eleinte beszélgettünk, mi van vele, hol szolgált már eddig?

Azt is megkérdeztem, hol járt mielőtt találkoztunk?
Azt mondta, hogy a kocsmában volt, de ezt nem hittem el neki.
Gondoltam, hogy csak meg akarja játszani a nagymenőt.
Később már nem nagyon beszélgettünk.  Legalábbis ilyen hétköznapi témákról.
Az én Zoli barátom úgy hajtott, mint a rali versenyző.
Tudni kell, hogy az erdőben Porváig 23 helyen kell átmenni a Cuha patakon.
A pataknak a medrében.
A Trabanttal ezeken a helyeken én maximum 5 km/óra sebességgel ballagtam keresztül.  Nem úgy a barátom.  Végig 80-100 km/óra sebességgel száguldott.
Megpróbáltam jobb belátásra bírni.  Illetve, hogy csökkentse a sebességet, de nem hatottam rá.
Azt mondta, hogy már ötszázszor megjárta ezt az utat.
Ismer minden apró követ.
Meg kell jegyeznem, hogy a feleségem sok mindentől félt, de a sebességtől kimondottan rettegett.
Ha a Trabanttal, vagy később a bogárhátúval elértem a 80 km/ óra sebességet, már kapaszkodott és könyörgött, hogy lassítsak.
Hiába mondtam neki, hogy az alacsony sebesség ugyanolyan balesetveszélyes, mint a gyorshajtás.  Nem értékelte.
El lehet képzelni, hogy most mi volt vele.
A hátsó ülésen bebújt a hátam mögé és csak kapaszkodott, remegett, könyörgött a jó Istenhez, hogy csak ezt éljük túl.
Nagyon gyorsan  a porvai állomásra értünk.
Megköszöntem Zolinak, hogy élve ki tudtunk szállni a kocsijából.
Ettől függetlenül nagyon rendes volt, hogy haza hozott bennünket.
Felmentünk a szobánkba.
Kegyetlenül ki voltunk fáradva.
Felfedeztük, hogy van egy fél üveg konyakunk.  
Percek alatt bevedeltük.  Még nekem sem lett tőle semmi bajom.
Utána megmasszíroztuk egymás lábait és egy jót aludtunk.

Másnap kipihenten ébredtünk.  Mintha mi sem történt volna.
A restiben elmeséltük a vendégeknek, hogyan jártunk.
A feleségem majdnem szívbajt kapott, amikor a hozzáértők megjegyezték, hogy nem is a vaddisznó ilyen kor a veszélyesek, hanem a szarvasok és őzbakok.
Azok ugyanis ha megérzik a nő szagát, hamar rátámadhatnak.
Na még csak ez hiányzott volna.  Jó, hogy ezt előre nem tudtuk.
Lehet, hogy a szarvasok sem.

Még egy élményben volt részünk.  Hazafelé indultunk a Trabanttal.
Az út az erdőn és a Cuha patakon keresztül elég veszélyes.
(Jelenleg azt írják a szállásismertetőben, hogy Porva állomás személyautóval megközelíthetetlen.  Járhatatlanok az erdei utak).
Az út egyik oldalán meredek lejtő, a másik oldalon meredek emelkedő.
A kocsi éppen, hogy elfér az úton.
Ha szembejön valami  keresni kell olyan helyet, ahol el tudják egymást  kerülni.
Óvatosan cammogok ezen a kis úton, amikor azt látom, hogy az utamat egy hatalmas vaddisznó állja el.
Méregettem a lehetőséget.
Balról nem tudom elkerülni. Egyrészt azért mert lecsúszhat a kocsi a lejtőn, másrészt a feleségem egyenesen megtiltotta, hogy a vaddisznó mellett úgy menjek el, hogy  az ő oldalán lessen be a kocsiba.
Jobbról azért nem tudtam elmenni, mert az is olyan meredek volt, hogy a kocsi rádőlt volna a vaddisznóra.
A kis okos fejemmel javasoltam, hogy kiszállok és elkergetem a malacot.
Nejem hallani sem akart róla.
Megpróbáltam a disznóra ráijeszteni.
Amikor rádudáltam csak lesett,  ilyen állattal még úgy látszik nem találkozott!
Megindultam a kocsival, hogy ijedjen meg és húzódjon félre.
Nem az a fajta volt.  Amikor a kocsi közeledett felé szembefordult vele jelezve, hogy készen áll a harcra.
Ha harc, akkor legyen harc.
Még jobban megközelítettem.
Végül  úgy láttam feladta a harcot, mert  a kocsi mellé húzódott.
De pont  azon az oldalon, ahol nem volt kívánatos.
Mindegy.  Ha kapok is utána miatta.  Ráléptem a gázra és elhúztam a vaddisznó mellett, aki mérgesen lesett be az ablakon,  a feleségemre.  De elkerültük.
Utána megálltam.  A vaddisznó is csak állt és lesett. 
Fel merült bennem, amit ki is mondtam, hogy le kellene fényképezni, mert ki fogja nekem elhinni, hogy ilyen közel kerültem egy vaddisznóhoz.

Már fogtam is a gépet és nyitottam a kocsiajtót, de a nejem olyan élénken tiltakozott, hogy végül nem készült fénykép a vaddisznóról.
Utólag, térkép segítségével kiszámoltam, hogy a Bakonyban gyalogosan megtett út, több mint 41 kilométer volt, vagyis megfelelt a maratoni távolságnak.
Persze világcsúcs nem lett belőle.

Az oktatói beosztás mellett   -  másodállásban  -  hétvégéken  vállaltam  munkát, ott, ahol szükség volt rá. 
Akár pihenőnapot adtak valakinek, akár szabadságot, akár csak szabadnapot, én mentem az illető helyett.
A munkakörben nem voltam válogatós.
A rendező pályaudvaron a térfelvigyázói szolgálati helyeken szívesen vállaltam munkát.
De számtalan esetben voltam forgalmi szolgálattevő a rendezőben, a toronyban és a személy-pályaudvaron is.
Egy októberi hétvégén az I. HK. szolgálati helyre osztottak be, méghozzá úgy, hogy pénteken éjszakára és vasárnap nappalra.
Szombaton reggel haza mentem  és megbeszéltem a családdal, hogy  11 óra körül felkelek és megyek  a többiek után a „szőlőbe”, mert a rokonság össze lett verbuválva, szüretelni.
Úgy is lett.
11 óra körül felkeltem.
Beöltöztem a szüreteléshez.
Mielőtt csatlakoztam volna a szüretelőkhöz, az  udvaron előkészített szüretelőkádat ki akartam mosni, hogy a hazahozott szőlőt abba daráljuk le.
Volt az udvaron egy  ideiglenesen  beállított csap, ami abból állt, hogy a vízvezetékből egy csövet felhúztam a felszíntől  70-80 centire, rászereltem egy csapot és kész volt az udvari csap.
Az aknát, ahonnan a cső feljött  -  szintén ideiglenesen  -   letakartam deszkadarabokkal.
A fa kádat odagurítottam a csaphoz, amit megnyitottam.

Közben, hogy közelebb legyek a csaphoz, ráléptem az aknára rakott deszkákra.
A korhadt deszka nem bírta a súlyomat és beszakadt alattam.
A cső végén levő csap egy szempillantás alatt letörött.
A víz most már akadálytalanul tört felfelé, mint a szökőkút. Elzárni nem tudtam.
Az első, amin megbotránkoztam az volt, hogy a nadrágom, amit most fogtam be munkásnadrágnak, eddig hétköznapi viselet volt,  teljesen végigrepedt. Nagyon sajnáltam.
Kimásztam az aknából és elmentem az ház előtt levő vízóra aknához, ott leereszkedtem és elzártam a vizet.
Ezek után kezdetem magamat megvizsgálni.
Nem éreztem semmi fájdalmat, semmi sérülést.
Nem vérzett semmim.
Fogtam magamat és felmentem a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam.
Levetkőztem és be a zuhany alá.
Ekkor kezdtem magamat megvizsgálni.
Olyat láttam, amit még nagyon kevesen.
Sőt, mivel rólam volt szó, állíthatom, hogy ilyet még senki nem látott.
Majdnem elájultam, amikor megláttam   -  a golyóimat.
Ott voltak, kiszabadulva a jól megszokott helyükről.
Alaposan lefürödtem.  A golyókat is szépen megmostam, ha már egyszer így előmerészkedtek.  Vissza illesztettem őket az eredeti helyükre.  Be is takargattam, ahogy tudtam a hiányos bőrdarabbal.
Felöltöztem.  Bezártam a házat.  Beültem a Trabantba  (akkor éppen Trabantunk volt) és gondoltam, hogy beviszem magamat a kórházba.
Úgy is lett.
Előtte azonban fel mentem a szőlőbe a szüretelőkhöz és megsúgtam a feleségemnek, hogy én ma nem nagyon szüretelek, mert a golyóimat kell bevarratnom a helyére.
Nagyon megijedt és nem engedett el egyedül, hanem beült mellém.
Behajtottam a Győrbe a kórházba.
A portásnak mondtam, hogy mi járatban vagyok.
Csodálkozott egy kicsit, hogy ilyen bátran járok-kelek, de meg mutatta merre van az urológia.
Mondtam az orvosnak, hogy mi történt velem.
Megnyugodtam, hogy az orvos nem volt megijedve.  Azt jelentette, hogy már találkozott ilyen esettel.
Vetkőzz!  Feküdj!
Felfektetett a műtőasztalra. Megnézegette az állapotomat és még jobban megnyugtatott.
Azt mondta, hogy óriási szerencsém volt.  Semmi sérülést nem lát  az érzékeny helyeken.
Szólt az ápolónőnek, hogy készítsen fel a műtéthez.
Azóta is számtalanszor eszembe jutott, hogy mi is történt ott?
A fiatal ápolónő bepamacsolta a szőrzetemet.
Megfogta a micsodámat egyik kezével, a másikkal pedig szépen körülborotválta.
Utólag számtalanszor eszembe jutott, hogy hova lett a férfiasságom?
Nem hogy azt mondtam volna neki, hogy nem kell azt tartani, mert megáll magától is.
Nem.  Nem állt meg. 
De még a vicc sem jutott eszembe  a totózásról.
A szomszédasszonyok beszélgetnek.  Mondja egyik, úgy totózik, hogy reggel megfogja a papáét, felemeli.  Ha jobbra dől egyest tesz, ha balra dől kettest tesz, ha előre dől ikszet.
Másnap kérdi a szomszédasszonyt, hogy sikerült-e totózni.
Azt mondja, hogy nem, mert nem dőlt semerre.
Te bolond, hát akkor nem totózni kell.

Mindenesetre, az ápolónő megborotvált úgy, hogy nekem semmi ilyesmi nem jutott eszembe.
Utána jött a doki.  Hozta a tűt és a damilt.
Összefércelte a zacskómon keletkezett 4x4 cm-es rést.
Öltözhetek.  Tíz nap múlva leszedi a varratot.
Megígérte, hogy nem fogom magamat kényelmesen érezni, miután  az érzéstelenítő hatása elmúlik.   Igaza volt.
Megnyugodva autóztunk haza.
Estig nem volt semmi bajom.
Estefelé aztán elkezdett bökni a varrat.
Minden öltésnél  -  volt egypár  -  kiállt a damil fél centis vége.
Kegyetlenül bökött.
Nem lehetett másképpen védekezni, csak úgy hogy bepelenkáztam magamat.
Másnap reggel mentem dolgozni.  Nem mertem busszal menni, hanem bementem Trabanttal.
A 12 óra szolgálat nagyon hosszúnak bizonyult.
Ha ki kellett valamiért menni a vágányok közé, az nagyon keserves volt.
Még  akkor is, ha bepólyáltam magamat.
Ha meglátott valaki, hogyan mentem, elcsodálkozott, hogy mi lehet a lábaim között, amitől annyira szétrakom őket.
De túléltem.
Sőt a következő hét is hasonlóképpen telt, csak akkor már az oktatóteremben.
Nagyon óvatosan, nagyon lassan közlekedtem. 
Ülni kényelmetlen volt, állni sem volt könnyebb.  Menni pedig kész szenvedés.
Nagy nehezen azért eljött az idő, hogy az orvos leszedje a varratot.
Szinte újjászülettem.  Szépen begyógyultam.
A varrat helyét még egy darabig lehetett látni, de az is elmúlt.

Már teljesen visszatért az életkedvem, amikor a VSzTről üzenetet kaptam, hogy keressem fel őket.
Gyanakvás nélkül felkerestem az ott dolgozó fiatalasszonyt, aki azt kérdezte tőlem, hogy mi történt velem?
Nem akartam én elmondani, hogy jártam.
Annyit mondtam, hogy nem történt semmi.
Betegszabadságra nem mentem. 
Otthon volt egy sérülésem.
Nyugodjon meg,  nem üzemi balesetem volt.
Erőlködött, hogy neki akkor is fel kell venni jegyzőkönyvet.
Arról is, hogy nem történt üzemi baleset.
Rájöttem,  arról van szó, hogy hallott valamit és kíváncsi volt, mi is történt.
Nem volt szándékomban elmondani.  Talán még restelltem is magam, hogy elterjed rólam valami hamis hír a férfiasságommal kapcsolatban.
Addig, addig erőszakoskodott, amíg gondoltam, hogy megtréfálom.
Mondom neki, hogy kedves Erzsike, tudja, hogy én milyen nagy franc vagyok.
Most azt találtam ki, hogy tetetek be magamnak egy harmadik golyót, hogy ezzel is különbözzek a többi férfitól.
Sokan nem fogják ugyan ezt elhinni, de nagyon jól fogom magam érezni, amíg a hitetlenek kitapogatják, hogy csakugyan megvan-e  a három.
Annyit elértem, hogy nem kérdezgetett tovább, csak annyit mondott:
- Ejnye Pistike, maga mindig bolondozik!

Szépen meggyógyultam.
A sérülésem semmiben nem okozott változást.
Illetve.
Sorsdöntő változást eredményezett az életemben.
Az a mondásom ugyanis valamiképpen elterjedt, hogy aki akarja kitapogathatja, van-e három golyóm, vagy csak kettő van, mint bárki másnak.
Be kell vallanom, hogy túlságosan sokan is voltak kíváncsiak.
Én pedig eléggé disznó voltam, hogy ezt ki is használjam