Oktatóként nem unatkoztam soha, mert hála Istennek mindig volt tanítvány.
Akár új-felvételeseket kellett kiképezni valamilyen munkakörre, akár mozdonyvezetőket, jegyvizsgálókat kellett átképezni egy magasabb értékű vizsgára, a munkaidőt jól be kellett osztani, hogy mindent el lehessen végezni.
Könnyebb volta helyzet, amikor már nem egymagam végeztem a forgalmi oktatást,

Kiképzést, mert kaptam magam mellé másik oktatót. 
Megosztottuk a munkát.
Így is volt elég elfoglaltság, mert a tényleges dolgozók időszakos   -  negyedévenkénti   -  oktatását is kellett végezni, méghozzá munkakörönkénti csoportosítás szerint.
Ezen kívül eljártunk  - a vizsgabiztosok rendelkezése alapján  -  a más állomásokon tartott időszakos vizsgákra is, segíteni a vizsgabiztosoknak.

Mindezek mellett sikerült elvégeznem a műszaki tanárit, amit szükségesnek tartottam a munkakörömhöz.  Nem is bántam meg, mert sok hasznos dolgot tanultam.

A tanuláson kívül is akadt egy-két olyan elfoglaltság, ami már kötődött szorosan az oktatáshoz.
A vasút  (is)  évenként rendezett szavalóversenyt.
Azon túl, hogy a tanulóim közül néhányat beszerveztem a szavalóversenyre, magam is minden alkalommal beneveztem.
Nem is sikertelenül.
A győri selejtezőből minden alkalommal továbbjutottam.
Már kezdtem azt gondolni, hogy csak azért, mert a zsűritagok közeli ismerősök voltak.
De a középdöntőkön is általában sikeresen  tovább jutottam.
Utána persze a fiatalok már megelőztek, de annak is örültem, hogy ennyi idős korban  versenyre kelhettem velük.
A kötelező versek is általában olyanok voltak, amiket már az iskolában meg kellett tanulni.
A szabadon választott verset  pedig  (Kisfaludy:  Bánkódó férj) már nagyon sokszor elszavaltam.
A döntőig azonban soha nem jutottam.

A másik munka melletti elfoglaltság a foci volt.
Egy  szedett-vedett csapatot  egyik kollégám benevezett a városi kispályás bajnokságba.
Sikerült rábeszélnie, hogy legyek kapus.
Nem sokat kellett győzködnie. Könnyen ráálltam.
Csak arra kellett vigyáznom, hogy „otthon”  meg ne tudják.  Sikerült elintéznem, hogy a mezemet a húgom mindig kimosta.
Nem nyertünk ugyan bajnokságot, sőt még meccset is csak elvétve, de jókat játszottunk. 

A nagyobbik oktatótermünkbe, ahol csak az időszakos oktatások voltak negyedévenként, a KISz (Kommunista Ifjúsági Szövetség) beállított két pingpong asztalt.
A villanyszerelőkkel szereltettem a mennyezetre az asztalok fölé  megfelelő erősségű lámpákat.  Délutánonként nagy pingpong csaták zajlottak.
Időnként állomási bajnokságot is rendeztek.
Mondanom sem kell én erre is mindig beneveztem.
Nem mondom  -  úgyis megcáfolnák az illetékesek   -,  hogy jó pingpongozó lettem volna, de ezeken a bajnokságokon gyakran kerültem dobogóra.
Nem azért mert nem tudtak a többiek pingpongozni, hanem  olyan „ügyetlenül” játszottam, hogy ellen a nagymenők még védekezni sem tudtak.

Évenként sakkbajnokságot is rendezett az állomás, vagy a szakszervezet?, vagy a KISz?  Mindegy.
Ezekre pláne beneveztem.  Valamikor sakkoztam a Nyúli KSK-ban.
Nem voltam ugyan első táblás, de előfordult, hogy az első táblás plébános urat cikiztem, amikor vittem be a parasztomat tisztre cserélni:  „E fiúból pap lesz, akárki meglátja!...”
Ilyenkor csak nevetett rajtam. Utána öt perc alatt megvert.

A sakkot azóta is szerettem, de nem tudtam gyakorolni, mert a környezetemben senki nem sakkozott.  A kislányomat ugyan megtanítottam a lépésekre, de ő hamar megunta, ha nem tudott nyerni, én pedig hamar meguntam, hogy engednem kellett, hogy nyerjen néha.
Itt a vasúton próbálkoztam vele, hogy fiatalokat tanítok sakkozni, de nem kaptam hozzá elég támogatást.
Ettől függetlenül néhány gyerekkel próbálkoztam.
Még, hogy ne legyen unalmas, még azzal is próbálkoztam, hogy bemutattam nekik a Hexa-sakkot.
Ha valaki nem hallott volna erről, elmondom, hogy ezt hatszögletű táblán játsszák.
A kockák nem két, hanem három színűek és nem 64, hanem 91 kocka van. 30 sötét, 30 világos és 31 középszínű.
A bábuk száma annyiban tér el, hogy három futó van és 9 gyalog. A felállítás is eltér a hagyományostól. 
Kezdetben izgalmasnak tartották, de később, nem találván ellenfelet, meg még táblát is magunknak kellett rajzolni, az egész kudarcba fulladt.
Pedig már rendeztek belőle Európa-bajnokságot is, igaz , hogy csak angol, lengyel és osztrák résztvevőkkel. 

Az egyik sakkversenyen érdekes eset történt.
Nagyon jó passzban voltam.
A verseny vége felé jártunk. Nem tudott más megverni, mint a fűtőház vezetőmérnöke, Varga.Laci   (Hosszú Varga).  Ő nagyon jól sakkozott. Nem talált legyőzőre.
Úgy állt a verseny, hogy ezüst érmes leszek.
Az utolsó játszmám egy fiatal mozdonyvezető ellen zajlott.
Sok győzelmet még nem szedett össze.
Én is söprögettem le a tisztjeit a tábláról.
Már alig volt néhány bábúja, amikor felállt és nyújtotta a kezét:  - köszönöm a játékot!
Mondom neki, mi van veled?  Feladod?
Azt mondja, hogy nem adja fel, mert ő győzött.
El mész ám te a víz alá, hogyan győztél volna, nincs is bábud?
Már pedig győztem Pista bátyám, mert neked már nincs időd!
Nézem azt a rohadt sakkórát és tényleg, a játék fele óta már nem nyomkodtam le és végig az én időmmel játszottunk.
Te rohadt dög, mondtam neki, de nem méregből, mert igaza volt, hát miért nem szóltál?
- Az a helyzet, hogy akkor biztosan nem győztem volna, így pedig elmondhatom fűnek-fának, hogy megvertem az oktatót.
Igazat kellett adnom neki.
Ezzel a vereséggel csak harmadik lettem.
De  megtanultam, hogy figyelni kell az órára is, nem csak a táblára.
Amikor a tanulóimmal átmegyek a fűtőházba tanulmányi kirándulásra, utána mindig kérdezik a tanulók, hogy miért mondtam egyik  vezető beosztásúnak, az úgynevezett felvigyázónak, hogy :  Te rohadt dög?

Mert nem felejtettem el neki, hogyan hagyta, hogy belemenjek a csapdába, pedig annak már lassan  20 éve.
 

Az értekezés akkor minősül lehetetlennek, ha a vonat részére nem lehet engedélyt kérni, továbbá előjelentést és visszajelentést adni.
Az engedély kérés a vonat indítását megelőző ténykedés.
A forgalmista addig nem indíthat vonatot, amíg a szomszéd állomás forgalmistája erre nem adott engedélyt.  Sőt, adott esetben a két állomás között levő dolgozók hozzájárulása is szükséges.
És akkor jön a kivétel.
Mi van akkor, ha az értekezés lehetetlen?
Azért van az Utasítás, hogy minden előforduló esetre írjon elő megfelelő szabályt.
Ezeket csak meg kell tanulni, vagy szükség esetén elővenni és megnézni, hogy mi is van ilyenkor?
Nincs probléma ebben az esetben, ha a két állomás között úgynevezett  „ellen menetet-kizáró biztosító berendezés”  van.
Ez megakadályozza, hogy  -  szabad jelzésekkel  -  két vonat egymással szembe haladjon.
Amelyik állomásnak a birtokában van a „Menetirány”, az tud jelzőkezeléssel vonatot indítani.  (A másik is tud, de csak a szabályok, több ember által történő, durva megszegésével)

Ma már, amikor minden ember  -  rajtam kívül  -  el van látva mobil-telefonnal, el sem tudják képzelni, hogy a két forgalmista ne tudjon egymással beszélni.
Azt  „rajtam kívül”-t azért szúrtam be, mert nekem soha nem volt mobil-telefonom és nem is szándékozok a jövőben sem használni. Nem csak azért, mert egyre többet lehet róla olvasni, hogy milyen ártalmas, hanem, mert nem szeretem.
Azt pedig pláne nem szeretem, ha a tanulók óra alatt játszanak vele. Ha nem teszi el, elveszem tőle.  Még akkor is, ha ez nem szabályos.

Visszatérek az értekezés lehetetlenségéhez.
Tehát valami miatt a szolgálatban lévők nem tudnak egymással „értekezni”.
Nagyon ritkán fordul elő ez az eset, de én egyszer találkoztam vele. 

Abban az időben Győr állomás teljes átépítése volt folyamatban azért, hogy a vonatok  felújított pályán, nagyobb sebességgel tudjanak közlekedni.
Ehhez ki kellett cserélni a vágányzatot  „ágyazat”-tal együtt.
Éppen a XIV. vágány cseréje volt folyamatban, ami azzal járt, hogy a Fehérvári-.hídtól majdnem a Rendelkező toronyig a  vágány  úgy fel lett szedve, hogy végig egy másfél méter mély árok  maradt csak a helyén.
Érthető, hogy vonatok itt közlekedni nem tudtak.
Meghagyták viszont a lehetőséget, hogy a „Torony” alatti váltókon keresztül be lehessen jutni a rendező pályaudvarra.
Ez veszélyes művelet volt, mert ha egy váltót tévesen kezeltek, akkor a vonat vagy jármű, a rendező helyett a  gödörben kötött ki.
Ilyen esetekben a biztosítóberendezést át lehet úgy alakítani, hogy  ne történhessen tévedés.
Magyarul a gödör felé ne lehessen állítani a váltót.
A mi esetünkben sajnos ezt nem tették meg.
Még pedig azért, mert akkor a járható vágányokon a vonatok csak csökkentett, legfeljebb 15 kilométer/ óra,  vagy még kisebb, sebességgel közlekedhettek volna.
A gödör felé terelő váltó ugyanis a fővágányok felé  úgynevezett „védő-váltónak” minősült, ami nélkül ott nem tudtak volna közlekedni  „Szabad” jelző kezeléssel.

Meghagyták tehát ezt a váltót, a berendezés-kezelőre bízva, hogy  nagyon nagy figyelemmel végezze a járműmozgásokat a rendező felé.
Annyit azért előírtak, hogy a véletlen váltóállítás megakadályozása végett az állító gombra egy „védőkupakot” kell helyezni.
A védőkupak rajta is volt az illető gombon. 
Majdnem mindig.
Egy esetet kivéve.
A toronyban egy fiatal  táblakezelő volt szolgálatban.
Ismerte, jól is kezelte a berendezést.  De a rutin még hiányzott.
Még hiányzott belőle az idősebbekben meglévő  „veszélyérzet”
Bátran állítgatta a vágányutat,  a váltókat.
Egy villanymozdonyt akart a rendező pályaudvarra juttatni, úgy, hogy a torony alatt  a fővágányokon keresztül, az ominózus váltón át, kellett haladnia.
Beállította a váltókat és adott jelzést a mozdonynak, hogy haladhat be a rendezőbe.
A mozdony meg is indult.
A táblakezelőn kívül a mozdonyvezető sem vette észre, hogy a váltó nem a rendező felé, hanem a gödör felé engedi a mozdonyt.
A váltó után néhány méterre már ott is volt a másfél méteres árok.
Mire a mozdonyvezető észre vette, már a mozdony eleje stukázott is bele a gödörbe.
Nagyon csúnyán nézett ki.  A hátulja még fenn, az eleje pedig a mélyben.
Szerencsére a mozdonyvezető, néhány apró sérüléssel a homlokán, megúszta.

Most térek vissza a sztori elejére.
A mozdony a gödörben húzódó vezetékeket, pontosan  884 érpárt elvágott.
Ezek a vezetékek az összes arra felé irányuló értekező berendezés, valamint váltó, jelző, sorompó és mindenféle biztosítóberendezés kezelésére szolgáló vezetékek voltak.
Délután háromnegyed öt volt.
A délutáni vonatcsoport ideje.
Pest felől jöttek a személy és gyorsvonatok, Győrszabadhegy felől a veszprémi és pápai személy és gyorsvonatok.
Jöttek volna.
Még szerencse, hogy Győrszentiván felé is és Győrszabadhegy felé is volt „ellen menetet kizáró” biztosítóberendezés, ami lehetővé tette, hogy onnan engedély nélkül is elküldhették a vonatokat.
El is küldték.
Csak senki nem tudta, hogy hol járnak.
A berendezés teljesen „sötét” volt.  A szolgálati helyekkel beszélni nem lehetett.
Én a személypályaudvaron voltam ügyeletes szolgálatban.
Vártam, hogy érkezzenek a vonatok.  De hiába vártam nem jöttek.
Kérdeztem a rendelkezőtől, hogy mi van? 
Ezen az oldalon még lehetett telefonálni.  Elmondta mi történt.
Sőt már adta is át a főnököt, aki addigra már ott volt és vakarta a fejét, mi legyen a teendő,
hogy a vonatok be jöhessenek az állomásra.
Sürgősen felmentem a toronyba. 
Rövid tanakodás után rájöttünk a megoldásra.
Győr állomáson volt öt tolatótartalék, amikkel a vonatok összeállítását, szétrendezését, az iparvágányok kiszolgálását végezték.
Mindegyik tolatómozdony fel volt szerelve tolató-rádióval, amelyen a mozdonyvezető a tolatásvezető és az illetékes térfelvigyázó tudott egymással beszélni.

A legközelebbi tolatómozdony rádióját felhozattam a toronyba.
A párját a legközelebbi szolgálati hely térfelvigyázójához küldtem.
Vele már tudtunk értekezni.
A többi tolatómozdony rádióját is ezzel a módszerrel  osztattuk szét a többi szolgálati helyen.
Amikor már mindenhol volt rádió, jött a manőver.
Az indiánok annak idején hasonló módszerrel tájékoztatták egymást.
Csak ők füstjeleket adtak, amit továbbküldtek, mi pedig parancsokat adtunk  a legközelebbi szolgálati helynek, ahonnan az üzenő láncon keresztül  a parancs eljutott az állomás végén levő szolgálati helyekhez.
De az élet megindult.  Igaz, hogy kellett egy óra, mire mindenhol meg lett  a rádió.
De utána csak percek kellettek, hogy egy-egy parancs eljusson a megfelelő helyre.
A vonatok szép óvatosan becammogtak az állomásra.
A távközlősök és biztosítóberendezés műszerészei azonnal nekiláttak, hogy  a „hibát” kiküszöböljék.
A  távközlősök annyit megtettek, hogy este nyolc órakor már a szolgálati helyek egymással tudtak beszélni, de a biztosítóberendezés szakemberei két hétig, éjjel-nappal dolgoztak azon, hogy a 884 érpárt összeillesszék.
Sziszifuszi munka lehetett  ennyi vezetéket összepróbálni.  Melyik melyikhez illeszkedik?
Végül aztán sikerrel jártak.

A mozdonyt természetesen a gödörből  kiemelték és javítóba küldték.
A táblakezelőt nem „javítóba” küldték, hanem  olyan szolgálati helyre helyezték, ahol nem nyomógombokkal kellett a váltókat átállítani.
Ezen kívül is kapott még büntetést, de azt nem tudom pontosan, hogy mit.
Mindenesetre a srác eddig szépen ívelő, karrierje kettétört.
Az eset eléggé megviselte. 
Inni kezdett.  Az ital pedig teljesen tönkre tette. Nem sokáig maradt a vasútnál.

Nagyon sokszor említettem már, hogy gyermekkorom óta az a vágyam, hogy állomásfőnök legyek.
Konkrét elképzelésem nem volt arról, hogy mi a teendője az állomásfőnöknek, de nagyon tetszett, hogy  ő a legnagyobb „úr”, az állomáson.
Mindig pedáns öltözetben mutatkozik.
Mindenki előre köszön neki.
Mindenki felismeri már messziről is.

Most úgy állok, hogy nem fogadtam el egy olyan munkakört, amit helyettem mások szívesen elfogadtak volna.
Nem akartam Győrújbaráton  (persze sehol másutt sem)  tanácselnök lenni.
A vasúton egyébként senkinek nem említettem, hogy milyen álnok módon alkudoztam a vasút feje felett egy civil vezető állásra.
Nem bántam meg, hogy a vasútnál maradtam.
Egyébként sem bántam meg soha, hogy a vasúthoz jöttem dolgozni.
Aki nem dolgozott itt, annak hiába is bizonygatom, hogy milyen szép hivatás vasutasnak lenni.
Szorgalmas munkával, tanulással itt el lehet jutni a csúcsra is.

Az 1985-ös év egyszer már döntés elé állított.
Szerintem jól döntöttem, hogy nem lettem tanácselnök.
Öt év múlva, ha nem választottak volna meg, jöhettem volna vissza a vasúthoz könyörögni, hogy hadd dolgozhassak.

A döntés hozatalnak még nem volt vége.
Annyit elértem már a vasúton, hogy oktatótiszt lettem.
Nagyon örültem ennek a munkakörnek.
Nem mondom, hogy nekem nem parancsolt senki, de nagyon jól tudott esni   -  és néhányszor előfordult   -   ha a nagyfőnök felhívott telefonon, hogy megkérdezzen valami előírást, amit nekem illett tudnom, mert én tanítottam.
De nemcsak telefonon keresett a főnök,  volt amikor személyesen jött fel az irodámba.
Például a kormányzati vonatok közlekedése előtt, velem beszélte meg, hogy milyen szabályokhoz kell magunkat tartani.

Most is az történt, hogy az új üzemfőnök, aki eddig állomásfőnök volt, de a régi üzemfőnök nyugdíjba ment, és ő lett az utódja,  tiszteletét tette az oktatótiszti irodámban.
Először azt gondoltam, hogy egy bemutatkozó látogatásról van szó, de kiderült, hogy nem csak emiatt jött. 

Nem sokat vacakolt, nekem szegezte a kérdést, hogy lennék-e állomásfőnök Győr állomáson.
Néhány éve még kiugrottam volna a bőrömből, ha valaki ilyen kérdést szegez nekem.
Nem mondom, hogy nem dobbant nagyot a szívem.
Hát hogyne dobbant volna.  Mindig is állomásfőnök akartam lenni.

Akik nem ismertek abban az időben, sőt nem ismerték azokat a körülményeket, amik abban az időben  voltak,  azokat meglepheti, ha elárulom, hogy mit válaszoltam. 
Én sem sokat vacakoltam a válasszal, hanem azt mondtam, hogy főnök, én nem leszek Győrben állomásfőnök.

Nem nagyon lepődött meg a válaszomon.
Ő tudta a legjobban, hiszen eddig ő volt az állomásfőnök, hogy mivel jár ez a beosztás.

Megpróbálom elmagyarázni.
1980 óta volt Körzeti Üzemfőnökség.
Ez azt jelentette, hogy az addigi főnök üzemfőnök lett és maradt abban az irodában, amelyikben eddig volt, mint állomásfőnök.
De lett egy új állomásfőnök is, aki az üzemfőnök alá volt rendelve.
Helyileg pedig a rendező pályaudvaron kapott egy  „lyukat”, irodának, olyan elgondolásból, hogy tartózkodjon a munka közelében, így jobban tud ellenőrizni és irányítani.

Ténylegesen nem is állomásfőnök volt, hanem hajcsár.
Az üzemfőnök jobb keze.  Vele csépelte a nagyfőnök a dolgozókat.
Hálátlan beosztás volt ebben az időben ’állomásfőnök”-nek lenni.
Nem is nagyon akarta elvállalni senki.
Jellemző erre az időszakra, hogy az állomásfőnökök évente, félévente váltották egymást.
Volt aki csak két hónapig bírta.
Az a mondás járta, hogy  az az állomásfőnök, aki, ha feldobnak egy követ és nem tud elugrani alóla.  Akinek a fejére esik, az állomásfőnök.

Ugye, hogy már senki nem csodálkozik, miért nem akartam már állomásfőnök lenni.
Győrben!

Mert máshol még akartam.  Nagyon is.
Szóba is jött, hogy Győr GySEV állomás főnöke nyugdíjba vonul és kellene helyette egy új főnök.
Két jelölt volt a posztra.
Az én üzemfőnököm és én.
Az üzemfőnököm, aki nekem a győri főnökséget felkínálta, dilemma előtt állt.
Szintén megtárgyalta velem a lehetőségeket.
Ha a budapesti vasút igazgatóságon megkapja a beígért   (úgy emlékszem osztályvezetői) állást, akkor  én lehetek Győr GySEV állomásfőnöke.
Ha nem viszik fel Pestre, akkor ő megy a GySEV-re, mert ő az első számú jelölt.

Elárulom, hogy őt felvitték Budapestre, mert megkapta az ígért beosztást.
Mégsem lettem állomásfőnök Győr GySEV-en.
Pedig már befutónak éreztem magam.
Miért lett volna jó „ott”  főnökösködni?
Először is, mert némileg idegen terület volt, amivel arra akarok utalni, hogy  „senki sem lehet próféta a saját hazájában”.
Győrben hátrányt jelenthetett volna, hogy itt nőttem fel.
A munkatársakkal együtt dolgoztam. (talán előnyöm lett volna, hogy inni viszont nem jártam el senkivel sem).  
Nem az oktatásomat akarom minősíteni, de a dolgozók fele a kezeim közül kerültek ki.
Ezen kívül Győr állomás folytonosan emberhiánnyal küszködött.
Nagyon nehéz volt kiadni a dolgozóknak a pihenőidőket és a szabadságokat.

Győr GySEV állomáson  félig-meddig idegennek számítottam volna.
Azért nem teljesen, mert a dolgozók fele a MÁV-ról ment át hozzájuk.
Volt munkaerő bőven.  Amíg Győrben a tolatócsapat egy+egy fővel tolatott, ez azt jelenti hogy a tolatásvezető mellett csak egy kocsirendező volt, később pedig egy sem, addig a GySEV-en  1+4 fővel tolattak.
Volt lehetőség a pihenők és szabadságok kiadására.

Érthető, hogy ide szívesen mentem volna. 
A fizetést még nem is említettem, ami lényeges eltérést mutatott a GySEV és a MÁV között.

Nem jött össze.
Az volt a helyzet, hogy volt a GySEV állomáson egy állomásfőnök helyettes, aki általában jogos várományosa  a főnöki beosztásnak.
Viszont ez a fiú nem volt  „kedvence” a soproni igazgatóságon annak az embernek, aki eldöntötte a főnöki beosztást.
Igen ám.  De mire a GySEV állomásról a régi főnök ténylegesen nyugdíjba ment, eltelt néhány hónap.
Ez a néhány hónap pedig olyan változást hozott, hogy  a GySEV  Igazgatóságról eltávozott az az ember, aki nem akarta a mostani helyettest  főnöknek.
Aki helyette lett, nem törődött vele, mit akart az elődje.
Kinevezték főnöknek az addigi helyettest.

Ez az év tehát úgy alakult, hogy tapogattam, markolásztam az állomásfőnöki iroda ajtajának kilincsét, de nem léptem be.
Hogy jól jártam-e vagy sem, nem tudhatom.
De  nagyon sokszor éreztem már, hogy döntések előtt valaki fogja a kezemet és rángat, cibál, ha nem jó felé akarok menni.  Valószínű, hogy most is így történt.

Nemsokára ugyanis a GySEV is nagy átalakításokat hajtott végre.
Ahol főnök lehettem volna, ott már nincs egyáltalán főnök.  Nincs tolatócsapat, még tolatás is nagyon ritkán. A soproni vonal nagy részét „központból” irányítják.

Maradtam oktató, amivel nagyon meg voltam elégedve..

A vasúton belül a különböző munkakörökkel úgy voltam, hogy ami nekem tetszett azt elvállaltam.
Nem arról van itt szó, hogy a végrehajtó szolgálatnál válogathattam volna.
Erről szó sincs.
Ott az történt, hogy bármelyik szolgálati helyre vezényelhettek, ahova érvényes vizsgám volt.
Márpedig minden vizsgám megvolt.
Ha a rendező pályaudvaron kellettem állomásirányítónak,  oda mentem, ha a toronyba kellettem rendelkezőnek vagy táblakezelőnek, oda mentem, sőt külsősnek, térfelvigyázónak is mennem kellett, ha ott volt rám szükség.
Más a helyzet a nappalos,  reszortos munkakörökkel.
Azzal  akkor bízhattak meg, ha elvállaltam.
Általában a felkínált lehetőségeket elfogadtam, mert kíváncsi voltam, hogy egyik másik

Munkakörben milyen feladatokat kell megoldani.
Így lettem,  munkavédelmi ügyintéző, ameddig tetszett, ugyancsak így vállaltam el, meglehetősen nagy kedvvel a személyszállítási vezető beosztást és még nagyobb örömmel az oktatótiszti munkakört.

Volt-e még más lehetőségem is?
Hiszen mindig is állomásfőnök akartam lenni.
Lehetőségem  az volt.
Már az első diplomám megszerzése után kaptam felkérést az igazgatóságtól, de sajnos olyan munkakörre, amit nem szerettem. 

1985-ben pedig olyan lehetőségem akadt, hogy a vasúton kívül kaphattam volna vezető beosztást.
Úgy történt, hogy Győrújbaráton laktam, akkor már majdnem 20 éve.
A községet addigra elég jól megismertem, és a község is majdnem ilyen jól engem.
1975 óta tanácstag voltam. Az első választáson a körzetből mindenki rám szavazott, persze magamat kivéve.  A második választáson kaptam egy ellenszavazatot, méghozzá attól a szomszédtól, aki előtte összeveszett valamiért az anyósommal.

Sok dolgom nem volt.  Meghallgattam és továbbítottam a körzetemben lakók panaszait, javaslatait a Tanács felé.
Volt, amit megoldottak, volt, amit csak később.

Eljártam a tanácsülésekre.  Volt néhány javaslatom is.
Egyik miatt jót derült a hallgatóság.
Az történt, hogy az én körzetem olyan volt, hogy a négy utca úgy helyezkedett el, hogy a háromszög kerületével lehetne ábrázolni, ha a jobboldali szárából még kiágaztatnánk egy utcát.  A négy utca közös neve volt  Mátyás utca. (Néhányan Mátyás király utcának is nevezték).

Előfordult, hogy valamelyik házhoz az utcában mentőt hívtak.
Pont a házunk előtt tartózkodtam valamiért, amikor megállt mellettem a mentő és azt kérdezte, hogy melyik a Mátyás utca 38 szám.
Persze, hogy nem tudtam.  Mondtam, hogy inkább azt mondják, hogy kit keresnek.
A név alapján már nem volt nehéz útbaigazítani őket.
A következő tanácsülésen aztán javasoltam, hogy ez a „háromszög” utca legyen három utca, külön külön névvel.
Már javasoltam is, hogy az alsó utca legyen Óvoda utca, mert ott van az óvoda, a másik utca, hasonló meggondolásból lehetne a Temető utca, mert a végén ott van a temető.

A harmadik utcára az volt a javaslatom, hogy mivel ott lakok, legyen Walter Pista utca.
Na ezért kinevettek, és nem vették komolyan   Így maradt meg Mátyás utcának. 

A tanácselnök, Géza bácsi 1985-ben nyugdíjba vonult.
A tanácsadói, a község nagy öregjei, a volt iskolaigazgató,  és egy valamikori jegyző, hogyan- hogyan se felfedezték, hogy én nagyon alkalmas lennék tanácselnöknek.
Felkerestek a házunkban.
Egy este elbeszélgettünk, poharazgattunk és próbáltak meggyőzni arról, hogy milyen jó dolgom lesz, ha elvállalom a tisztséget.
Nálam alkalmasabbat nem is találnának.  Van három diplomám.  Ismerem a községet.
Szeretnek az emberek a faluban.
Engem az Isten is tanácselnöknek teremtett.

Beletették a bogarat a fülembe.
Nagyon sokat töprengtem. Meg hánytam-vetettem.
Ott hagyjam azt a jó kis vasutat, amiért éltem haltam?
Belevágjak egy ismeretlen feladatba, amihez egyáltalán nem értek?
Itt is gondoltam ugyan arra, hogy a Géza bácsi érettségivel el tudta látni ezt a magas beosztást, miért nem tudnám én is. Igaz, hogy az egyik diplomám sem passzolt az itteni feladatokhoz.
Kaptam határidőt a döntéshez.
Bárkivel beszéltem, mindenki biztatott.  Főleg a rokonság volt nagyon lelkes támogatóm.

Elérkezett a döntés időpontja.
Kiöltöztem ünneplőbe és lementem a tanácsházára, ahol már rengeteg ember várakozott.
Ott volt a megyei, a  (Győr) városi tanácselnök,  a megyei, a városi, a községi párttitkár, és még sokan mások a tanácstagok közül.
Még akkor is fűztek, hogy vállaljam el, biztosan meg tudom oldani a feladatokat.
Még mindig nem döntöttem magamban sem, hogy igen vagy nem.
A döntésemet aztán megkönnyítette a községi párttitkár.
Odajött hozzám és barátságosan megnyugtatott, hogy vállaljam csak el, majd a pártbizottság úgyis meg fogja mondani, hogy mit, hogyan kell csinálni.

Ez nekem elég volt.
Ebben a pillanatban tudtam, hogy én nem leszek tanácselnök.

Nagyon meg volt lepődve a társaság, amikor a megyei párttitkár rákérdezett:
Nos, Walter elvtárs, hogy döntött?

Úgy döntöttem, hogy nem vállalom!
Volt egy kis felzúdulás.  Az én problémámat sikerült megoldanom, de előttük még ott állt a megoldatlan kérdés:   Akkor, ki legyen a tanácselnök?
Azért találtak egy ideigleneset, aki nem is  falubeli volt, de elvállalta és szépen el is látta ezt a munkát néhány évig.
A családom nem örült a döntésemnek. 
Szerették volna, ha a tanácselnök a rokonuk.  Nem jött össze.
Főleg a feleségem tett úgy, mintha szomorkodna, mivel nem lehetett first lady.
De ő, sejtette, hogy nem akarom otthagyni a vasutat.

Hogy jó döntést hoztam-e?  Nem tudom. Nem sokára ugyanis polgármester lehettem volna.
De, aki a polgármester lett az nagyon szépen intézi a község életét.
Egyre több dologgal hívja fel magára a figyelmet a falu.
Azt várom, hogy mikor kínálják fel nekem a község „díszpolgára” címet, amit azzal érdemeltem ki, hogy nem lettem tanácselnök.
 

A meghatározások szerint az  írásbeli rendelkezés a vonatszemélyzet  (mozdonyvezető, vezető jegyvizsgáló, jegyvizsgáló)  részére a közlekedéssel kapcsolatos rendelkezéseket tartalmazó írott parancs!

Erre a célra megfelelően előnyomtatott lap szolgál.  Két vagy három példányos.

Általában a forgalmi szolgálattevő állítja ki, de  lediktálás után engedélyt adhat az utasításban előírt munkakörökben dolgozóknak, akik a megírt rendelkezést  kézbesíthetik is a mozdonyvezetőnek, vagy ha van a vezető jegyvizsgálónak is.
Az átvevő tehát a mozdonyvezető, de van egy különleges eset, amikor a mozdonyvezető saját maga írja meg a rendelkezést, a forgalmista lediktálása alapján, saját magának.
A vasutasok ezt tudják, hogy  ez olyan vonalakon történik (KÖFI), ahol a szolgálati helyen nincs személyzet.

A lényeg, hogy ez a rendelkezés a   - leginkább a mozdonyvezető részére  -  feltétlenül figyelembe veendő és végrehajtandó parancs.
Fontos kitétel, hogy az írásbeli rendelkezést csak újabb írásbeli rendelkezéssel lehet visszavonni, vagy érvényteleníteni.

Számtalan nézeteltérés következett be emiatt az előírás miatt.
Hozzáteszem, hogy az esetek 99 %-ában a mozdonyvezetőnek volt igaza.
Például.  Egy rendelkezés szerint Győr állomás felső-vezetéki hálózatát  8 órától  14 óráig feszültség mentesítik.
Erről ugye valamennyi villamos mozdony vezetőjét értesíteni kell, hogy a megfelelő intézkedést megtehesse.  Ez legtöbbször abból áll, hogy a megfelelő helyen, amit általában jeleznek neki,  leengedi az „áramszedő”-t.
Ilyen esetben a villanymozdonyos vonatot  diesel mozdonnyal  kell kijuttatni a kikapcsolt felső-vezeték alól.

Előfordul, hogy a karbantartást végzők, akik miatt a felső-vezeték kikapcsolása történt, már 13 óra 20-kor végeztek a munkával és hozzájárultak a  „feszültségmentesítés” megszüntetéséhez.
A forgalmista örül ilyenkor és áram alá helyezi a felső-vezetéket.
Igen ám, de a Hegyeshalom felől érkező vonat még kapott „Írásbeli” a kikapcsolásról és annak megfelelően a mozdonyvezető „leeresztett áramszedővel”  gurult be az állomásra.
A forgalmista mutogatja neki a karjait az ég felé emelgetve, hogy fel engedheti az áramszedőt. Némelyik mozdonyvezető megbízik benne és felengedi.
De a legtöbb bizalmatlan.  Mi van ha félreértette?   Felengedi az áramszedőt és kész a baleseti helyzet.  A vezetékbe áram kerülhet a villamos mozdonyból, amelyen még dolgoznak.   Brrrrr!!
Tudja a mozdonyvezető a szabályt,  igaz, hogy a forgalmista is, csak azt gondolja, hogy megspórol egy írásbeli megírást.   Rájön, hogy nem sikerült és már viszi is ki a megváltozott helyzetről szóló rendelkezést. 

Ennél bosszantóbb helyzet, amikor a vonat menesztését végző,  úgynevezett külsős, arról kap értesítést, hogy a Kijárati jelző, amelyik mellett az induló vonatnak el kellene haladnia, használhatatlan.
A szabály:  a használhatatlanságról értesítem a mozdonyvezetőt, méghozzá Írásbeli rendelkezésen és ha ezt megkapta és adják a jelző mellett a megfelelő jelzést, a vonat indulhat.

Már az is bosszantja, jogosan,  a külsőst, ha már kiment a vonathoz, amikor tudomást szerez róla, hogy a jelző nem működik.
Ilyenkor szaladni kellene be a forgalmiba, megírni a rendelkezést.
De látott-e már valaki szaladgáló külsőst. 
Nagyon ritka az ilyen.  Mondván nem lottón nyerte a lábait, nem is zerge volt valamelyik őse, és különben is az utasítás sehol nem ír olyat, hogy szaladni kell.
(kivéve persze veszélyhelyzetet!).

Szép lassan besétál a forgalmiba, megírja a rendelkezést, kisétál a mozdonyvezetőhöz, átadja neki.
Az utasok pedig lesik a vonatablakból, hogy a vörös-sapkás sétálgat a vonat mellett és  nem idegesíti, hogy már régen elmúlt az indulási idő.
Betetőzi az esetet, ha ezek után a  Jelző használhatóvá válik és a berendezés kezelő nyom is rá „Szabad” jelzést.
Na most mi van,  kérdezi a mozdonyvezető?
Add vissza a rendelkezést  és nem történt semmi.
Azt ugyan nem.  Aláírtam, hogy átvettem.  Írjál másikat, hogy ez érvénytelen.
Ezzel persze el lehetne játszadozni, de legtöbbször a mozdonyvezető megértő és visszaadja  az érvényességét vesztett rendelkezést.

Az sem véletlen, hogy az utasítás szerint az írásbeli szövegét, de legalább is a lényegét élőszóval is közölni kell.  Nem véletlenül.
A forgalmisták között is van néhány, aki elmehetne patikusnak, mert nem lehet elolvasni, hogy mit is írt.
Volt egy kollégám, később mérnöki diplomát szerzett, aki úgy írta az írásbeli rendelkezést, hogy berakott hét-nyolc indigót és ceruza helyett tollszárral írta meg az összes rendelkezést úgy, hogy a tollszárat marokra fogta és jól rányomta. Az első oldalon ugyan nem volt semmi, de az amúgy is "nálunk marad"!
Ez a szabály nem csak az írásbeli, hanem az élőszóval adott rendelkezésekre is vonatkozik, hogy vissza kell ismételni és  ismételtetni, a félreértés elkerülése érdekében.

Ennél a résznél elrettentő példaként szoktam elmesélni egy régi esetet.
A vonat beérkezett a végállomásra, éjfél után két óra körül. A forgalmista mondta a mozdonyvezetőnek, hogy gépmenetben mehet haza, mert nincs vonatja, amit továbbítani kellene.
Aki már találkozott ilyen helyzettel, tudja, hogy  haza felé nagyon sürgős tud lenni.
A mozdonyvezető saját maga leakasztotta a gépét a vonatról és forgalmista utasítása szerint kiment a mozdonnyal az állomás vége felé, hogy egy másik vágányra visszajöjjön és úsgyi haza.
Közben a forgalmistának eszébe jutott, hogy az a vágány, ahova a mozdony visszajön, még foglalt.  Pőre-kocsik vannak rajta, amit  az állomási tolatómozdony  hamarosan kihúz onnan.
Kitelefonált a váltókezelőjének, hogy értesítse a vágányra visszatérő mozdonyvezetőt, hogy „foglalt vágányra jár!”
A váltókezelő, eléggé el nem ítélhető módon,  az előtte elhaladó mozdony vezetőjének felkiáltotta, hogy : „foglalt vágányra jársz!”
A váltókezelő elmondása szerint a mozdonyvezető visszaintett neki.
Sajnos ekkor intett utoljára.  70 kilométeres sebességgel belerohant a vágányon álló pőre szerelvénybe, amit az éjszakai sötétségben nem észlelt, mert ráadásul ezek a kocsik a szemmagasság alatt helyezkedtek el.
A mozdonyvezető meghalt. Azért, mert a rendelkezést nem ismételtették vele vissza.

Az Írásbeli rendelkezés szövege azért is lehet félreérthető, mert egy egy fogalom mást jelent a forgalmi és mást a pályafenntartási szakszolgálatnál.

A váltóról van szó,  ami a vágányba épített olyan szerkezet, ami lehetővé teszi, hogy a vasúti járművek az egyik vágányról a másik vágányra jussanak.
Csakhogy a forgalmi szolgálatnál csak úgy emlegetik ezt a szerkezetet, hogy váltó. 
A pályafenntartás szerint a váltó  a kitérő csak egyik fő része.  Maga a kitérő nagyobb terjedelmű, mert, ahhoz, hogy egy másik vágányhoz csatlakozhasson  olyan részeket is tartalmaz, ami a forgalmi szolgálatnál nem számottevő.
Viszont, a váltó állása lehet a forgalom szerint is egyenes,  vagy kitérő (a nem egyenes).

Egy alkalommal a pályamester kiadott egy rendelkezést, hogy  az egyik állomás  2. számú kitérője  10 kilométer/ óra sebességgel járható.

A forgalmista megírta a rendelkezést, de nagyon- nagyon félreértette a rendeletet.
Az írásbelire ugyanis azt írta, hogy a 2 számú váltón  kitérő állásban 10 km/óra sebességgel.
A mozdonyvezető ezt elolvasta, tudomásul vette és  az ominózus váltón, ami egyenes állásban  állt amikor  áthaladt rajta  80 kilométeres sebességgel.
A félreértés miatt a rossz állapotban lévő váltón a vonatban levő kocsik kisiklottak.

Volt egy vizsgabiztosunk, aki nagy előszeretettel gyűjtötte azokat az Írásbeli rendelkezéseket,  amelyek vagy a forgalmista hanyagsága, vagy hozzá nem értése vagy egyéb ok miatt, különlegesnek  bizonyultak.

Emlékszem, hogy mennyit derültünk azon a rendelkezésen amelyen a mozdonyvezetőt így értesítették:

„A két állomás között, óvatosan, figyelmesen közlekedjen, mert a birkákról nem érkezett visszajelentés!”

Mi van?  Mi van?
Kiderült, hogy az alföldi TSz-nek birkái voltak, melyet a pásztor, a vasút mellett is legeltetett, sőt  legeltetés közben a vágányokon is keresztül hajtotta őket, méghozzá nem az útátjárón, hanem olyan helyen, ahol csak a birkák szoktak járni.
Nehogy a vonat a birkákba rohanjon, születet olyan megegyezés, hogy a pásztor, mielőtt a birkákat áthajtja a vágányokon,  „pályatelefonon”  kér engedélyt a forgalmistától.
Amikor az utolsó birka is átment a síneken, a pásztor ismét jelentést tett a forgalmistának és minden ment a maga útján.

Történt egyszer, hogy a pásztor, miután birkástul átsétált a síneken, elfelejtett erről jelentést tenni a forgalmistának.
A forgalmista nem tudta mire vélni a mulasztást, a legrosszabbra gondolt:  megálltak a birkák a síneken!

Ezért írta a különös szövegű Írásbeli rendelkezést.