Ugye milyen dallamos ez a kifejezés?
Nekem azóta is tetszik, mióta először (és azt hiszem utoljára is )  találkoztam vele.

Az történt, hogy rendelkező forgalmi szolgálattevő voltam azon a napon, amikor  egy előrelátott munkaterv alapján a biztosítóberendezési szakszolgálat a Győrszabadhegy  felőli Bejárati jelzőnkön olyan munkálatokat végzett, ami miatt a munka időtartama alatt ezt a Bejárati jelzőt nem tudtuk kezelni.

Pedig, hát a Bejárati jelző a legfrekventáltabb főjelző.
Éppen ezért nincs olyan állomás amelyik előtt nem lenne  -  minden vonal felől  -  Bejárati jelző.
Az oktatóm úgy mondta   -   és persze én is így adtam tovább a fiataloknak  -,  hogy a Bejárati jelző az állomás kapuja.
Ha nyitva van  -  vagyis „Szabad” jelzés van rajta   -   bejöhet a vonat az állomásra, ha pedig zárva, akkor kívül kell maradnia.

Ezt a fontos főjelzőnket, a munkavégzés ideje alatt  úgy kellett tekinteni, mintha nem is lett volna.
Márpedig ilyen nincs.
Azt írja az „Utasítás”, hogy ilyen esetben a főjelzőt használhatatlan-nak kell minősíteni és mellette csak az előírt szabályozásokkal szabad a vonattal elhaladni.

Az egyik szabály az volt, amit nekünk is alkalmazni kellett, hogy a Szabadhegy felől érkező vonatokat már  Szabadhegyen értesítette a forgalmi szolgálattevő  „Írásbeli rendelkezés”-en, miszerint a Bejárati jelző használhatatlan és a mellette adott kézi jelzés alapján haladhat el mellette a vonat.
Ezt a  kézi jelzést  úgy hívják, hogy „Szabad az elhaladás!”.
A jelzőeszköz, amivel ezt adni  kellett  -  mivel nappal történt  -  egy rövid nyélen levő négyszögletes zöld tárcsa volt, körös körül egy kis fehér szegéllyel.
A jelzést úgy kellett adni, hogy ezt a tárcsát a  „használhatatlan”  jelző mellett állva, függőlegesen kellett emelgetni addig, amíg a mozdony a jelzést adó dolgozóhoz nem ért.

A következő, amit tudni kell, hogy ki adja ezt a jelzést?
Alapesetben az állomás legszélső szolgálati helyén szolgálatot teljesítő váltókezelő, ha ilyen nincs  (a mi esetünkben nem volt), akkor egy kijelölt állomási dolgozó.

A mi esetünk ez alól is kivétel volt, mert a végrehajtási rendeletben úgy egyeztek meg az érdekelt szakszolgálatok,  hogy nem fog kiballagni esetről esetre egy állomási dolgozó a Bejárati jelzőhöz,  ez nagy luxus lenne,  hanem az előforduló alkalmakkor, a bizt.ber.-es dolgozók közül fogja valamelyik a jelzést adni.

Meg is lett szervezve a jelzésadás.
Mielőtt a biztosítóberendezésiek kivonultak a jelzőhöz, kaptak egy jelzőeszközt.
Az egyik műszerésszel, név szerint Palival megbeszéltem, hogy a nála levő rádión fogom értesíteni, ha a Szabadhegy felől  érkező vonat részére adhatja a „Szabad az elhaladás!” jelzést.
A jelzés adásának módját könnyen megtanulta.
Kivonultak a munkahelyre.

A legelső vonat Győrszabadhegy felől a munka megkezdését követően körülbelül két óra  elteltével közlekedett.
A szabadhegyi szolgálattevő megírta a „Rendelkezést” a mozdonyvezetőnek.
Amikor a vonat a Bejárat jelző felé közeledett, lezárattam  a  berendezéskezelőmmel  a vágányutat  és az érdekelt sorompót.   A vonatnak az útja biztosítva volt.
Hívtam rádión Palit.
Amikor bejelentkezett mondtam neki, hogy a Szabadhegy felől érkező vonat részére adhatja a „Szabad az elhaladás” jelzést, a jelző mellett.

 Ekkor derült ki, hogy a reggel tartott kiképzés nem bizonyult elégségesnek.
Azt kérdezte, hogy mivel adjon jelzést?
Még türelmes voltam és mondtam, hogy Palikám reggel kaptál egy ehhez szükséges jelzőeszközt.  Egy szögletes zöld tárcsáról van szó.
Hol van ez a tárcsa?

Erre énekelte  Pali   -  legalábbis én úgy érzékeltem  -, hogy:     subaruba!
Mi bajod van?  Ne énekelgess itt, hanem keresd meg a tárcsát.  Hol az a tárcsa?

Megint csak annyit dudorászott, hogy:   subaruba!
Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
Mi baja van ennek a Palinak?   Miért énekelget itt nekem?
Ne hülyéskedj, Pali, hol az a k…….tt  tárcsa? 
Mondja, hogy subaruba!

Végül rákérdeztem, hogy mi a franc az, hogy subaruba?
És kiderült.
Mondja, hogy hát az az autó amivel lementek, abba van a tárcsa.
Végre én is megértettem, hogy a Subaru autóban van a tárcsa.
Azóta persze utánanéztem, hogy a Subaru egy japán gyártású autó.
A neve japánul a Bika csillagkép nyílt halmaza, amit a nyugati kultúrákban Plejádoknak, a magyarok Fiastyúknak  hívnak.
Hát ebben a  Fiastyúkban volt az ominózus tárcsa.

Mindenesetre mondtam Palinak, hogy menj gyorsan a  subaruba azért a tárcsáért, amíg máshova nem küldelek.

Amikor a motorkerékpárokon elrendelték a fejvédő sisak viselését, nagyon sokan fel voltak háborodva.
Érthető volt a felháborodás, mert a sisak viselése nagyon kényelmetlen.
Nekem is volt egy 250-es Pannóniám, megvettem hát a sisakot, de  nagyon nem szerettem.
Nyomta a fejemet, szorította az államat, befogta a fülemet.
Se nem láttam, se nem hallottam úgy, mint nélküle.
Az idő múlásával azután hozzá lehet szokni.
Ma már senki nem ül motorkerékpárra bukósisak nélkül.
Sőt már a kerékpárosok is viselik az enyhébb változatát.
Azt mondták, akik kitalálták, hogy ha évenként egy ember életét menti meg, már akkor is érdemes volt bevezetni.

És akkor egyszer csak a vasúton is bevezették a fejvédő sisakot.
Azoknak kellett viselni, akik  munkájuk közben  bebújtak a vasúti kocsik közé.
Munkakör szerint a tolatásvezetők, a kocsirendezők, és ha részt vettek a tolatásban, a váltókezelők is.
Hatalmas volt az ellenszenv a sisakviseléssel szemben.
Ugyanúgy, mint a motoron a bukósisak,  a fejvédő sisak is nehéz volt, szorított, meleg volt.
Hozzá kellett szokni a kocsirendezőknek, hogy a fejükhöz tartozik a sisak, mert e nélkül minduntalan  beleütköztek az ütközők aljába, és ez a koccanás nagyon kellemetlen volt még akkor, ha a sisakban benne volt az úgynevezett betét..

Annak ellenére, hogy kezdtek hozzászokni a viseléshez, hacsak módjukban állt, mellőzték a sisakviselést.
Ez olyankor vált lehetségessé, ha nem voltak a közelben  az ellenőrzésre kötelezettek.
Éjszakánként, vagy munkaszünetes napokon kevesebb volt az ellenőrzés, kevesebb volt a sisakban tolatást végző is.

Megemlítem, csak egy hajszálon múlt,  hogy a kocsivizsgálók, féklakatosok is nem kaptak fejvédő sisakot.  Méghozzá piros színűt, hogy jobban láthatók legyenek.
Az elv az volt, hogy ők is bebújnak a kocsik közé, nem is ritka alkalommal.
Márpedig akkor a fejük veszélynek van kitéve.
Amikor nem kell a kocsik közé menni, akkor az oldalukra függesztve cipelgetik.
Volt nagy felháborodás.
De végül nem került sor a piros sisak viselésére.

A sisak színe nagy szerepet játszott a munkavégzésben.
A tolatásvezetők fejvédő sisakja kék színű volt, a kocsirendezőké sárga.

A tolatásvezető beosztás nagyon fontos munkakör.
Azoknak árulom el, akik nem a vasúton dolgoznak,  bár az elnevezés egyértelműen enged erre következtetni, hogy  a tolatásvezető jelenléte és személyes vezetése nélkül sehol és sohasem szabad  tolatni.
Ez még akkor is érvényes ha egy vasúti kocsit a vágányon 2-3 méterrel  arrább tolnak, mondjuk kézi erővel.   Ez is tolatásnak minősül és a művelethez tolatásvezetőre van szükség.
Persze az utasítás ilyenkor engedékenyebb, azt írja, hogy ezt a tolatást vezetheti bármilyen vasúti tolatásban jártas dolgozó.
Nehogy azt higgye valaki, hogy ide nem kell szakértelem. Mert megindítani könnyen lehet egy vasúti kocsit, pláne ha többen vannak, de ezt a kocsit megállítani már körülményesebb és veszélyesebb.   Nem lehet a lábam fejét a kerék alá tenni, hogy a kocsi megálljon!

Győr állomás területén egy időben öt tolatócsapat is dolgozhatott.
A tolatási körzetük a Végrehajtási utasításban volt kijelölve.
Mindegyik tolatócsapat tevékenységét egy-egy tolatásvezető irányította, méghozzá kék sisakban.
A kék sisakot akkor kapták, ha tolatásvezetői vizsgát tettek le.
A probléma ott kezdődött, ha a tolatásvezető  -  az öt közül valamelyik   -  nem jelentkezett szolgálatra.
Ilyenkor az Utasítás úgy rendelkezik, hogy a forgalmi szolgálattevő kötelessége kijelölni helyette egy tolatásvezetőt, akik aztán vezeti a tolatást.
Ilyenkor azonban ez a „kinevezett tolatásvezető” nem kék, hanem sárga sisakban vezette a tolatást, mert az volt neki.
Egy ideig nem volt probléma, mert a mozdonyvezetőnek megmondta, hogy a szolgálattevő őt bízta meg a tolatás vezetésével.

Egészen addig így ment ez, amíg egyszer meg nem jelent a megyei munkavédelmi felügyelőség szigorú embere, aki betéve tudta a vasúti munkavédelmi előírásokat.
Tudta, hogy a tolatást tolatásvezetőnek kell vezetni.
Azt is tudta, hogy a tolatásvezető szolgálati jelvénye a kék fejvédő sisak.

És mit látott?
Ni csak ott kék sisakos ember nélkül tolatnak.
Lecsapott!
Kérdezte:  hol a tolatásvezető?  Mondta a fiú, hogy ő lenne az.
És hol van a kék sisakja, ami ezt bizonyítja?  
Neki ilyen nincs, mert ő különben csak kocsirendező, akinek sárga sisak dukál, de mivel nem jött az „igazi” tolatásvezető, őt bízta meg a szolgálattevő a tolatás vezetésével.

Hoppá!

A felügyelő már szedte is elő a csekkfüzetet és kiállította az „ál-tolatásvezető” nevére, az összeg pedig 300.- forintról szólt. (nehogy azt higgyétek, hogy ez akkor potom összeg volt!).
Utána odasétált a mozdonyvezetőhöz és megkérdezte tőle, hogy merészelt tolatásvezető nélkül tolatni.
A mozdonyvezető elkezdett magyarázkodni, hogy neki az illető azt mondta… és így tovább.
A felügyelő rövidesen sarokba szorította, azzal, hogy a tolatásvezető  csakis kék sisakos lehet.
Ő is megkapta a 300.- forintos csekket.
Sőt.  A felügyelő, fellelkesülve megkereste a szolgálattevőt is, mint legnagyobb vétkest, aki engedte a tolatás vezetését kék sisak nélkül.
Ő is 300.- forintos csekket kapott.

A megbüntetettek fűnek-fának elmesélték hogyan szívatta meg őket a munkavédelmis.
Mindenki a fejét csóválta, de mindent ment tovább, az eddigi úton.
Nem sokáig.
A mozdony-vezteő, aki szintén 300.- forintos csekket kapott, megfogadta, hogy kék sisakos jelenléte nélkül ezután egy tapodtat sem  lép a mozdonnyal.
Be is tartotta.  Sőt a kollégáit is rábeszélte, hogy  hasonlóképpen álljanak a munkához.

Ebből adódott, hogy egy alkalommal fél napig „állt” a rendező.
Semmi tolatás nem történt.
A forgalmista  két órával a kezdés után vette csak észre, hogy sehol semmi mozgás.

Érdeklődött a térfelvigyázótól, hogy miért nem tolat a csapat?
Az jelentette, hogy azért, mert a megbízott tolatásvezetőnek nincs kék sisakja, e nélkül pedig a mozdonyvezető meg sem hajlandó mozdulni.
Na Jézus Máriám!
Mi van a másik oldalon?
Kiderült, hogy ugyanaz a helyzet.  Ott is megbízott tolatásvezető van, és neki sincs kék sisakja, és ez a mozdonyvezető sem enged a  negyvennyolcból.
A kék sisakok pedig be vannak zárva az „igazi” tolatásvezetők szekrényébe.
Hívta a szolgálattevő a főnököt, aki azonnal elrendelte az anyagosnak, hogy soron kívül vigyen le kék sisakokat a rendező pályaudvarra a szolgálattevőhöz, aki lássa el az illetékeseket.
Mire minden egyenesbe jött már dél volt.  Akkor kezdődhetett el a tolatás.
Kérdezhetné bárki jogosan, hogy az ilyen eshetőségre miért nem számított senki.
Aki ezt kérdezi, igaza van, csak még nem dolgozott a vasúton:
Itt ugyanis általában akkor születik új szabály, ha valami probléma folytán kiderül, hogy még bizony ez sem volt leszabályozva.
Ettől kezdve a forgalmi szolgálattevő tárolta a  „pót”  kék sisakokat, azokra az esetekre, ha valakit megbízott a tolatás vezetésével és nem volt neki, csak sárga.
Eleinte még ezzel is adódott probléma, mert a megbízott tolatásvezető, akinek a kezébe nyomták a tartalék kék sisakot, kijelentette, hogy ezt ő ugyan nem teszi a fejére, mert nem tudja, hogy előtte kinek a fején volt.
Annyiból igaza volt, hogy a tartalék sisakban benne volt a betét, amivel együtt az előző használója viselte.
Ez már azonban könnyen legyőzhető akadály volt, mert a betét kivehető és helyére a sajátját be lehetett tenni.

Azt nem állítom, hogy a „felügyelő” ezek után munka nélkül maradt, mert amilyen kukucskáló volt, mindig kileste, hogy kinek állíthat ki csekket a munkavédelmi szabály megszegéséért.

A Bercsényi Szakközépiskola   „vasutas” tanulói  mindig nagyon várták, hogy  jó idő legyen és mehessünk kirándulni.
Gyakran mentünk Pannonhalmára tanulmányozni az állomás biztosító berendezését.
Utána persze nem mulasztottuk el az Apátság megtekintését sem.

Az utazás nem jelentett problémát.  A jegyvizsgálók ismerősök voltak, az állomási főnökök, forgalmisták szintén.
Mindenhol szívesen fogadtak bennünket.
Persze, nem vittük túlzásba a szolgálatban lévők munkájának zavarását.
Egy-két fél órát el tudtak bennünket viselni mindenhol, és a gyerekek sem kívánkoztak  sokáig egy helyen  téblábolni.
Leginkább Sopronba  vittem egy-egy osztályt.
A GySEV  eléggé érdekelte a tanulókat is. Nem beszélve arról, hogy Sopronban  Lovas Gyula bácsi  nagyon szívesen ismertette velünk  nem csak a vasútállomás, hanem a  város történetét is.

Egy szép tavaszi napon ellátogattunk Sopronba.
A „szabadjegyet”  szokás szerint megkaptuk a GySEV  Igazgatóságtól.
Lovas Gyula  bácsi is vállalta az „idegenvezetés”-t.
Kísérő tanár viszont nem akadt mellém, így egyedül kísértem egy  20 fős osztályt.
Az igazsághoz tartozik, hogy egy felnőtt, újfelvételes, Vonatfelvevő- kiképzés alatt levő tanulót rábeszéltem, hogy jöjjön el velünk.
Szívesen eljött velünk.
Amikor már az állomásból  és a városi történelmi helyekből is eleget láttunk, felmentünk a Lővérekbe.
Tanulva egy előző kirándulásból, a buszjegyeket beszereztük oda és visszaútra is, nehogy probléma legyen.
A buszról még elég húzós gyalogtúra után érkeztünk fel a Lővérekbe, ahol a gyerekek azonnal elfeküdtek.
Később, amikor már kipihenték magukat, rágták a fülemet, hogy szeretnének sört inni.
Addig-addig fűztek míg rábólintottam, hogy  egy üveggel, de nem többel, megihat, aki úgy gondolja, hogy nem fog megártani.
Az osztály 17-18 év körüliekből állt, így nagyon fogadkoztak, hogy nem lesz semmi probléma.
Megjegyzem, hogy én magam  -  pedig nagyon kínálgattak  -  egy kortyot sem ittam, sem sört sem más  szeszes italt.
Nem csak azért, hogy „jó példát” mutassak, hanem  különben  sem szoktam inni, mert nem szerettem. 

Néhány óra eltelt beszélgetéssel, pihengetéssel, egymás froclizásával.
Mondja az egyik srác, hogy  Lali  (nem ez volt a neve, de ez nem érdekes) kiütötte magát.
Beszéltem vele, úgy láttam nincs nagy gond. Lehet, hogy hirtelen ivott és a fejébe szállt.
Lefektettük a padra, hogy pihenje ki magát.  Indulásig még volt néhány óránk.
El is aludt a padon.   Olyan jól aludt, mintha otthon lett volna.
Legalábbis azt gondolhatta, mert  meg akart fordulni.
A pad viszont keskenyebb volt, mint otthon az ágya, így sajnos lefordult a padról.
Nem volt magasan a pad, de ahhoz eléggé, hogy a szemöldökét beütve egy kődarabba, az   3-4 centiméterre felszakadt.

Nem látszott komoly sérülésnek.  Beszaladtam  a vendéglátó egységbe, de ott nem tudtak segíteni rajtunk.
Éppen akkor érkezett egy személygépkocsi.  Öten szálltak ki belőle és az étterembe mentek.
Odamentem a sofőrhöz és megkértem, hogy a sérült fiút vigye le orvoshoz, mégiscsak az orvos tudja ellátni legszakszerűbben.
Az illető  szolgálatkész volt.  Beültem a fiúval a hátsó ülésre és levitt bennünket a Rendelőbe.
Az ott maradók figyelmét felhívtam, hogy félóra múlva induljanak le az állomásra, mert mi már valószínű nem jövünk vissza.

A Rendelőnél már vártak bennünket.  Nem csak az orvos, hanem legnagyobb meglepetésemre két rendőr.
Amíg a fiú bement az orvoshoz, engem a két rendőr megszondázott.  Kétszer is.
Közben elmondtam nekik mi történt.  Azt is , hogy nem lehet nagyon súlyos a sérülés, az orvos egykettőre rendbe hozza.
Gondoltam én.
Ezzel szemben, amikor az orvos bekötözte a  fiú homlokát, karon fogtam a srácot, hogy lesétálunk az állomásra.
Erre az orvos azt mondta, hogy sajnos nem lehet.
A gyereket be kell vinni a detoxikálóba.
Erre aztán végképp nem számítottam.  Egy üveg sörtől.  Maximum kettőtől.
Az orvostól tudtam meg a felhajtás okát. 

Neki, és a rendőröknek is a  Pártbizottságról szóltak, hogy egy részeg tanár és egy részeg tanuló  fog érkezni a Pártbizottság kocsijával.
Ezért szondáztak engem  -  kétszer is  -  a rendőrök.    Persze eredménytelenül.
Az orvos azt mondta, hogy nem tehet mást  -  ezek után  -  leküldi a fiút detoxikálóba.
Közben a fiú annyira helyrejött, hogy már egyedül is le tudott volna jönni az állomásra.
De nem engedték.

Ott kellett hagynom.
Hogy mi volt az egyéni véleményem  a pártbizottsági „urakról”, akik valószínű munkaidő alatt vitették fel magukat, a pártbizottsági autóval  az étterembe?
Akkor nem nagyon hangoztattam.  Ma pedig már semmi értelme. (döglött oroszlán….!!!)

Elindultam, most már gyalog, nem a pártbizottsági autóval, megkeresni a csapat többi tagját.
Ahogy megbeszéltük ők elindultak az állomásra.
Útközben találkoztam velük.
Sajnos , útközben volt egy-két kocsma és nagyon megszomjazott némelyik.
Három fiút is két oldalról kellett támogatni, hogy eltaláljanak a járdán.
A vonaton, mire Győrbe értünk, mindenki helyrejött, kipihente magát.

Lalit másnap engedték haza.
Én az iskolaigazgatónak már másnap reggel elmondtam, hogy mi történt.
Elég szigorúan jártak el a gyerekkel.   Kitették az iskolából.
Ennek ellenére egy hasonló iskolában   -  Győrtől távolabb  -  leérettségizett, sőt a vasúton helyezkedett el.  Legjobb tudásom szerint, ma is itt dolgozik.

Nekem, a lelkiismeret furdaláson kívül, az ügyből kifolyólag  bántódásom nem esett.
Hacsak az nem, hogy az estet követően körülbelül egy hónap múlva, az oktató irodába felkeresett egy hölgy.
Nagyon jól nézett ki, úgyhogy meg is voltam lepődve,  mit is akar tőlem.
Egy papírt vett elő a táskájából és annyit mondott, hogy  4500 forint.
El nem tudtam képzelni, hogy mi fog itt nekem 4500 forintba kerülni.
Rövidesen megtudtam.
Lali anyukája volt, és a papír a kezében az a számla volt, amit a detoxikálóból  küldtek nekik.

Még mindig nem értettem, hogy miért hozta be hozzám, de azt is elmondta.
A fiacskája azt mondta neki, hogy én az autóban megígértem, neki, hogy mindent ki fogok fizetni.
Na már most.  Az autóban ő még azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány.
Másodszor:  az autóban még nem tudtuk, hogy be fogják küldeni a detoxikálóba.
Következésképpen én ilyet nem ígértem.

Viszont, ígéret nélkül is éreztem annyi felelősséget, hogy az összeget kifizettem.
Ez volt a tanulópénz, hasonló esetekre.

A vasutasok tudják, hogy nemcsak a jó pap tanul holtig, hanem ez a mondás a vasutasokra is igaz.
Nem elég az, ha valaki valamelyik munkakörhöz szükséges vizsgákat leteszi  -  előfordul, hogy ez négy öt témakört is felölel -  hanem rendszeres oktatásokon  kell részt venni, sőt időszakos vizsgákon is  meg kell felelni.
Ez abból adódik, hogy az Utasításokat elég gyakran módosítják.
A módosítás sem véletlen. 
Netán valaki azzal van megbízva, hogy gondolkozzon újabb és újabb szabályok kitalálásán?

Nem.   A módosításokat az élet hozza, alakítja ki.
Hajdani oktatóm szavajárása volt, hogy az Utasításokat vérrel írták.
Arra célzott, hogy minden előforduló baleset kiderít olyan hiányosságokat, amelyekre a szabályok nem voltak tökéletesen leírva.
Az Utasításokat régebben 7-8 évenként teljesen felújították, addig a módosításokat bele kellett ragasztgatni az Utasításba.
A hatodik évben már kétszer olyan vastag volt a könyv, mint új korában, a sok beragasztott lapból.  Főleg  ha ugyanazt a szabályt háromszor, négyszer is módosították.
Ilyenkor  egy lap olyan vastag lett, hogy már alig fért bele a könyvbe.
Ma már egyszerűbb a módosítás.
Akárki találta ki, nagyon leegyszerűsítette a javításokat. 
Olyan az utasítás, hogy a lapokat ki lehet benne cserélni.
De a módosításokat így is nyomon kell követni. 

Azon kívül, hogy az oktatótisztek minden változásról  tájékoztatták az érdekelteket, évenként időszakos vizsgákon is be kellett számolni  nem csak a változásokról, hanem azokról a szabályokról is, amelyek gyakran vezettek balesethez.

Ezeket az éves vizsgákat az igazgatósági vizsgabiztosok tartották.
Nemcsak a forgalmi vizsgabiztosok, hanem a kereskedelmi  (személy és árufuvarozás), munkavédelmi,   felső-vezetéki,   biztosítóberendezési, sőt  a távközlő berendezés kezelési vizsgabiztosok is megjelentek a kijelölt időpontban az adott állomásra és mindenkit levizsgáztattak.    Majdnem.
Ezeken a vizsgákon kevesen buktak meg, mert eleve úgy lett meghirdetve, hogy oktatójellegű legyen.
Persze, ha valaki javítatlan utasítással,  vagy netán ittasan ment a vizsgára azt eltanácsolták egy következő állomáson tartandó vizsgára  (ami egy-két hét múlva volt esedékes).
Amíg le nem vizsgázott, addig nem állhatott szolgálatba.  Persze fizetést sem kapott!
Még egy szempont volt, amit a vizsgákon be kellett tartani.
A vizsgabiztosnak mindig igaza van.  Tehát, dőreség a vizsgabiztossal vitába keveredni. 

Amikor én voltam oktató, akkor két  forgalmi vizsgabiztos volt.
Nem volt ez így, de azt kell mondanom, hogy egyikük volt a jó vizsgabiztos (nem volt olyan szigorú), a másik a rossz vizsgabiztos.   Kekeckedő, szőrszálhasogató.
Érdekes, hogy általában az idősebb volt a jóságos.  Még érdekesebb, hogy ha az idősebb nyugdíjba ment, akkor az eddig szigorúból lett jóságos, az új pedig a szigorú.
Erre persze nincs előírás.  Lehet, hogy az illetékesek ezt csípőből megcáfolják, de nekem ez volt a tapasztalatom. 

Mivel egy-egy nagy állomáson    -   akkor még   -   sok dolgozó volt, akiknek vizsgázni kellett, a vizsgabiztosok bevonták a vizsgáztatásba az állomási oktatótiszteket is.
Év elején kialakították, hogy melyik oktató, melyik  állomáson segít vizsgáztatni  -  persze nem a saját állomásán!
Egy  állomáson a vizsgáztatás három vagy négy napig tartott.
Nekem általában  Hegyeshalom, Komárom, Tatabánya, Székesfehérvár és a budapesti állomások voltak előírva.
De voltam távolabb is, például Balassagyarmaton, Hatvanban vagy Cegléden.
Ezeken a helyeken ritkábban, mert nehéz volt naponta odautazni.
Igaz, hogy az ottani főnök szívesen adott vendégszobát, de azért otthon az esti névsorolvasáskor nem nagyon volt ildomos hiányozni. 

Egyik tavasszal Székesfehérváron vizsgáztattunk.
Reggelenként a vizsgabiztos kijelölte, hogy az oktatók milyen munkakörben dolgozókat vizsgáztassanak.
Általában a forgalmistákat és a mozdonyvezetőket maguk vizsgáztatták.
Nekem a  kedves emlékű Zsuzsa néni  (Vassné  -  Torkos Győző szerint  „Vasmacska”)
a vonatfelvevőket jelölte ki.
Egy nagy oktatóterem egyik sarkában ő nyaggatta a forgalmi szolgálattevőket, a másik sarokban én beszélgettem el a vonatfelvevőkkel.
Déltájban elfogytak a vizsgázónk.
Zsuzsa néni asztalánál ült még egy hölgy.  A Zsuzsa néni intett nekem, hogy menjek oda.
Odamentem az asztalukhoz és mondta, hogy a hölgy a Vezérigazgatóságtól van itt és ellenőrzi az vizsgáztatást.
Nagyon szépen köszöntem neki:  kezeit csókolom, Walter István vagyok Győrből.
A következő pillanat egy kicsit váratlanul ért, mert a hölgy nekem esett:

Te rohadt dög!  Nem ismersz meg ?  Három éven keresztül egymás mellett ültünk Szegeden az iskolapadban.  És mondta a nevét.
Hű, de elrestelltem magam.
Tényleg együtt jártunk iskolába. Nagyon jó barátságban is voltunk.
De, hát akkor vékony kis csaj volt.   Most pedig,  hát.... nem volt annyira vékony.

Jól kinevettük magunkat és elmesélte, hogy Dinnyésen állomásfőnök (Seregélyesen lakott a szomszéd faluban).
Megbeszéltünk még néhány kedves emléket és azt is szóba hozta, hogy a nyáron lesz  a huszonöt éves érettségi találkozónk.

Itt el kell mondanom egy érdekességet.
Az évfolyamunkban volt  a), b), c), d) és e) osztály.  Mi „cés”-ek voltunk.
Minden érettségi találkozóra meghívtak engem is, pedig én nem is érettségiztem velük.
Egyéb okok miatt  -  amit itt most elhallgatok   -  a harmadik osztály után én már nem mentem vissza negyedikbe.
Az első találkozón, amikor ezt elmondtam, nem is akarták elhinni, hogy nem végeztem velük együtt.
Jó kis osztályunk volt ugyanis, és én sem voltam visszahúzódó.  Részt vettem mindenben.  Énekkar, zenekar, tánccsoport, foci, atlétika,  irodalmi versenyek.  (Az  iskolaújságot én kezdtem el szerkeszteni,  ami miatt magyar órákon ritkán voltam benn, mert akkor az újságot stencileztem a tanáriban).
Tehát eléggé beleforrtam  a „cé” osztályba.

Megbeszéltem Pannival  -  így hívták az osztálytársamat, hogy a 25 éves találkozón  mindketten ott leszünk.
Úgy is lett.
Nekem ezen a találkozón az volt a véleményem, hogy  a férfiak és nők  (fiúk és lányok),  ritka kivétellel,  mind elhíztak.  A  fiúk ráadásul meg is kopaszodtak.
Én magam nagyon sokat nem változhattam, mert a szegedi korzón, ami Szegeden  a Kárász utca,  többen megkiabáltak:

Szia Walter,  vagy Perucz, vagy Pelikán vagy  csak Pityuka  (az iskolában így hívtak)!

Kérdezem tőlük, hogy megismertetek?
Mondták, hogy persze, hogy meg.  Nem változtál semmit.  Ugyanolyan egyenesen mész, mintha kardot nyeltél volna, akár csak annak idején.

Még mielőtt beértünk volna az iskolába, találkoztam Pannival.
Kérdeztem tőle, hogy benne lenne-e egy huncutságban?
Elmondtam mire gondolok.  Tetszett neki is.
Amikor találkoztunk egyik másik osztálytársunkkal,  bemutattam nekik Pannit, mint a feleségemet.
Mondanom sem kell egyikük sem ismerte fel. 
Mondták ők is, akárcsak én Fehérváron, hogy Kezét csókolom, ez meg ez vagyok.
Nem győzte mondogatni az én „feleségem”, hogy menj a francba, hát nem ismered meg az osztálytársadat?

Hangulatos kis találkozó lett végül.
Előbb utóbb megismertük egymást.
Mindegyikünkben fel lehetett fedezni valamit a  régi  tulajdonságaiból.
De a  fehérvári tévedésemet sokáig nem felejtettük el.

Amíg a főnököm nyugdíjba nem ment, addig a Bercsényisek gyakorlati oktatását  senki másnak át nem engedte.
Neki ugyan nem volt az oktatáshoz különösebb képesítése, de ő volt a főnök.
Szüksége volt nyugdíj előtt  egy kevés fizetés kiegészítésre, hogy a nyugdíj annyival is magasabb legyen.
Nem volt ez nagy pénz, de ideje volt rá, az állomás ismerte, így meg tudta mutatni a vasutat a fiataloknak.
Főleg a váltókat szerette mutogatni.  Úgy látszik ez volt az a téma, amiről a legtöbbet tudott beszélni.
Ezt onnan tudom, hogy amikor nyugdíjba ment,  a  tanulók forgalmi gyakorlati oktatását  az új főnök rám bízta.   
Meg az iskola igazgatója is.
Az első foglalkozásokon, amikor a gyerekekkel elsétáltam vasutat látni, annyit mondtak, hogy csak váltót ne, mert abból már annyit láttak, hogy a könyökükön jön ki.
Nem illik a főnököt (a volt főnököt pláne nem)  leégetni, de még más embert sem, ezért azt mondtam nekik,  ami persze igaz is, hogy a váltó  a vasúti közlekedés nagyon fontos alkatrésze.  Ezért foglalkozott vele annyit.

Amikor az időjárás engedte, vittem a tanulókat  -  általában 20-an, 25-en voltak egy-egy osztályban  -  megmutatni a vasútból azt amit éppen tanultak elméleti órákon az iskolában  a Vadász tanár úrtól.
Előfordult, hogy olyat tanultak, amit már Győrben nem tudtam megmutatni, mert nem fordult elő.
Ilyenkor vonatra szálltunk és elutaztunk olyan állomásra, ahol  lehetett még találni például alakjelzőket,  régebbi biztosítóberendezést.
Vagy éppen újabbat, mint ami Győrben volt.
A közeli állomásokra nem kellett  jegyet váltanunk, mert  ismertem a jegyvizsgálókat és, ha elmondtam, hogy vasutas tanulókkal megyek, elvittek bennünket jegy nélkül.

Tavasszal elhatároztam, hogy elviszem őket Sopronba és megnézzük az új állomást.
Telefonon megbeszéltem a soproni állomásfőnökkel, aki szívesen hozzájárult a tanulmányúthoz.
Mivel Sopronban nem voltam ismerős, megkértem egy jó ismerősömet, Lovas Gyula bácsit, aki  vasúttörténész volt, néhány könyvét el is olvastam, sőt még most is meg van az Orient expresszről szóló könyve, hogy kalauzoljon el bennünket.
Nagyon szívesen elvállalta
Olyan szeretettel, hozzáértéssel, lelkesedéssel  tudott a vasútról beszélni, hogy végül meg  kellett kérnem, hogy  fejezze be, mert a gyerekkel a Lővérekbe is el szeretnénk menni.

Az utazás itt sem került egy fillérünkben sem, mert még személyszállítási vezető koromból volt néhány ismerősöm a GySEV Igazgatóságon, akik közül az illetékest megkértem, hogy küldjön nekünk „Szabadjegy”-et.
A GySEV ezt megtette, a MÁV-ot erre hiába kértem  egyszer-kétszer, meg kellett váltanunk a   diákjegyet.
A GySEV-től viszont olyan szabadjegyet kaptunk, amit csak ki kellett tölteni Győr- Sopron viszonylatra és vissza, ráírni a létszámot és indulás előtt, valamint visszautazás előtt a pénztárnál le kellett bélyegeztetni.
Az utazás után pedig visszaküldeni az Igazgatóságra.

Minden nagyon simán ment.
Egy szombati napon történt a kirándulás.
Eljött velünk a biztosítóberendezés kezelését oktató Feri bácsi is.
Az állomás megtekintése után, amikor Gyula bácsit sikerült kiiktatni, az előzetes megbeszélésünk szerint úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Lővérekbe.
Abban is egyetértettünk, hogy ameddig lehet autóbusszal megyünk.
Igen ám, de nem volt buszjegyünk.
Az állomáson sehol nem árultak.  Benéztünk egy-két nyitva levő boltban, ott sem volt.
Találtunk egy trafikot. De buszjegyet ott sem árultak, de kaptunk egy tanácsot:
Valaki szedje össze a jegyek árát és a buszsofőrnél meg tudja váltani a jegyeket.
Így is tettünk.  Én lettem a „valaki”.  Összeszedtem a két forintokat, ennyibe került ugyanis  akkor Sopronban a helyi járat tarifája.
Feri bácsi nem jött velünk.  Azt mondta fáj a lába.  Majd meg vár bennünket az állomáson.
Jött a busz.  Mi felszálltunk.  Én odamentem a sofőrhöz és kértem  mindegyikőnknek jegyet.
A sofőr minden további nélkül kezembe adta a jegyeket.
Felmentünk a hegyekbe.  Jól  ki sétáltuk magunkat.
Gyorsan telt az idő.
Amikor úgy számoltam,  hogy  most már el kell indulnunk, hogy elérjük a vonatot, amire helyet foglaltattam, összeszedelőzködtünk és lementünk a buszmegállóhoz.
Összegyűjtöttem két forintokat.
Befutott a busz.  A gyerekek felszálltak a hátsó ajtókon, én pedig a pénzzel az első ajtónál.
A sofőr egy fiatalemberrel beszélgetett.
Én megkértem, hogy legyen szíves  adjon nekem ennyi meg ennyi jegyet és nyújtottam felé az összeszedett pénzt.
De nem nyúlt érte, sőt, legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy ő nem ad jegyet.
Persze, hogy azt kérdeztem, hogy miért nem?

Majd hogy azt nem mondta:  csak!
Annyit mondott, hogy ő nem adhat.
Elmondtam neki, hogy felfelé jövet a sofőr volt olyan kedves és adott jegyeket.
Ő pedig nem ad.
Még megpróbáltam rábeszélni.  Látja, hogy már felszálltunk, adjon hát jegyet.
De nem adott.
Azzal hagytam ott, hogy olyat teszünk, amit még eddig nem:  bliccelünk.
A tanulóknak mondtam, hogy sajnos nem kaptam jegyet, így potyázni fogunk az állomásig.
A gyerekek persze ennek nagyon örültek.
A következő megálló után, az a fiatalember, aki felszállásunkkor a sofőrrel beszélgetett, feltett egy karszalagot, amire  ELLENŐR  volt írva.
Egyenesen odajött hozzám és kérte a jegyeket.
Mondtam neki,  meglepőnek tartom, hogy jegyeket kér, hiszen szem és fültanúja volt, hogy a sofőr nem volt hajlandó jegyet adni, mástól pedig itt a buszon nem nagyon tudtunk venni.

A helyzet egyértelmű volt.   Meg akart bennünket „vágni!”
Mondtam, hogy a fejenként két forintot szívesen odaadom neki, mert összeszedtem és itt van a zsebemben, hiszen a jó szándék meg volt bennünk, csak nem kaptunk jegyet.
Őt persze nem érdekli.  Kérte a személyigazolványomat.
Felbőszítettem vele, hogy nem voltam hajlandó odaadni neki.
Még váltottunk néhány szót és tovább ment a tanulókat nyaggatni.
Tőlük is a jegyeket kérte.   Mivel senki nem tudott jegyet adni, tőlük is személyigazolványt kérte.
Én mondtam ugyan, hogy hagyja békén a gyerekeket, én vagyok a csoport vezetője, velem tárgyaljon. Sőt a tanulóknak is mondtam, hogy az igazolványát senki ne adja oda neki.

Az ellenőr olyan erőszakos volt, hogy három tanulótól mégis elvette a személyigazolványt.
Közben leértünk az állomásra.
Még elértük volna a vonatunkat, de a fickó elkezdte felvenni a jegyzőkönyvet, vagy a pótdíj, vagy büntetés számlát és a három igazolvány adatait írogatta fel.
Mi, vagy  húszan körülvettük és  mondogattuk neki, hogy nem tartjuk sem jogosnak, sem igazságosnak amit velünk művel.
Sőt még tisztességesnek sem, hiszen tudta nagyon jól, hogy nem akartunk bliccelni, meg akartuk váltani a jegyeket.
Később persze mások is elhangzottak.
Egyre biztosabbá vált, hogy a vonatról lemaradtunk.
Könnyel elképzelhető, hogy a  16-17 éves gyerekek a hasztalan könyörgést követően, miket mondogattak az ellenőrnek.
Sok minden elhangzott, amit leírni sem akarok.
Hiába csitítottam a gyerekeket.  Elmondták mindenféle balfácánnak.
Hogy biztosan a mi pénzünkből akar inni a kocsmába.  Meg, hogy nem is tud írni.
Meg, hogy mi történjen a bot kezével.  És, hogy csókák mondják a szemeinek, hogy csecse bogyó.
Én nem ilyen durván, de még mindig megpróbáltam  rábeszélni, hogy hagyjon bennünket.
Kifizetjük a jegyek árát és végeztünk.
Nem tudtam meghatni.
Addig-addig „beszélgettünk”, amíg egyszer azt nem mondta, hogy adjunk négyszáz forintot és elmehetünk.
Ekkorra már Feri bácsi is odajött hozzánk megérdeklődni, hogy miért időzünk itt annyit.
Ő is hallotta az ajánlatot, amire azt mondtam,  hogy ezt nagyon rosszul tette, mert ezek után már egy fillért sem fogunk fizetni.  Sőt!  Lehet, hogy ő fog fizetni.
Úgy láttam, hogy ezen egy kicsit elgondolkozott.
Mindenesetre visszaadta a három igazolványt és három jegyzőkönyvet a bírságról.
A tanulók „kedves”  kísérő szavai mellett elviharzott.
Mi pedig mentünk az állomásra.
Bementem a forgalmiba, ahol a következő vonatra kértem helyfoglalást, amit minden további nélkül meg is kaptunk.
Volt beszédtéma.  Kérdezgették tőlem, hogy mi lesz ebből.
Mondtam, hogy a három jegyzőkönyvet magamhoz veszem, nehogy befizessék és megpróbálom  elrendezni.
Jött a jegyvizsgáló, aki régi jó ismerősöm volt.
Kérdezte, hogy hol jártunk: Elmeséltem, hogyan sikerült a tanulmányi kirándulásunk.
Elpanaszoltam neki nagy nevetések mellett, miként akart bennünket az ellenőr megbüntetni.
Jókat nevetett a történetünkön.
Mielőtt tovább ment volna, megkérdezte, hogy a vonatra aztán van-e jegyünk?
Mondtam nagy mellénnyel, hogy már hogyne volna.  A GySEV adott nekünk szabadjegyet.
Elő is vettem és átadtam neki.
Megnézte és akkora nevetés tört ki rajta, hogy még le is kellett ülnie.
Kérdezem hogy minek örül annyira.
Azt mondja, hogy  rögtön megírja az Utánfizetési -jegyzőkönyvet, mert a jegyünk érvénytelen.
Ne marháskodj!  Mi baja lehet annak a jegynek?
Hát csak annyi, hogy visszaútban is le kellett volna bélyegeztetni, de ezen nincs soproni bélyegző, így érvénytelen.  Hát ezen röhögött akkorát.
Persze, nem büntetett meg, de nem hagyta volna ki, hogy megijesszen bennünket.

Következő hétfőn írtam egy levelet a Volán vezérigazgatójának.
Leírtam, hogy jártunk az ellenőrrel és csatoltam a három jegyzőkönyvet is.
Két hét múlva kaptam tőle választ.
Az ellenőrt figyelmeztették az „előzékenyebb” magatartásra.
Tőlünk szíves elnézést kért és a büntetés megfizetése alól felmentett bennünket.

A tanulók a soproni állomás berendezését hamar elfelejtették, de az ellenőrről még néhány hétig beszéltek.