A Bercsényi Miklós Közlekedési Szakközépiskola Győrben  ugyanolyan középfokú, vasutasképző  iskola, mint ahol én tanultam Szegeden.
A különbség az, hogy a győri iskola sokféle képzéssel foglalkozott.
A közlekedés mellett  (közút, vasút, sőt hajó)  legkiemelkedőbb  a sportolók képzése volt.
A teljesség igénye nélkül megemlítem, hogy ebben az iskolában tanult, Guczogy György, Borkai Zsolt   aranyérmes olimpikonok, de kenusok, kajakosok is.
A szegedi iskolát   (1953-ban indult)  Vasútforgalmi Technikumnak hívták.
A Bercsényisek, már mint a vasútüzem-viteli szakon tanulók  gyakorlati oktatásra kijártak a vasútállomásra, ahol   -  amíg nyugdíjba nem vonult  -  az állomásfőnök, Iványi Ede  foglalkozott velük.

Amikor oktató lettem, a Bercsényisek gyakorlati oktatása az én feladatom lett.
Volt egy két alkalom, amikor én mentem be az iskolába, de később  úgy alakították ki az órarendet, hogy hetenként egy napot az állomáson töltöttek a tanulók.
A vasúti utasításokat már elsőben elkezdték tanulni.
Az elméleti anyagot  egy volt forgalmi szolgálattevő, menetirányító  tanította.

Az első órákat nagy izgalommal vártam.
A felnőttek képzését már néhány éve végeztem, de , hogy úgy mondjam, gyerekekkel, még nem foglalkoztam.
De bíztam benne, hogy  a 25 éves végrehajtó szolgálatnál töltött  tapasztalatom elég lesz, hogy a  rengeteg szabályhoz példákat is tudjak mondani.
Nagyon hamar rájöttem, hogy  a „mai”  tanulók is ugyanolyanok, mint amilyen én is, és a kortársaim is voltak.
Abban mindenesetre a legtöbb fiatallal  hasonlóak voltunk, hogy én sem szerettem tanulni.
Érdekes, hogy iskolába járni viszont szerettem
Rengeteg barátom volt.  Sok mindent lehetett  csinálni a tanulás mellett.
Énekkar, tánccsoport, zenekar, sportkör sőt még versírás, fogalmazási verseny is volt, amit szerettem és nem is csináltam rosszul.

A tanulás csak annyira kötött le, hogy meg ne ártson.
Szegény  Kenderesi  Szabó Pali bácsi, a forgalom tanárom, ha sejtette volna, hogy valamikor az Ő nyomdokain fogom a vasúti utasításokat tanítani, nagyon sajnálta volna a tanulóimat.
Az  Útátjárójelzőket úgy meg tanultam, hogy soha nem tudom elfelejteni  (bár most már el kell, mert teljesen megváltoztak).
Hétfőn felszólított,  na Pityuka mi volt feladva?
Nem tudtam.  Annyira nem, hogy még súgni sem tudtak.   Egyértelmű,  egyes.
Keddre nem tanultam meg, csak az új anyagot, mert az előzőből már „feleltem!”.
Kedden is felszólított.  Kezdtem mondani a feladott anyagot. Megállított.  Az Útátjárójelzőket mondd.
Azt nem tudtam.   Még egy egyes.
Most már azért sem tanulom meg.
Szerdán  ki volt az első felszólított?  Hát én.  Mit kellett volna tudnom?   Útátjárójelzők.
Hányast kaptam?   Megint egyest.
Ez nem mehet így tovább.  Neki álltam megtanultam a hiányzó anyagot.
Csütörtökön.  Kit szólított fel felelésre?   Mindenkit, csak engem nem.  Pedig nagyon mutattam magamat.  Gondoltam, hogy na, most szólíts fel !  Egész órán hiába iparkodtam.
Óra után mondtam, hogy Pali bácsi……
Be sem hagyta fejezni. Annyit mondott, hogy tudom, megtanultad. Nekem ennyi elég.

 És most itt vagyok ezekkel a vasutas palántákkal és meg kell nekik magyarázzam, hogy mi miért van az utasításban úgy, ahogy le van írva.
Mert Utasítás az van.  Nagyon szépen, ráadásul jogi megfogalmazásban van minden leírva.
Az oktatóm szerint, az utasítás az, ami megvéd engem a felelősségre vonástól, de egyben lehetővé teszi, hogy a fejemre olvassák, ha nem tartottam be.
Azért is kell az utasítások oktatásához oktató, mert kell valaki aki a körmönfont mondatokat  megmagyarázza.
Ha valaki maga akarja megtanulni az utasítás előírásait, nagy fába vágja a fejszéjét.
Tapasztalatból tudom, hogy a  harmadik, negyedik oldalnál már lecsukódik az embernek a szeme.  Még altatóként is lehetne alkalmazni.

 Néhány módszert kialakítottam magamnak azokból, amiket eddigi tanáraimtól ellestem.
Először is,  amikor órát tartok  -  ezt még ma is így teszem  -  soha nem ülök le, hanem a hallgatók, tanulók szemét nézem.
Ha az érdeklődés minimális szikráját fedezem fel  a szemeikben, meg vagyok nyugodva.
Nagyon sokszor hallottam a szemkontaktusról.  Akihez beszélek, annak a szemébe kell, hogy nézzek.  Persze, ha 20-25 tanuló ül a teremben, ezt csak úgy tudom megtenni, ha jövök-megyek a padok között.
Néha nyitott mondatokat hagyok és ha valaki befejezi, akkor néhányan figyelnek.

Szívesen alkalmazom még ma is, hogy ha valaki nem figyel, akkor vagy felemelem a hangom, vagy elhallgatok.  Mindkét módszer hatásosnak bizonyul.
Sokszor belegondolok, hogy mi lenne, ha ezek a tanulók olyan „rosszak”  lennének, mint annak idején én is voltam.
Meggymagot raktunk a tanár székének lábai alá.  Ropogott, amikor leült.
Vagy a legkedvesebb tavaszi elfoglaltságom volt a cserebogár futtatás.
Kihúztam a fiókomat és damil szálakat feszítettem ki. Ráraktam a cserebogarakat hadd versenyezzenek.  Ha netán a tanár arra sétált, csak betoltam a fiókot.
Persze van köztük is néhány eleven.  Őket különböző feladatokkal szoktam ellátni, hogy lefoglaljam őket.
Dolgozatírás.
Nem felejtettem el, hogy annak idején én mennyit puskáztam.
A puskázásnak számtalan változatát kipróbáltam.  Persze mobiltelefonok akkor még nem voltak.
Dolgozatíráskor, ellentétben az előadásokon  szokásos járkálásommal, le szoktam ülni a tanári asztalhoz és elfoglaltam magam.
Ha valaki puskázott, innen is észrevettem.
Ha ügyesen csinálta, nem is szóltam. Csak ránéztem az illetőre és tudta, hogy tudom.
A durva puskázást nem engedtem.
Volt olyan tanulóm, aki a Jelzési utasítást a térdére tette és hozzászorította a pad aljához.
Közben-közbe belepislantott.
Elsétáltam mellette és közben egyik kezemmel megemeltem a padot.  A könyv persze leesett.

 Nem voltam szigorú.
Az elsősökkel írattam dolgozatot.
Az első padban egy aranyos kis kölyök ült.
Elmondtam a kérdéseket és mondtam, hogy lehet kezdeni írni a válaszokat.
Az első padban ülő kis srác csak rágta a ceruzája végét.  Leste a mennyezetet.
Arany gyerek, hát onnan nem fogod leolvasni a választ sosem.
Megesett rajta a szívem.
Mivel az irodám egy ajtóval a terem mellett volt, fogtam magamat és bementem.
 Főztem egy kávét, meg is ittam.
Egy negyedóra múlva visszamentem.
Ez használt.  Másfél oldal már meg volt írva.

 Egy másik dolgozatíráskor számítási példákat oldattam meg a gyerekekkel.
Feldiktáltam a kérdéseket és mondtam, hogy lássanak hozzá.
Elsétáltam a padok között, hogy lássam mindenkinél meg van-e minden szükséges eszköz.

A példák megoldása az egyik kezemben volt, és ezt a figyelmesebbek észrevették.
Kérdezték, hogy nem mutatnám-e meg?
Nem lehet.
De a kisördög  azonnal belém bujt.
Egy üres lap hátuljára nagy betűkkel annyit írtam, hogy  „TE KIS KÍVÁNCSI!”

Térültem, fordultam még néhányat és, mintha véletlenül tenném, a  papírlapot oda tettem a tanári asztalra és  mímelve, hogy valami dolgom van az irodámban, kijöttem a teremből.
Az ajtónál maradtam és a kulcslukon nézegettem vissza, hogy bejön-e a tervem.
A kollégám rám is szólt a hátam mögül, hogy tisztességtelen dolog  a kulcslukon leskelődni.
Mondom neki, hogy hallgassa a következményeket.
És tényleg.  Még két perc sem telt el, mióta kijöttem és azt hallottuk, hogy nagy nevetés tört ki az osztályban.
Számításaimmal megegyezően, a legelevenebb, észrevéve, hogy   - szerinte  a példák megoldását   -   ott felejtettem a papírjaimat az asztalon, kiosont és felvette onnan.
Meglepődve olvasta az üzenetemet, amit  a többi tanulónak is megmutatott.
Ezért tört ki a nevetés.

 Sokszor próbáltam olyan megoldásokat kieszelni, amik nem szokványosak, hogy az érdeklődésüket éberen tartsam.
Olvastam a testbeszédről néhány könyvet, amelyekből megjegyeztem egy pár idevonatkozó esetet.
Például a figyelem lankadása nagyon észrevehető.
Ha  valaki a kezével  a fejéhez közelít, esetleg megfogja az állát, az már a figyelem csökkenésére utal.  Ha már fel is támasztja a fejét a kezével, akkor valamivel fel kell dobni a társaságot.
Az kevés, ha azt mondom, hogy „tök mellé nem kell karó!”,  csak percekig használ.
Olvastam valahol, hogy Kínában egy üzemben óránként   munkaszünetet tartanak. Ilyenkor a munkásokat párosával egymással szembeállítják és  grimaszolni kell, hogy a vele szemközt levőt nevetésre ösztönözze.
Egy-két alkalommal kipróbáltam én is a gyerekeket ily módon felélénkíteni, de nem értem el a várt  sikert, így többször nem próbáltam.
Legjobb ilyenkor szünetet tartani.
Hozzá szoktam tenni, hogy a friss víz csodákra képes.

Egy alkalommal nagyon meglepődött az osztály, amikor azzal kezdtem az órát, hogy  dolgozatírás.  Vegyenek elő papírt,  ceruzát  és az F. 1. (jelzési) és F.2. (végrehajtási) utasításokat.
Ilyen még nem volt.
Dolgozatírás, amihez használni lehet illetve kell az utasításokat?

Meg voltak lepve.
Gondolták, hogy mindent ki lehet ezekből másolni.
Még akkor is ezt gondolták, amikor elmondtam a feladatot:
Egy  (különben Győrrel szomszédos)  állomáson vagy forgalmi szolgálattevő.
Győrből engedélyt kér egy személyvonat.
A pálya nem önműködő, állomástávolságú közlekedésre kiépített.
Az engedélykéréstől kezdve írj le mindent, amit tenned kell, addig, amíg a vonatról a következő állomás visszajelentést nem ad.

A vasutasok tudják, hogy ez mindennap  legalább negyvenszer ötvenszer, nagyobb állomásokon ennél többször  előfordul.

A tanulók viszont eddig csak részletekben tanulták a teendőket.
Elkezdtek dolgozni.
Volt, aki három oldalt teleírt egy-egy szabállyal és csodálkozott, hogy miért kapott a dolgozatára  egyest.
Azért gyermekem, mert a vonat amit neked el kellett volna küldened, még ott áll most is Győrben, mert nem adtál neki engedélyt.
Vagy a másik, nem állított neki szabad jelzőt.

Végül a dolgozatot nem osztályoztam le, mert sok lett volna az egyes a naplóban.
Ehelyett  az egész műveletet végig gyakoroltuk a legközelebbi órán.

Persze a gyakorlati foglalkozások nem mindig a tanteremben zajlottak.
Nagyon sokat járkáltunk  a „tett mezején”, ahol  meg tudtuk nézni, hogy ami le van írva, hogyan hajtják végre.
Sokszor előfordult, hogy magyarázkodnom kellett.
Például, hogy a kocsirendező miért fenyegeti a jelzőzászlóval a mozdonyvezetőt?
Ilyen jelzésről nem ír az utasítás.

Még véletlenül sem állítom, hogy az én érdemem, de az akkori tanulók közül ma nagyon sokan  állomásfőnökként tevékenykednek.
Bízom benne, hogy a visszapillantó tükröt nem veszítették el.

Interneten olvastam azt a kérdést, hogy mit tenne Ön, ha találna egy pénztárcát, benne 20 ezer forinttal.  És a megadott három válasz közül kellett kiválasztani, hogy én mit tennék.
Nem szólnék, csak eltenném.     Otthagynám.     Bevinném a Talált tárgyak osztályára.

A választ mindenki tudja.  Mivel becsületesek vagyunk, biztos, hogy leadnánk a  tárcát,  pénzzel együtt.
Húszezer forintért mondjuk, még érdemes becsületesnek lenni.

Ehhez hasonló választás elé kerültem egyszer.
Mióta megengedték a vasúton a másodállást, a hétvégéket nagyon sokszor  a vasúton töltöttem.
Nekem is jó volt, mert arra a nyavalyás pénzre mindig szükségünk volt,  a vasútnak is jó volt, mert ki tudták adni a kötelező pihenőidőt a dolgozóknak.  A dolgozónak esetenként jó volt, mert  kapott szabad időt, pihenőt, hogy  otthon tudjon lenni a családjával.
De azt is visszahallottam, hogy akit elküldtek pihenni, az inkább a pénzre tartott volna igényt, és maradt volna dolgozni.  Őket sajnáltam.

 Egy vasárnapi napon, gmk-ában,  a Delta I.  szolgálati helyen voltam térfelvigyázó.
Nyugis hely volt.  Egyedül voltam, váltókezelő nélkül. De váltókezelő nem is kellett, mert ahányszor váltót kellett állítani azt könnyen elintéztem, bár nem volt egyszerű, mert a szolgálati hely emeleten volt, ahova keskeny deszkalépcsőn lehetett feljutni.
Nagyon sokszor nem kellett leszaladgálnom, mert 12 óra alatt  négy-öt vonatnál több nem érkezett.  Ugyanis az érkező vonatok részére kellett  a váltókat állítanom és lezárni.
A vonat behaladása után pedig felnyitni.

 Volt egy tolatócsapat, akik azzal foglalkoztak, hogy szolgálatonként kétszer háromszor a tolatómozdonnyal bementek a rendező pályaudvarra és  az  „Ébenfurti” elegy gyűjtővágányán összeaggatták az ott  lévő kocsikat és kihúzták az úgynevezett „Előrendezőbe”, ahol ezekből állították össze a Sopron felé induló  GySEV vonatokat.
Az egész Előrendező csak hat vágányból állt.
Tolatás közben ritkán kellett lemennem váltót állítani, mert a tolatásvezető és a kocsirendező ezt elvégezte.
Én csak az emeletről nézegettem, hogyan végzik a tolatást.

 Ebéd után, amikor már két-három vonatot elkészítettek, bementek egy következő „fogásért” a rendezőbe.
Egy óra múlva már jöttek is vissza.  Hoztak körülbelül 20-25 kocsit.
Egyből ki is húzták a kihúzóvágányra, ahonnan a tolatást szokták végezni.
Ehhez a kocsisort a szolgálati hely ablaka alatt kellett elhúzni.
Kihúzás közben az ablakban álltam, figyeltem, milyen kocsikat hoztak.
Hátulról a harmadik kocsi egy magas oldalfalú, nyitott kocsi volt.
Amint húzták el alattam, beleláttam és azt vettem észre, hogy a kocsi sarkában van valami.

Azt egyből észleltem, hogy nem szemetet hagytak a kocsiban, mert elég szabályos, szögletes alakja volt.
A tolatórádión szóltam a tolatásvezetőnek, hogy mit tapasztaltam.
Mondta, hogy rögvest utánanéz.
Hamarosan hallottam a szörnyülködését:

Pistikém, itt egy egész kocsma van.
No, ha egy egész kocsma nem is volt, de volt egy karton pezsgő. Nem is egy karton, hanem kettő.
Egyelőre annyit mondtam a tolatásvezetőnek, aki szintén Pista volt, hogy a kocsit toljátok ide a  „bódé”  elé.

Tudni kell, hogy ekkor már hétköznapokon oktatótiszt voltam, aki arra is figyelmezteti a vasutas dolgozókat, hogy ne nyúljatok semmihez.  Nem éri meg.
Volt előttünk néhány példa a vagonfosztogatókról, akik előbb utóbb lebuktak.
Olyan is volt köztük, aki olyan nagyban vitte, hogy börtönbe került miatta.

 A tolatásvezető ugyan már nem mai gyerek volt, de a mellette dolgozó kocsirendező srác nem régen került ki az oktatóból, a kiképzés alól.
Láttam rajta, hogy ég a kíváncsiságtól, hogy ebben a helyzetben az oktatótisztje milyen megoldást választ.
Nem volt mindegy.
Mondtam nekik, hogy gyertek fel, de hozzátok magatokkal a pezsgőt és megbeszéljük a továbbiakat.
Így is tettek. Felhozták a két karton pezsgőt.  Nem mondom meg a márkáját, de még azt sem, hogy hány üveg volt. (valószínű egy kartonban hat üveggel van).
Először próbáljuk megfejteni, hogyan került a pezsgő a vagonba.

Melyik vágányról hoztátok ki a kocsikat?   Az ötödikről.
Ki a tolatásvezető a „Húzú tartalékon”?  A húzótartalék a rendező túlsó végén a VI. szolgálati helynél tolat.  Mondta a tolatásvezető nevét, akire fogadni mertem volna.
Mondom az elképzelésemet.  A „Temető” vágányra, ami egy rakodóvágány, valószínű, hogy érkezett egy vagon, amiben pezsgőt szállítottak.
Ahogy  azt a tolatásvezetőt ismerem, nagyon  előzékenyen viselkedett a vagon beállításakor a kirakást végzőkkel.  Centiméterre beállította a kocsit arra a helyre, ahol legkedvezőbb a kirakása.
Na most, vagy kapott ezért két karton pezsgőt, vagy volt egy-két perc amikor nem figyeltek.
Mindenesetre a pezsgőt átmenetileg berakták a közelben álló magas oldalfalú nyitott kocsiba, hogy majd alkalomadtán onnan kimenekítsék.

Az okfejtésemmel egyetértettek. Az én tolatásvezetőm is látott már ilyesmit.
Amivel nem számolt a pezsgőmentő tolatásvezető,  hogy ti bementek és kihúzzátok az ötödikről a kocsikat, a  „pezsgős” kocsival együtt.
Gondolom, milyen mérges lehetett, amikor rájött, hogy eltűnt a pezsgő.

Hogy mennyire igazam volt az okfejtésben a következő oktatáson kiderült.
A feltételezett tolatásvezető fülébe súgtam, hogy  „köszi a pezsgőt!”.
Annyit mondott, hogy Hála Isten, hogy ti találtátok meg, nem valami idegen.

Most az a rész következett, hogy mit tegyünk a pezsgővel?
A lehetséges megoldások:
Visszarakjuk a vagonba ahol volt és elfelejtjük.
Pisti szerint ez nagyon rossz megoldás.  Először is egyhamar nem felejtjük el.  Másodszor  ez a vagon megy ki az osztrákokhoz.  Megtalálják a pezsgőt, mit fognak gondolni a magyar vasutasokról.  Igazat adtam neki.

Szóljunk a rendészeknek, hogy mit találtunk.
A lehető legrosszabb megoldás.
Először is a rendészek hülyének néznek bennünket.
Másodszor eseménykönyvi jelentést kell írni az esetről.  A főnök is ki fog röhögni minket.
Nem beszélve arról, hogy ki fogják nyomozni, hogyan került a pezsgő a kocsiba.
Azon kívül mehetünk jegyzőkönyvezésre, kihallgatásra, úgy mondta ezt a Pisti, hogy „anyja neve hat példányban!”

Lett volna még egy megoldás.  A pezsgőt visszatesszük a vagonba és a kocsit betolják arra a helyre ahonnan kihúzták.  A rejtegető megtalálja.
Nem jó.  Ezt a szegény osztrák kocsit csak fél nappal később tudnák hazaküldeni, ami sokba kerül a magyar vasútnak. Ez is igaz.

Amíg így variáltuk a lehetőségeket,  mindegyikünknek a fejében az járt, hogy igazságosan elosztjuk az üvegeket és  nem fogunk szólni senkinek.
Ez  bizonyult a legelfogadhatóbb megoldásnak.
Nem is szóltunk senkinek.  Nem is kereste a pezsgőt senki.

Azért, hogy a lelkiismeretünk is megnyugodjon, rábeszéltük magunkat, hogy ezt a pezsgőt mi nem loptuk sehonnan.  Nem nyitottunk ki érte semmilyen zárt ajtót.
Ez a pezsgő valószínűleg nem hiányzik senkinek.  Majd máskor óvatosabb lesz az illető.
Nem küld nekünk ajándékot!

Nem beszélve arról, hogy minden más választás esetén, mi húzzuk a rövidebbet.

Nem mondhatnám, hogy  Vezetőoktatóként  rengeteget kerestem.
Forgalmistaként  az alaphoz hozzájött a műszakpótlék, túlóra, miegymás, úgy hogy a  nettó fizetésem  ezekkel elérte az alapfizetésemet (bruttó).
Oktatóként az alapfizetésből, a rengeteg levonás után igencsak szűkös lett a nettó.

Igaz, hogy a munkám kényelmes volt.  Nem kellett éjszakáznom.  Sőt a hétvégém is szabad volt.
A pénzre viszont még nagy szükségem lett volna.
Aki, épített már házat annak nem kell arról mesélgetnem, hogy mikor készül el a ház teljesen.
Soha.    Mindig  van rajta  kiegészítés, ami pénz nélkül nem végezhető.

Éppen ezekért nagyon megörültem, amikor olyan lehetőség adódott, hogy másodállásban,  szabadidőmben  munkát vállalhattam a végrehajtó szolgálatnál.
Főleg forgalmi szolgálattevői illetve váltókezelői munkakörben.

A szakzsargonban azt mondták, hogy „gmkáztam”. Vagyis gazdasági munkaközösségben dolgoztam.
Szabadidőm szombaton és vasárnap volt.  Vagy, ha szabadságot vettem ki. 
Vállaltam tehát gmk-ban  munkát.  Vagy szombaton és vasárnap nappal 12-12 órát,  vagy ( de erre nagyon figyelni kellett),  péntek éjjel és vasárnap nappal.
A péntek éjszaka azért volt veszélyes, mert a kollektív szerződés szerint  két munkavégzés között 12 óra szabadidőnek el kellett telni.
Így péntek éjjelre úgy mehettem, ha aznap nem dolgoztam (vagy, ami szabálytalan dolog: dolgoztam, de nem lett beírva.  Vagy még szabálytalanabb, hogy dolgoztam, be is lett írva, de nem vették észre az illetékesek).

Szerettem ezeket a szolgálatokat, mert mint oktató, így nem szakadtam el az „élet”-től.
Nem mondhatták oktatáson, hogy azt sem tudom mi van a rendezőben.
Tudtam.   Arra viszont vigyáznom kellett, hogy  amit hétköznap oktattam, azt hétvégén is  úgy  végezzem el, ahogy írva vagyon.
Persze oktatóként is tudtam, hogy „más az élet és más az irodalom”,  illetve, ezt sokan úgy mondták, hogy, ha mindent utasítás szerint  végeznének,  megállna a vasút.

Ez persze túlzás, de azért kellett egy kis rugalmasság a munkavégzéshez.

Ennyi bevezető után elmesélem hogyan jártam egyszer, amikor  egyik péntek éjszaka gmk-ban, térfelvigyázóként dolgoztam  a rendező pályaudvar  VI. számú szolgálati helyén.
Ez a szolgálati hely a  rendező pályaudvar  Hegyeshalom felőli  (vasutasok ezt úgy jegyzik, hogy a végpont felőli) oldalán van.  A rendező  13 vágánya közül  négy, fővágány volt  - ezekre érkeztek a vonatok   -  és kilenc mellékvágány, amelyeken  különböző elegycsoportokat gyűjtöttünk, az úgynevezett  „vágányspecializáció”  szerint.
Ez azt jelenti, hogy minden vágánynak meg volt a rendeltetése.
Többek között a nyolcadik vágányon olyan kocsikat gyűjtöttünk, amelyeket  később Szombathely, Pápa, vagy Veszprém felé közlekedő vonatokba kellett besorozni.
A hetedik vágányon a Komárom felé küldendő kocsikat gyűjtöttük.

 A szolgálati helyhez, a felügyeletem alá, tartozott egy tolatócsapat, amit helyileg
”húzó”-nak neveztek, mert ők végezték az érkező vonatok lehúzását.
A rendező másik végén a IV. számú szolgálati helyhez tartozott a „szétrendező” tolatócsapat, szintén egy térfelvigyázó felügyelete alatt.  Ők az úgynevezett finom-rendezést végezték.
Mindkét helyen dolgozott még két-két váltókezelő is.

A munkával nem volt gond.  Mindenki tudta a dolgát.
A szolgálattevő utasításait továbbítottam a tolatásvezető felé a „húzandó” vonatok sorrendjét és sürgősségét illetően.
Közben persze sok szabadidőm is volt.
Ilyenkor a „nagykörzeti”  vagy  olyan témában, ami nem mindenkit érdekelt, valamelyik „kiskörzeti” telefonon a szintén ráérő kollégákkal beszélgettünk.
Fiatal rendelkező szolgálattevő volt, aki egyik ilyen beszélgetésnél megemlítette, hogy a vasúti  darus, segélyszerelvény Hegyeshalmon túli állomáson, Somorján van, mert kiestek a vasúti kocsik a sínpályáról és azokat szedegetik össze.
Még viccelődtünk is, hogy a vasút felszántja a TSz-nek a földjét a pálya mellett.

Sima , a szokásoknak megfelelő szolgálatunk volt.
Éjszakai szolgálatban alakult ki olyan szokás a tolatócsapatoknál, hogy este hat órától éjfél után egyig, fél kettőig  szinte megállás nélkül tolattak. 
Ekkora készültek el az induló vonatok összeállításával.
Fél kettő körül, ha nem volt már sürgős munka,  kértek engedélyt a  szolgálattevőtől, hogy „megvacsorázhassanak”.
Ez a vacsora úgy szokott kinézni, hogy hamar bekaptak egy-két falatot (különben is eszegettek azért este óta olyasmit, amit  kézben lehetett fogni), utána mindegyikük keresett magának egy kényelmesebb helyet, ahol egy, másfél órát lehetett „sunyni”.

Ma is ez történt.
Egy óra után a tolatócsapat, a váltókezelőimmel együtt átvonult a VI/a (kishatos) szolgálati helyre vacsorázni.
Magam maradtam. 
Fél kettő körül a IV. szolgálati hely térfelvigyázója távbeszélőn kért tőlem engedélyt, hogy a VIII. vágányon   a kocsikat összetolnák.
Szokás szerint adtam engedélyt:  „Óvatosan, okosan!”, utána kimentem a szolgálati helytől kb. 50 méterre  levő VIII vágány végéhez, ahol  a  vágány a VII. vágánnyal találkozik.
Ezt a helyet a szolgálati helyről nem láttam, mert kocsik voltak előttem.
Közelebb menve vettem észre, hogy a VII. vágányon lévő kocsik kinn állnak  olyan helyen, ahol a VIII. vágányról kiguruló kocsik  okvetlenül nekik mennek.
A veszélyhelyzetet észlelve szaladtam a VIII. vágányon levő kocsikhoz, hogy kéziféket húzzak be rajtuk, amivel megakadályozhatom az ütközést.
A vágányon alacsony oldalfalú, úgynevezett „pőre” kocsik voltak, és mondanom sem kell, hogy  kézifékeset nem találtam köztük.
A kocsik pedig csak közeledtek,  „óvatosan, okosan”, de nem tudtam őket megállítani.
Nálam volt a kézilámpám és a jelzősípom, de a velük adott „Megállj!” jelzésem hatástalan maradt.  A kocsikat tolták, tolták.
Annyi szerencsém azért volt, hogy a XIII. vágányra ekkor érkezett egy tehervonat.
A mozdonyvezetőnek kiáltottam:  Karcsikám, szólj a Toronynak, állíttassa meg a tolást a VIII-on.  Ő mozdonyrádión szólt a toronynak, ahonnan kiszóltak a IV-eshez.
De ekkorra már a pőre kocsik nekigurultak a VII-ről „kilógó”  fedett kocsiknak.

Alapesetben ilyenkor az történik, hogy a két irányból egymásra nyomást kifejtő kocsik közül az egyik (vagy mindkettő) az oldalára dől.
Most legnagyobb ámulatomra nem ez történt.
Miközben a tolást végre befejezték és a kocsik megálltak, minden kocsi a sínen maradt.
De most jött a meglepetés.  Ha nem döntötték fel egymást, akkor hova lett ez a nyomási energia?  Különben azért nem dőltek oldalra, mert olyan helyen találkoztak, hogy a súlypontjuk lejjebb volt annál, ami a szétdőlést okozhatta volna.

Közelebb menve láttam, hogy a VII. vágány úgy ahogy volt, talpfástól, sínekkel együtt kb.  30 centivel  elcsúszott.
Igaz, hogy a talaj ezen a helyen olyan volt, mint a hansági láp.

A vacsora persze befejeződött.
Kérdeztem a rendelkezőt, hogy a darumenet nem tart-e még hazafelé Somorjáról?
Mondja, hogy éppen útban van Győr felé.
No akkor nehogy tovább engedd, mert van neki dolga itt is.
Nem is kellett a daru. A segélymenet személyzete félóra alatt szétszedte az összeakadt kocsikat.
Közben megérkezett a pályamester.  Vakarta egy kicsit a fejét, de megnyugtatott:
Ez a vágány már úgyis „szar” volt, be volt tervezve a cseréje. Egy kicsit előbbre lett hozva a csere.
Rendes volt a pályamester. Minimális kár összeget vett fel.
A tanulóimnak mindig azt mondom, hogy ne legyenek haragba a másik szakszolgálatok dolgozóival, mert nem lehet tudni, mikor válik a javunkra a jó kapcsolat.
Mint most nekem.

Reggel meg kellett várnom a balesetvizsgálót.
Mindent magamra vállaltam, mondhatnám, hogy „elvittem a balhét!”.
Összesen negyvenkétezer forint kárt állapítottak meg, ebből 35 ezerbe került annak a fedett osztrák kocsinak az ajtaja, ami ott maradt a földön és nem lett visszarakva a kocsira.
A Határozat szerint hat hónapos részletre kellett megfizetnem.
De nem így történt.
Kaptam egy levelet az Igazgatóság jogi osztályáról.   Felmentem az adott időre.
Egy fiatal jogász fogadott, nem éppen a legtiszteletteljesebb szöveggel.
Azt kérdezte ugyanis, hogy :  „Hülye vagy te?”

És elmondta, amit oktatóként én is tudtam, hogy balesetet a vasúton egy ember nem tud okozni.  Miért vállaltam én mindent magamra?
Megpróbáltam elmondani, hogy a többiek éppen ekkor aludtak a másik bódéban.
Az egy dolog. 
De, ha a tolatócsapat betartja az előírást, hogy a „tolatás befejezése után a kocsik biztonsági határjelzőn belül, ráadásul befékezve, legyenek, akkor ez nem következik be.  Felelősség terheli tehát legalább a tolatásvezetőmet és a váltókezelőmet is.

Ezenkívül.  A szabály úgy hangzik, hogy a tolt kocsicsoport  első kocsiján (tehát a végén) kell lenni egy jelzést adó dolgozónak .  Nem volt.  A tolatásvezetőnek tolatás közben a helyszínen kell tartózkodni.  Nem volt ott, hiszen, hiába adtam a „Megállj!” jelzést, nem törődött vele senki.   Még két ember.  Minimum.
Akkor miért is vállalok mindent magamra?
Jóllehet én is nagyot hibáztam, mert anélkül adtam engedélyt a tolásra, hogy előtte meggyőződtem volna  arról, hogy a feltételek adottak-e?
És úgy lett, hogy  a kárösszeget elosztották hat részre, fejenként hétezer forint részkártérítés jutott, hat havi részletre.
Kibírható.

Mindenesetre meleg helyzet volt, amikor is a saját káromon kellett tanulnom.
Oktatásokon számtalanszor előhoztam az esetet, hogy tanulhassanak belőle, akiket érint.

Nem akarom én feleslegesen halmozni a diplomákat, de ha valamilyen munkakört elvállalok, akkor ahhoz a munkakörhöz  szükséges  ismereteket  is el akarom sajátítani.
Az oktatótiszti tanfolyam is felsőfokú képesítésnek számít a vasútnál, de  nekem ez nem volt elég.
Beiratkoztam a Győri Műszaki Főiskola Műszaki Tanári szakára.
23 fővel indult az évfolyamunk.  A vasútról hárman voltunk az osztályban.
Rajtam kívül az oktató kolléganőm és a gépészettől egy fiatal kollégánk.

Ahogy előkerültek a tantárgyak, amiket meg kellett tanulnunk, úgy lett egyre szimpatikusabb az egész iskola.

Szinte habzsoltam az új ismereteket  Etikából, Logikából, Didaktikából, Neveléselméletből, Közlekedéstörténetből, de még Magyar nyelvből és Pszichológiából is.

Főleg, amikor megtudtam, hogy kik fognak bennünket tanítani.
A tanárok több, mint felével régóta  jó ismeretségben, sőt barátságban voltunk.
A közlekedéstörténetet tanító tanárnőt pedig kapálás közben ismertem meg.
A hétvégi telke a mi kertünk mellett volt és nagyon sokszor  üdvözöltük egymást a szomszédból.

Mondták is az osztálytársaim, hogy milyen marha szerencsém van.
Nem is kell tanulnom, úgy elvégezhetem ezt az iskolát.
Gondolták ők.
De nem így volt.   Minél jobb barátságban voltam valamelyik tanárral, annál többet kellett tanulnom abból a tantárgyból, mert elsüllyedtem volna szégyenemben, ha a vizsgán olyan benyomást keltek, hogy :  ’na, te sem vagy egy nagy fenomén!”

Rengeteget kellett tehát tanulnom.
De meg is látszott  az osztályzataimon.
Négyes, ötös voltam minden tantárgyból félévkor.

Pedig nem indult ennyire szépen.
Neveléselméletből az első zárthelyi dolgozat eredménye nagyon elkeserített bennünket.
Nyéki tanár úr  értékelése szerint a 23 tanulóból egyé lett egyes (1),  a többi nullás (0), tehát magyarul értékelhetetlen.  Ami azt jelentette, hogy féléves vizsgát 22-en nem tehettünk volna!
Nehogy azt higgyétek, hogy az enyém volt az egyes.  Nem az enyém, hanem a kolléganőmé.

Bár a tanszékvezetőnél annyit elértünk, hogy a "nullásokat" a tanár úr, nagy kegyesen,
felértékelte  egyesre, ez a fiaskó  megtizedelte az osztályt.
Mit megtizedelte,  megfelezte!  Ugyanis a 23 főből  tizenketten azonnal bedobták a törölközőt.
Köztük volt a kolléganőm is, pedig övé volt a legjobb dolgozat. Csak az övé lett egyes!
Ő az otthoni munkája miatt nem vállalta a továbbtanulást.
El tudom képzelni, hogy az egész nullás dolgozat história csak azért volt, mert túlságosan sokan voltunk.
A továbbiakban ugyanis minden ment, mint a karikacsapás.
Főleg a második félévtől, amikor már pedagógiai gyakorlat is volt, ahol annyi előnyöm volt, hogy én már foglalkoztam oktatással.
Ki is használtam ezt az előnyömet és egyre jobban összebarátkoztunk Nyéki tanár úrral.

Meg kell jegyeznem, hogy ebben az időben már a Bercsényi Közlekedési Szakközépiskola tanulói is  hetenként kijártak az állomásra, ahol a forgalmi gyakorlati órákat én tartottam nekik.
Ebből annyi hasznom lett, hogy szinte összekötő szerepet töltöttem be a Szakközépiskola és a tanár úr között.
A  hospitálásainkat,  előadásainkat a Bercsényis tanulóknak  tartottuk,  ami szintén  nagyon kedvező volt számomra, mert a tanulókat ismertem.
Nem egyszer  készültem fel vizsgaelőadásra úgy, hogy előtte  felkészítettem az osztályt, kitől mit fogok kérdezni.
Enélkül is  tetszett volna Nyéki tanár úrnak az előadásom, mert nagyon jónak tartotta az oktatási módszeremet, hogy minden szabályra tudtam valamilyen példát, vagy humoros történetet mondani.
Volt olyan előadásom, amelyen alig tudta magát türtőztetni a nevetéstől.

Ebből annyi hasznom származott, hogy az utánunk  végző műszaki tanárokat mindig hozzám hozta ki  oktatásokat hallgatni és a vizsga előadásaikat is  az én oktatásaimon tartották.
A haszon tényleges volt, mert ezért fizetést is kaptam a Főiskolától.
Nem kevésbé legyezte a hiúságomat az is, hogy  régi iskolatársaim kerültek a „kezem alá”,  akiket a  műszaki tanári  képesítéssel megelőztem.

Fentiektől függetlenül a vizsgákra nagyon szorgalmasan készültem, mert nem akartam leégni, mondjuk Mátyus tanár úr előtt, aki mikor oktató lettem azzal biztatott, hogy írjam ki a falra, hogy   „Aki tudja csinálja, aki nem tudja oktatja!”
Elsüllyedtem volna a szégyentől, ha azt mondja a vizsgán, hogy:  - nem megmondtam?
Vagy Kisbakonyi Jóska  (aki igazgató is volt) azt tapasztalta volna, hogy milyen keveset tudok a szakmáról, pedig, igaz, hogy már valamivel később,  az ő kft-je szerelte fel a forgalmi szimulációs rendszert a Tanműhelyben.

Vagy, ha közlekedéstörténetből nem tudtam volna valamit, többet nem mertem volna a kertben kapálni, amikor a tanárnőm, Zsuzsa néni is ott van.

Azt persze nem állítom, hogy semmi előnyöm nem származott abból, hogy a tanárok régi ismerőseim voltak.
De ez nem számottevő.
Az egyik, régi jó ismerős tanár úr vizsgáján olyan kérdést kaptam, amitől magam is meglepődtem.
Azt kérdezte az én  tanárom, hogy :    Na, Pistikém, hányast érdemelsz?
Mondtam neki, hogy  érdem szerint a hármas áll hozzám közelebb, de négyest szeretnék.
Megkaptam a négyest. 

Nem mondom, hogy kitűnőre végeztem, de aránylag jó eredménnyel államvizsgáztam és végül, harmadik diplomaként műszaki tanár képesítést szereztem.

A diplomaosztón a tanszékvezetőnk méltatta a tanulmányaink eredményét és azzal búcsúzott tőlünk, hogy most már kollégák vagyunk.
Mivel én még nem végeztem a Főiskolával, ugyanis megbízás alapján az utánunk következő évfolyamok hospitálását   elvállaltam,  az ünnepség után visszaszóltam a tanszékvezetőnek:

-  Zsuzsika! ,  és a következendő feladatokat kívántam megbeszélni.
De kihasználta a helyzetet és hangosan megjegyezte.
- Na látják, a Walter komolyan is vette, amit mondtam, hogy kollégák lettünk.

Megszereztem tehát a harmadik diplomámat is.
Sokan ugyan azzal szekáltak, hogy  lassan túliskolázott leszek, ezeket nem vettem figyelembe, sőt fejembe vettem, hogy ha már idáig eljutottam, akkor szerzek még egy jogi diplomát is.
Be is adtam a jelentkezésemet.
Nem sokkal utána kaptam egy „fehér borítékot”.
Így hívták az Igazgatóság vagy Vezérigazgatóságtól érkező leveleket.
Az én borítékomban azt írta az akkori vasútigazgató, hogy  jelentkezzek nála, és megadta az időpontot is.
Nem tudtam mire vélni a találkozást.
Egészen addig amíg be nem kerültem hozzá.
Azt kérdezte, hogy miért akarok én jogot tanulni.
Nem készültem fel konkrétan a kérdésre, de már magam is gondolkoztam ezen, így rövid gondolkodás után elmondtam, hogy nagyon sok vasutas dolgozó kerül  Bíróságra, ilyen-olyan ügyek miatt, főleg szakmai  szempontokat figyelembe véve.
Ezeket az embereket, nincs, aki megvédje.
Kap ugyan egy szakértőt, de  ők nem szakemberek igazán.  Előveszik az utasítást, felolvasnak belőle valamit és azt hiszik ennyiből áll a Szabályzat. 
A bíró pedig rá hagyatkozik.
Kell tehát olyan jogot végzett szakember, aki ezeket az embereket meg tudja védeni azzal, hogy az utasításoknak nemcsak egyes pontjait ismeri, hanem  szakmai tapasztalat alapján még a kivételeket is.
Jó sokáig győzködtük egymást.  Elég parázs vitába keveredtünk.
Olyannyira, hogy a végén már tegeztük egymást.
Végül mégis azzal zárult a beszélgetésünk, hogy a vasút (mármint ő), nem járul hozzá a további tanulmányaimhoz, mert tapasztalatból tudja, hogy aki  jogot végez, egykettőre  itt hagyja a vasutat, mert  máshol jobban meg fog élni a tudásából.

Esküdözni nem akartam, így le kellett mondanom a jogi diplomáról.
Megjegyzem, hogy néhány kollégám, aki valamilyen  baleset következtében  bíróság elé került, elhívott szakértőnek.
Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy néhány kollégámat megmentettem a nagyobb büntetéstől.  Köztük egyszer még saját magamat is.

Első alkalommal  Kálmán bácsi temetésén mondtam búcsúztatót.
Ő volt az oktatótiszt, aki mellé oda helyezett a főnököm   -   nem kis meglepetésemre és kimondhatatlan örömömre   -,  hogy amíg nyugdíjba nem megy tanuljam meg tőle az oktatói teendőket.
Sajnos sok időm nem volt erre.
A harmadik nap reggelén, amikor az oktatóteremhez értem, nagy felfordulást tapasztaltam.
Ahány emberrel találkoztam, mindegyik a fejét fogta.
Azután  jött a mentő is. 
Orvosok kerülgették egymást. 
És valakit hordágyon vittek, letakarva a mentőautóba.  De lehet, hogy nem is mentőautó volt?

Nagy nehezen megtudtam, hogy  Kálmán bácsi  az oktatói irodában, a   székén ülve, éppen a következő oktatásra készülve lett rosszul.
A szíve mondta fel a szolgálatot.

 Kit érdekelt  és ki emelne az ellen kifogást, hogy ezen a napon a vonatkísérők oktatása nem lett megtartva?
Ki tartotta volna meg? 
És, ha valaki megpróbálta volna megtartani, ugyan ki figyelt volna oda?
A jelenlevők az eset hatása alatt álltak.
Mindenki szerette,  kedvelte  Kálmán bácsit.  Még azt sem mondhatom, hogy az  „öreget”, mert még hatvan éves sem volt.

Nem tudom megmondani,   ki volt, aki megkért  arra, hogy  a temetésén mondjak búcsúztatót a kollégái nevében.
Az biztos, hogy nehezen álltam kötélnek. Végül elvállaltam.
Régóta ismertem Kálmán bácsit.  Naponta találkoztunk.  Nemcsak oktatásokon, hanem  különböző rendezvényeken, ügyeletes szolgálat közben, állomásbejárásokon.
Nagyon nyugodt embernek tűnt.  Egy hangos szavát nem lehetett hallani.  Sokat mosolygott.

A búcsúztatót magam állítottam össze.
Amikor elmondtam a sírnál, nagyon izgultam.  Szinte remegtem.
De azért sikerült úgy elmondanom, hogy nem sírtam el magamat, bár néhányszor nem álltam tőle messze. 
Főleg amikor a hozzátartozók a beszédem közben felzokogtak.
Kevésen múlott, hogy nem csatlakoztam hozzájuk. 

A temetés után nagyon sokan szorongatták a kezemet, mondván, hogy milyen szépen elmondtam a búcsúztatót és hogy milyen szép gondolatokat szedtem össze.

Ekkor még nem sejtettem, hogy mi lesz ebből a „siker”-ből.
Az lett, hogy amikor legközelebb meghalt valaki, a főnök elkezdett könyörögni, hogy búcsúztassam el.
Szabadkoztam, hogy nem fogom én tudni elmondani a búcsúztatót.
Azzal vett le a lábamról, hogy nálam jobban senki nem tudja összeszedni a szebbnél szebb gondolatokat.  Nem beszélve arról, hogy aki itt hagyott bennünket, régi ismerősünk, kollégánk volt.
Hagytam magam rábeszélni és ezzel feladatot akasztani a vállamra.
Összeállítottam a búcsúztatót.  Régi,  jó ismerősöm volt a János bácsi, aki meghalt.
Sokat dolgoztunk együtt a rendező pályaudvaron.
A búcsúztatóba beleszőttem sok jó tulajdonságát és hogy mennyien szerették.
Most is sikerült , (tudom, hogy nem ide illő kifejezés, de azt kell mondanom, hogy volt lámpalázam)  elmondani sírás nélkül.
Még a családtagok is megköszönték  a szép szavakat.

Nem telt el egy hónap, megkeresett a szakszervezeti titkár az oktatóban.
Kérdezem tőle, hogy mit keres olyan helyen, ahova a szakszervezet  ritkán teszi be a lábát?
Nem véletlenül tette tiszteletét.
Pistikém , - kezdte – hallottad biztosan, hogy meghalt szegény Gyula bátyánk.
Már tudtam mi lesz  a jövetel célja.

Jó propagandistához méltóan azzal kezdte, hogy  mindenki engem dicsér, hogy milyen szép búcsúztatókat tudok írni és elmondani.
Arra kér, hogy  a Gyula bácsit….
Bárki könnyen kitalálhatja.
Gyula bácsit is ismertem.  Nekem is volt a  szakszervezeti   bizalmim, akinek a tagdíjat be kellett fizetni.  Persze ezért soha nem őt hibáztattam.
Már csak azért sem, mert rendes, becsületes váltókezelő volt.
Nem szokott a munkából hiányozni, még elkésni sem.  Ittasságot sem állapítottak meg nála sosem.
Elvállaltam.  Gyula bácsit is elbúcsúztattam.

 És a sorozat nem állt meg.
A vasutasok sajnos egyre csak fogytak és nagyon sok volt közöttük,  mondhatnám mindegyik, akit régóta ismertem.

 Egy alkalommal a Pártbizottsági titkár magához hívatott.
Mit akarhat ez a jámbor?   -  gondoltam.
Megtudtam nemsokára.  Bár ő tőle távol állt, hogy emiatt felkeressen az oktatóban.
Ő is úgy kezdte, hogy Pistikém,  amin nagyon meglepődtem, egyben a gyanú is belém nyilallt,  hiszen eddig Walter elvtárs volt a megszólításom.
Nagyon szépen arra kért, hogy mondjak búcsúztatót  a János bácsi  (ez egy másik János bácsi) temetésén a pártbizottság nevében.
Egy kicsit kötöttem az ebet a karóhoz.  Bár ezt a János bácsit is ismertem és tisztességes embernek tartottam, azt kezdtem fejtegetni, hogy milyen alapon búcsúztathatnám én,  a pártbizottság nevében.
Még egy dologgal kísérleteztem, de ez már csak kekeckedés volt.

Mondom neki, hogy remélem az általam írt búcsúztatót nem akarja előzetesen  kontrollálni.
Ezt azért mondtam, és ezt tudta ő jól,  mert a  Vasutas Magazin vidéki tudósítójának jelöltek ki  néhány hónappal ezelőtt, amit azért nem tudtam teljesíteni, mert azt mondta, hogy a cikkeimet előzőleg be kell mutatnom a Pártbizottságon.
Akkor azt mondtam, hogy ilyen körülmények között nem írok semmit.
Vette a lapot és megnyugtatott,  hogy nem szól bele az általam összeállított búcsúztató szövegébe.
Ez a búcsúztató sem hozott szégyent sem rám, sem a pártbizottságra.

Sajnos nagyon sok búcsúztatót kellett megírnom és elmondanom.
Később már  variáltam  is a formai megoldásokon. 
Megbeszéltem a családdal előzetesen, hogy az özvegy,  vagy az eltávozottnak a lánya nevében mondom a búcsúztatót, nem  első személyes előadásmódban.

Odáig is elmerészkedtem,  hogy magának a halottnak a szavait mondtam el, hogy mennyire sajnálja, hogy itt kell hagyni azt a sok  szeretett embert, akik most a sírját körülveszik.
Persze ezt is családtagok beleegyezésével.
És utólag nagyon jónak tartották.

Egyszer mindennek vége szakad.
Már nem is bántam.  Ellentétben azokkal, akik azt hitték, hogy könnyen írom a beszédeket, mert csak  kicserélem a neveket és ugyanazt elmondhatom minden alkalommal.
Ennél én többre tartottam magamat is és az elhunytat is.
Minden alkalommal új búcsúztatót írtam.  Sok gondolat hasonló volt bennük, ez természetes.  De mindegyik személyre szóló volt.
Nagyon sok temetésen a temetési énekkar és a temetést végző pap is ismerősként üdvözölt.

Az utolsó búcsúztatóra a pártbizottság megbízásából készültem.
A szöveget is ennek megfelelően állítottam össze.
Az eltávozott egyik pártalapszervezet titkára volt.
A temetés egy Győrtől nem messze fekvő községben történt.
Nem volt probléma, mert a  titkár helyettese elvitt kocsival.
A temetőben vártuk a szertartást, amikor meglepő dolog történt.
Előkerült a pap két minisztráns-sal.
Hoppá!  Eddig  azokon a temetéseken, ahol párttagokat temettek, nem volt pap.
Mondom a titkárhelyettesnek, hogy  itt változtatni kell a hozzáálláson, mert hogy néz ki, hogy a pap megszenteli a halottat, utána én elbúcsúztatom az elvtársat a párt részéről?
Én nem fogom sem magamat sem a halottat, sem a családot nevetségessé tenni.
Két megoldást javasoltam.  Vagy meg sem fogok szólalni, vagy a pártbizottsági búcsúztatót gyorsan átfordítom munkatársi búcsúztatóvá, amikor is a párt nem kerül  megemlítésre.
Az utóbbit tettem.
Átírni persze már nem volt időm, ezért nagyon vigyáznom kellett, nehogy belezavarodjak.
Sikerült elmondanom a munkatársi búcsúztatót úgy,  hogy kettőnkön kívül senki nem is sejtette, hogy milyen változtatás történt. 

Mindenesetre megfogadtam, hogy ez az utolsó búcsúztatásom.
Ehhez aztán tartottam is magam.
Az összegyűjtött búcsúztatóimat,  25-30 is volt belőle, valaki aztán elkönyörögte tőlem.
Mondván hogy ő majd  szükség szerint átjavítva fel fogja használni.

Az esettel kapcsolatban két dolgot is el kell, hogy meséljek.
Az állomásfőnökségnek volt olyan szokása, hogy  negyedévenként, félévenként vagy csak alkalmanként  (május 1,  április 4,  nőnap  stb.)  az utasellátó kistermében, aminek mellék-bejárata a Tanműhely lépcsőházából nyílt, de most már be van falazva és nem is utasellátó, hanem DM üzlet.
A kisterembe a főnök   -  gondolom a reprezentációs alapból   -  meghívta a reszortvezetőket, akik közé már régóta én is tartoztam,  egy kötetlen beszélgetésre.
Az asztalon  előfordult bor, sör, pálinka, pogácsa , hogy a beszélgetés simábban menjen.
Ilyenkor sorra került egymás cukkolása is, jó nagy röhögések közepette.
És egyéb vidám történetek, amik előfordultak munka közben.
Egyszer csak a főnökömnek eszébe jutott,  hogy a célpontba helyez engem.
Valahogy úgy fejezte ki magát, hogy ez a kurva Walter mindig olyan beosztást szerez magának, ahol az elődje meghal.
És sorolta:  munkavédelmis úgy lett, hogy meghalt a Zoli bácsi,  személyszállítási vezető akkor lett, amikor  meghalt a F. Pista,  most meg oktató is úgy lett, hogy meghalt a Kálmán.
Ha a főnök ilyen jót mond, akkor mindenkinek röhögni illik.  Csinálták is.
Én egy darabig csak figyeltem a vidámságot és szót kértem.
Mondom, hogy főnök , igazad van. 
De tudnod kell, hogy  akárcsak Martin Luther King-nek, nekem is „van egy álmom…”.
Az én álmom gyermekkorom óta az, hogy állomásfőnök leszek.
Mindenki megértette.  Még a főnök is.   És most már nem rajtam röhögtek.
A főnök is kivágta magát.
Te hét szentség, azért kedvellek, mert mindig meg mered mondani, amit gondolsz!
Ezen is nevettek, de ez már nem volt számomra bántó.
A megbeszélést követően néhány kollégám azt mondta, hogy jól odaszóltam a főnöknek.
Mondom nekik,  ha nem tudtam volna magamat türtőztetni, még azt is mondtam volna, hogy  egy szép búcsúztatót is összeeszkábálnék.

A másik amit elmesélek, azzal kapcsolatos, hogy amikor forgalmista és személyszállítási vezető, netalán ügyeletes tiszt voltam, naponta találkoztam az akkor még a vonaton ellenőrzést végző határőrökkel, akiknek az irodája a forgalmi mellett volt és gyakran a forgalmin keresztül mentek az irodájukba, mert ez volt a rövidebb út.
Mindegyikkel  jó barátságban voltunk. Volt köztük, aki néhányszor bejött a forgalmiba beszélgetni a vonatra várakozás közben.
Név szerint viszont nem mindegyiket ismertük.  Én magam sem.
Azt tudtam, hogy Gyuszi, Jancsi, Laci  de többet nem.
Valószínű, hogy ők is így álltak velünk.

Már nyugdíjban voltam  és a kolléga is, aki határőr volt és legjobb tudomásom szerint Lacinak hívták.
Egy alkalommal az utcai sövényt nyírtam, amikor arra járt Laci, az én jó ismerősöm.
Örültünk egy kicsit egymásnak és el kezdtünk beszélgetni a vasútról.
Egyszer csak azt mondja nekem:   Hallotta, hogy szegény Walter Pista bácsi meg meghalt?

A fogaskerekek az agyamban nagyon gyorsan elkezdtek forogni, hogy Jézusom ki halhatott meg, akivel ez a szegény Laci  (ha egyáltalán Laci?)  összetévesztett engem.
Azután meg, hogy néz az ki, hogy Lacikám nem is én haltam meg, hanem ki is?
Persze, a Szablyár Gyula bácsi.  Ő tényleg nem régen halt meg.
Valamivel volt csak idősebb nálam.  Könnyen össze lehetett bennünket téveszteni.
Ez járt a fejemben, de disznó módon azt mondtam, hogy szegény Pista bácsi!
Pedig milyen jó ember volt.
Lehet, hogy szemétség volt tőlem, de az anyósom szavai jutottak eszembe:
"Akinek hótt hírit kőttik, az sokáig él."
A hosszú életemet, persze  nem erre alapozom, de számításba veszem ezt is.
Hátha a mama mondott igazat.