Az oktatótiszti tanfolyam elvégzése után vissza kerültem  a Győri  Oktatóbázisra.
Már hozzászoktam, hogy ne nagyon lepődjek meg semmin, de az azért meglepett, hogy  kineveztek Vezető oktatónak.
Ilyen beosztás csak azóta van, amióta Körzeti üzemfőnökség is van.
Amikor az üzemfőnökség megszűnt,  mivel rájöttek, hogy semmi előnnyel nem jár a vasút szempontjából, akkor párhuzamosan a vezetőoktató beosztás is megszűnt.
A Körzeti üzemfőnökségről még annyit megjegyeznék, hogy a MÁV akkor kezdte bevezetni, amikor az SNCF, a francia vasúton már a visszaszervezése volt folyamatban, mert  náluk sem vált be.   Netán azt gondolták a vezetőink, hogy nálunk jobb lesz?

Mint vezetőoktató,  a birodalmam  Nagyszentjános állomástól  Rajkáig tartott.
volt-e egyáltalán oktató, akiknek a vezetője lettem?
Győrben, amíg én az oktatótisztin  voltam,  az oktatást a nyugdíjba vonult hegyeshalmi állomásfőnök helyettes,  Karcsi bácsi végezte.
Ő kezdte el a  fiatalkorúak kiképzését.
Ez úgy történt, hogy a vasút lehetőséget biztosított általános iskolát végzett fiataloknak, hogy a továbbtanulás helyett    -  már mint a gimnáziumi vagy középiskolai, szakközépiskolai továbbtanulás helyett   -  ide jöjjenek a vasútra, ahol 18 éves koruk eléréséig felkészítik őket valamilyen vasúti szakvizsgára.
Ezt a tevékenységet Karcsi bácsi továbbra is folytatta nagyon lelkiismeretesen.
Ideje volt bőven, neki is és a gyerekeknek is.  Nagyon szigorúan  vette a tanulást és a tanítást.
Ezek a gyerekek szóról szóra megtanulták az Utasítást.
Amikor 18 éves korukban   vizsgáztattam őket   -  olyan szakvizsgán, amit az oktatótiszt végezhetett és nem kellett Budapestre a Vizsgabiztoshoz menni miatta, mint például váltókezelő, kocsi rendező,  kocsi felíró   -   csak tátottam a számat, ahogy  mondták az utasítás szövegét.  Ahogy az le volt írva.
Igaz, hogy közbe kérdeznem nem lehetett, mert  akkor már  el lettek térítve.
Néhányan nem is értették, hogy mit tanultak meg, de fújták a bebiflázott szöveget.
Mindazon által, az így kiképzett fiataloknak több mint a fele, itt maradt a vasútnál, sőt némelyikükből még forgalmi szolgálattevő is lett.

A fiatalkorúak kiképzésének végeztével Karcsi bácsi már nem maradt itt.
De azért nem voltam egyedül.
A kereskedelmi oktatók is ideköltöztek.  Eddig ugyanis a teher pályaudvaron volt irodájuk és tantermük a Kereskedelmi főnökségnél.
Egyre többen lettünk.
Külön oktató foglalkozott az árufuvarozással,  és egy másik  a személyszállítással, pénztárral.
A pénztárt oktató kolléganőm, aki mellesleg falubeli is volt, sőt 100 méterre laktunk egymástól,  a főiskola elvégzése után került ide oktatónak.
Egy idő után forgalmi oktató sem egyedül voltam, hanem kaptam egy  fiatalembert, aki már Hegyeshalomban is volt oktató, de ott más került a helyére.
Később egy forgalmista kollégám is  ide került oktatónak. 
Voltunk tehát egypáran.  
Rajtunk kívül Hegyeshalom állomáson is volt forgalmi  és kereskedelmi oktató is.
Forgalmi oktató Rajka állomáson is volt.

Ennek az oktatógárdának lettem a vezető oktatója.
Maga a vezető oktatói rang csak annyit jelentett, hogy nekem kellett összeállítani valamennyi oktató  éves oktatási tervét, aminek persze a többiek örültek.
Ellenőriznem is kellett őket.  Időnként elutaztam hozzájuk és össze "pirosoztam" az oktatási naplójukat.
Nagyon ritkán  fordult elő, hogy  libanyakat  rajzoltam volna valahova, ami valamilyen hiányosság jele volt.  ( ? )

Amikor már többen voltunk oktatók,  a végzendő munkát szépen elosztottuk, bár az oktató kollégáim szerint,  szívem szerint, mindent magam végeztem volna.

Délelőtt általában az új felvételesek kiképzése történt.
Attól függően, hogy milyen munkakörbe vették fel, olyan szakvizsgára kellett felkészíteni.
Egyes időszakokban  15-20 új felvételes is volt az oktatótermeinkben.
Munkakörönként azért kellett szétválasztani őket, mert mást kellett megtanulni a vonatfelvevőnek, mást a jegyvizsgálónak és szintén mást a kocsirendezőnek.
A forgalmi vizsgára készülőknek pedig mindent meg kellett tanulniok.
Az ő felkészítésüket magam végeztem. 

A tényleges dolgozók időszakos szakmai oktatását negyedévenként  tartottuk, méghozzá  délután fél kettőtől fél ötig.
Külön volt oktatás munkakörönként a forgalmistáknak,  a tolatószemélyzetnek, a vonatkísérőknek és a vonatfelvevőknek.
Természetesen ezek közül is a forgalmi szolgálattevők oktatását vállaltam, ami nem úgy zajlott, mint annak idején amikor nekünk ezt a főnök tartotta úgy, hogy megbízott egy vagy két embert, hogy olvassák fel az utasításból az esedékes szövegrészt, ő pedig elment egyéb dolgát intézni.
A felolvasás ennek megfelelően  történt.  Amíg a főnök nem volt ott, ment a viccmesélés.
Amikor visszatért, hamar folytattuk a felolvasást, de már 8-10 oldallal előbbre.

Ezekre az oktatásokra lelkiismeretesen felkészültem az esedékes anyagrészből, ahogy azt az oktatótiszti tanfolyamon a Szabó Bélától tanultam.
Az már csak hab a tortán, hogy ezek az oktatások legtöbb esetben a „Gyógygödörben”  vagy „Rábaparti”  vendéglátó egységben fejeződtek be.
Mivel  Nagyszentjánostól  Kimléig a szolgálattevők  részt vettek ezeken az oktatásokon, ez arra is  jó volt, hogy a forgalmisták, akik eddig csak telefonon keresztül találkoztak egymással, most  személyesen is megismerhették egymást:
Így nem csak barátságok, hanem szerelmek, házasságok is  kötődtek.

Szintén én végeztem azokat az átképzéseket, melynek keretében a jegyvizsgálók idevezényelt csoportjának tagjait fel kellett készíteni Vonatvezetői, később Vezető jegyvizsgálói vizsgára.
Ugyancsak  ilyen tanfolyamokra küldték ide a  Cs.M. bevezetésekor  (csak mozdonyvezetővel közlekedő tehervonatok) a mozdonyvezetőket is.  Nekik is Vonatvezetői vizsgát kellett tenniök.

Volt dolgom,  hála Isten,  de szerettem is nagyon.
Lassan,  lassan  úgy belém fészkelte magát a sok  előírás, szabály, hogy már kapásból tudtam válaszolni a  feltett kérdésekre, amelyek a  munkájuk során fordultak elő  a hallgatóimnak.

Persze mindez nagyon unalmas lett volna, ha minden tökéletesen zajlik.
Akadtak problémák, amiket meg kellett oldani.
Nem ment simán annak eldöntése, hogy melyik oktató kiket oktasson.
Egyik kollégám, látva, hogy én szívesen vállalom magamra a lehetséges munkákat, azt találta ki, hogy ő  csak gyakorlati oktatásokat tart.
Ez szerinte abból állt volna, hogy az új felvételes tanulókkal  elmegy  olyan állomásokra, ahol  meg tudja mutatni, hogyan végzik azt a munkát, amit majd nekik is meg kell tanulni.
Nem is tartottam rossz ötletnek addig, amíg ki nem derült, hogy minden gyakorlati oktatás azon az állomáson történt,  ahol ő lakott.
Megmutatott a hallgatóknak néhány dolgot és szélnek eresztette őket.  Ő pedig ment haza.
Másik esetben csak a jegyvizsgálók oktatását kívánta  véghez vinni.
Rájöttem, hogy miért.  Nekik kellett a legkevesebb forgalmi előírást megtanulni.
Ezektől függetlenül kedveltem, mert nagyon jó humora volt. Nagyokat tudott nevetni.
És sokszor talált ki  olyanokat, amitől a falra lehetett mászni.

Szünetet tartottam oktatás közben.  Lépek be az irodába.  Hát mit látok?
Az összes iratszekrény, polc  tele van rakva sörös dobozokkal.
Mi a jó Istent csináltál?
Kiderült, hogy gyűjti a sörös dobozokat, de a felesége már nem engedte be a lakásba, ezért elhozta ide őket.
Megnyugtattam, hogy nekem is hasonló az ízlésem, mint a feleségének, emiatt a dobozgyűjteményét vigye máshova.  Megtette.
Egyik alkalommal, szintén az oktatások közötti szünetben, az irodába tartottam, amikor hallom, hogy a pincéből zene szűrődik fel.
Ezt a pincét irattárnak használtuk.  Polcokat csináltattam bele körös körül  -  miután persze az addig benne levő szemetet eltávolítottam  -  és itt tároltuk azokat az utasításokat, amiket a tanulóknak adtunk tankönyv gyanánt.
Kérdezem a kollégámat, hogy mi történik ott.  Csak a vállát húzogatta, de láttam rajta, hogy majdnem szétrobban a  visszatartott nevetéstől.
A pincébe csigalépcső vezetett le  (meg persze fel is az épület padlására).
Bepillantok. 
A meglepetéstől először alig jutottam szóhoz.
Pár nappal előbb volt valahányadik születésnapom és a tanulóimtól kaptam egy tortát, tele díszgyertyákkal.  A gyertyákat elraktam emlékbe a fiókomba.
Ezek a gyertyák most a csigalépcső egy-egy fokán voltak elhelyezve, persze meggyújtott állapotban. Nem voltam már fiatal, úgy hogy minden lépcsőfokra jutott gyertya.
Lenn pedig szólt a zene.
Magamban elszámoltam a szokásos tízig, utána leszóltam, hogy fáradjanak fel a pincéből és útközben szedjék össze a gyertyáimat is.
Kiderült, hogy kollégám  biztatta fel őket, hogy milyen jó hecc lesz, ha szerenáddal fogadnak  amikor visszatérek az oktatásról.
Persze kiosztottam őket.   Amikor elmentek akkor a kollégámat is.
Persze végigröhögte az egészet, így hiába akartam szigorú lenni, én is röhögtem az egészen.

De nem ők voltak a  „legjobb” tanulóim.
Volt egy csoport, nyolc-tíz fiú és nagyjából ugyanannyi lány.
Új felvételesek voltak. Volt, aki jegyvizsgálónak, volt aki váltókezelőnek vagy vonatfelvevőnek készült.
Egyik délelőtt, amikor nem volt ott a kollégám, mondtam nekik, hogy szép csendben, szorgalmasan tanulgassanak, mert én  egy másik csoport kiképzésével leszek elfoglalva.

Magukra hagytam őket egyik tanteremben.
Amikor a másik csoporttal végeztem, úgy dél körül, gondoltam, hogy megnézem őket, nem aludtak-e el az utasításokon.
Nem aludtak el.
Ott sem voltak.
Egyetlen egy szelíd kislány volt csak a teremben.
Kérdezem tőle, hova mentek a többiek. Először azt hittem, hogy lementek a peronra dohányozni, mert a teremben ilyet nem engedtem meg.
Azt mondja nagy megrökönyödésemre, hogy elmentek matinére.
Először nem is értettem.  Hova mentek?   Hát moziba.
Na szépen vagyunk.  Milyen fegyelem lesz itt, ha így kezdjük az életet.
Vártam őket, hogy előbb-utóbb előkerülnek és majd nekik eshetek.
Nem jöttek.  Ilyen hosszú film nincs is, gondoltam.
De ahogy utánaszámoltam, rájöttem, hogy ugyanannyi lány hiányzik, mint amennyi fiú.
Ezek már valószínű, hogy nem moziban vannak.
Három óra körül ért a következő meglepetés.
Betámolyog az én egyik tanítványom.
Illedelmesen böffentett és arra kért nagy tisztelettel, hogy adjak neki egy igazolást arról, hogy a mai nap este hatig volt oktatás, mert  nem tudja mit hazudjon a feleségének, hogy hol csámborgott eddig.

Ebben a korszakomban már nem voltam hirtelen haragú, az ő nagy-nagy szerencséjére, mert régebben ilyen szemtelenségért, ha nem is négyeltem volna fel, de kidobtam volna az ablakon.
Most azonban csak annyit mondtam neki,  hogy tűnjön el előlem nagyon gyorsan és holnap, ha már józanabb lesz adja le az utasításait  és többé nem kívánom látni.
Ugyanezt  másnap a többi „matinés”-nek is megmondtam.
A főnöknek jelentettem az esetet, aki  nem látott kivetnivalót az intézkedésemen.

De a felnőttek között is volt, aki ki tudat az embert akasztani.
Az egyik volt forgalmista kollégám a fél kettőkor kezdődő oktatásra egy kissé megkésve,  háromnegyed háromkor érkezett meg.  Elnézést kért.  Mondott valami kifogást, hogy a focicsapat igazolását kellett intéznie.
Na ülj le.  Talán még hallasz valami hasznosat.
Fél négykor odasettenkedik hozzám, hogy szeretne korábban elmenni, mert sürgős dolga van.
Az ott lévők jót nevettek a helyzeten. Mondogatták, hogy amennyivel később jött, annyival előbb el akar menni.
Úgy oldottam meg a helyzetet, hogy  elengedtem abban a minutumban, mondván,  úgy veszem, mintha nem is láttalak volna.
A  pót-oktatás ekkor és ekkor lesz,  ott szeretnék veled időben találkozni.

Ezt a részt azzal a kedves epizóddal  fejezem be, ami nagyon sokáig megnevettette nemcsak az oktatókat, de minden kollégámat is.

Ebben az időben Erdélyből nagyon sokan jöttek ide a vasútra is munkát vállalni.
Közülük nagyon sokan itt is ragadtak, sőt még ma is itt dolgoznak.
Egyik alkalommal felvettek  hat fiatalembert kocsirendezőnek.
Elkezdtem a kiképzésüket.
Megkapták a Jelzési és a Végrehajtási Utasításokat, amiből tanulhattak.
Persze ez maga nem elég.   Ezekből a könyvekből tanulni nagyon nehéz.  Csak a könyvekből.
Majdnem minden mondatot meg kell magyarázni olyan embernek, aki először hall a vasútról.

Naponta két órát szoktam tartani, amikor elmagyarázom, hogy mi mit jelent.
Milyen jelzések vannak, hogy alkalmazzuk őket.
A hallgatók között volt egy fiatalember,  O. Árpi.  Nagyon figyelt amikor beszéltem.
Amikor ránéztem, mosolygott.  Az ilyennek örül a tanár és az oktató, mert azt hiszi, hogy az érdeklődéstől csillognak a hallgató szemei.
Én is azt gondoltam. Egészen addig, amíg el nem kezdtem visszakérdezni.
Szép sorba tettem fel a kérdéseket és úgy-ahogy válaszolgattak.
Az Árpi következett.  Felteszem a kérdést. 
Mosolyog és ránéz a szomszédjára.  A szomszédja mond neki valamit    -  románul. 
Árpi válaszol neki  -  románul.  A társa fordítja nekem az Árpi szavait  -  magyarul.
Mi van gyermekeim?  Miért nem az Árpi beszél velem?
Azt mondják, hogy annak egy oka van.  Árpi nem tud magyarul.
Na szép.  Így aztán hiába mosolyog az Árpi, nem fog előbbre jutni.
Felhívtam a főnököt és mondom neki a tényállást.
Éreztem, hogy tetszik neki a helyzet és mivel humoros kedvében volt, annyit mondott, hogy ő ezzel nem törődik.  Az oktató dolga, hogy képezze ki.

Mondanom sem kell, hogy akármilyen szimpatikus is volt Árpi, nem lehetett kocsirendező.

Ahhoz, hogy az oktatótiszti munkakört elláthassam, el kellett végeznem az oktatótiszti tanfolyamot.
A főnökeim rövid időn belül be is jelentettek a tanfolyamra.
Az oktatótiszti tanfolyam a  MÁV Tisztképző Intézetben történt:
Ez a létesítmény megérdemel néhány mondatot.
(No nem azért, amit viccből mondtam Kun Dezső igazgató úrnak, hogy az épületen még egy emléktáblát el kell helyezni:  Ebben az épületben tanult W. I., mármint én. Nem vették komolyan)

Az első Vasúti Tisztképző Tanfolyam 1887 szeptember  3-án nyílt meg a Király utcában.
A megnyitót Baross Gábor, az akkori  közlekedésügyi miniszter tartotta.
A „vasminiszter” koncepciója egyedülálló kezdeményezésnek bizonyult, mert hasonló  Intézet a szakoktatás területén még  más országban nem létezett.
A jelenlegi központi épület, a Luther utcában,  1890 augusztus 26-án nyílt meg.
Az első nappali tiszti tanfolyam 1891-ben végzett itt 218 fővel.

1963-ban a forgalmi és kereskedelmi képzés,  pályafenntartási , távközlő- és biztosítóberendezési, gépészeti és vontatási tisztképzéssel bővült.
Az intézet a Baross Gábor Oktatási Központ (B.G.O.K.) néven működik és ma is az egyetlen speciális vasúti oktatási intézmény.
Az már csak a mese része, hogy az itt végzett hallgatók szakmai pályafutásuk során jelentős sikereket értek el és közülük sokan fontos szakmai vezetői posztokat töltöttek és töltenek be napjainkban is.

Én magam még nem tanultam a Tisztképzőn, mert úgy alakult, hogy megkerültem ezt a lehetőséget.
A hasonló beosztásban levő kollégáim legtöbbje már  úgy lett vasúti tiszt, hogy  érettségi után,  ha a főnöke bejelentette,  itt elvégezte a tanfolyamot.
Azért nem jutottam ebbe a körbe, mert az érettségi megszerzése után azonnal elkezdtem a főiskolát, aminek elvégzése után már nem kellett tisztképzőre mennem, mert magasabb végzettséget adott, mint a tiszti tanfolyam.

Az oktatótiszti tanfolyamot viszont el kellett végeznem.
Nagyon hasznos volt számomra az a két hónap, amit ezen a képzésen eltöltöttem.
Olyan ismereteket kellett magamévá tennem, amiket később alkalmazni tudtam.
Már közhelynek számít, de ismét azt kell mondanom, hogy nagyon jól éreztem magamat.
A tanulótársaim többsége,  hozzám hasonlóan, már oktatótiszti munkakört látott el, tehát tapasztalata  volt  ebben.
Az előadók, tanárok tiszteletben álló személyek voltak.
Meg említem  Dr. Varga Gyulát, aki a forgalmi ismereteket tanította, abból az F.2.-es Forgalmi Utasításból, amit ő maga írt.
Nagyon szigorúan vette az előírásokat és megkövetelte tőlünk,  jogosan,  az Utasítás előírásainak ismeretét.  Igaza volt.  Hogyan tudnánk olyat oktatni, amit magunk nem tudunk.
A tanfolyam kezdete előtt az előttünk itt tanulók azzal riogattak bennünket, hogy a  Varga Gyula órájára nehogy zöld ingben vagy pulóverben, vagy pólóban  menjünk be, mert akkor végünk.   
A tanár úr ugyanis  Dózsa drukker és emiatt ki nem állhatja a fradira utaló zöld színt.
Valami miatt ez egyáltalán nem volt igaz mire mi odakerültünk.
Lehet, hogy ezek a csapatok tehettek róla.

Nagyon tiszteltük Szabó Bélát, aki a pedagógiai ismereteket  sulykolta belénk.
Valamikor  -  Veszprémben   -  ő is volt oktató.
Nagyon sok pedagógiával foglalkozó könyvet írt.
Szigorú volt, de kedveltem.   Az első kiselőadásomon úgy leszúrt, hogy alig álltam a lábamon.
Jegyzetként ugyanis egy kis fecnit használtam.
Azt mondta, hogy ha ilyen „sajtpapírral” megyek oktatást tartani, megnézhetem magam, hogy fognak tisztelni a hallgatóim.

 Szót fogadtam neki.  Azóta is megrögzötten készítem magamnak minden óra előtt a jegyzeteket.
Az igazgató úr, aki az én szememben úriember volt, még akkor is, ha a színes brosúráiból kellett tanulnunk a politikai gazdaságtant.
A rokonszenv talán abból eredt, hogy ő is nagyra értékelte, hogy a tanfolyamon én voltam az egyetlen, akinek diplomája volt.  Ráadásul kettő.  Amire majdnem ráfizettem.
Legalábbis nem vált előnyömre!

Volt ugyanis olyan tantárgyunk, hogy munkavédelem.
Mivel nekem munkavédelmi üzemmérnöki diplomám már volt, aminek keretében olyat sulykoltak belém, hogy ennek birtokában nekem már életem végéig nem kell munkavédelemből vizsgáznom.
Megemlítettem ezt a tantárgyat tanító tanárnak is.  Vesztemre.
Azt mondta, hogy őt ez nem érdekli.  Úgy fog tekinteni, mint a többi hallgatót.
Ezt majdnem teljesítette is.
Dolgozatíráskor a padtársam szóról szóra leírta az én dolgozatomat.
A kiértékeléskor meglepődve tapasztaltam, hogy az ő dolgozatára ötös érdemjegyet adott a tanár, az enyémre négyest:  Amikor ezt előhoztam,  megemlítve hogy a kollégám az enyémmel szó szerint egyező dolgozatot írt,  azt felelte, hogy neki nincs ebből diplomája, nekem pedig van ezért  szigorúbban osztályozta az én dolgozatomat.
Nagyon belopózkodtam a szívébe, mert  a tanfolyam végén is csak négyest kaptam, amivel elütött attól a lehetőségtől, hogy kitűnőre végezzek.

Mindezek ellenére a tanfolyamot jeles eredménnyel végeztem.
A munkavédelem mellett,  szégyenszemre,  a Forgalmi Utasításból kaptam még négyest, Varga Gyulától.  Ami miatt hatalmas szópárbajba keveredett Szabó Bélával, akivel együtt hallgatták az Útátjárókról  elmondott előadásomat. 
Az előadásomat a pedagógiai elvek alapján  állítottam össze, alkalmazva a bevezetés, tárgyalás, befejezés  részeket is.
Szabó Bélának nagyon tetszett, hogy szerintem a vasút közút keresztezés biztonságát  ugyanúgy jelzőtáblákkal kellene biztosítani, mint a közúton a különböző rangú  utak kereszteződésében.  Mennyivel olcsóbb lenne, mint a sokat szidott fénysorompók.
Befejezésként az aluljáró, felüljáró biztonságát emeltem ki, amivel szintén beloptam magam Szabó Béla szívébe. 
Nem úgy Varga Gyuláéba, aki hülyeségnek tartotta a fantazmagóriámat és azt mondta, hogy nehogy ilyeneket tanítsak a hallgatóimmal.

Mindezek ellenére vagy éppen ezek miatt nagyon jól éreztem magam ebben a két hónapban.
Sok olyan dolgot megtanultam, amit oktatóként nem volt módomban, mert az elődöm idő előtt magamra hagyott, anélkül, hogy a tapasztalatait átadta volna.

Amiért szívesen emlékszem még erre a tanfolyamra, az az, hogy nagyon kedves  hallgató társaim voltak, akik közül néhánnyal még most is tartom a kapcsolatot.

A vasúton dolgozóknak nagyon sokat kell tanulniuk.

Nem az irodákban, az íróasztalok mellett dolgozóknak   -  bár ők is tanultak eleget, hogy el tudják végezni a munkájukat,  -  hanem  azoknak,  akik a vonatok közlekedésében  végeznek tevékenységet.
Van,  akinek többet, van akinek kevesebbet.
A legtöbbet kell tanulni a mozdonyvezetőknek.
Utánuk következnek a forgalmi szolgálattevők.
Nem lehet összeszámolni,  vagy csak nehezen, hogy melyiküknek hány könyvet, utasítást kell megtanulni.
Nagyon sokat.
A forgalmista utasításgyűjteményével   -   aminek ott kell lenni a forgalmi irodában   -   egy szekrény tele van.
Persze nem minden állomáson, és nem minden forgalmistának kell ismerni az összes előírást.
De legalább azt tudni kell, hogy mit, hol lehet megtalálni.
A dolgozóknak munkakörönként  -  az Oktatási utasításban előírt(O. 1.)  -  kijelölt szabályokat, előírásokat kell megtanulni, és ezekből vizsgát tenni.
A vizsga  a jelentősebb munkakörökhöz,  az igazgatósági  vizsgabiztosok  előtt történik.
Ide tartozik a Forgalmi vizsga,  az Önállósító Forgalmi vizsga  (az előző szigorított változata),

A Vezető jegyvizsgálói vizsga, ami régebben Vonatvezetői vizsga elnevezésű volt.

(Ma már nincs Vonatvezető még a meghatározások  között sem.)
A személyszállító vonatoknál a  parancsnok a  Vezető jegyvizsgáló,  a tehervonatoknál a
Vonali tolatásvezető, de csak a  kis állomásokon tolatást végző vonatoknál.
Egyéb esetekben  CSM van  (nem csináld magad, hanem csak mozdonyvezetővel).

Amikor átvettem az oktatás végzését az elődömtől,  aki nagyon váratlanul és hirtelen magamra hagyott, sajnálatos halálával,  12 tanuló volt az oktatóban, akik vizsgára készültek.

Közülük 11 jegyvizsgáló a Vonatvezetői vizsgát akarta megszerezni.
Ők már egy hete ott voltak az oktatóteremben,  a munka alól felmentve, hogy készülhessenek a vizsgára.
A felkészítés,  kiképzés két hónap  időtartamú volt.
Egy csoportban tíz jegyvizsgálót küldött a főnökük, a Vezénylőtiszt, a vizsgára készülődéshez.
Az előző csoportból  egy főnek nem sikerült a vizsga, azért maradtak most tizenegyen.
A tizenegyedikre, Kálmán bácsi, az  előző csoport felkészítője, már felhívta a figyelmemet.
Ezt azért tette, mert a fiú egy jó képességű jegyvizsgáló volt,  ismerte is az utasítást, de volt egy nagy hibája, ami a jó szakemberekkel gyakran előfordul.
Szerette a piát.
Azért is nem sikerült a vizsgája, mert ittasan ment be szóbelizni.
Rá különös gondot kellett fordítani.
A tizenkettedik tanulóm egy főiskoláról kikerült kislány volt, aki már az Önállósító Forgalmi vizsgára készült.
A tananyag bizonyos részét a vonatvezetőkkel párhuzamosan is tanulhatta, de neki azért súlyosabb kérdéseket is meg kellett tanulni.
A felkészítés során végighallgatta a vonatvezetők képzését is, mert sok szabály vonatkozott rá is, de külön meg kellett tanulnia olyanokat, amit a vonatvezetőknek nem.

A kiképzésre kapott két hónap letelte előtt úgy láttam, hogy a tanulók nagy eséllyel vághatnak neki a vizsgának.
A vizsgabiztosokkal én már előtte fel vettem a kapcsolatot.
Mondhatnám, hogy tisztelgő látogatást tettem náluk, mert tudtam, hogy érdemes velük jó kapcsolatot tartani, hisz nagyon sok dologban tudtak nekem segíteni.
A főnök beleegyezésével  és főleg aláírásával bejelentettem vizsgára a hallgatóimat.

A vizsga írásbeli és szóbeli részből állt.
A vonatvezetők (ha jól emlékszem)  az írásbelin  25 kérdést kaptak.
Ha ez sikerült,  mehettek szóbelizni.
Akkor még az írásbeli és szóbeli vizsga megtörtént egy nap alatt.
Az önállósítós kislány írásbeli vizsgán csak öt kérdést kapott, ami számítási példákból állt.
Neki a szóbeli vizsga nagyon kemény volt, mert elvileg mindent kellett tudnia.
Mondhatnám, hogy nem csak a szabályokat, hanem a kivételeket is.

Amikor behívták a csoportot vizsgázni, megszerveztem, hogy a Keleti pályaudvar laktanyájában kapjunk helyet éjszakára, és a vizsgát megelőző nap felutaztunk Pestre, hogy ne kelljen  korán kelni, ahhoz, hogy Győrből időben felérjünk.   Én is.
Meg állapodtam a tizenegy fiúval, mert mind férfi volt, aki vonatvezetőire készült, hogy este vacsora,  pia semmi,  korán fekvés, korán kelés és frissen megyünk vizsgázni.
Én is ott aludtam velük, nehogy valaki eltévedjen. Főleg az a srác, aki már másodszor jött vizsgázni.
A kislányra nem kellett vigyázni.
Minden úgy ment, mint a karikacsapás.
Az írásbeli vizsga mindenkinek sikerült.
Nem csak azért, mert a vizsgabiztosok megengedték, hogy a kiértékelésben én is részt vegyek.  Igaz, hogy csak olyan mértékben, hogy a leosztályozott kérdések átlagát kiszámítsam.
Az nem befolyásolta az eredményeket, hogy rendszerint felfelé kerekítettem.
Amíg a vizsgabiztosok a dolgozatokat javították, a vizsgázók elmentek ebédezni.
Délután kettőre kellett visszajönniük.
Vissza is ért mindegyik.  A fekete bárány  is ott volt a többiekkel együtt.
A vizsgabiztos  sorba ültette őket egymás mellé.
Legelőször az önállósító vizsgás kislányt faggatta.  Elég gyenge volt a teljesítménye.
Meg vagyok róla győződve, hogy ha nem vagyok ott, akkor át sem engedi.
Így is azzal a megjegyzéssel  kapott vizsgát, hogy Győrben csak az aluljárón közlekedhet.
Mindegy.  Sikerült.
A tizenegy vonatvezetőnek sorban tette fel a kérdéseket.
Az én  őrzöttem, a sor végén ült, de minden kérdésre válaszolt, amit nem neki tettek fel.
Amikor rá került a kérdezés, akkor viszont nem tudott jó választ adni, sőt a későbbiekben  észre vettem, hogy nagyon melege van.
Mit ebédezhetett ez?  A többiek nem árulták el, de sejtésem volt.  Nem bírta ki pia nélkül.
Tíz vizsgázót gyorsan levizsgáztatott a vizsgabiztos.  Két-három jó válasz után elmehettek.
Már csak  egy ember maradt.   De ő, sajnos, már akkor a nevét sem tudta megmondani.
Megint megbukott.

A harmadik vizsgájára nem mentem vele, de a lelkére kötöttem, ha megbukik, nem csak, hogy vonatvezetői vizsgája nem lesz, de még jegyvizsgáló sem lehet. (ijesztés képen még hozzátettem, mehetsz peront söpörni).
A harmadik vizsgája sikerült.
Az előírások szerint egyfajta vizsgának háromszor szabad nekifutni. 
Több kísérlet nincs.
Ezzel én ugyan nem értettem egyet, mert ha valaki háromszor elbukik egy vizsgán, az nem jelenti azt, hogy az életben azt már nem fogja megtanulni.

Valamivel később történt, hogy egy vizsgázómat, akinek már a Forgalmi vizsgája meg volt, sőt már a vizsgának megfelelő munkakörben dolgozott is (váltókezelőként, térfelvigyázóként), elküldtem, persze megfelelő felkészítés után Önállósító forgalmi vizsgára.
A vizsga írásbeli része sikerült.
A szóbeli már nem.
Kérdeztem tőle, hogy mi történt?  (különben a vasúti szakközépiskolát végezte, úgyhogy elég sokat tanult a vasútról).
Persze,  szokás szerint,  a vizsgabiztos volt a hibás, mert nem adott neki igazat valamiben és ezen összevesztek.
Különben is veszélyes volt olyan embernek vizsgára menni, aki már a végrehajtó szolgálatnál tevékenykedett.
Méghozzá azért, mert azt szokták mondani, hogy  más az élet és más az irodalom!
Vagy néhányan úgy fogalmaznak, ha az utasítás előírásait mindenki betartaná, akkor megállna a vasút.
Ez persze nem teljes mértékben igaz, mert van olyan mondás is, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
Ha nagyon óvatos és figyelmes valaki, egy- két szabályt megkerülhet, hogy gyorsabban menjen a vasút.
Csak ez veszélyes. Az oktatóm azt mondta, hogy minden vasutasnak van egy téglája a börtönben.    Nem szükséges azt meglátogatni.

És nagyon fontos szabály mindenfajta vizsgán, hogy a vizsgabiztosnak igaza van.
Nem mondhatom én vizsgán, hogy  nem úgy van az, ahogy le van írva!
Ezt nem tudta az én vizsgázóm. 
Második vizsgáján sem, sőt a harmadikon is neki állt vitatkozni a vizsgáztatóval.
Kész.  Többször nem mehet.
Azért én megpróbáltam kijátszani a szabályt.
A fiú ugyanis elment katonának.  Két év múlva leszerelt.
Gondoltam, hogy már elfeledkeztek róla, elküldtem vizsgára.
Nem vették észre, hogy már negyedszer van, de most is ugyanolyan birka volt mint eddig.
A szóbelin megbukott.
Mivel a negyedik vizsgára küldést nem kifogásolta senki,  bejelentettem ötödszörre is.
Könnyen kitalálhatjátok.   Megint nem sikerült. Sőt!

A vizsgabiztos megkérdezte tőle, hogy hányadszor van ott?
Azt kell mondanom, hogy olyan bimbó volt,  (neki nem ilyen szépen mondtam), hogy kikotyogta:  ő bizony már ötödször.
Azon kívül, hogy engem jól lehordott a vizsgabiztos amiért ennyiszer elküldtem,  azt mondta, hogy többet az életben nem mehet vizsgázni, mert ez csalásnak minősült.
Tényleg nem küldtem többször.
Viszont így nem tudott a vasúton előrébb jutni.
Még tíz évig  dobálta a vasakat,  szakzsargonban ez azt jelenti, hogy maradt váltókezelő.
Ez pedig nem életcél.  Főleg egy érettségizett fiatalembernek.
Legutóbb egy termékbemutatón a főzőedények nagyszerű tulajdonságait ismertette velem.
Valamint az egészséges táplálkozás lehetőségeit.
Nem hittem neki!  Ekkor már 120 kilós lehetett!

Egy-két évig megint a forgalmat irányítottam a rendelkező toronyból.
Nem kívánkoztam vissza a nappalos munkakörbe.  Legalábbis azokba nem, amelyekben már voltam.
Jól éreztem magamat ezen a helyen.  Az elvégzendő munkához szükséges tudás  -  beképzeltség nélkül mondhatom   -  a kisujjamban volt.  Jól éreztem itt magam.  Nem is kerestem rosszul.

De 1979 őszén megkérdezte tőlem a főnököm, hogy nem akarok-e oktató lenni?
Oktató!?!?...  Jézus Máriám!  Ez még az állomásfőnöki munkakörnél is sokkal kedvezőbb.
Nem sokat tépelődtem, hanem azonnal rávágtam, hogy dehogynem.
No akkor jövő héten menj fel a Kálmán mellé.
Tavasszal megy nyugdíjba, addig tanuld meg tőle ami szükséges.

A bőrömből majdnem kibújtam.
Még álmomban sem gondoltam, hogy én valamikor is oktató legyek.
Az igaz, hogy az utasításokat ismertem.  Kellett is, mert havonként jártunk oktatásra, évenként időszakos vizsgáztatás volt, és aki nem felelt meg, az nem dolgozhatott az adott munkakörben.
De az egészen más, hogy egy vizsgán az ember átevickél, akár egy gyengécske érdemjeggyel is.  És más az, hogy ezeket a tudományokat másnak kell átadni.

Következő hétfőn már fenn voltam az Oktatóban.
Az oktatótermek és az oktatótiszt irodája az állomásépület Nyugati végén, a Resti felett volt.  (Akkor még az Utasellátó üzemeltette a restit.  Ma már egy DM üzlet tevékenykedik itt).
Az oktatótermeken kívül itt voltak az üzemorvosi rendelők is.
A fogorvosok.  Ketten felváltva.  És az üzemorvos, váróhelyiséggel, fektetővel.
Sőt a folyosó végén egy irodában a légóparancsnok is itt székelt.

Lejelentkeztem Kálmán bácsinál, aki régi jó kollégám volt és jó barátságban is voltunk.
Nagyon nyugodt embernek ismertem.
Soha egy hangos szót sem hallottam tőle.  Talán még túl csendes is volt.
Mint forgalmi szolgálattevő, keveset jártam hozzá oktatásra, mert a forgalmistákat az állomásfőnök oktatta.
Ez az oktatás eléggé felületes volt, mert annyiból állt, hogy megjelentünk a főnöki előszobában, ott a főnök kijelölte az utasításokból az oktatás anyagát képező 40-50 oldalt.  Megbízta az Ágh Mikit vagy engem   -   ti legalább értelmesen tudtok olvasni   -,
hogy a kijelölt rész olvassuk fel a résztvevőknek.
Mondanom sem kell, hogy ezek után otthagyott bennünket.
De azt sem kell mondanom, hogy ezek után hogyan történt a felolvasás.
Meséltük a vicceket és beszélgettünk az utasításnál izgalmasabb témákról és ha jött a főnök,  olvastuk az utasítást, persze jó néhány oldallal hátrább.
A KÜF-nél már mi is az oktatóhoz jártunk.   Itt legalább hallottunk egy-két olyan dolgot is, amiből tanulhattunk.  újonnan kiadott rendeletekről és tanulságos balesetekről.

Ide kerültem tehát a Kálmán bácsihoz, aki úgy látszott, hogy örült, hogy én kerülök majd a helyére.  Biztatott, hogy nem lesz semmi probléma, de nagyon sokat kell tanulnom.
Többet, mint eddig.   Erre gondoltam én is.
Az oktatótiszt nem mindig volt egyedül. 
Szakszolgálatonként külön volt kereskedelmi oktatótiszt is.
Egy ideig ő a Kereskedelmi főnökségen tartózkodott, ott tartotta az oktatásokat, kiképzéseket.   Később ők is idekerültek.  Volt elég nagy irodánk,  elfértünk.
Érdekesség, hogy egy év múlva a kereskedelmi oktató a falumbéli, velem egy utcában lakó fiatal kolléganő lett, aki akkor végzett a Szegedi főiskolán.

Kálmán bácsival megállapodtunk, hogy nekem csak figyelnem kell és tanulnom az utasításokat.
Megbeszéltük, hogy következő héten a vonatkísérők rendes havi oktatásán is részt veszek.  Meghallgatom, hogyan zajlik le egy ilyen oktatás az oktató szemszögéből.
Megállapodtunk, hogy a hétfői napon korábban fogok bemenni, mert az oktatás is korábban kezdődik.

Nem jelentett problémát, hogy egy busszal korábban menjek be.
Az oktatás 7 órakor kezdődött volna.
Én már fél hétkor ott voltam az oktató bejárati ajtajánál.
De nagyon megijedtem, mert az orvost láttam nagyon gyorsan eliramodni, utána a mentősök tolattak be az első peronra az oktató bejárati ajtaja elé.
Kérdeztem az ismerősöket, hogy mi történt?
Talán az üzemorvosnál lett rosszul valaki?

Sajnos ennél sokkal rosszabb történt.
Kálmán bácsi halt meg.  Már benn ült az íróasztalánál, amikor az oktatásra érkező vonatkísérők észrevették, hogy rádől az asztalra és nem mozdul.
Az üzemorvos azonnal átszaladt hozzá, de már nem tudott segíteni.
Ott állt meg a szíve, ahol évtizedek óta dolgozott.
Mondhatjuk, hogy szép halála volt, de nem ezt érdemelte volna. 
60 évesen, szinte életerősen hagyott itt bennünket.

Erre nem számítottam.  Sem én, sem senki más.
Egyik napról a másik napra nyakamba szakadt az oktatótiszti tevékenység.

Már addig is rengeteget jártam iskolákba,  nagyon sok vizsgán sikerült átvergődnöm.
De itt most arról volt szó, hogy mindent nagyon gyorsan meg kell tanulnom, mert a jelenlegi ismereteim birtokában vétek elvállalni az oktatást.

Egy későbbi elbeszélésemben majd többet is mesélek arról, hogy a Kálmán bácsi temetésén nekem kellett búcsúztatót mondani.
Gondoljatok csak bele .  Szívfacsaró beszéd lett.  Én is alig alig bírtam könnyek nélkül, de a résztvevők is  elsírták magukat.

Magamra maradtam tehát.
Nem volt ez hátrányomra, mert magamnak kellett kialakítani, a magam stílusát.
Azt, hogy milyen módszerrel fogok oktatni.
Rengeteg példa volt előttem. Megannyi tanár, akiket vagy szerettem vagy utáltam, de így is úgy is valami megragadt bennem a viselkedésükből.
Ezeket próbáltam összeszedegetni.
Mindenekelőtt hajnalokig tanultam az utasításokat.  Minden betűn, minden vesszőn át rágtam magamat, mert tapasztaltam, hogy egy-egy rendelkezés egészen mást jelent, ha vesszőt,  vagy "és"-t, vagy "vagy"-ot tesznek a mondatrészek közé.
Nem utolsó sorban ezután nem nekem kell vizsgáznom, hanem én leszek az, akitől megkérdezik majd, hogy oktatótiszt úr,  hogy is van ez?

Az oktatótiszti tevékenység nagyjából abból állt, hogy az állomási forgalmi dolgozókat  -
később vezetőoktatóként, mert az lettem   - az Üzemfőnökségi forgalmi dolgozókat,
(Nagyszentjánostól Rajkáig),  a vonatkísérőket, a mozdonyvezetőket is nekem kellett oktatni.
Ezen kívül az új felvételesek kiképzését is nekem kellett végeznem.
Abban az időben még ők is nagyon sokan voltak.
Ugyancsak én végeztem az úgynevezett átképzéseket.
Ez leginkább a mozdonyvezetők Vonatvezetői vizsgára történő felkészítését jelentette, amikor a  CSM rendszert bevezették.
Ezt mondhatnánk úgy is,  mondták is, hogy Csináld Magad mozgalom, de hivatalosan azt jelentette, hogy a vonatok Csak Mozdonyvezetővel  (tehát egyedül a mozdonyon)  közlekedtek.

Rengeteg dolgom akadt, de nagyon szerettem ezt a nyakamba szakadt munkakört.
Még azon is csak nevettem  -  valószínű hogy viccnek is szánták  -  amikor a főiskolai tanár ismerőseim  (egy kis nagyképűséggel barátaimnak is mondhatnám őket) azzal  hecceltek, hogy most már kiírhatom az iroda falára, hogy:

"Aki tudja csinálja, aki nem tudja oktatja!"

Én ezzel szemben azt írtam ki az iroda falára, ebben talán egy kis nagyképűség is volt hogy: 
"A siker nem cél, hanem következmény!"

Ennek ellenére persze volt egy kis lámpalázam, amikor az első oktatásokat tartottam azoknak, akikkel eddig együtt izgultam a vizsgabiztosok előtt.
Főleg a mozdonyvezetőktől tartottam, mert köztudomású, hogy nekik kell a vasúton a legtöbbet tudni.
A forgalmistának ugyan kell ismerni az állomását az utolsó zugig, de a mozdonyvezetőnek az egész vonalat ismerni kell.
Az első oktatáson azután amit a mozdonyvezetőknek tartottam, át is estem a "tűzkeresztségen".
Felkészültem én az előadandó anyagból, de az előadás végén szólásra emelkedett az egyik fiatal mozdonyvezető:  (a nevét nem mondom, mert mindenki ismerte, és ez nem vált előnyére):
-Oktató úr  (már ez is heccelő volt, mert eddig Pisti voltam neki),  képzelje, hogy én egyik éjszakai szolgálatomban olyan jelző mellett mentem el, amelyiken három zöld fény volt.
Elképzelhető ilyen?

Na kisfiam, gondoltam magamban, azért én sem most jöttem le a falvédőről:
Mondom neki, hogy egyszerű   -  amit most írok, lehet, hogy csak a vasutasok értik, azok közül sem mindenki   -,  ez egy biztosított Bejárati jelző lehetett, ami két zöld fénnyel jelezte, hogy szabad a bejárat kitérő irányban álló váltókon át, a harmadik zöld pedig azt jelezte, hogy a hozzá tartozó Kijárati jelzőn is szabad jelzés van.
A mozdonyvezetők persze mellém álltak és lehurrogták, hogy ilyesmivel akar engem vizsgáztatni.
De én még nem végeztem.  Én is készültem az ilyen csipkelődésre.
Mondom, hogy én pedig egyik éjjel a mozdonyvezető mellett utaztam Győrből Pest felé és a Fehérvári-híd előtti főjelzőnél a következő fényeket láttam, alulról fölfelé:
sárga   -  zöld   - fölötte egy villogó sárga.
Aki vasutat tanult, az tudja, hogy ilyen jelzés nincs.
Mondta is, hogy ilyet én nem láthattam.  A többi mozdonyvezető is most az ő pártjára állt.
Én pedig állítottam, hogy amit mondtam azt láttam.
Mielőtt késhegyre ment volna a vita, elárultam, hogy létezik a három fény egymás fölött:
A jelzőn sárga fölött zöld (ez tiszta sor),  fölötte a hídon pedig állt egy kukás autó.

Nagy nevetés lett a vége és annyit elértem, hogy több ilyen "vizsgáztatás" nem fordult elő.
 

Aki a vasutat választja munkahelyének, netán hivatásának, mint jó magam is,  egy két dolgot nem árt tudni erről a közlekedési ágról.
Mindenféle vasúti iskolában, tanfolyamon vagy  egyéb képzésen, ahol vasúti ismereteket tanítanak, amit a tanulókkal legelőször tisztázni kell, az, hogy mi is az a vasút?
Az Utasítások, valamint az Értelmező szótár szerint is: 
A vasút kényszerpályás, szárazföldi közlekedési ág...., és még folytatódik a meghatározás, de jelenleg ehhez az írásomhoz ebből, ennyi is elég.
A történet szempontjából lényeges, hogy kényszerpályás.
Nézzük, hogy mit jelent ez?

Azt jelenti, hogy a vasúti járművek kerekei úgy vannak kialakítva, hogy az egymástól meghatározott távolságra levő sínszálakon (normál nyomtávolság a MÁV-é) biztonságosan  közlekedhessenek.
Sőt, ezzel arra vannak kényszerítve, hogy a járművek a sínszálakat nem is hagyhatják el.
Magyarul arra megy a jármű (mozdony,  vonat), amerre a sínek vezetnek.
Nem tudnak a vonatok jobbra, balra kitérni, ha velük szemben is jármű közlekedik.

A klasszikus vasutas viccben ez úgy hangzik:
- Mit csinál a bakter, ha azt látja, hogy két vonat ugyanazon a vágányon egymással szemben halad?
-  ........?
-  Beszól az asszonynak:  Gyere ki anyja, ilyet még nem láttál!

Abba már ne bonyolódjunk bele, hogy a jármű azért egyik sínről a másikra át tud menni.
A lényeg az, hogy amerre a sín van, arra tud menni a vonat.
Főleg tudni kell, hogy nem a mozdonyvezető dönti el, hogy melyik vágányon közlekedik, hanem a forgalomirányítók, forgalmi szolgálattevők  állítják be az úgynevezett  "vágányutat", amelyiken a vonat közlekedhet.

Ha ezeket a dolgokat nem tudja valaki, annak nem szabad olyan műveletbe kezdeni, mint az a fiatalember, akiről most mesélek.

A győri személy pályaudvar első vágányán állt a Hegyeshalomba közlekedő személyvonat.
Indulási időig még volt vagy 20 perc.
A vonat elején levő mozdonyon a mozdonyvezető és a mellette szolgálatot teljesítő vonatvezető  (akkor még volt ilyen munkakör) a szükséges adminisztrációs munkákat elvégezték, várták az indulási időt, közben beszélgettek.

Mint derült égből villámcsapás, úgy érte őket a váratlan meglepetés:
A mozdony ajtaját (kívülről)  kinyitotta egy fiatalember,  úgy 19-20 éves lehetett,  felugrott a "vezetőállásra".  Az ott levő két emberre irányította a kezében levő pisztolyt és rájuk ripakodott.
Azonnal induljanak a vonattal Hegyeshalom felé! Meg ne álljanak addig, amíg át nem értek a határon!
Ez egy váratlan helyzet.
Mit lehet ilyenkor tenni?
A vonatvezető megpróbált ugyan magyarázkodni.  Gondolom el akarta mondani, hogy ez a művelet nem hajtható végre. Csak, ha a forgalomirányítókat is kényszeríti valaki.
Nem mondhatta el, mert a fiú ráordított, hogy hallgasson. Inkább azonnal induljanak.

A mozdonyvezető nyerhette vissza előbb a lélekjelenlétét.
Ravasz ötlettel állt elő.  Azt mondta a fiatalembernek, hogy előbb be kell indítani a mozdonyt, amihez be kell mennie a géptérbe.
Na ezt bevette a fickó.
Honnan tudta volna szegény, hogy ez nem így működik.
A beindításhoz nem kell a géptérbe menni.  Viszont a géptérből a mozdony másik végére át lehet menni.  A mozdonyvezető is ezt tette.
A mozdony hátsó ajtaján szép óvatosan távozott a mozdonyról és elment rendőrt keresni.

A mozdonyon maradt vonatvezető sejtette, hogy mi a szándéka a mozdonyvezetőnek, de egyre rosszabbul érezte magát, mert a  "vonateltérítő" kezdett ideges lenni.
Rákiáltott a vonatvezetőre, hogy hívja azonnal a mozdonyvezetőt vagy indítsa be ő a mozdonyt.  Szabadkozni akart, hogy ő nem ért a mozdonyhoz, csak vonatvezető.
Ebből ugyan a srác semmit meg nem értett, de egyre durvábban követelte, hogy induljanak már.
A nyomaték kedvéért, vagy csak idegességében még a pisztolyt is elsütötte.
Talán nem is egyszer, mert később a vonatvezető fogasra akasztott köpenyén hét lyukat is találtak.
A vonatvezető, aki már nem volt egy fiatal ember, olyan sokkot kapott, hogy összeesett, elájult.
Erre a pisztolyos fiú is begyulladt. Letette a pisztolyt és élesztgetni próbálta az öreget.

Ekkorra ért vissza a mozdonyvezető két rendőrrel, akik leszedték a disszidálni szándékozót a mozdonyról.
Nem lehetett gyakorlott gépeltérítő.  Ellenállást nem tanúsított, sőt félájultan vitték el a mentők a vonatvezetővel együtt.

Egy rámenős újságíró kinyomozta volna azt is, hogy a fiú miért akart külföldre menni
(megbukott matekból, vagy elhagyta a szeretője), sőt azt is, hogy honnan vette a pisztolyt (netán az apja katonatiszt volt).
Én ezeket nem tudom.

Azt viszont igen, hogy a vonatvezető nem dolgozott többet.
Egészségi állapota miatt lerokkantositották.

Azt sem tudom, hogy a "vonateltérítő" milyen büntetést kapott.
Ha azt nem is tanulta meg, hogy mi az a "kényszerpálya", annyit tanulhatott az esetből, hogy a vonatot nehéz eltéríteni.
Azt csak a szovjet filmekben a partizánok tudták!