Nagyon ritkán fordult elő, hogy mint forgalmi szolgálattevő, olyan intézkedést tettem, ami miatt a vonatok  tetemes késést szenvedtek volna.
A tetemes késés kifejezés relatív, mert aki a lezárt sorompónál várakozik már 10 perce, hogy nyissák már végre fel, annak ez a 10 perc is tetemes.
Tetemes volt az a késés vasutas körökben, ami legalább félórás vagy ennél még több is volt.

Egy alkalommal viszont nagyon sokan emlegethették a jó édes anyámat is, mert a pápai és a veszprémi vonatokat csak nem két órás késéssel engedtem elindítani.
Ilyenkor a hangosbemondó kislány ugyan bemondja,  az általam leírt szöveg alapján, hogy a jelzett vonatok  "műszaki okok miatt"  késni fognak.
Ez a "műszaki okok"  ugyan az utasnak nem mond semmit, de a vasúti szabályok nem engedik, hogy az utazóközönséget mindenről részletesen tájékoztassuk:  Adott esetben esetleg ijesztgessük vagy netán rémisztgessük.
A késés nagyságát, mivel ilyenkor ez legtöbbször előre nem látható, apránként szoktuk adagolni.   

Mi okozta a késést?
Éjszakára mentem dolgozni a rendelkező toronyba forgalmi szolgálattevőnek.
Háromnegyed hatkor átvettem a szolgálatot.
Az elődöm szerint minden rendben van,  nincs késett vonat,  minden berendezés működik.
Oké!,  Akkor semmi dolgom.  A vonatok jönnek-mennek maguktól, - viccelődtem.

Az első vonat, a veszprémi, 18 óra 28 perckor indult volna.
Úgy nézett ki, hogy félórán keresztül nincs is dolgom.
Hat órakor szólt az üzemi telefon.
Komáromból hívott egy mozdonyvezető.  Elmondta, hogy Győrszabadhegy felől a deltavágányon át vitt egy vonatot Komárom felé.  Fél hat előtt indult Szabadhegyről.
Győrszabadhegy és a Delta elágazás között azt észlelte, hogy a sínszálak közé,  -  valószínű, hogy tervezett síncseréhez, -  sínszálakat raktak le.
A baj csak az, hogy a sínszálakat szabálytalanul rakták le és így veszélyeztetik a vonatokat

Egyetértettem a mozdonyvezetővel, mert az Utasítás előírása szerint:
"Anyaghalmot a vágány sínszálain belül úgy kell elhelyezni, hogy a halom széle és a sínfej belső széle között legalább 200 mm-es távolság legyen és a halom ne emelkedjék a sínfejek fölé."
Márpedig a sínszálakat úgy tették a sínek közé, hogy leraktak egy sort, arra tettek keresztbe úgynevezett vánkosfákat és erre még egy sor sínszálat.  Így már az egész a sínfejek fölé emelkedett, így lett belőle szabálytalan és veszélyes anyaghalom.

Veszélyes volt azért,  és ebben adtam igazat a mozdonyvezetőnek, mert egy elhaladó vonat esetén, ha a vonat kocsijairól (igaz, hogy szabálytalanul), a csavarkapocs, vagy tömlő lelóg, az könnyen beleakadhat a lerakott sínszálba, aminek kiszámíthatatlan következményei lehetnek.
Legrosszabb esetben a vasúti kocsit is kiemelheti a sínről.  És el lehet képzelni, hogy ez még mivel járna együtt.

Megköszöntem a mozdonyvezetőnek az információt és azonnal hívtam a pályamestert. Elmondtam neki az aggályaimat.
Közöltem vele azt is, hogy a veszélyeztetett hely felé én vonatot nem fogok engedni, de még fogadni sem.
Azt mondta, hogy már indul is a helyszínre és pályatelefonon fog értesíteni, hogy véleménye szerint járhatnak-e vonatok azon a pályarészen.

Én már írtam is a szöveget a hangosbemondónak, hogy mit mondjon az utasoknak, miért nem indulnak az érintett vonatok.  Először csak 20 perc késést ígértem, ami később emelkedett 40-re,  majd 80-ra, sőt még 100-ra is.
A pályamester elég soká jelentkezett.
Végig kellett járnia a kb. két kilométeres vágányrészt.
Látni ugyan nem láttam, de érzésem szerint nagyon vakarhatta a fejét, amikor azt mondta, hogy véleménye szerint 10 km/ órás sebességgel közlekedhetnek a vonatok, de a mozdonyvezetők nagyon figyeljenek, hogy veszélyhelyzet esetén meg tudjanak állni.

Mivel  "a szó elszáll...!",  a pályamesterrel az engedélyt beírattam a sorompóőr fejrovatos naplójába.
Ezután elindulhattak a vonatok szép sorban. 
Mindegyik megértesítve a "lassan bejárandó pályarészről", és indulás előtt a kocsirendezők és kocsivizsgálók figyelmét felhívtam, hogy "fejvesztés terhe mellett" kötelesek az induló szerelvényeket tüzetesen megvizsgálni, hogy a kocsikról még véletlenül se lógjon le sem csavarkapocs, sem valamelyik tömlő.
Az egészhez természetesen rengeteg idő kellett.
Az első vonat késése tényleg elérte a 100 percet.
Mivel a veszprémi és pápai vonal is egyvágányú,  magával hozta, hogy a menetrend szerinti közlekedés csak este 10 óra körül állt helyre.

Nem olyan egyhangú ez a vasút, mint néhányan képzelik!

Egy-két év nappalos munkakör után visszatértem a rendelkező toronyba.
Akkora változás nem történt, hogy a visszatérés problémát okozott volna.
A vonatok ugyanúgy jöttek-mentek, mint azelőtt,  legfeljebb annyival többet tudtam, hogy a minket irányítók gondolataiba is beleláttam.
A rendelkező toronyban mindig is szerettem lenni, mert  két egyforma nap nem volt.
A Fehérvár Áruház-i szlogen szerint:  "Itt mindig történik valami!"

Nem hatalmas dolgokra gondolok, de volt a történések között olyan is, amiből nagy baj keletkezhetett volna.  Ha nem vesszük észre időben és főleg, ha nem intézkedünk.
Néha persze a szerencse is besegített.

A torony alatt elhaladó vonatokat, ha éppen nem volt sürgős elintézni való, végig szoktuk nézni.
Nemcsak a személyszállító vonatokat, ahol több volt a látnivaló, mert fentről, ahol mi voltunk be lehetett látni  az étkezőkocsiba, a hálókocsiba, és nem egyszer láttunk olyasmit, ami felderített bennünket.
A tehervonatok figyelése során pedig számtalan hiányosságot fedeztünk fel, amiről intézkedni kellett. 
Egyik délután a nemzetközi gyorsvonat érkezett Budapest felől.
Kinn álltunk a Torony ablakában és néztük nincs-e ismerős a vonaton  (az ismerősök integettek is néha).  A rendelkező, a táblakezelő és a hangosbemondó, akit közrefogtunk, hadd legyen egy kis öröme.
Amikor a vonat alattunk haladt el, észrevettem, hogy valami a kerekek alól kivágódik és nekilódul a  körülbelül 5-6 méterre levő betonkerítésnek.
Mi lehet az?  Fentről nem tudtuk megállapítani.
Letelefonáltam a bakternak, hogy menjen oda nézze meg, mit dobtak ki a vonatból.
Megtalálta és bevitte a bódéba.  Láttuk, hogy nehezen cipeli.
Amíg nem telefonált, járt az agyunk:  mi lehet az?  Mondja Jucika, hogy biztos aranytömb, mert ő már hallott olyat, hogy a vámosok elől kidobták a vonatból.
Kinevettük.  Igazunk volt. 
Csengett a telefon.  Miska bácsi, a bakter újságolja, hogy nagy baj van, mert egy
25-30 cm-es síndarabot talált.
Na, Jézus Máriám!  Megáll minden!   Szaladj oda nézd meg honnan hiányzik.
Az ablakból lestük, amint megtalálta  kitört síndarab helyét. Mutatta, amit jobban szemügyre véve mi is láttunk, hogy a vonat alatt eltörött a sín, és egy darab kivágódott.
Azonnal hívtam a pályamestert, és közöltem vele mi történt.
Rövidesen oda is ért az adjutánsával és azt láttuk, hogy nagyon vakarja a fejét.
Felhívott telefonon és közölte, hogy nem közlekedhet a vágányon semmi, amíg meg nem javítják.
Gondoltuk mi is, de nem hagytam vicc nélkül.
Miért ne mehetnénk rajta?  A gyors is átszáguldott rajta százzal.  Elértette.
Ügyesek voltak, mert egy órán belül a hiányt pótolták.
Hegesztettek, köszörültek és jobb lett mint előtte volt (mert ami előtte volt az eltörött!)

Egy nappalos szolgálatunkban a gépkísérő a tartalék mozdonnyal lejött a szerelvénytároló vágányra, hogy a délutáni vonat szerelvényét felhúzza a személypályaudvarra.
Már egy fél órája lenn volt.  Vártuk, mikor kéri az engedélyt a visszahúzásra, de nem jelentkezett.
Amikor nagy nehezen előkerült elmondta, hogy mi történt.
A személyszállító szerelvény kocsijainak víztartályát itt a tárolón szokták feltölteni.
Ezt a műveletet a kocsivizsgálókhoz tartozó dolgozó szokta elvégezni.
Most is töltötte a szerelvényt.  A csapról hosszú slagot csatlakoztatott a kocsira és engedte a vizet.   Tapasztalatból tudta, hogy mennyi idő alatt telik meg a kocsi víztartálya.  De most nem így történt.
Már szidta magában,  vagy még hangosan is a kocsi telhetetlenségét, mert csak nem akart a víz kicsordulni, ami azt jelentette volna, hogy a tartály megtelt.

Ugyanebben az időben a tárolóvágányon tartózkodott egy víztöltő ember, akit a fűtőházból küldtek le a tárolóvágányra, azért, hogy a személyszállító kocsikból engedje le a vizet, mert a meteorológia erős fagyot jelzett és ha a víz a kocsiban marad, befagy.
Ez is érthető.
De a két ember nem tudott egymásról.
A szerelvény egyik oldalán a víztöltő káromkodott, hogy soha nem telik meg a tartály,  a szerelvény másik oldalán pedig a vizet leeresztő mérgelődött, hogy mennyi vizet engedtek ebbe a rohadt kocsiba, hogy nem akar belőle kifogyni.
A gépkísérő vette észre, hogy mit művelnek, mert különben még ma is a vizet engednék.
Utána aztán együtt szidták a főnöküket, aki nem szervezte meg kellőképpen ezt a műveletet.

A Torony ablakával szemben, a Tihanyi Árpád úton is mindig volt látnivaló.
Egy csendes hajnalon arra riadtunk, hogy egy autós nem tudta bevenni az utca végén a kanyart.  Felszaladt az útpadkára, áttörte a védőkorlátot és a híd lába állította meg.
A kocsiban a férj a feleség és  két kislánygyermek volt.
A férfi és a nő még a kocsiból kiszállva is szidták egymást.  Valószínű, hogy már a kocsiban is ez volt,  ez okozta a balesetet.
Hívtuk a mentőket, ők meg a rendőröket.  Nem történt súlyosabb sérülés.  A helyszínen el lettek látva.  De a kocsit daruval vitték el.

Éjszakai szolgálatban a hajnali órák csendesek szoktak lenni.
Táblás voltam és semmi munka nem lévén, keresztrejtvényt fejtettem.
A rendelkező a másik asztalra borulva pihentette a szemeit.
Nem mindig szokott ő sem aludni.  Volt amikor kiállt az ablakba és nézegette a késői illetve a korai járókelőket.  Akkor még a repülő-híd  meg volt a torony mellett  (az aluljáró viszont még nem) és a két városrész között nagyon sokan közlekedtek rajta.
Néha meglepett a kollégám egy egy kijelentésével.
Lesett ki az ablakon és minden átmenet nélkül azt mondja, hogy:  fél négy!
Persze. lehet hogy előtte rápislantott az órára, de azt mondja, onnan tudja, mert a patkány most megy át az úton a ruszki laktanyából a cukrászüzembe.
Igazat adtam neki, mert hiszen az állatoknak jól járó órájuk van, tudják mikor éhesek, mikor kell kelni, mikor lefeküdni.  Ráhagytam, hogy ő már számtalanszor megfigyelte, hogy ez a patkány fél négykor járja ezt az utat.

Egy ilyen csendes hajnalon történt, hogy nézegetek kifelé az ablakon és látom, hogy a cukrászüzemben furcsa fény villog.  Mondom a kollégámnak hogy nézze meg ő is, mi lehet az.  Azt mondja lidércfény.   Menj a fenébe!
Jó fantáziád van, de itt más eset forog fenn, hogy rendőr nyelven fejezzem ki magamat.
Méghozzá, meggyőződésem szerint a cukrászüzemben tűz van.
Pár perc múlva mindegyikünknek ez volt a véleménye.
Hívtam a rendőrséget.  Azért a rendőrséget, mert a toronyban csak vasútüzemi telefon volt, amin a tűzoltókat nem lehetett hívni, de a rendőr ügyeletest igen.
Nagy nehezen megértette, először azt, hogy ki vagyok, később azt is hogy honnan, végül pedig azt is, hogy miért őket hívom a tűzhöz.
Zöld ágra vergődtünk és 15-20 perc múlva megérkeztek a rendőrök is és a tűzoltók is.
De nem tudtak bemenni.
Végül egy tűzoltó,  gondolom tapasztalták, hogy tényleg tűz van odabenn, bemászott a kerítésen, betörte az ablaküveget és eloltották a tüzet.
A hangosbemondónkat leküldtük, hogy tudósítson bennünket a fejleményekről.
Amikor visszajött elmesélte, hogy a tűzoltók azt állapították meg, hogy valamit a tűzhelyen felejtettek.  A tűzhelyet nem kapcsolták ki és a rajta levő edényben lévő massza kifolyt a padlóra, amit szépen meggyújtott.
Közben a rendőrök előkerítették az üzem vezetőnőjét is.

Ez a történet úgy lehetne kerek, hogy a cukrászüzem vezetője megköszöni nekünk, hogy értesítettük a tűzoltókat és nem hagytuk az üzemet teljesen leégni.
Nem így történt.
Az üzemvezető soha nem tudta volna meg, hogy ki mentette meg a munkahelyét, ha ennek érdekében nem teszünk néhány lépést.
Azt még nem mondtam, hogy ebből a cukrász üzemből szoktunk a hangosbemondóval hozatni nappalos szolgálatunkban finom süteményeket.

Az eset utáni nappalos szolgálatunkban, mielőtt a hangosbemondót átküldtük süteményért, a lelkére kötöttük, hogy az üzemvezetővel okvetlenül beszéljen és mondja el neki, amit ő, valószínű nem tud, hogy mi mentettük meg a cukrászüzemet a tűztől.

Vártuk a fejleményeket.
A siker azt bizonyította, hogy "néma gyereknek....". 
A vezetőnő tényleg nem tudta, pedig a rendőrnek bemutatkoztam, de nem adta tovább.
A lényeg az, hogy a hangosbemondó kislány hatalmas csomaggal érkezett vissza, ami tele volt finomabbnál finomabb süteménnyel.
És persze, nem kellett érte fizetni.
Jó tett helyébe,  nagyon sok süteményt ettünk.
 

A személyszállítási vezetői beosztásomnak a Körzeti Üzemfőnökség kialakítása vetett véget.
Pedig nagyon jól éreztem magamat.  Végre főnök lehettem a magam területén, a személyszállításnál.
Nagyon sok jó dolog történt velem.  Sok, addig ismeretlen ember lett nagyon jó ismerősöm az egész vasút területén,  sőt még a vasúton kívül is.
Rengeteg iskolával alakult ki jó kapcsolatom.
A megyei és városi Tanács munkatársaival is naprakész kapcsolatot tartottam.
A vasúton belül a Vezérigazgatóságon és a budapesti igazgatóságon a személyszállítással foglalkozókkal naponta tartottam a kapcsolatot.
Mivel, Győr város három vasút igazgatóság találkozási pontja is,  nevezetesen a budapesti,  a szombathelyi és a GySEV igazgatóság vonalai itt találkoznak, mindhárom igazgatóság személyszállítási vezetőivel együtt kellett tevékenykednem.
Különvonatokhoz legtöbbször a szombathelyi igazgatóság segített ki vasúti kocsikkal.
A nosztalgiavonatokat leginkább a  GySEV  szervezte.
Velük különösen jó volt a kapcsolatom, egészen addig, amíg egy rajtam kívülálló ok ezt meg nem szakította.
Negyedévenként a GySEV igazgatóság nem feledkezett meg rólam sohasem amikor a prémiumot osztotta.
Egy alkalommal, amikor esedékes volt ez a prémium, meglepődve tapasztaltam, hogy  kimaradtam belőle.
Nem hagytam szó nélkül.  Felhívtam a soproni kollégát, hogy tájékoztasson erről  "katasztrófa helyzetről".
Még jobban meglepődtem amikor elém tárta, hogy azért maradtam ki a jutalomból, mert  nem jól szerveztem meg egy győri személyszállítási értekezletet.
Kezdett a dolog érdekelni.  Miről van szó?
Kiderült, hogy akkor történt az eset, amikor én a  rendes szabadságomat töltöttem, ha nem is pihenéssel, de a jobban fizető málnaszedéssel, körülbelül egy hónapon keresztül.
Ezalatt az idő alatt írtak nekem egy levelet, hogy ekkor és ekkor személyszállítási értekezletet tartanak Győrben.  Engem bíztak meg ennek a megszervezésével.
Igen ám, de a levelet nem hozták utánam a málnásba, sőt még csak nem is üzent senki, hogy valamilyen teendőm lenne.
A főnök ugyan elolvasta a levelet és megbízta egyik szakszervezetis  "félvezetőt", hogy intézkedjen.
Az illető nem tudta, hogyan is kellene intézkedni, ezért nem is tett semmit. 
Nem értesítette az illetékeseket, ahogy ez elvárható lett volna.
Amikor a  GySEV  képviselői megjelentek, kiderült, hogy nincs senki, akivel értekezhetnének, de még hely sincs, ahol leülhetnének.
Dolgavégezetlenül és bosszúsan utaztak haza.
Később olvastam a főnökünknek írt levelet az esetről, miszerint a győri személyszállítási vezető nem szervezte meg az értekezletet, emiatt az sikertelen volt. Helyettem egy szakszervezeti megbízott várta őket, aki nem tudott intézkedni.
Persze a soproniak mit sem tudtak arról, hogy én szabadságon voltam.
Azt hitték én mulasztottam el az intézkedést.  Ezért nem jutalmaztak.
Magam részéről azt hiszem, hogy jogosan estem neki a főnökömnek, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe  hozott engem.  Persze, nem ismerte el.
A Soproniaknál pedig hiába mentegetőztem, az nem segített rajtam.

Ez volt az egyik oka, hogy nem akartam tovább ennek a főnöknek a jobbkeze lenni.
Történt még egy  "apróság", amit a mai napig nem tisztáztam a főnökömmel,  és most már bizonnyal nem is fogok  -  ezen a világon.
Az én feladatom volt, hogy az ügyeletes beosztást elkészítsem. Előzetesen az érdekeltekkel egyeztettem, hogy kinek melyik időpont felel meg.  Legszívesebben persze senkinek nem tetszett egyik időpont sem.  Mert a délelőtti ügyeleti beosztás lehetetlenné tette, hogy a munkáját végezze.  A délutáni ügyeleti beosztás pedig a szabad idejét vette el.  De mindig meg tudtam egyezni mindenkivel.  A következő heti ügyeletes beosztást  péntek reggelre le szoktam gépelni és beadni a főnöknek, hogy írja alá.  Ez 10-11 óra körül megtörtént általában és ki is tudtam függeszteni, hogy mindenki lássa, mikor ki lesz az ügyeletes.
Most is így tettem.  Leírtam az ügyeletet és beadtam a főnöknek.  10 óra körül érdeklődtem, alá van-e írva.
A főnök azzal fogadott, hogy :  Ápám, nem írtam alá!    Kérdeztem az okát.
Nem mondta meg, csak azt hajtogatta, hogy nem írja alá.
Mi lehet a makacsság oka?    Átnéztem az egészet.  Saját magam gépeltem, úgy , mint máskor is  (számítógép még nem létezett).  Nem találtam benne hiányosságot.
Viszem vissza  főnökhöz, hogy írja alá.   Nem írom alá, mondta szigorúan.  De miért nem, főnököm?
Írd át, mert így nem írom alá.    Mondtam, hogy ebben egy szikirányi hibát sem találok.
Nézd át!  -  mondta és visszadobta a papírt.
Nekiestem.  Átnéztem újra, hogy kit, mikorra osztottam be.  Nem találtam kifogásolni valót.  Mindenkivel egyeztettem.  Magamat is beosztottam méghozzá két alkalomra is.
Jézus Máriám!   Csak neeeem?
De valószínű, hogy igen. 
Amikor magamat beosztottam, figyeltem arra, hogy ki lesz szolgálatban a forgalmisták közül.  A nagyszájú, káromkodós asszonnyal nem szerettem.  A folyton nyafogó kislánnyal szintén nem szívesen voltam.  De volt egy karakán kis csaj.  Ügyes, jó mozgású, helyes kislány volt.   Beírtam magamat ügyeletbe akkorra, amikor ő volt szolgálatban. 
Mi volt a hiba?
Hát az, hogy  ez a kislány elég sűrűn volt hivatalos a főnöki irodába.
Hogy miért?  Ki tudja?  Gyanúsítgatni pedig nem szabad senkit.
Hát itt hibázhattam!  Rögvest kijavítottam a beosztást, hogy ne a kislánnyal legyek.
És csodák csodája, a főnök aláírta a beosztást.
Rákérdeztem, hogy tényleg az volt az oka, hogy nem írta alá?
Persze, nem ismerte el, hogy féltékeny volt,  irigy  volt.  De biztosan így volt.

Az igazi ok,hogy nem maradtam személyszállítási vezető az   a Körzeti Üzemfőnökség megszervezése volt.
Ez miből állt?
Ez abból állt, hogy az eddigi állomásfőnök lett az Üzemfőnök. 
Maradt az irodájában.  De jött a Körzeti üzemfőnökség sleppje.  Négy KÜF helyettes.  Az egyik közülük, a forgalmi, elfoglalta az én csodálatos irodámat. Lett egy új állomásfőnök, aki kapott egy kis zugot a forgalmi mellett.  Csakúgy, mint én.  A forgalmi irodából választottak le egy lyukat, az lett az én "irodám"
És már nem voltam a főnök helyettese, hanem csak egy beosztott, aki a személyszállítással foglalkozik. 
Megmondhatom őszintén, hogy ez nekem egyáltalán nem felelt meg.
Amikor a civil ismerőseim érdeklődtek, hogy mi történik a vasúton, csak annyit mondtam, a KÜF-re célozva, hogy   "küfködünk!"
Bementem  a főnökömhöz, aki most már az üzemfőnök volt és megmondtam neki őszintén, hogy az új munkakör engem nem elégít ki, és nézhet  nagyképűnek, de az én tapasztalatom és iskolai végzettségem nem ehhez a munkakörhöz illik.
Kértem magamat vissza forgalmi szolgálattevőnek.  Ott legalább a magam ura vagyok, amit intézkedek azért én vagyok felelős.
  Ráadásul sokkal többet keresek, mint nappalos beosztásban.
Nem gördített akadályt.
Így a következő hónap elején már visszatértem az irányító toronyba, ahol nagyon jól éreztem magam.
Nem sokáig tartott ez az állapot sem.  De ezt legközelebb mesélem el.



 

Nagyon hasznos dolog volt, hogy a vasutas arcképes igazolvánnyal rendelkezők  az ország nagyobb vasútállomásain kedvezményesen vehettek igénybe úgynevezett vendég szobát.
Hasznos volt, mert ha a vasutas család kirándult valahova, nem kellett drága szállodába költözni, hanem  legalább két-három héttel az időpont előtt be kellett jelentkezni az állomási vendégszobába, ahol előjegyezték és az odaérkezéskor csak el kellett foglalni a szobát.

Hasznos volt azért is, mert  - ha hiszitek ha nem  -  egy személynek egy éjszakára  3 (három) forintot kellett fizetni.
Ez persze már régebben volt, mert az árak itt is emelkedtek, de annyit soha nem kellett fizetni, mint egy szállodában.
Én a magam részéről kihasználtam ezt a lehetőséget.
Mást ne mondjak,  Győrből elmenni a Debreceni Virágkarneválra nagyon fárasztó lett volna,  vagy nagyon drága, ha nincs vendégszoba.
Megjegyzem, hogy rengetegen pályáztak erre a lehetőségre, és ha valaki nem jelentkezett időben, akkor lefoglalták előle a szobákat.
Amikor Szegedre jártam a Főiskolára, ami havonta 3 napos ott tartózkodást vett igénybe,  vendégszoba nélkül nagyon sokba került volna.
Külön kimutatás készült arról, hogy melyik állomáson hány szoba, hány ágy áll rendelkezésre, és az is le volt írva, hol, mennyibe kerül a szoba igénybevétele.

Sokat jártunk kirándulni, a Mátrába, a Mecsekbe,  a Bakonyba családostól.
Porva-Cseszneken, bár nem volt sok férőhely, de kifejezetten családoknak volt kialakítva vendégszoba az állomásépületben.
Alapesetben maximum 3 éjszakát lehetett igényelni, de rendkívüli esetben, mondhatnám úgy is, hogy egy kis protekcióval egy hetet is el lehetett tölteni egy helyen.

Győr állomáson is voltak vendégszobák.
Az állomásépület második emeletén 8 szoba is volt két, három négyágyasak.
A bejelentkezést  eleinte a forgalmi szolgálattevők intézték a személypályaudvaron.
Sőt a szobák igénybevétele előtt a szobák árát is a forgalmista szedte be.
Később ezt a főnök a saját hatáskörébe vonta, úgy, hogy a titkárnőjénél lehetett bejelentkezni.   Csak nappal,  munka időben.

Az idő múlásával a vendégszobák száma rohamosan csökkent.
Ezt több tényező is befolyásolta.
A főnöknek jogában állt, hogy a szobákat  -  átmenetileg,  egy-két évre is  - kiadja  lakás céljára.   Főleg amikor ő lett a MÁVDAC sportegyesület elnöke, a focisták akiket messzebbről igazoltak, családostól laktak, hosszabb rövidebb ideig, a vendégszobában.

A vendégszobák felügyeletét, takarítását négy hölgy végezte váltott műszakban.
Érdekesség   -  mintha kiválogatták volna őket  -  a négyből hárman valamikor apácák voltak.
Mit jelent ez?
Azt, hogy szigorúan ügyeltek arra, hogy a családon kívül egy szobában csak egyneműek legyenek. 
Nem egyszer jött panaszkodni a "vendégszobás" hölgy, hogy egy férfi be akar menni a másik szobában "lakó"  nőhöz.
Fel mentem igazságot tenni.   Kiderült, hogy főnök tudott róluk.  Egy igazgatósági dolgozó és a menyasszonya volt a renitenskedő,  csak nem nem, jelentkezhettek be egy szobába, mert még papíron nem tudták igazolni az összetartozásukat.

Egy érdekes esetünk volt a vendégszobával.
Valahonnan a Nyírségből érkezett egy középkorú nő, a kislányával és az ügyeletes tiszttől kért vendégszobát:
Az ügyeletes megállapította, hogy van arcképes igazolványa, van üres szoba is, beengedte őket az egyik szobába.
Mi ebben az érdekes?  Hát az, hogy három évig nem lehetett őket a szobából kitelepíteni.
Kiderült, hogy a nő elvált. A férje után járt neki az arcképes igazolvány  -  a válásig.
Kiderült, hogy azért jött Győrbe, hogy munkát és lakást keressen.
Lakást talált.  Később aztán munkát is.
Az is kiderült, hogy azon a kislányon kívül, akivel bejelentkezett, van még neki három.
Itt éltek az állomáson a második emeleten.
Nem lehetett őket kitenni.  Pedig a főnök mindent elkövetett.  Számolatlanul küldte nekik a szigorúbbnál szigorúbb felszólításokat.  Nem mentek ki.  Sőt!
A helyettes főnök úgy próbálta a családot távozásra bírni, hogy lekapcsoltatta náluk az áramot.
Elképzelhetik, hogy mit kapott érte.  A nő elment a városi pártbizottságra.
Elpanaszolta, hogy bántak vele és a gyermekeivel.  Nekik adtak igazat.
Három év is eltelt, mire a városi tanácstól kaptak egy tanácsi lakást.

Jelenleg Győrben nincs vendégszoba.  Pedig úgy nézett ki, hogy szaporodni fog a szobaszám, mert a vasút megvette a lebontásra ítélt  "Vízügyi" épületet, ebből lett a Szárnyaskerék szálloda.
Eleinte voltak benne vendégszobák.
Később ahogy a vasutat szétszabdalták az illetékesek, úgy szűntek meg a vendégszobák is, mert kellett a sok új főnöknek és a sleppjének az új iroda.
A napokban körültelefonáltam a Dunántúli állomásokat  (valószínű azonban, hogy országosan ez a helyzet),  kiderült, hogy a Budapesti Igazgatóság területén nem ismernek olyan állomást, ahol még van vendégszoba.  A Szombathelyi Igazgatóságnál még akad egy-két helyen.
Volt olyan főnök, aki   (megígértette velem, hogy nem írom ki az állomását)  azt mondta, hogy azért van olyan szobája, amit ha szépen kérek ki tud nekem  (persze másnak is ) adni.
Van még néhány állomásukon vendégszoba, szigorúan a főnök hatáskörében, ahova  még mehetnek a vasutasok, sőt a civilek is.
Kérdeztem, hogy ugyan mennyit kell jelenleg fizetni?
Megtudtam, hogy a vasutasok 1600 + 360 forintért, a civilek ezerrel többért kapnak személyenként és éjszakánként vendégszobát.
Mostanában nem kirándulok messzebbre, így nem tudom, hogy például Szegeden kapnék -e vendégszobát?
 

A vasúti utasítások előírásai szerint az idegen személyek részére meg nem nyitott helyiségekben és vasúti területeken,  az ott szolgálatot teljesítőkön kívül, csak külön igazolással tartózkodhatnak,  idegenek.
Magyarul,  ha szolgálatban vagyok valamelyik szolgálati helyen, akkor a feleségem nem látogathat meg, mert nincs neki megfelelő,  külön igazolása.
Ezek szerint idegennek minősül.  Ha nem is vadidegennek.
Na most próbáljam ezt neki megmagyarázni,.
Volt egy idős kollégám   -  ők még szigorúan vették az előírásokat  -  akinek a felesége a nappali szolgálatokban hozta az urának az ebédet.
Az öreg bakter az állomás vége felé levő váltókezelői őrhelyen volt szolgálatban.
A felesége ezen a helyen még soha nem járt.  Az öreg nem engedte oda.
Az volt az ebédhozás szabálya, hogy a feleség, amikor hozta az ebédet,  beszólt a forgalmi irodába, hogy hozza a János bácsi ebédjét.  A forgalmista kitelefonált János bácsinak, aki  fogta magát és a forgalmista engedélyével persze, beszaladt az asszony elé, átvette az ebédet és már ment is vissza.

Az én első váltókezelőm számtalanszor elmesélte, hogy járt annak idején a Bebrits Lajos nevezetű vasúti miniszterrel, aki  éjszakai ellenőrzést tartott a birodalmában,  - mint a Mátyás király  -  inkognitóban .
Neki persze volt külön engedélye, amit, ha felmutat ilyen esetekben, akkor az ellenőrzötteknek úgynevezett "jelentkezési kötelezettséget" ír elő az Utasítás.
Az én bakterom elmondása szerint (akit a háta mögött a kollégák századosnak neveztek, miszerint csak minden századik szavát lehet elhinni) ő volt szolgálatban, amikor megjelent egy alacsony úriember és azt állította, hogy ő a miniszter.
Imre bácsi,  mert így hívták az öreget, ahogy a nagy könyvben meg van írva, mondta neki, hogy azt mondhatja bárki, mutassa a felügyeleti hatóságot bizonyító igazolványát.
A miniszter, Imre bácsi szerint, nem tudott ilyet felmutatni, ezért az öreg, nagyon udvariasan,  elzavarta a fenébe.
Az eset úgy folytatódott, hangsúlyozom, hogy az öreg szerint, hogy két hét múlva kapott egy fehér borítékot a Minisztériumból. Az állt benne, hogy ekkor és ekkor jelentkezzen a miniszternél.
Meg volt az öreg ijedve, hogy ezek szerint, mégis a miniszter volt, akit elűzött a munkahelyéről.
És tényleg, ahogy belépett az Irodába, az elkergetett ember állt vele szemben.
Az öreg alig kapott levegőt izgalmában.
De a dolog jól alakult, mert a miniszter megdicsérte az éber szolgálatellátásért és még pénzjutalomban is részesítette.
Ezt az öreg annyiszor elmesélte, hogy már volt aki elhitte.   Ő maga, biztosan.

Nem tudom, hogy mennyi igaz az öreg meséjéből, de azt tapasztaltam én is, hogy nagy mesemondó.   Például ő már 1958-ban  színes televízión nézte a labdarúgó VB-t.
Én persze csak akkor álltam össze vele vitatkozni, ha  azt akartam, hogy tegyen rá még egy lapáttal.

Az idegen személyeket én már nem vettem ennyire szigorúan.
A Baromfi feldolgózóval szemközt levő szolgálati helyen voltam térfelvigyázó.
Az üzemben dolgozó hölgyek némelyike úgy közlekedett a munkahelyére, hogy előtte megkért, engedjem át a vágányokon, amit én legtöbbször meg is tettem, sőt volt olyan akit udvariasan át is kísértem.
A délutáni műszak után,  este tíz óra után, visszafelé is ezen az úton közlekedtek.
Nemcsak azért voltunk velük udvariasak, mert mindenkivel azok voltunk, hanem az is közrejátszott, hogy tőlük hordtunk ebédet.  El lehet képzelni azt a csibeaprólék levest, amit időnként kaptunk tőlük.  Nem látszott a leves az apróléktól.
Egy fiatal hölgy annyira megkedvelt, hogy az esti hazatéréskor, rendszeresen feljött hozzám elbeszélgetni, mielőtt hazament volna.
Meg kell mondanom, hogy soha nem kértem tőle az igazolványát.
Sőt egy alkalommal, amikor a hölgy ott tartózkodott, éjszakai ellenőrzést tartott az állomásfőnök helyettes. Olyan váratlanul érkezett, hogy a hölgyet már nem tudtam kimenekíteni.
De nem volt probléma.  A főnök, aki egyébként szigorú ember volt,  köszönt, hogy "kezét csókolom", és az ellenőrzés befejezése után is elköszönt. Nem kérdezte, ki az, aki még rajta kívül engem ellenőriz.   Bár gondolhatta.

Érdekesebb eset volt személyszállítási vezető koromban.
Reggel a főnök azzal fogadott, amikor mentem a munkahelyemre, hogy nagy ramazúri volt itt az éjjel.
Az történt, hogy éjfél felé a forgalmi irodába, ahol két kislány teljesített szolgálatot, betért egy úriember.  A kislányok kérdezték tőle, hogy mit óhajt.
Tudni kell, hogy a forgalmi irodába bárki bemehetett, de dolga végeztével távozni kellett.
Mondta az úriember, hogy ő Pulai Árpád.
Mondta a kislány, hogy na és, mit parancsol?
Az úr, mondta, hogy ő nem parancsol, de ő Pulai Árpád.
Idáig rendben van,  így a kislány, de mit óhajt?
Az úriember még mindig udvariasan kiegészítette az eddigieket:  Pulai Árpád vagyok, a közlekedési miniszter.
Szoktam mondani, hogy a nők minden területen versenyre kelhetnek a férfiakkal, sok dologban jobban is el tudják végezni a feladatot, mint a férfiak,  de a pánikhelyzetet nem tudják kezelni.
Ha valami a rendszerestől eltérően fordul elő, akkor nem tudják a megfelelő megoldást választani.
Ebben a helyzetben a megfelelő magatartás az lett volna, ami elő van írva ilyen esetekre, és amit a lányok meg is tanultak, hogy a "feljebbvalónál"  jelentkezési kötelezettség van.
Ami annyiból állt volna, hogy  az úriember kilétének tisztázása után ők is bemutatkoznak és elmondják, hogy mit dolgoznak éppen.
Ehelyett csak dadogtak. Nem tudták mi a teendő. Egyikük még el is sírta magát.

A miniszterünk reggel elmesélte  a főnöknek, hogy Győrben őt nem ismerik meg a vasutasok.
Ezért kellett nekem a szőnyeg szélére állnom.
Persze ki lett volna az esetért hibás, ha nem én.
Mindenesetre nekem kellett arról gondoskodnom, hogy máskor ilyen elő ne forduljon.

Előkerestem az összes Vasutas Magazint és a létező összes vasúti "fejes"  fényképét kiszedtem és lemásoltam, melléje írva, hogy ki kicsoda.
Ezen kívül a képek mellé leírtam a "lejelentkezés"  szövegét is.
Az így összeállított tablót minden szolgálati helyen kifüggesztettem és még az oktatótisztet is megkértem, hogy a következő oktatáson foglalkozzon az esettel.

Az intézkedésnek lett is foganatja.
Mindenki azt leste, mikor jön már a Pulai.
Persze nem jött!

Illetve, majdnem.  Az történt, hogy rohan be hozzám a forgalmista, hogy menjek hamar a Nagycsarnokba, mert a kapus ott látta a Pulait.
Beöltöztem egyenruhába, hogy nehogy szó érje a ház elejét és elmentem a kapushoz.
Kérdezem tőle, hol a Pulai?
Mutatja, hogy ott a sarokban, nézegeti a szemetes edényeket.
Odanéztem és tényleg olyasmi kinézetű volt. De,  hát...a szemetest ???
Közelebb menve láttam, hogy az illető nem az én miniszterem.
Kérdezem tőle, hogy ugyan mit művel?  Van nekünk takarítószemélyzetünk, nem kell neki a szemetes edényeket nézegetni.
Elnézést kért és elmondta, hogy az a problémája, hogy nem tud szerezni egy Győr -Budapest viszonylatra szóló menetjegyet, pedig nagy szüksége lenne rá.
Otthon ugyanis azt mondta, hogy Budapestre megy, de ő egészen máshol volt, így nem tudja bizonyítani, amit állít.  Azért keresgél a szemetesekben, hátha valaki dobott el neki megfelelő menetjegyet.   De eddig még nem talált.
Javasoltam neki, hogy ha megér annyit az alibi,  inkább vásároljon ilyen menetjegyet, ne a kukában keresgéljen.