Igaz, hogy már az nagyon régen volt, de én még úgy tanultam, hogy a menetrend "vastörvény". 
Minden vasutas dolgozónak kötelessége biztosítani, hogy a vonatok menetrend szerint közlekedjenek.
Ez nemcsak szólam volt, mert a forgalmisták attól is féltek, hogy valamelyik   - főleg személyszállító  -  vonat valahogyan meg ne legyen késleltetve, mert azonnal küldték a "Hiánylatot"  és fizethetett a vétkes, ha nem tudott kellő igazolást felsorakoztatni.
Ha egy személyvonatot a Bejárati jelzőnél meg kellett állítani, a forgalmista már ideges volt, ha pedig gyorsvonattal, netán nemzetközi gyorssal történt ilyen, abba már bele is izzadt.

Persze a forgalmisták előbb-utóbb kikupálódtak, és ha megkésett egy vonat miattuk, már nem is tartották jó forgalmistának azt, aki nem tudott megfelelő, elfogadható indokot kitalálni.
Ahogy a biztosítóberendezés fejlődött, úgy gyarapodtak az okok, amik a vonatkéséseket okozhatták.
Nem működött, kiégett, zavarba esett, visszaesett  -  ezek a kifogások gyakran előfordultak,  és sokszor nem is lehetett ellenőrizni.
Egymást azért nem nagyon tudták a forgalmisták becsapni.  Ilyenkor annyit mondtak igazolásul, hogy  "i. e. b.", ami azt jelentette:  " így el b....a!"

Maga a menetrend nagyon fontos:
Nem véletlen, hogy egy-egy menetrendi időszak előkészülete már akkor elkezdődik, amikor az előző menetrend még alig lépett életbe.
Nem egyszerű összeszedni az igényeket a menetrendre vonatkozóan.
A megye érintett településeinek és a vállatok által benyújtott kérelmeket a Városi Tanácson gyűjtötték össze és továbbították a vasút felé.
Olyan menetrend még nem készült, amelyik mindenkinek megfelelt.
A munkásvonatok reggel és délután úgy közlekedtek, hogy minden vonalról két-két vonat közlekedett.
A soproni vonalon Kónytól  illetve Csornától jött Győrbe,  A veszprémi vonalon Pannonhalmától és Veszprémvarsánytól,  A celldömölki vonalon Győrszemeréről és Pápáról
külön-külön munkásvonatok közlekedtek, mert nagyon sokan jártak Győrbe dolgozni.
A szemereivel volt egy éven probléma:
A Gyömöreiek kifogásolták, hogy a munkásvonaton nincs helyük, mert mire Pápáról hozzájuk ér a vonat, addigra megtelik.
A megoldás egyszerűnek látszott.  Nem Szemeréről, hanem Gyömöréről indul az egyik munkásvonat.
Amikor a Szemereiek ezt megtudták, elárasztottak bennünket szebbnél szebb levelekkel,  nem spórolva ki belőlük  az elmarasztaló jelzőket.  Micsoda disznóság, hogy ők most nem ülhetnek be az üres vonatba, hanem a Gyömöreiek által megmaradt helyeket foglalhatják el: Ráadásul minden Gyömöreinek sem tetszett, mondván, most 10 perccel előbb ki kell  menni a vonathoz.
A vasút nem sokat morfondírozott.  Visszaállította az eredeti közlekedési rendet.
Persze most már mindenki a hülye vasutat szidta.

Néha volt is ok arra, hogy szidják.
Egyik éven olyan menetrend készült, hogy a Hegyeshalomból érkező vonat érkezési ideje  15 óra  03 perc volt,  a Celldömölkre közlekedő vonat indulási ideje pedig 15 óra 05 perc.
Ez azt jelentette, hogy nem csatlakozó vonat, nincs átszállás.
A gyakorlat az volt, hogy az utasok mégis átszálltak.  Nagyon balesetveszélyes volt, mert előfordult, hogy mire az átszállók átértek a celli vonathoz, az már mozgott.
Megírtuk a baleseti veszélyt az Igazgatóságnak.  Balesetveszélyes az átszállás.
Rövidesen megoldották.  A hegyeshalmi vonat érkezési idejét áttették 15 óra 10 percre.
Most próbáljon meg az utas átugrálni!

Menetrendváltozáskor, főleg előtte,  rengeteg dolgom volt.
Mivel a hangos bemondást nem a jelenlegi módszerrel a "Pali" végezte, hanem a hangosbemondó személyesen, meg kellett írnom a "Hangosbemondó szövegkönyvet", amiből  a hölgyek beolvasták a megfelelő szöveget.
Csak a rendkívüli szövegeket, mondták maguktól, bár az előírás az volt, hogy az ilyen szöveget a rendelkező forgalmi szolgálattevőnek kellett megszövegezni és leírni.

Egy alkalommal a főnököm kiszólt az irodájából:  Gyere be apám!   Ide nézz, milyen dicsérő levelet kaptam egy magyar tanártól, azért, hogy milyen szépen van megfogalmazva  a szövegkönyv.
Mutatta a levelet és veregette a saját vállát.  Mondom neki:  Főnök tartom oda az én vállamat is, hiszen a szövegkönyvet én állítottam össze!   Elismerte!

El kellett készítenem a vonatok felállítási rendjét, ami azt írta elő, hogy melyik vonat melyik vágányra érkezik, melyikről indul. Ezt a forgalmistákkal előzetesen egyeztetni kellett, mert ők voltak azok akiknek ezt a felállítási rendet be kellett tartani.
Persze ez olyan volt, mint a moziban:  A"műsorváltoztatás" jogát  a forgalmista fenntartotta, olyan esetekben, amikor arra szükség volt.  (például, ha az anyósa érkezett a vonattal, akkor az első vágányra járatta be, hogy ne kelljen neki lépcsőzni!  Ez persze csak vicc, ez nem volt megfelelő indok.)

A menetrendváltozás éjszakáját mindig az állomáson kellett eltöltenem, mert az új menetrendi hirdetményeket nem lehetett előző nap kihelyezni, hanem csak éjfélkor, amikor az érvénybe lépett. 
Még szerencsém, hogy akkor még volt két kapus és Információs, akik segítettek a plakátok kihelyezésében.
A forgalmi szolgálattevőnek az éjféli  (a 24.00 órai)  "Vonatforgalmi értesítés"-ben az állomási dolgozókkal közölni kellett "Elmaradóként"  az összes előző menetrendben közlekedő vonatot, és "Közlekedőként", az új menetrend valamennyi vonatát.
Ez egy pár órát igénybe vett volna, ha így történik.  Úgy rövidítettük le, hogy minden szolgálati hely megkapta az előre lesokszorosított jegyzéket és éjfélkor csak be kellett ragasztania a "Fejrovatos" naplójába.

Amikor a menetrendi átállás megtörtént, már csak fogadni kellett a reklamációkat, melyekben nem spóroltak a vasutat dicsérő jelzőkkel.
A reklamációk nagyon sokszor jogosnak minősültek.
Amit lehetett néhány hét alatt helyrehoztak megfelelő helyen.

Azért mindig akadtak nyitott kérdések.
Azt nem nagyon tudtam megmagyarázni, hogy a  Hegyeshalom Budapest között közlekedő gyorsvonatnak miért kell megállni Biatorbágyon:
Ma sem tudom.  Akkor azt rebesgették, hogy lakik ott egy képviselő, aki félévenként egyszer-egyszer vonattal utazik.    Nem hittem el.

 

Ez egy színes magyar tévéfilm címe.
1977-ben készült.
Nem fogom elmesélni a filmet.  Hogy őszinte legyek, nem is láttam.
Amit tudok róla az, hogy két gimnazista fiúról szól.
Az egyikük,  Szumi,  ki akar menni Marokkóba, hogy megkeresse az ott élő édesanyját.
A szereplők között található Kállay Ilona, Őze Lajos, Pásztor Erzsi.
A két fiút alakító színészre nem emlékszem.

Mi közöm van a filmhez?
Amikor készült személyszállítási vezető voltam Győrben.
Egyik nap,  a főnököm valahol máshol volt,  felkeresett néhány úriember, akik elmondták, hogy valamelyik film-studiótól vannak és  a fenti című film forgatásához kérnek tőlem segítséget.
Elmondták röviden, hogy miről van szó.
A győri jelenet úgy játszódott le a forgatókönyv szerint, hogy a Győrbe érkező Wiener Walzer gyorsvonatot rendőrök várják.
A vonatról leszedik a külföldre "utazni szándékozó"  fiút.  Valószínű ez volt Szumi.
A fiút átviszik az éppen indulni készülő budapesti gyorsra, és hazaviszik.
A győri jelenetben ennyi történik.

Mit kellett nekem ehhez elintéznem?
A Wiener Walzer nemzetközi gyorsvonat érkezése Győr állomásra, menetrend szerint 
17 óra 10 perckor volt.
A pesti gyors Győrből, szintén menetrend szerint 17 óra 05 perckor indult volna.
A menetrend szerint tehát ez a jelenet nem jöhetett volna össze.   Nélkülem!
Meg lehetett volna oldani úgy, hogy a Wiener  amikor beér,  ha késik , ha nem, megvárjuk amíg a fiút átviszik a másik vonatra, ami legfeljebb késve fog elindulni.

Ebben az esetben nekem nem sok intézkedni valóm lett volna.   De...!
Nem úgy megy az!  Ha a 17 óra 05-ös vonat késve indul. nem lett volna helye egy másik vonatnak, ami a Győri "Felállítási rend"  szerint 17 óra 10-kor ugyanarra a vágányra kívánt érkezni.  Ha azt is megkésleltetem, akkor a késés  -  mai szóhasználattal  -  "begyűrűzik".
Vagyis a többi vonat késéssel történő közlekedést vonja maga után.

Itt jöttem én.Felhívtam a Keleti mozdonyfelvigyázót és megkérdeztem, hogy a filmezés napján ki lesz a Wiener mozdonyvezetője.  Ezt a vonatot keletis (Budapest Keleti honállomású) mozdonyvezetők továbbították, akiket ugyanúgy ismertem, mint a Győrieket, mert naponta találkoztam velük.
Amikor megtudtam ki lesz, megörültem, mert egy belevaló srác volt, aki nagyon szeretett a mozdonyon.  Élvezte a sebességet, néha még a megengedett mértéken túl is, ami miatt néha 2-3 hónapot büntetésből a "műhelyben" kellett töltenie.
(Ez azért volt rossz, mert kevesebbet tudott keresni).
Nem sokára találkoztam is vele és elmondtam miről van szó, és hogy mi az én elképzelésem.
Az én elképzelésem az volt, hogy a Wiener jól összeszedi magát és mivel Keletitől Győrig menetrend szerint nem áll meg sehol, amit egy ügyes mozdonyvezető ki tud használni úgy, hogy Győr állomásra akár 10 perccel előbb is beérkezik, mint az előírás.
Ez nem szabálytalan, mert útközben nem marad le senki egyik állomáson sem.

A mínusz tíz percet úgy tudja összehozni, hogy a megengedett 120 km/óra helyett
121-2 km/ órával hajt   -  persze, ha mindenhol  "zöld utat"  kap.
Ezt a minimális sebesség túllépést a sebességmérő szalag sem nagyon jelzi.
Vagy, ha jelzi is, még nem büntetik meg érte.
Bencsik Jancsi,  ez volt a mozdonyvezető neve, vállalta a megbízatást.
Azt mondta ha kell negyedórával előbb is beér.
Mondtam neki, hogy azért túlzásba ne vigye.

Elérkezett a felvétel napja.
Az egész stáb itt izgult a második és harmadik vágány közötti peronon.
A másodikra érkezett a Wiener, a harmadikról indult a gyors.
Én is ott sündörögtem körülöttük és izgultam, hogy sikerülni fog-e az elképzelésem.
Sikerült.
Az én Jancsi barátom 17 órakor megállt a második vágányon a Wienerrel, 10 perccel korábban a menetrend szerintinél.
A szereplők megrohanták a vonatot, leszedték a külföldre készülő fiút és vezették át a másik vonathoz, amire feltuszkolták.
Olyan gyorsan történt minden, hogy még várakozni is kellett a felvétellel, mert a gyorsvonatot azért nem akartam előbb elindíttatni, mint amikor időszerű volt.

A filmesek meg voltak elégedve a "rendezésemmel".
Meglepetésemre a sikerélményen kívül még négyezer forint közreműködési díjat is elkönyvelhettem magamnak.
A filmen azért a rendező neve mellé (Várkonyi Gábor) nem írták oda, hogy segédrendező pedig én vagyok.
Nem úgy mint a győri Revita tévések, akiket a Tanműhely megnyitásáról készülő filmjüknél végigkísértem az állomáson egy tolató mozdonnyal.
Amikor a filmet megnéztük, meglepődve tapasztaltam, hogy műszaki szakértőként az én nevemet is felírták a stáblistára.


 

Akinek kapcsolata van a vasúttal, annak nem mondok újdonságot azzal, hogy mióta  a vonatokra  lehet  helyjegyet  váltani, mindig is akadtak problémák.

Kezdetben,  (mármint a MÁV-nál volt ez kezdet),  amikor bevezették a helyjegyváltás lehetőségét nagyon sokan úgy vélték, hogy ezzel megszűnt a vonatokon a zsúfoltság, hogy  nem kell állva utazni egy  Győr – Budapest úton.,  nem kell ülőhelyet keresgélni, hatalmas csomagokkal végigsétálni a vonaton,  néha az egész családdal, beleértve a gyerekeket és a nagymamát is esetenként.

De ahogy a puding próbája az evés,  úgy a helyjegy rendszernek is a gyakorlati  alkalmazás volt a vizsga.
Győrben voltam személyszállítási vezető és a beosztásomból adódóan a helyjegyekkel kapcsolatos panaszok, problémák  nálam csapódtak le.

Alaposan utána kellett járnom, hogy milyen szabályok alapján adja a vasút a helyjegyeket. 
Milyen választási lehetősége van az utasnak?
Mit kérhet, amit az utazása során a vasút biztosítani tud?

Az utasnak legelőször azt kellett eldönteni, hogy melyik vonattal kíván utazni (esetleg még azt is hogy honnan – hova.)
A legtöbb utas a vonat indulási idejét vette kiindulási alapnak.
A 10 óra 30 perckor induló vonatra kéri a jegyet illetve a helyjegyet.
A pénztárosok sokszor panaszkodtak, hogy nekik meg kell tanulni az egész menetrendet, ha nem a vonat nevét mondja az utas.  Ilyenkor elő kellett vennie a menetrendjét és megnézni, hogy melyik is az a vonat amelyik  10 óra 30 perckor indul.
Idővel persze megtanulta, mert annyiszor találkozott vele, hogy még akkor is megjegyezte, ha nem akarta.

Az utasok másik csoportja, amelyik felkészültebb volt az utazásra,  a helyjegyet konkrétan a vonat nevének bemondásával kérte.
Akkor még nem volt nagyon sok helyjegyes vonat.   Ciklámen vagy Lővér, a belföldi vonatoknál.  A nemzetközi vonatoknál is  meg lehetett találni a vonat nevét egy kis körültekintéssel. 

A következőkben azt kellett eldönteni,  illetve már el is volt döntve, amikor a vonatjegyet megváltotta az utas, hogy melyik osztályon fog utazni.
Ha nem együtt váltotta a menetjegyet és a helyjegyet, a pénztáros kérhette az érvényes menetjegyet is.
A párnás illetve az első osztályú, kocsikból általában egy vonatban egy, maximum kettő volt továbbítva.
Azt, hogy melyik vonattal hány párnás kocsit kell közlekedtetni, az úgynevezett  SZVÖR írta elő  (ez a SZemély szállító Vonatok Összeállítási Rendje utasítás volt,  illetve még van is).

A helyjegyes vonatoknál az volt a SZVÖR-ben, hogy a párnás kocsi (a fiataloknak elárulom, hogy az első osztályú kocsit hívták így) a vonat közepén legyen  körülbelül.  Konkrétabban  és a kocsi számozása szerint  is, a második kocsi.
Közlekedési útvonalanként a párnás kocsik kocsi-száma  42-es, 52-es illetve a 62-es volt.
(Az volt a magyarázat a kocsi elhelyezkedésére a vonatban, hogy a párnással utazók ne rohangáljanak az egész vonat mellett végig, hanem minél előbb rátaláljanak a kocsijukra.)

A következő, de egyáltalán nem utolsó szempont volt, amit manapság már kiszűrtek a lehetőségek közül, hogy dohányzó vagy nem dohányzó fülkében kívánt utazni az illető.

A helyjegyes vonatokon ma már dohányzó szakasz, fülke nincs, sokak legnagyobb örömére.
Akkor még lehetett választani. A dohányzó fülkék az 50-estől, később a 60-astól felfelé kezdődtek.
Nem régen hallottam, hogy 2012 január egytől egyetlen vonaton sem szabad dohányozni.
A másodosztályú kocsikon általában 10,  az első osztályúakon 9 szakasz vagy fülke volt. 

Mit lehetett még kérni?
Kérni lehetett a helyjegyet ablak mellé vagy ajtó mellé, vagy éppenséggel középre, a kettő közé.
Az ablak melletti ülések száma  5-re illetve 6-ra végződött, az ajtó mellettieké 1-re vagy 2-re.
A párnás kocsikon a középső ülések  a 3-ra  illetve a 4-re végződőek, másodosztályú kocsikban, mivel ezekben egy fülkében 8 ülés volt, a 7-es és 8-as végződésűek is voltak.

Mit lehetett volna még biztosítani?
Van aki nem szeret menetiránynak háttal ülni.
Ezt a MÁV nem tudta szabályozni.  Egyrészt a pénztáros nem tudhatta, hogy melyik személykocsi hogyan áll,  a  páros ülések vannak menetiránnyal szemben vagy a páratlanok, másrészt az úgynevezett „Y” vonatok útközben menetirányt változtattak.  Például bejött a vonat Szombathelyről Győrbe és Budapest felé a menetirány már megfordult.  (Jól néztünk volna ki, ha Győrben a kocsikat emiatt meg kellet volna forgatni). 

Én személy szerint azt is szoktam kérni a pénztárostól, hogy csinos nő mellé kérem a helyjegyemet.
Csak nevetett rajtam és azt vettem észre a vonaton, hogy egy öregasszony ül mellettem.
( Arra gyanakodtam, hogy megjegyezte az ülőhelyem számát és a mellettem levő ülésre célirányosan  adta ki a helyjegyet, hogy tudjak örülni valaminek.)

A helyjegyekkel kapcsolatban beérkező panaszoknak se szeri, se száma nem volt.
Sokan hallottak már olyat, hogy egy ülőhelyre három helyjegyet is eladott a vasút.

Ha elő is fordult ilyen, nem olyan gyakran, mint amennyiszer ezt emlegették.
A helyjegyek nyilvántartása   -  még a kezdetekben  -  úgy volt, hogy pl. a Sopron –Budapest között közlekedő helyjegyes vonatra kapott bizonyos mennyiségű kontingenst Sopron,  valamennyit Tatabánya állomás. 
Amikor a vonat Sopronból elindult,  nekik táviratilag jelenteni kellett Győrbe, hogy maradt-e eladatlan helyjegy.  A távirattal az értesítő rohant a pénztárba, illetve a Győri Helyjegyközpontba, ahol intézkedtek, hogy szükség esetén azokat a helyeket is eladják.
A Győrből történő indulás után Tatabánya is ilyen módon tudta meg, hogy adhat-e még helyjegyet a vonatra.

Ha előfordult,  és tényleg előfordult, hogy egy helyre három jegyet is eladtak, az az állomások közötti helytelen információból fakadt.  Nem is egy, hanem több ember hibája okozta az ilyen malőrt.   Sopron nem jelentette, hogy már a helyjegy elkelt,  erre Győrben még egyszer eladták, ha Győr sem jelentette tovább, akkor sajnos még egyszer eladhatták.
Vagy a pénztárosok nem tájékoztatták egymást megfelelően.  (Én az 56-ost már eladtam, nehogy még egyszer eladd!).

Sajnos ilyenkor a jegyvizsgálóra hárul elsősorban az utas haragja, hiszen a vonaton ő képviseli a MÁV-ot,  ő a házigazda, ahogy én tanítottam velük a tanfolyamokon.
Nem áll jogomban, hogy leszóljam a mostani jegyvizsgálók képzését, de akarva akaratlanul eszembe jut, hogy  az  „én időmben”  (hogy haragszanak erre a mai fiatalok) a jegyvizsgálónak úgy kellett viselkedni, mint a házigazdának a vendégekkel (ezek az utasok).

Nagy állomások előtt végig ment a vonaton, bemondta milyen állomás következik, mennyit tartózkodik a vonat, merre felé van csatlakozása a vonatnak.
Az első aki leszáll a vonatról az a jegyvizsgáló, aki segíti az utasokat (pláne a mostani
meredek, magas lépcsőkön),  nemcsak a fiatal nőket, hanem az időseket is.
Mostanság ha utazok, a jegyvizsgálók már elkerülnek, mert  furcsa dolgokat kérdezek tőlük.

Például, hogy miért állt le a fűtés,  mért álltunk  25 percet az előbb, miért megyünk ilyen lassan?     
Kegyetlen kérdések,  én tudom jól, mert a jegyvizsgáló nem tud semmiről. Nem tud a mozdonyvezetővel értekezni  (vagy tudna, csak nem akar), aki többet tudna mondani.
Régi vágyam, hogy, mint a repülőgépen a pilóta , a vonaton is a mozdonyvezető  tudná értesíteni az utasokat a késésekről, vagy a rendkívüli eseményekről:

„Elnézést kérek utasainktól, sajnos elütöttünk egy embert, ami azt jelenti, hogy kb. két órán át, a helyszínelésig, itt fogunk várakozni!”

Nem mondom, hogy a jegyvizsgáló ilyenkor szolgáljon fel teát az utasoknak, de ha tájékoztatja őket a várakozás okáról, nem lennének türelmetlenek, urambocsá, idegesek.

Nemrégen olvastam egy blogban, hogy egy házaspár váltott helyjegyet a 93 és 98-as ülőhelyre és kiderült   -  azonkívül, hogy szerintük már valaki ült azon a helyen  -,  hogy az ülőhelyük nem is egy fülkében volt.
Ez mese.   Ilyet csak kitalálni lehet.  A fülkék  10-estől  a  90-esig  (másodosztályú kocsiban a 100-asig) vannak számozva. 

Jelenleg az ülőhelyek számozása nem ilyen egyértelmű.  Minél több fajta kocsit továbbítanak a vonatokban, annál több szabály kellene az ülőhelyszámozásra.
Most ha odamegyek a pénztárhoz és kérek egy helyjegyet  első osztályra, ablak mellé, akkor a pénztáros az adatokat beüti a gépbe és a gép eldönti, hogy ilyen szabad ülés van-e.
Még leellenőrizni sem mindig tudom, hogy azt kaptam-e amit kértem, mert  vannak olyan kocsik, amelyek nem fülkések,  az ülések ketté vannak osztva.
Az ablak melletti ülés lehet 5-ös és 1-es végződésű is. 
Ezt a pénztáros nem látja, csak a gép,  és ki is adja a helyjegyet. 

Fel mentem annak idején egyszer a Budapesti Helyjegyközpontba, megnézni hogyan néznek ki azok a gépek, amelyekkel a nemzetközi vonatokra lehet helyjegyet kérni.
Győrben is csak rajtuk keresztül lehetett ilyet intézni.
Akkor a Helyjegyközpont a Keleti pályaudvaron volt.
Nagyon aranyos volt a központ vezetője, egy fiatal, csinos nő.  Végig vezetett a gépek mellett, elmagyarázva, hogy melyik mit tud.
Éppen az egyik gépet szemlélgettem, amikor furcsa szitkozódást hallottam egyik gép háta mögül:    „Ez a rohadt, kurva Walter!.......”   -  ilyen kedves szavakat hallottam.

Ránéztem a kísérőmre, hogy mi volt ez?   Talán még itt is ismernek engem?

Nagyot nevetett és a többi  hölgy is csatlakozott hozzá a kacagással, amikor elmondták, hogy szó sincs az én méltatásomról.
Az egyik helyjegylekérő gép neve „Walter”,  ő  volt aki  rakoncátlankodott.
Megnyugodtam.

Sok mindennel foglalkoztam fiatalabb koromban, ami általában a hobby fogalomhoz tartozik.
Kezdődött talán a cigaretta gyűjtéssel, amit először az 56-os forradalom idején kezdtem el.
Az öreg portásunk az Intézetben hozott valahonnan, már akkor is réginek számító, Mirjam és Levente cigarettát.
Megkínált bennünket, gyerekeket  -  akkor már megengedték a cigarettázást, mert előtte a "bagósok" felgyújtották a pincét.
Ezekkel kezdtem el szálanként gyűjteni.
Később egész dobozzal gyűjtöttem.  Már annyi összegyűlt, hogy kiállításokon is mutogattam.
Körülbelül 900, különböző fajta egész doboz (megbontatlanul) cigarettám is volt.
Sajnos a lakásban a társam nem tűrte meg, még becsomagolva sem, így levittem a közös tárolóba, ahol a házbeli gyerekek rátaláltak, kibontogatták és szétszórták.

Gyűjtöttem gyufa-címkét, de még papírszalvétát is, de nem magamnak, hanem mindig annak a kislánynak, akivel éppen jártam,  és gyűjtötte ezeket.
Magam nem gyűjtöttem mást csak a cigarettát, még akkor is amikor nem dohányoztam.

Az, hogy bélyeget gyűjtsek soha nem jutott eszembe.
Talán azért, mert nem értettem hozzá.
Nem tudtam mi az érték a bélyegekben.
Láttam egyik másik barátomnál a bélyegalbumot.  Meg is dicsértem, hogy milyen szépek a bélyegek, de azt sem tudtam mi az hogy sor vagy blokk, amit a bélyeggyűjtők emlegettek.

Azon is csak nevettem és jó viccnek tartottam, hogy valaki azzal a trükkel csalja fel a kislányt magához, hogy meg akarja mutatni a bélyeggyűjteményét.
Olyannal nem vicceltek, hogy gyere nézd meg a cigaretta gyűjteményemet.
Sok vasutassal találkoztam, akik gyűjtötték a bélyeget.
Az egyik raktárnokunk, S. Jani bácsi, időnként végigjárta ezeket a gyűjtőket és szedte össze a pénzt, hogy majd hozza a legújabban megjelenő sort és blokkot a városi bélyeggyűjtő körből, ahova ő is tartozott.
Tőlem is kérdezte néha, hogy nem akarok-e bélyeget gyűjteni?
Nem akartam.

Sokszor találkoztam viszont, olyan megrögzött gyűjtőkkel, akik az új bélyegek megjelenésekor, már éjfélkor ott álltak a Posta előtt és várták a reggeli nyitást.
Amikor mi fél hatkor elmentünk arrafelé a munkahelyünkre, már akkora sor volt, hogy a vége beért az állomásra.   Csak nevettünk rajtuk.

Egy alkalommal a főnököm a kezembe nyomott egy levelet.
Olvasd el apám és intézkedj!
A levélben az volt, hogy a Városi Bélyeggyűjtő Kör felkérte az állomást,   - mivel az összekötő, S. Jani bácsi meghalt,- hogy a vasutas bélyeggyűjtőkből alakítson egy Bélyeggyűjtő Kört.

A szólás szerint "nyakamba szedtem a lábaimat" és felkerestem a városi bélyeggyűjtő kört.
A nyilvántartásukból kiszedtem 64 bélyeggyűjtő vasutast, akik Győrben és a környéken dolgoztak.
Megírtam a leveleket, hogy Vasutas bélyeggyűjtő kör alakulása végett jöjjenek a Vasutas Művelődési Házba.
Meglepődve tapasztaltam, hogy a jelzett időpontban  42 bélyeggyűjtő jött össze.
Megértették a megváltozott helyzetet és ott azon nyomban meg is alakítottuk a Győri Vasutas Bélyeggyűjtő Kört.
A tagság megválasztotta a Kör tisztségviselőit:  S. Lajos bácsi lett a titkár, egy idős raktárnok, a pénztáros lett H. Laci bácsi,  a Telefonközpont művezetője.
Én pedig   -  tiltakozásom ellenére   -  a Bélyeggyűjtő Kör elnöke lettem.
Hiába szabadkoztam, hogy én véletlenül csöppentem közéjük.  Azt sem tudom mit kell csinálni a bélyeggel. 
Végül azzal győztek meg, hogy engem könnyen el lehet érni, bármikor.   Engedtem.
Aztán szép lassan rájöttem, hogy nekem semmiféle teendőm nincs.  A titkár és a pénztáros mindent elintéztek.  Rendelték a bélyegeket.  Összeszedték és befizették a bélyegek árát.

Eszembe jutott egy Rákosi korabeli vicc a bélyegről.
Adtak ki egy bélyeget Rákosi Mátyás arcképével. Rákosi meghallotta, hogy félresikerült a bélyeg. Elment a Postára, hogy lássa, mi baj van a bélyeggel.
Mondták neki, hogy az a baj, hogy nem ragad.
Vett az öreg egy bélyeget.  Ráköpött. És csodák csodájára, ragadt.
A körülötte állók meglepetten mondták:  Ja, hát arra az oldalára kell köpni?

A magas beosztásomban annyi teendőm volt, hogy a dokumentumokat nekem kellett aláírni.  Hatalmas meló volt!
De, mint a Bélyeggyűjtő Kör elnöke,  most már nekem is kellett gyűjtenem a bélyeget.
Laci bácsi rendszeresen hozta a megjelenő sorokat és blokkokat, és persze vitte az árát is.  Nem volt annyira egetverő összeg, de, hogy őszinte legyek, a bélyegekre ezt is sajnáltam.

Nem úgy mint néhány vérbeli bélyeggyűjtő.
P. Zoli bácsi, aki Győrszabadhegyen, később Győr GySEV-en volt forgalmista nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel gyűjtött.  A világ minden tájáról kapta a bélyegeket és persze küldte is ezekre a helyekre a cserebélyegeket.
Kérdeztem tőle, hogy mi a terve ezzel a hatalmas,  és persze értékes gyűjteménnyel.
Azt mondta, hogy rá fogja hagyni a fiára, Lacira, aki nálunk volt jegyvizsgáló.
Mire ez az idő elérkezik, már olyan értékes lesz a gyűjtemény, hogy Laci sarokházat vehet belőle Győrben.
Egyszer megkérdeztem Lacit is, mit szól a várható örökséghez.
Nem írom le szóról szóra, amit mondott, de a lényege, hogy az egészet kihajítom az ablakon.
Nem tartotta normális dolognak a bélyeggyűjtést.  Az apja pedig emiatt őt nem tartotta normálisnak.
Mielőtt ezt a sztorit elkezdtem írni, felhívtam P. Lacit, aki már jó öt éve nyugdíjban van  és megkérdeztem, hogy megörökölte- e a gyűjteményt.
Megtudtam, hogy még édesapja is él, talán még gyarapítja a gyűjteményt.
De neki, mármint Lacinak nem kell a gyűjtemény, mert túl sok adót kellene utána fizetnie.
Mondom neki, hogy már változott ez a törvény, de azt mondta, neki a bélyeg akkor sem kell.   Adja el az apja a bélyegeket és az árát már el fogja fogadni.

Az én gyűjteményem után nem sok adót kellene fizetni, még akkor sem ha megmaradna az örökösödési adó, mert nem sokat ér.
Négy éven keresztül voltam a Kör elnöke, addig gyűjtöttem a bélyegeket és szépen be is raktam egy-egy berakóba, amiket évenként karácsonykor kaptam ajándékba, mint a Kör elnöke, a Bélyeggyűjtő körtől.
A negyedik év végén rábeszéltem a tagságot, hogy válasszanak egy igazi elnököt.
Mivel nekem a munkaköröm is megváltozott szót fogadtak és nem én lettem az új elnök.
Persze ettől kezdve már nem kötött semmi a bélyeggyűjtéshez, így abba is maradt ez a "szenvedély".

Most az a helyzet, hogy van három berakóm tele bélyegekkel  -  négy év termése.
Évenként vagy még ritkábban eszembe jut és megnézem őket.  Nagyon szépek.
Próbáltam túladni rajtuk, de a kereskedő névértékben akarta kifizetni.
Na nem.  Ami akkor  tízezer forint volt, most nyugodtan megszorozhatom legalább tízzel.
Már 30 éve itt pihennek a könyvszekrényemen.
Majd ha az unokáim unokái egyszer rátalálnak  -  hadd örüljenek neki, hogy mivel is foglalkozott a dédpapa!

 

Mindig nagy izgalmat okozott, főleg az állomások vezetőinek, ha arról kaptak értesítést, hogy Kormányzati különvonat fog közlekedni.
Főleg, ha a különvonat végállomása pontosan az ő állomása.
Győrben az ilyen vonatok elég gyakran előfordultak:
A főnök ilyenkor iparkodott előkeríteni az utazással kapcsolatos Utasítást, amiatt, hogy átnézze, nehogy valamit elmulasszon végrehajtani.
Az oktatótiszt ilyenkor külön oktatást tartott az utazás előkészítésében és lebonyolításában résztvevőknek.

A kormányfői utazások három variációban történhettek.
Még pedig a következő négy módon.
Nem tévedés négyet mondtam, rögvest kiderül, hogy miért.
A védett vezetők utazhattak külön vonattal,  nem különvonattal, de a menetrend szerinti vonattal külön kocsiban és  harmadsorban még külön kocsi sem kellett, mert elég volt egy külön szakasz. 
Meg kell jegyeznem, hogy a harmadik variációval egyetlen egyszer sem találkoztam.
Ha a szakaszt lezárták, akkor már lezárták az egész kocsit.
A negyedik módot azért említettem, mert előfordult, hogy Budapesttől Hegyeshalomig minden állomás érintett vasutas dolgozóját berendelték , hogy "utazás" lesz.
Még hozzá Kádár János utazik Bécsbe tárgyalni Kreiski-vel.
A kiadott menetrendben, amit csak a főnökök kaptak meg, az volt, hogy 9 órakor indul a Keletiből.
Attól függetlenül már reggel óta mindenki készenlétben állt vagy ült.
Nemcsak a vasutasok, hanem az egyéb biztosító szervek is elhelyezkedtek a vasúti pálya mellett.
Még a mi utasításunkban sem volt benn, de a pálya mellett kétszáz méterenként egy-egy rendőr, munkásőr  helyezkedett el.  Nem beszélve a hidak, aluljárók és útátjárók biztosítását végzőkről.
Mondom, reggel óta készenlétben álltunk.
Csak nem kaptunk hírt, hogy a vonat már elindult volna Budapestről:
A feszültség az idő múlásával egyre nyomasztóbb lett.
Mikor indul már a vonat?   Az idő rohamosan  "cammogott".
A vonatról semmi hír.   Egészen délig.
Akkor a Kossuth rádió a déli hírekben tájékoztatott nem csak bennünket, hanem mindenkit, hogy Kádár már Bécsben tárgyal.
Meggondolta magát.   Átugrott repülővel.  De legalább  megsúgta volna valaki, hogy ne szobrozzunk az állomásokon, hanem menjünk haza.

Volt egy közlekedési miniszterünk  (persze több is volt, de ő volt akkor, amikor én személyszállítási vezető voltam és néhányszor összetalálkoztam vele.), Pulai Árpád.
Felizgatott bennünket Győr környékén, hogy meglátogat bennünket a Vasutasnapi ünnepségen.  Hozza magával a sleppet is.
A főnökünk  -  valószínű azért, mert bírta a reprezentációs keret  -  az egész Restit
(ahol most a DM van)  lefoglalta, az ünnepség megtartására.
A terv az volt, hogy a miniszterünk különvonattal érkezik.
A különvonat be is gördült a "Csarnok első vágányra"  Győrben.
Előtte már a főnök odarendelte valamennyi reszortvezetőt, voltunk vagy harmincan.
Kiöltözve frissen vasalt egyenruhában, fehér kesztyűben, díszsorfalat álltunk a peronon, hogy a miniszter okvetlenül betaláljon a Restibe.
Csak lestük azt a pár embert, akik leszálltak a vonatról, de legnagyobb meglepetésünkre, mondhatnám, hogy sajnálatunkra, de ez csak a főnökre vonatkozott, a miniszter nem volt köztük.
Kérdeztük az érkezőktől, hogy mi történt vele?
Elárulták, hogy a vezér nagyon szeret autót vezetni és nem szállt fel a vonatra, hanem eljött személygépkocsival.
Erre a díszsorfal hátra arc, átvonultunk az utca felőli oldalra és ott várakoztunk.
Egészen addig, amíg valaki nem újságolta, hogy a Pulai már a Restiben issza az aperitifet.
Na, gyerünk utána.  Persze azért jutott nekünk is.
Egy félórát volt velünk a miniszterünk, utána bejelentette, hogy el kell mennie Székesfehérvárra, mert ott is várja a helyi vasutasság.
Beült a kocsiba, a sofőrt átültette az anyós ülésre  -  mivel szeretett vezetni  - és a pár féldeci töménnyel a gyomrában   "Fehérvárra mene...", saját kezével irányítva a kormányt.
Persze előtte is, utána is a motoros rendőrök biztosították a szabad utat.

A vezetők utazásait szabályozó Utasítás azt írja, hogy a különvonat előkészítése során figyelni kell arra, hogy a vonat   "méreteit"  a rendeltetési állomáson  megtudják.
Erre azért volt szükség, hogy a vonatot úgy állítsák meg, hogy a védett személy kiszállása kiszámítható helyen legyen.
Ezt úgy hajtották végre,  a vonat méreteinek ismeretében, hogy a kiszállásra kijelölt lépcső és a mozdony vezetőállás ablakának középvonala közötti távolságot mérték le és a "Megállás helye" jelzőt úgy helyezték el a peronon, hogy ha a mozdonyvezető úgy áll meg, hogy a tábla ennél a középvonalnál van, akkor a leszállás helye is a tervezett helyen van.
Általában.
Ha valaki ezt a mérést "elszabta", úgy jár, mint az elődöm, amikor Losonczit várták Győrben.
Vagy rosszul mértek, vagy másik szerelvényt küldtek, a lényeg az, hogy amikor a vonat megállt a kitűzött "Megállás helye"  jelzőnél, a takarítónő legnagyobb meglepetésére az ő lépcsőjénél már ott volt az a szőnyeg, amihez ő valamivel később szokott hozzájutni.
A helyzetet a Vonatparancsnok oldotta meg nagyon rugalmasan.
Nem véletlenül került ő ebbe a beosztásba.
Azonnal intézkedett, hogy azt a rohadt táblát vigyétek onnan a ...., mondta hova!
A mozdonyvezetőnek pedig azt mondta, hogy addig húzzon lassan előre, amíg ő  "le nem inti" a vonatot.
Hála Istennek és a Vonatparancsnoknak a védett vezető a malőrből semmit nem vett észre.
A főnökünk ebbe nem nyugodott bele. Másnap berendelte az érdekelteket a "szőnyeg szélére" és jól eligazította őket.

A Vonatparancsnokról már elmondtam, hogy a vonatnál szinte teljhatalmú intézkedő.
Nem is bíznak meg ezzel a feladattal bárkit.
Amikor én voltam személyszállítási vezető, a Vonatparancsnok minden Kormányzati vonatnál Smidt Karcsi bácsi volt.  Ő egy komoly, határozott  úriember volt.
Persze ehhez járult még az is, hogy nem hordta magasan az orrát.
Mindenkivel barátságosan beszélt.
Nemcsak a különvonatoknál találkoztam vele, hanem az évenként egy-két alkalommal megtartott országos személyszállítási vezetői  "továbbképzéseken" is, amit az ország  különböző állomásain szoktak megtartani.
(az elődöm éppen a miskolci továbbképzést nem élte túl).

A következő eset előtt éppen Fonyódon volt kéthetes kihelyezett megbeszélés, ami naponta az ottani főnök pincéjében fejeződött be.
Karcsi bácsival jól összebarátkoztunk.  Kiderült, hogy én is ismerem azokat a magyar nótákat, amelyeket ő.

Nem tudom pontosan, hogy ki volt az a "védett vezető", aki Győrbe érkezett egy különvonattal.  Minden nagyszerűen elő volt készítve. Tiszta peron, tiszta és virágos ablakok. A peronon is nagy virágtartóban a virágok.
A város valamennyi magas rangú vezetője kinn volt az állomáson a megyei pártbizottsági titkártól a többi párttitkáron  és tanácsi vezetőkön keresztül az állomási vezetőkig.

Fel is állt a fogadóbizottság a peronon a rangnak, beosztásnak megfelelő sorrendben.
Legelöl a megyei PB titkár és így sorban egymás mellett.
Én szerényen a sor legvégére álltam, bár a főnök erőltette, hogy álljak melléje a sor közepén, ahol ő állt, mert ott a helyem a rangsorban.
Azért én maradtam a sor végén.
Begördült a vonat az első vágányra.
Amint megállt a különvonat, a kiszállásra kijelölt lépcsőn először a Vonatparancsnok, az én jó barátom, Karcsi bácsi  szállt le. 
Amint meglátott, azonnal odasietett hozzám és meleg szeretettel üdvözölt.
- Szerbusz Pistikém!  Jól vagy?
Ez idáig rendben volt.
A baj ott kezdődött, hogy akik utána szálltak le a vonatról, látták, hogy a Vonatparancsnok milyen szeretettel köszönt engem, szép sorban kezdtek hozzám vonulni.
Nem volt rám írva, hogy hoppá, ez ám a sor másik vége!
A helyzetet most nekem kellett megmenteni.
Köszöntöttem a hozzám közeledőket és mondtam nekik, hogy jöjjenek velem a sor másik végére.
Magyarul én lettem a felvezető.  Talán észre sem vették, hogy a fogadás nem így volt eltervezve.
A főnököm sokáig mondogatta, milyen nagy franc vagyok, hogy én fogadom először a fejeseket a  megyei párttitkárt megelőzve.
Megnyugtattam, hogy ez csak a nagyság átka.   Vette a lapot!