Az úgynevezett védett kormányzati vezetők utazásaira a vasút mindig nagy gondot fordított.  De gondolom, hogy más közlekedési ágnál is így történt.

Az utazás általában kormányzati különvonatokkal történt.
Ezek a különvonatok legtöbbször a kormányfő igényei alapján készültek.
Ilyen különvonat volt a közismert "Árpád"  (MÁV 20-26-os), ami a GANZ-ban készült 1934-40 között.
Volt egy termes motoroskocsi is kormányzati utazásokra, ez volt a LÉL  (MÁV 49), ez is a GANZ-ban készült 1936-ban.
Szintén a GANZ-ban készült 1944-ben a "Hargita" nevű Bbmotor, amivel Rákosi Mátyás utazgatott.

Nem tudom, hogy van-e valaki, aki nem hallotta a  Győri Vagongyár egykori vezérigazgatójának nevét?   Horvát Edének hívták.  Nagy hatalmú vezető volt.
Lehetett is.  Körülbelül háromszázezer ember dolgozott a Vagongyárban.
A népnyelv úgy hívta a Dunántúlt uraló két vezető birodalmát, hogy "Ede-lény", a Horváth Ede után, és Burger-land, a bábolnai vezér nevéből eredeztetve (aki az ötösfogatot ajándékozta Hruscsovnak).

Horváth Ede a vezetőmérnökével felkereste Kádár Jánost és felajánlotta, hogy a Horthyéktól örökölt, elöregedett kormányzati vonat helyett a Vagongyár készít egy új kormányzati vonatot.
A vezérigazgató először felajánlotta, hogy a vonatot ajándékba adja gyár, de ezt Kádár nem fogadta el.  Végül valamelyik minisztérium kifizette, hogy mennyit, arra utaló feljegyzést nem találtam.

Kádárnak az volt a kérése, hogy legyen rajta egy különszoba, ahol sakkozni, kártyázni lehet és két kijárata legyen.  Ez el is készült 16 fő részére.
A vonaton volt még konyha, fürdőszoba, zuhanyozó, 2 és 4 fős hálórész is.
Amikor a vonat,  a hozzátartozó kormányzati előfutó, felvezető szerelvénnyel együtt, elkészült, az egyik szakember hiányolta, hogy az elején nincs vörös csillag.
Horváth Ede megnyugtatta:  "Az öreg személyes kívánsága szerint nem került az elejére vörös csillag!"

A kormányzati vonatot, valószínűleg a színe miatt,  "Ezüst nyíl"-nak nevezték el.

Akkoriban úgy ment, hogy este elindultak vele az ország vezetői és reggelre megérkeztek a kívánt helyre (Prága, Varsó, Berlin, Bécs, Belgrád, vagy Várna), nem zavarta őket senki.

A kormányzati különvonatok közlekedésére külön Utasítást szerkesztettek, az F. 10-est.
A tetejére rá volt írva, hogy:  "Szigorúan bizalmas!"
Az ilyen vonatok közlekedéséről, főleg a menetrendjéről, csak a főnököket értesítették.
A főnök aztán megtette a szükséges intézkedéseket. 
A vonaton utazók valószínű nem is tudtak róla, hogy mennyi embert kellett mozgósítani egy kormányzati különvonat közlekedtetéséhez.

Csak néhány teendő:  A vonatnak menetrendet kellett készíteni, a konkrét igények szerint.  Hol álljon meg, meddig közlekedjen stb.?
Személyzetet kellett hozzá biztosítani.  Műszaki kísérőt, forgalmi kísérőt, mozdonyvezetőt és nem utolsó sorban Vonatparancsnokot, aki az egész vonat biztonságáért felelt, tehát az ő utasításait kellett a személyzetnek követni.
Értesíteni kellett az érdekelt dolgozókat a főnökökön keresztül.
Az érintett útvonalon a vasúti pályát legalább háromszorosan be kellett járni, ellenőrizni.
A vasúti forgalmi osztály a menet előtt 24 órával járművel utazott végig a vonalon.
A pályamesterek a saját vonalrészüket  (a győri például Tatától Hegyeshalomig, ha nem Győrig jött a különvonat) a várható érkezés előtt legalább 2 órával.
Az állomásfőnökök az állomás területén levő váltókat, vágányokat ellenőrizték.
A távközlő és biztosítóberendezési főnökség arra ügyelt, nehogy a vonat közlekedése közben történjen jelző vagy sorompó meghibásodás.
A főnököknek ezen kívül ügyeleti szolgálatot kellett teljesíteni, azokon az állomásokon is ahol a vonat áthaladt (az érkezés előtt legalább egy órával).
De képzeljék csak el a főnökök helyzetét.  Mindenre ügyelni.  Minden szolgálati helyre megfelelő embert állítani, az ott dolgozón kívül egy ügyeletest is.
Törődni kellett azzal, hogy a különvonat által érintett vágány mellett mindkét oldalon legalább két vágány szabad legyen (kivéve a szigetperonos állomásokon).
A tolatási mozgásokat a vonat érkezése előtt legalább 10 perccel be kellett fejezni.
De a főnök már fél órával előbb is a száját rágta:  - Hagyjátok már abba a tolatást!
A főnöknek azután olyan helyen kellett a vonatot "fogadni", hogy a vonatról látható legyen.  A kiinduló és a végállomás főnökének jelentési kötelezettsége is volt a védett vezető felé.
A különvonat legtöbbször három részből állt. Az  előfutó ill felvezetőből  (mindig kíváncsi voltam rá, de sohasem tudtam meg, hogy az ezen szolgálatot teljesítők ugyan mennyi pénzt kaptak, hiszen az életüket tehették kockára).  Ezután következett  kb. 15 percnyire a kormányzati szerelvény, amit szintén kb 15 perc múlva az után biztosító követett.

A három egység között a vágányutat megbontani, feloldani nem volt szabad.
A vonatok részére a forgalmi szolgálattevő engedélyt csak a főnök jelenlétében kérhetett illetve adhatott.  Ráadásul a vonatok engedélyét  az úgynevezett Fejrovatos naplóban
örök irónnal (vagy tintával) kellett beírni  (ehhez tudni kell, hogy a szabályok szerint ebbe a naplóba csak tintairónnal volt szabad írni, amiről tapasztalatom szerint a mai fiatalok azt sem tudják mi fán termett  -  mármint a tintaceruza), ráadásul kétszer kellett kérni az engedélyt és beírni is kétszer kellett.
Kétvágányú pályán a menet, a másik vágányon közlekedő vonattal nem találkozhatott.

Azon az állomáson, ahol a vonat végállomása volt, a főnök napokig nem aludt, mert azon izgult, hogy minden rendben menjen.
A szabály az volt, hogy a vonatot úgy kellett megállítani, hogy a kiszállásra kijelölt lépcső a meghatározott helyen legyen. Ezt úgy lehetett elérni, hogy a szerelvényt le kellett mérni a vezetőállás ablakától a leszállásra kijelölt lépcsőig, és a  "Megállás helye" jelzőt úgy kellett a vágány mellett elhelyezni, hogy a mozdonyvezető, ha úgy állította meg a vonatot, hogy az ablak a táblával egy vonalban legyen, akkor a szőnyeget a lépcsőhöz előre el lehetett helyezni.

A kormányzati különvonatok általában probléma nélkül leközlekedtek.
Az a néhány aprónak mondható eset, ami mégis előfordult, a legközelebbi sztoriban kerül terítékre.

A különvonat szerelvényéről még annyit elmesélek, hogy jelenleg a kormányfőink nem utaznak vele.  Egy időben elterjedt, hogy Orbán Viktor és Medgyesy is utazott vele, de ez csak kacsa.
A szerelvényt ma cégek, üzemek, sőt magánszemélyek is bérbe vehetik rendezvények vagy például lakodalmak rendezésére.

 

Ma már nem eléggé jó "show", ez a téma, mert izgalmasabb a celebek magánélete,
de amikor személyszállítási vezető voltam, minden éven felkeresett az újságíró, hogy erről írjon a Kisalföldbe!
Lett is minden alkalommal egy-egy féloldalas cikk belőle.
Mivel a talált tárgyakat az állomáson nem a "Talált Tárgyak Osztálya" kezelte, hanem a személy pályaudvari forgalmi szolgálattevő feladata volt ez is,  az újságíró minden alkalommal engem faggatott erről a témáról.

Voltak is furcsa esetek.
A talált tárgyak részére egy fülkét jelöltek ki a forgalmi iroda mellett.  Oda lettek begyűjtve az elhagyott holmik.
Ez úgy zajlott le, hogy valaki behozott egy elhagyott tárgyat.
Ez a valaki lehetett a jegyvizsgáló, aki a szolgálat befejezése után végigjárta a vonatot és amit talált behozta a forgalmi irodába.
A megtaláló lehetett a "Vonatátvevő", aki a jegyvizsgálótól, megvizsgálás után átvette a vonat szerelvényét. Ő is a forgalmiba hozta.
Lehetett a megtaláló egy utas is, aki észrevette, hogy a polcon, vagy ülésen gazdátlan holmi maradt.  Neki nehezebb volt az átvétel helyére találni, mert a Talált Tárgyak Osztályát kereste és időbe telt mire útbaigazították, hova vigye az eltékozolt holmit.
Az is változó, hogy hol találtak meg egy-egy táskát, ernyőt vagy ruhadarabot.
Legtöbbször a vonaton maradtak ezek a tartozékok.
És mindenki sejtheti, hogy a legtöbb talált tárgy esernyő volt.
Rengeteg volt az esernyő.
A megtaláló behozta a forgalmiba.  A forgalmista nem nagyon örült az ilyen feladatnak, mert plusz munkát jelentett.  Ezért semmiféle járulékot nem kapott.
Beírta a "Talált tárgyak könyvé"-be, ki hozta be, mikor,  honnan és pontosan a tárgy paramétereit,  ismertető jegyeit.
Ez fontos volt, mert ha valaki jött érdeklődni az elveszett ernyője után, meg kellett neki mondani, hol hagyta el (körülbelül, vagy pontosan) és elsősorban azt, hogy nézett ki.
Nehogy rossz ernyője helyett elvigyen egy jobbat.

Előfordult, hogy az ernyővel, táskával, kabáttal való találkozás örömére a páciens jutalmat ajánlott fel a megtalálónak.
Ha a tárgyat vasutas hozta be, nem mondhattuk meg az illető nevét.
Ne a vasutas legyen jó ember, hanem a vasút legyen karakán.
Ha netán civil hozott be talált tárgyat és az elvesztő meg akarta jutalmazni, akkor ebben segítettünk, ugyanis az illető nevét címét felírtuk.
Érdekes volt viszont a bármilyen tárgyat a vonaton felejtők  "lelkivilága".
Bejött a forgalmiba érdeklődni az ilyen  utas és elmondta, hogy ezzel meg ezzel a vonattal jött, még azt is tudta, hogy melyik kocsiban ült és persze azt is, hogy melyik fülkében, melyik polcon volt az elhagyott tárgy.  Az ember csak csodálkozott, hogy ilyen figyelmes ember hogyan hagyhat el valamit?
De a ráadás csak ezután következett:  arra is tökéletesen emlékezett, hogy ő volt az utolsó, aki leszállt a kocsiból és azt is látta, hogy utána csak a vasutas ment a kocsiba.
Én személy szerint ilyenkor már kidobtam volna nemcsak a forgalmiból, hanem még a vasút területéről is.  Ugyanis ahogy elmondta ezeket, arra kellett következtetni, hogy az ő holmiját csakis a vasutas lophatta el. Csak azt nem mondta, hogy még azt is látta.
("Anyád!"  -  gondoltam ilyenkor, de persze a jól neveltségem ezt nem engedte mondani!).

Nem állítom, hogy a vasutasok angyalok voltak, de arra mindenki kényes volt, hogy egy ernyő, kabát vagy táska miatt ne veszítse el az állását.
Egyik alkalommal egy kocsitisztítónő talált az ülés alatt egy fülbevalót, körülnézett hogy látja-e valaki, utána zsebre tette.  A kolléganője akár irigységből, akár becsületből rászólt, hogy adja csak le a forgalmiban. Meg is ígérte, hogy leadja.
Később kiderült, hogy nem tette meg.  Azonnal felmondott neki a főnök, mihelyt megtudta.

Az ellenkezője volt inkább a jellemző a vasutasokra.
Ha bejött az utas, hogy valamit fennhagyott azon a vonaton, amelyik már tovább is ment, a forgalmista megmozgatta az egész vonalat. Már az első állomáson értesítették a jegyvizsgálót, aki képes volt az utasok között megkeresni az elhagyott tárgyat és a legközelebbi állomáson már le is adta.
Az utas vagy utánament, vagy  -  és ez már nem volt szabályos, de a vasutasok ezt is megcsinálták  -  egy legközelebbi vonatra feladták, amivel visszahozták Győrbe.

Az elhagyott tárgyak között, gondolom ez máshol is így van, az ernyő volt a legtöbb.
Mindenki tudja, hogy milyen könnyű elhagyni egy esernyőt, ha az eső már nem esik.
Volt ebből probléma is. 
Az egyik forgalmista a szolgálat befejezése után indult volna haza.  Az eső zuhogott.
Az ernyője otthon volt.   Gondolt egyet és a talált ernyőkből kiválasztott egy jobb fajtát és haza ment vele, gondolván, hogy holnap majd visszahozza.
Igen ám, de aki elvesztette és munka után utazott hazafelé, bejött érdeklődni az ernyője után.  A szolgálatban levő forgalmista megnézte a könyvben, ahova be volt írva, hogy az illető ernyőt leadták.  De hol van?
A forgalmista sejtette, ezért felírta az illető címét és telefonját, hátha "behozzák".
Persze, hogy behozták, másnap.  Hozta vissza a forgalmista.
Értesítették a tulajdonost, aki még örült is az ernyőjének.

Az ernyőn kívül még rengeteg táskát, sapkát, kabátot  és télen az ernyők számával vetekedő mennyiségű kesztyűt hagytak el.

Egy alkalommal az Információs hölgy egy két év körüli kisfiút vezetett a forgalmiba, azzal, hogy már pár órája ott pityereg a Pénztár ablaka előtt.  Próbáltak vele beszélni, de sokat még nem tudott mondani, csak azt, hogy anyuci, apuci, nagy nehezen azt is kicsaltuk belőle, hogy ő a Peti. 
A hangosbemondóval folyamatosan mondattuk, hogy Petike várja a szüleit a forgalmiban, de este felé már nem tudtunk mit tenni.  Szóltunk a rendőröknek, aki elvitték a kis srácot.
Másnap mesélték, hogy a szülők megfeledkeztek a Petikéről. Hazaértek és akkor kezdték keresni.  Visszajöttek Győrbe, ahol megtudták, hogy hol található a Petikéjük.

Volt egy nagyon furcsa eset.
Az egyik vonatról a vonatátvevő behozott kb. 2 kg friss karajt.  Nemrég vehették. Még az ára is rajta volt.  Akkor még nem volt a forgalmiban hűtőszekrény, hogy betegyék a talált tárgyat.  A főnöki irodában volt ugyan, de a főnök nem volt ott.
A forgalmista,  egy idősebb vasutas, nem messze lakott az állomástól.
Mondta, hogy hazaszalad a hússal és beteszi otthon a hűtőszekrénybe. Így is tett.
Este az a  meglepetés érte, hogy a felesége friss rántott szelettel várta a munkából hazatérő  papát.   A "papa" rosszat sejtve, a szívéhez kapott és kérdezte a mamát:
hol vetted a húst?  Hát benn volt a hűtőbe.  Nem te tetted be?
De én.  Csak nem a mienk, hanem talált tárgy.  Azért elfogyasztották, de másnap a papa napja azzal kezdődött, hogy ment a henteshez 2 kg karajt venni, amit azonnal bevitt a főnök hűtőszekrényébe.
Ha felkötnek sem emlékszek rá, hogy mi lett a hús sorsa.  Jöttek-e érte vagy megromlott
vagy (még mielőtt megromlott volna, az előírások szerint) megsemmisítették?

Sokszor előfordult, hogy ismerősök vagy félismerősök betettek valamit a forgalmiba, mondván, hogy vigyázzatok rá, beszaladunk a városba vagy ide-oda, aztán jövünk érte.
Az ilyennek nem örült a forgalmista, mert volt éppen elég dolga, nem hiányzott neki, hogy táskákra is vigyázzon.

Ilyen eset volt, hogy a BVSC junior labdarúgó csapata Győrbe érkezett, hogy az ETO hasonló korú legénységével bajnoki mérkőzést játsszon.
A szerelésüket az elsőosztályú csapat már előtte elhozta és az edzőjük bepakolt a forgalmi irodába.
A fiatalok átvették a csomagokat és mentek a pályára.
Mi a Nemzeti Sport-ból szereztünk róla tudomást, ahol a fiatalok edzője nyilatkozott, hogy a csomagok kibontása után érte őket a meglepetés.
A mezek és a nadrágok hiányoztak.
Az ETO sportszerűen sietett a segítségükre és ellátta őket felszereléssel.
Így fordulhatott elő, hogy a nézők csodálkozására mindkét csapat azonos színű mezben és ETO felirattal játszott egymás ellen.
A cikk címe is erre utalt:  "Kizöldült a BVSC!"

Amikor az eset a főnökünk tudomására jutott,  először is beszereztette velem az újságcikket, majd az illetékeseknek eligazítást tartott a hasonló esetek  elkerülését illetően.

Ennek a lényege az volt, hogy a forgalmi iroda nem csomagmegőrző!
Máskor ne fogadjunk el megőrzésre semmit.

A széljegyzettel ellátott újságcikket sokszorosítanom kellett és a forgalmiban ki kellett tűzni a táblára. 

Tanulságos eset volt.

Panaszkönyvvel mindenki találkozott már.
Azt is feltételezhetem, hogy a vasúti Panaszkönyvvel is sikerült néhányuknak kapcsolatot teremteni.
Tapasztalhatták, hogy én a vasutat nagyon szeretem.
Néha azért még én is találtam alkalmat arra, hogy beírjak a Panaszkönyvbe.
De ezt nem tehettem meg.  A vasúton található Panaszkönyvbe ugyanis vasutas nem írhat be.  Legfeljebb ott, ahol nem ismerik és letagadhatja, hogy vasutas.
Ha a vasutasnak panasza van,  írhat "Eseménykönyvi jelentést" a főnökének.
A főnök aztán elbírálja, hogy lehet-e segíteni a kolléga problémáján.
A Panaszkönyv azoké, akik a vasúti szolgáltatásokat igénybe veszik és ezzel kapcsolatban vannak ki nem elégített igényeik.
A főnököm ezt úgy magyarázta, hogy: "Nehogy már a saját tányérjába....!"

Személyszállítási vezetőként a személypályaudvar Panaszkönyvi beírások az én ügykörömbe tartoztak.
Reggel ,többek között, az elsők közé tartozott, hogy megnézzem, történt-e új bejegyzés.
Ha netán beírtak,  elolvastam,  rákérdeztem, hogy valójában mi is történt és ily módon felvértezve vittem a könyvet a főnökhöz.
Ha a főnök olyasmit észlelt, hogy a beírás az én helytelen ténykedésemből fakad, akkor megtartotta nekem a szent beszédet  (ebből talán érzékelhető, hogy jól  leb.......tt!).
Ahogy tudtam, kimentettem magam.  Meg kell mondanom, hogy kevés panasz volt, ami az én helytelen intézkedésemből fakadt.
De a feladat mindenképpen rám várt:  Ápám, intézkedj!

Nem tudom, hogy a mai forgalmisták is olyan dörzsöltek-e, mint amilyenek mi voltunk,  illetve amilyeneknek képzeltük magunkat. 
Nekünk ugyanis két Panaszkönyvünk volt.  Az egyik az amit a főnök soha nem látott.
Ebbe írattuk be azokat a panaszokat, amiket ránk, forgalmistákra tettek (korábban indult a vonat, elmaradt a csatlakozás, félretájékoztattuk az utast stb).
Ez a könyv egy rejtett fiókban volt és a beírt panaszokra magunk írtuk meg a panasztevőnek a választ - a főnök nevében.    Még azt sem sajnáltuk, hogy a főnök   -
legalább is a panasztevő ezt érzékelhette   - jól megbüntetett bennünket.

Eléggé el nem ítélhető módon, ha a pénztárosra, jegyvizsgálóra, tehát nem ránk panaszkodtak, akkor készségesen adtuk oda a Panaszkönyvet az utasnak.

Néhány eset a Panaszkönyvi bejegyzésekből.
Egy főiskolás fiatalember írta be, hogy a pénztáros milyen durva hangon zavarta el a pénztárablaktól, amikor ő  Tízezer forintos bankjeggyel akarta kifizetni  a tizenegy forint húsz filléres jegyet.  A pénztáros  elküldte,  egyéb helyek között,  az Utasellátóhoz, hogy váltsa fel a pénzt, mert ő, a pénztáros nem pénzváltásra szakosodott.
Függetlenül attól, hogy a fiatalembert udvariasan tájékoztattam a furcsa vasúti Szabályokról, amit ő a türelmes magyarázkodás után jogosnak ismert el, beírt a Panaszkönyvbe.
A panasz, amit beírt,  most már csak a pénztáros hangvételére vonatkozott.
A fiú, a beírás után megnyugodott. Főleg, mert megígértem neki, hogy a pénztárost ki fogom oktatni az udvarias magatartásra.
Amit meg is tettem.  A pénztárosnő megígérte, hogy türtőztetni fogja magát, bár hozzátette, hogy a sok  "kiszámíthatatlan"  (ő persze nem ezt a kifejezést használta)
utas  kihozza belőle az "amazon"-t.
Egy hónap múlva feldúltan fordult be ugyanaz a fiatalember a forgalmiba.
Kérdeztem, hogy mi okozza felháborodását?  Mondja, hogy ugyanaz a pénztáros.
Na, menjünk oda és tisztázzuk a helyzetet.
A pénztároson  lehetett látni, hogy "még harctól lángzók ajkai" , legszívesebben kiugrana a kis ablakon és megtépné a fiatalembert.
Mi történt?
A pénztárosnő feldúltan mutatott az ablakában tornyosuló aprópénzre.
A fiataloknak mondom, hogy akkor még volt öt filléres, 10 filléres, 20 filléres, sőt lyukas 2 filléres aprópénzünk is.
A tizenegy nehány forintos menetjegy árát a főiskolás ezekből az érmékből számolta ki és rakta a pénztáros ablakába, ami volt vagy 150 darab pénzérme.
Arra hivatkozott, hogy legutóbb arra hívták fel a figyelmét, hogy a menetdíjat kiszámolva kell a pénztárosnak átadni.   Hát ez ki volt számolva.
A fiatalembert megkértem, hogy ha úgy érzi "egyenlített", akkor legközelebb mérsékelje a pénztáros idegeit próbára tevő viselkedését.
A pénztárossal később elbeszélgettem.  Kérdezte, hogy mit lehet ilyenkor tenni?
Azt javasoltam, hogy nyugodtan álljon neki a pénzt számolni, közben ne mulassza el a fiatalember háta mögött sorakozó utasok figyelmét felhívni, hogy legyenek türelemmel, mert az előttük álló kedves utas a "kártyapénzzel" akar fizetni.
Majd az utasok fogják neki megmondani, hogy legközelebb hova vigye az aprópénzét.

A nagy állomásokon előírás, hogy a vonatok "csatlakozásra várhatnak".  A budapesti állomások ez alól kivételek.  Ott nincs csatlakozásra várás.
A többi állomáson is előfordul olyan, hogy egyik másik vonat nem vár csatlakozásra.
Főleg egyvágányú pályán közlekedő vonatok nem szoktak várni, mert 10-20-30 perces késés az egész vonal menetrendjét felborítaná, mivel a vonatok csak állomásokon tudják egymást elkerülni, és késés esetén a várakozás minden vonatnak késést okozna.

Amelyik vonatnál viszont elő van írva a várakozás, azzal  meg kell várni azt a vonatot, késés esetén is, amelyiknél elő van írva.
A várakozás általában a várakozó vonat menetrend szerinti indulását követő 20 perc-be bele kell, hogy férjen.
Ha ez  a várt vonat késése miatt nem biztosítható (ha nagyon sokat késik), akkor a vonat elindulhat menetrend szerint.  Nincs csatlakozás.

Egyik szolgálatunkban a Wiener Walzer, ami Pest felől menetrend szerint 17 óra öt perckor érkezett volna, késett 20 percet.
A Sopronba  17 óra 10 perckor induló sebesvonat ki volt jelölve hozzá csatlakozónak.
Ez azt jelentette, hogy a vonat nem indult el idejében.
Körülbelül  17 óra 20-kor egy csoport, úgy 8-10 utas,  egy "hangadóval" az élen berontott a forgalmi irodába és számon kérte, hogy miért nem indul a soproni sebes "rendesen"?
Elmondtam nekik, hogy a nemzetközi gyorsot kell megvárni, illetve az azzal Sopron felé utazni szándékozókat.
A hangadó kitört:  micsoda disznóság, hogy 300-400  fáradt ember a soproni vonaton arra kénytelen várakozni, hogy néhány "csatangoló" ember a gyorsvonatról átszálljon.
Mutattam az előírást és átadtam neki a Panaszkönyvet, hogy írja bele a véleményét.
Meg is tette:
A főnök a bejegyzést továbbította GySEV Igazgatóságra, ahol rövid időn belül intézkedtek.
A soproni sebes nem vár a Wiener Walzerre.   Kész!

Körülbelül két hónap elteltével, ugyanebben az időpontban ügyeletes voltam.
A Wiener Walzer késett vagy 15 percet. Nem jelentett problémát.  Várakozni egyik vonattal sem kellett.
Ahogy vonat megállt az első vágányon, néhány utas rohant a forgalmi felé és kérdezte, hogy a soproni vonat itt van-e még.  Mondtam, hogy mivel nem csatlakozó vonat, az már bizony elment.
Nem tudtam őket megnyugtatni.  Kérték a Panaszkönyvet, hogy sérelmüket bejegyezzék.
Megkapták a könyvet és közben figyeltem őket.
Feltűnt, hogy egyikük nagyon ismerős. Az, aki magához ragadta a könyvet és írta, hogy micsoda disznóság, nem várják meg a messziről érkező utasokat  stb, stb.

Amikor a beírást befejezte, kértem az utasokat, hogy szenteljenek nekem néhány percet, már úgyis ráérnek.
Kinyitottam a könyvet a két hónappal előbbi beírásnál  -  közben szóltam a kollégámnak, hogy azt a somfordálót ott ki ne engedjék a forgalmiból! -  és mutattam a beírást.
Mondtam, hogy annak a következménye, hogy most nem érték el a vonatukat.
De a legizgalmasabb az, hogy annak a panasznak a beírója ugyanaz, mint aki most is vállalkozott a panaszkönyvi bejegyzés elvégzésére.
És megmutattam nekik,  kinek köszönjék, hogy most nem érték el a vonatukat.
Egy óra múlva indult a következő vonat, amivel tovább tudtak utazni.
Hogy addig, mit kapott tőlük  a várakozás okozója?
Nem cseréltem volna vele!


 

Mint személyszállítási vezető, a tevékenységem egyik fontos része volt, hogy a csoportos utazásokat megszervezzem, lehetővé tegyem.
Érdekesség, hogy a "nosztalgia" vonatoknak, akkor, csak a hírét hallottuk.
A GySEV Igazgatóságon keresztül jelentkezett egy osztrák csoport, hogy nosztalgia vonattal elutaznának a Bakonyba.
Nagyon megörültem, hogy a nosztalgia vonatokat a MÁV az én javaslatomra kezdi el közlekedtetni.  Csalódnom kellett.
A "vaskalaposok", a magasabb szinteken, hallani sem akartak róla.
Mit képzelek én?  Külön gőzmozdony.  Külön  -  régi tipusu  - kocsik.  Külön szakasz.
És még ezer kifogás, ami miatt nem sikerült nekem, illetve a MÁV-nak elkezdeni a nosztalgia vonatok közlekedtetését.
Mert a GySEV-nek igenis sikerült.  Megcsinálták a nosztalgia vonatot.
A MÁV-osok csak kapkodták a fejüket.  Később persze rájöttek, hogy meg lehet szervezni ilyen  kiránduló vonatokat.  Főleg a Bakonyba.  A Győr - Veszprém vasútvonal már akkor is az ország  csodálatos tájain vezetett keresztül.  Még akkor is, ha Győrt elvágták a Balatontól.   A 60-as évek végén megszűnt a Veszprém - Alsóörs szakasz.  A Balatonra  vonattal csak kerülővel lehetett eljutni.

De nemcsak nosztalgia vonatokkal utaztak.
Főleg az iskolák szerveztek csoportos utazásokat.
Szeptember hónapra majdnem minden napra esett egy  kirándulás 200-300 fővel, természetesen a Bakony volt a legkézenfekvőbb célpont.
Tavasszal úgyszintén megnövekedett a kirándulások száma.
Nagyon szerettem ezeket az utazásokat szervezni.  Rengeteg munka volt vele, mert kocsikat kellett előteremteni,  ha Győrben nem volt, akkor más állomásról ide irányíttatni.
Rengeteg győri és Győr környéki iskolával alakítottam ki nagyon jó kapcsolatot.
Általában meg voltak elégedve úgy a menetrenddel, mint a helybiztosítással.

A Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolával is nagyon jó,  mondhatnám  érdekes kapcsolatot alakítottam ki.
Az érdekesség az volt, hogy azok a tanárok, akik Szegeden engem tanítottak, és mondhatnám nyugodtan, hogy néhányszor jól megnyaggattak,  most szinte kivétel nélkül mindegyik barátjának fogadott el.
Mondanom sem kell nagyon jó érzéssel töltött el.
Egyrészt azért, mert a közlekedési üzemmérnök jelöltek kijártak gyakorlatra az állomásra, és a főnök   - mint az egyetlen üzemmérnököt az állomáson - (hadd nagyképűsködjek egy kicsit),  mindig engem bízott meg: - Ápám, vedd őket a szárnyaid alá!

Én ezt meg is tettem.  Olyannyira, hogy azt hitték talán, hogy örökbe is fogadtam őket.
Nagyon sok mindent el tudtam nekik intézni.  Végig vezettem őket az állomás minden szegletén.  Amilyen biztosítóberendezés létezett, azt mindet megnézhették.

A jó kapcsolatba azért egy kis porszem is került.
Felkeresett az egyik főiskolai tanár és elmondta , hogy a Főiskola 400 diákja Nyíregyházára utazna, almát szedni.
Na, végre, valami izgalmasabb szervezés.
Egyeztettük az időpontot, melyik nap mikor indulnának?  Mikorra tervezik a visszautazást?
Mindent összeírtam és megkezdtem a szervezést.
Szereztem elegendő négytengelyes személykocsit (kértem a Szombathelyi Igazgatóságtól, akikkel szintén jó munkakapcsolatot ápoltam),  megkértem a vonat közlekedésével kapcsolatos engedélyeket az érintett Vasutigazgatóságoktól.  Elkészítették a vonat menetrendjét, oda-vissza.
Igényeltem mozdonyt és vonatkísérő személyzetet (jegyvizsgálókat).

Minden remekül sikerült.  Az indulás napján a szerelvényt beállíttattam az első vágányra, ne kelljen aluljárózni az alma leendő szedőinek.
Be is szállt a rengeteg fiatal.  Jó volt a hangulat.  Ennél jobb csak akkor szokott lenni, amikor leszerelő katonákat utaztattunk csoportosan hazafelé.
Szállt az énekszó.  Megérkeztek a kísérő tanárok is.
Mindenkinek volt helye, meg voltak elégedve.
A vonat időben elindult.  Győrtől  Bp Keleti pályaudvarig egy győri jegyvizsgáló volt a vonathoz kirendelve  (aki Keletitől Győrig egy másik vonatkísérő szakaszhoz csatlakozott, hogy ne kelljen szolgálaton kívül utaznia).
A jegyvizsgáló, aki szintén fiatalember volt, a vonaton Pestig elbeszélgetett a hallgatókkal és a tanárokkal.  Tudta, hogy milyen célból utaznak a Nyírségbe.

A Keleti pályaudvaron a mi jegyvizsgálónk átadta a szerelvényt egy Keleti honállomású jegyvizsgálónak.  Elmondta neki is, hogy a fiatalok almaszedés céljából utaznak Nyíregyházára.
Amikor a vonat a Keletiből tovább indult,  a jegyvizsgáló megindult a vonaton és elkezdte keresni a csoport vezetőjét.  Rövidesen meg is találta.
És ebből alakult ki néhány tisztázatlan helyzet.
A jegyvizsgáló kérte a csoport menetjegyét. A tanár csak lesett!  Mit kér?
Hát a menetjegyet, amivel az utazás árának kiegyenlítését tudják igazolni.
Ne vicceljen,  mondta a tanár,  nekünk senki nem mondta, hogy menetjegyet kell váltani.
Különben is Győrtől Pestig a jegyvizsgáló ilyen dolgot egyáltalán nem említett.
(utólag kiderült, hogy ő meg volt győződve arról, hogy meg van a jegyük).
A Keletis jegyvizsgáló nem engedett.  Bizonygatta, hogy márpedig fizetés nélkül a vasúton nem szabad utazni. 
Egy darabig még próbálták egymást meggyőzni a saját álláspontjukról.  Nem ment!
A jegyvizsgáló elővette az "Utánfizetési" tömböt és elkezdte számolgatni, hogy mennyit is kell az utazásért fizetni.
Mondhatom  -  persze jogosan, illetve szabályosan  - elég vastagon fogott a ceruzája.
Mert köztudott - hogy a vonaton elszámolt menetdíj  tetemes pótdíjjal meg van fejelve!

Osztott, szorzott a jegyvizsgáló  (a tanár szerint inkább csak szorzott) és végül közölte, hogy a menetdíj Győr - Nyíregyháza és visszaútban (mert ezt is elszámolta) Nyíregyháza - Győr között, az annyi mint  260 ezer forint (leírom: kétszázhatvanezer forint).
Csak megjegyzem, hogy egy tanár talán 13 ezer forintot keresett, akkor, havonta.

Ez azért is szót érdemel, mert mi vasutasok tudjuk, hogy a jegyvizsgáló által a vasút részére, a vonaton beszedett menetdíjból 10 %, a jegyvizsgálót illetett.
Ez a 10 %, akkor még úgy oszlott meg, hogy a jegyvizsgáló Vezénylőtisztje kapott egy százalékot, a vonatvezetője szintén ennyit, és neki maradt az összeg 8 %-a.
Ami egyszerűen számolva a jegyvizsgálónak 20 ezer 800 forintot jelentett.
Egy úton,  a tízezer forintos havi keresete mellett.    Jó kis pénz. 
20 perc alatt kiszámolta.

Azért a fiatalok továbbutaztak.  Leszedték az almát.  Nem gondoltak arra, hogy az összes alma ára is kevés lenne a menetdíj kifizetésére. Nem is érdekelte őket.

Amikor az almaszedő különvonat visszaérkezett Győrbe  (visszaúton már nem volt probléma, mert felmutatták az Utánfizetési jegyet), a kísérő tanár azonnal rohant be hozzám, a nagy összegre kiállított Utánfizetési jegyet lobogtatva.
Nekem esett, hogy miért nem közöltem velük, hogy a különvonat nem ingyenes.
Csak annyit mondtam neki, hogy arany gyermekem, hol hallottatok már olyat hogy egy különvonat ingyen szállít,  oda-vissza úgy ezer kilométeren keresztül egy nagy csoportot.
Nem gondolhattátok, hogy örökbe fogadtalak benneteket és ezentúl saját zsebemre utazgathattok keresztül az országon?  Még jó, hogy nem banánt szedni mentetek.

Persze másnap felvettem a kapcsolatot a Menetkedvezményi csoporttal, akik nagyon humánusan álltak a dologhoz és megelégedtek azzal, hogy a jelzett összeg tizedrészét fizessék meg.
A tanár is, az iskola is hálálkodott, hogy megmentettem nekik "néhány forintot".
Arra viszont úgy emlékszem, hogy ebben az időszakban én is és a jó anyám is rengeteget csuklottunk.
Valószínű szegény keletis jegyvizsgáló emlegetett bennünket, mert nem kapta meg azt az összeget, amire az Utánfizetés után számított.
 

Az történt, hogy egyik nagyon jó kollégám F. Pista, aki utoljára személyszállítási vezető volt, egy továbbképző tanfolyamon, Miskolcon,  meghalt.
A halál okáról  a munkatársak sokféle pletykát kitaláltak, de hivatalosan a szíve nem bírta a terhelést.
F. Pistáról eszembe jut egy érdekes jelenség.
Ő is a Szombathelyi Igazgatóság területéről került Győrbe.
A Szombathelyi Igazgatóság  Pápa és Veszprémvarsány felől Győrszabadhegyig terjedt.
A Pista például Gyömörei volt.
Bekerült Győrbe és a karrierje meredeken ívelt felfelé. Állomásirányító, Ügyeletestiszt, Vezénylőtiszt végül Személyszállítási vezető lett.A jelenség ami érdekes az, hogy rajta kívül még néhányan bejárták ezt a fejlődést.
V. Sanyi Porváról került Győrbe. Állomásirányító, Térfőnök, Szakszervezeti titkár, végül a Pártbizottság titkára lett:
H. Pisti is erről a vidékről jött Győrbe. Ő ugyan csak az Állomásirányítói beosztást érte el, de a felesége Kereskedelmi Főnök lett.
M. Zoli Pápáról érkezett. Állomásirányító, Ügyeletes, majd Sz.B. titkár lett.
Nem sorolom, de ennyiből is érzékelhető, hogy mintha valaki irányította volna ezt a jelenséget.
Volt köztük ugyan néhány  "Titán-káder", aki nem vitte sokra. 
Titán kádernek hívták az olyan személyt, aki valakinek a valakije volt, de nem mentek sokra vele sehol..
Úgy küldték tovább, hogy:  Ti tán tudtok vele valamit kezdeni.

Az állomásfőnök ekkor már Tóth István volt (aki beletudott beszélni a körzeti telefonba!).
A fentiektől teljesen függetlenül  Ő Adácsról került Győrbe. Ide nősült.
A zamatos beszédjéről rá lehetett ismerni, hogy honnan jött.
Az volt a szavajárása, hogy ÁPÁM!
Nem tartozik ez sem a témához, de elmondom, mert érdekes, hogy valamikor az 1800-as évek végén  az Adácsiak nagy része a vasúthoz jött dolgozni. (De a környéki falvak lakói is).  A földeket, amit kaptak,  nem bírták művelni, cselédnek nem akartak menni, így eljöttek a vasútra.
Nagyon sok mozdonyvezetővel találkoztam, aki arról a vidékről való volt.
Az egykori újságok azt írták, hogy a jobbágyság helyett választották a vasutat.
Az adácsi plébánost is tiszteletbeli vasutasnak tartották, mert a templomban felszólította a híveket télen, hogy menjenek a vasútra, havat lapátolni.
No, a főnököm erről a vidékről került Győrbe.
Ő is végigjárta a ranglétrát: Forgalmista, Állomásirányító, Térfőnök, majd Pártbizottsági titkár lett.   Az Iványi Ede nyugdíjazása után kapta pártfeladatul az Állomásfőnökséget.

Ezek után rátérhetek a lényegre, amit most akarok elmondani.
Telefonon hívott a főnök:  Ápám, holnap jelentkezel nálám!    Igenis főnök.
Másnap ott álltam a "szőnyeg szélén" és hallgattam a mondandóját.
Ápám, holnaptól te vagy a Személyszállítási vezető.

Na, hogy is van ez, gondoltam magamban?   Ez nem törődik azzal, hogy én nem a Szombathelyiektől jöttem?
Nem ellenkeztem.
Ez akkora ugrás volt a fejlődésemben, hogy már súroltam a lécet amit célként tűztem magam elé, még gyermekkoromban.
A Személyszállítási vezető ugyanis az állomásfőnök első számú helyettese volt.
Volt még egy forgalmi, egy kereskedelmi és egy gazdasági helyettes.
Irodát kaptam, teljes felszereléssel  (titkárnő ugyan nem volt benne), de igénybe vehettem a főnök titkárnőjét, aki  a két Iroda közötti előszobában tevékenykedett.
Tehát az előszobától jobbra volt az állomásfőnök irodája, balra pedig az enyém.
A titkárnő rendes volt, de nem nagyon engedtem, hogy az én anyagomat gépelje, mert nem bíztam senkiben és szerettem magam fogalmazni és "helyesirni" a tőlem kikerülő anyagot.

Minden, ami a személyszállítással kapcsolatos, az én feladatkörömbe került.
Rengeteg volt ilyen  -  hála Isten  -  és én nagyon élveztem az intézkedést.
A menetrendkészítés alapjait én kezdtem, illetve én jártam ki a Megyei Tanácshoz, hogy mérjék fel az igényeket a vidékről bejáróktól.  Főleg a munkásvonatok viszonylatában.
Csak a Vagongyárba kb tízezer ember járt be dolgozni!
Akkor is elmondtam mindenhol, most is mondom:  a menetrendet nem a vasút készíti!
A vasút csak összeállítja  -  jól. rosszul  -  az igénylések alapján.
Aztán az életbeléptetést követő egy hét alatt kiderült, hogy mekkora hülyeség (szidták is miatta a vasutat  -  indokolatlanul).
Én feleltem a vonatok és a pályaudvar tisztaságáért.
Volt vele néhány apró gondom, mert kezdetben manuális munka folyt, sehol egy gép, sehol egy  jó szerszám.  
Volt ugyan egy segítőm, a M. Zoli, akit nem is csak a háta mögött, a beosztottjai Vajdának hívtak.  Nem kell mondanom, hogy kik voltak a beosztottak.
Nem volt velük semmi bajom csak fizetésnapok táján.  Ilyenkor mindenki nehezebben ébred, ha előtte megünnepli a fizetésnapot. A Zoli folyamatosan a nyakukon ült!
Hozzám tartozott a talált tárgyak kezelése.  Külön misét érdemel.
A panaszkönyvek beírásait a főnök legtöbbször nekem szignálta ki.
Nekem kellett megszervezni a csoportos utazásokat, iskolai kirándulásokat, később a különvonatokat.
Nem utolsó sorban az úgynevezett "K" vonatok biztosítását. Erről később még lesz néhány szavam.  (Ezek kormányzati különvonatok voltak).
Meg kellett szerveznem a délelőtti, délutáni ügyeleti beosztást.

Egyszóval, ha nem is állomásfőnök, de a területemen teljhatalmú főnök lettem.
Ha a főnök valamiért nem volt az állomáson, én voltam az első számú helyettesítője.
Aláírási joga a főnöknek és a négy helyettesének volt.
Ezenkívül "szabad-szombatokon" én helyettesítettem a Győrszentiváni állomásfőnököt is.

Az Igazgatóságban is jó feletteseim voltak. 
Azonkívül, hogy egy alkalommal részt vettem egy kéthetes személykocsi tisztítási tanfolyamon, évente egy-két alkalommal az ország személyszállítási vezetői , "értekezletet" tartottak, mindig más helyen.    Ezek a megbeszélések alkalmanként három-négy napig is eltartottak.  Voltunk Szegeden, Pécsett,  Hatvanban, Fonyódon (itt azért, mert egyik kollégának itt volt pincéje).   Az elődöm a miskolci megbeszélést "nem élte túl!".

Nagyon sok olyan ismerősöm lett, akik később nagyon sokszor próbáltak rábeszélni, hogy menjek fel az Igazgatóságba dolgozni  (nem sok vasutasnak volt akkor még két diplomája).

Nem álltam kötélnek.
K. Sanyi, aki forgalmista kollégám volt, felkerült Pestre. Egyszer amikor fenn voltam Pesten, mondta, hogy látogassam meg. (Ismertem a feleségét is). A Keletitől villamosoztunk 40 percet, onnan buszoztunk 20 percet, utána már csak 10 percet gyalogoltunk.
Mondtam is neki, hogy ha te Pesten laksz  (Újpalota), akkor én aki Győrtől 10 kilométerre levő községben lakok, nyugodtan mondhatom magam Győrinek.

Csodálatos beosztásom lett tehát.
Persze ez sem volt izgalommentes.
Az izgalmas helyzetekről be fogok számolni.

A lényeg az, hogy a vágyam, hogy főnök legyek,  majdnem  teljesült.
Hátratett kézzel sétálhattam a peronon, jobbra -balra köszöngetve az ismerőseimnek.
Meg-meg szólítva a beosztottakat.     Azt az ablakot töröld le légy szives, mert összetapogatták a gyerekek!
Hát nem csodálatos?