Az előzőekben elmeséltem, hogyan is zajlik a vágányút beállításának elrendelése.
Nos, amikor még Győr állomáson rengeteg szolgálati hely volt, a vágányút beállítás elrendelése külön kis műsorszám volt.
Elmondom a szolgálati helyek nevét a budapesti oldalról kezdve:

Delta egy, Delta kettő,   Ipartelep, Gyárváros,  Kettes,  (a négyes a rendezőben volt),  Hatos,  (a Nyolcas, Tízes már megszűntek, de régebben ezek is voltak), Személypályaudvar, Egyes  és Újlak, az állomás Hegyeshalom felőli végén.
A vágányút beállítás elrendelésekor   -  amely műveletet a vasutas lerövidítette, szerintem logikusan:  körözésnek, mivel a körözvényjelet kellett sorozatosan adni   -  ezeket a szolgálati helyeket kellett beszólítani az  úgynevezett Állomási Nagy körzeti telefonba.
Tudni kell, hogy voltak az állomáson  -  sőt vannak is  -  kis körzetek is.
A kis körzetekbe csak 3-4 szolgálati hely van bekapcsolva. Csak ők tudnak egymással értekezni.
Ha például valakiről pletykálni akarok,  olyan kis körzeten teszem, amelyikbe ő nem tud belehallgatni.  Persze ez csak szemléltető példa.  Senki nem pletykázott senkiről.
(Mindenki tudott úgyis mindenkiről, mindent)

Arról is beszéltem, hogy a vágányút beállítás elrendelése nagyon komoly teendők közé tartozik, éppen ezért ezen a Nagy körzeti telefonon általában más megbeszélést, traccsolást nem volt ildomos folytatni.
Amikor a szükséges adatokat a Rendelkező elmondta, a szolgálati helyek sorrendben bejelentkeztek és tudomásul vették a vágányút beállítást, illetve, ha a vonat közlekedésének részükről nem volt akadálya, akkor adták "a szabad bejáratot vagy kijáratot".
Meg volt a szabványszöveg, amelynek egy nagyon leegyszerűsített példája:
" A 4912 számú vonat bejárata a 14-ik vágányon a Delta egy őrhelynél szabad!  Kovács"

A körözésben résztvevők, ha az utolsó szolgálati hely is elmondta a hozzájárulást, akkor, de csakis akkor,  megbeszélhettek egymással egyéb dolgokat is.
Azt kell mondanom, hogy ilyen szempontból fegyelem volt.
Nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki   - akkor is csak tévedésből  -  a Nagy körzetin hívott fel egy másik szolgálati helyet, bármilyen művelet megbeszélése érdekében.

A rendkívüli helyzet akkor alakult ki, ha valamelyik szolgálati helyen tanuló volt.
Az igazi az lett volna, hogy ilyen esetben a szolgálati hely telefonjára kötöttek volna egy lehallgató,  úgynevezett tanuló -  telefont, amelyen a tanuló hallotta volna  hogyan adják a szolgálati helyek a "hozzájárulást".
Sajnos ilyen nem volt.
A legtöbb Rendelkező pedig ódzkodott attól, hogy egy tanuló vegye fel a telefont egy vágányút beállítás elrendelésekor,  netán még hozzájárulást is adjon, amihez aztán még nincs is joga.  Nem ítélem el ezeket a Rendelkezőket, mert hisz a biztonság az első.

Egyik nap a Személypályaudvarra került tanulónak egy kislány,  Zsuzsika.
A harmadik-negyedik körözés után, amikor már hallotta a Naplózó forgalmista hölgytől, akinek a felügyeletére volt bízva, hogyan kell adni  vagy megtagadni a hozzájárulásokat,
megbeszéltem a naplózóval, hogy nyugodtan adja oda körözéskor a telefont a kislánynak, mert, ha saját fülével hallja a többi szolgálati hely hozzájárulását, előbb meg fogja tanulni, hogy mit és hogyan kell mondani.
Majd én fogok figyelni, hogy nehogy tévesszen.
A következő körözéskor a Személypályaudvaron már Zsuzsika vette fel a telefont.
Nagyon szabályosan bejelentkezett.  ( A többi szolgálati helyen mindenhol férfiak teljesítettek szolgálatot és lehetett érezni a feszültséget, kíváncsiságot, hogy na ugyan ki lehet ez az új hang).
Egy személyvonat jött Budapest felől a Személypályaudvar kettőre, majd indult tovább Hegyeshalomba.
Elmondtam róla a szükségeset, a szolgálati helyek pedig szép sorban adták a hozzájárulást.  Más esetekben, amikor valaki elmondta a maga mondandóját, már tette is le a telefont és ment a dolgára.  Most egyetlenegy kattanást nem hallottam, ami azt jelentette, hogy mindegyik kíváncsi az új hölgy hangjára.
Zsuzsi következett. Ügyes kislány volt. Nagyon szépen elmondta, amit el kellett mondani.
Nem is hagytam szó nélkül.  Mondtam neki, hogy
"Zsuzsika nagyon ügyes volt, puszilom!",
mert ugye:  kicsit a dicséret, nagyot a bírálat neveli!
Elszabadult a sok kiéhezett férfi fantáziája.
Először Lajos szólalt meg a Hatosból (akit nem tudom miért, Hitlernek becéztek), csak annyit mondott:   Én is puszilom Zsuzsika!
Nem hagytam szó nélkül:  Lajoskám, te puszild meg a medvét!
Hanem egyszer csak egy eddig nem hallott hang szólalt meg:
- Milyen komolytalan szolgálat folyik itt?
Én egyből megismertem a főnököm hangját, bár meglepődtem, hogy mi a csodát keres ebben a telefonban?
Gyárvárosban viszont a sorompókezelő, akit Cirminek becéztek. álmában sem gondolt arra, hogy ez a főnök lehet.  Ugyanis ő volt a következő megszólaló:
- Ki pofázik itt bele a körözésbe?
Az ismeretlen bemutatkozott:   Tóth István állomásfőnök vagyok!
Érezhető volt, hogy megfagyott a levegő.
Én még nem tettem le egyből a telefont, így hallottam a hallatlan nagy csendet, ami ezután következett.  Csak a halk kattanások jelezték, hogy mindenki szép csendben lerakta a telefonját.

Mi is történt?
Csak annyi, hogy az új állomásfőnök, ( eddig a Pártbizottság titkára volt), aki az Ede bácsi után   -  állítólag nem jószántából. hanem a Párt megbízásából - átvette az állomás vezetését, új módszerekkel kívánta  dolgozóinak a tevékenységét ellenőrizni, ezért a távközlősökkel beköttette a Nagy körzeti telefont a Főnöki irodába.
És ha már ott volt a telefon,  bele is hallgatott.

Különben csak a meglepetés volt nagy, mert utána egyből felhívtam és megkérdeztem, hogy netán kifogásol-e valamit a szolgálat ellátásában.
Azt mondta, hogy egyáltalán nem, sőt jó módszernek tartja, hogy az új munkatársat ilyen módszerrel vezetem be a végzendő munkába.
Annak pedig, hogy a dolgozók jó hangulatban vannak, még örüljön is egy főnök.
Megnyugtatott, hogy ő végighallgatta az egész körözést és nem főnöki szigorral tette a megjegyzést, hanem így akart a hangulathoz csatlakozni.   Nem egészen sikerült.
Arra is rábeszéltem, hogy ha már saját magának beköttette a Nagy körzetit, intézze el, hogy a tanulók egy másodtelefonnal kapcsolódhassanak a munkába.
Ezek után már senki nem lepődött meg, ha időnként a főnök hangját is meghallotta a Nagy körzetin.


 

A rendelkező torony egy komoly szolgálati hely.
Hárman teljesítenek szolgálatot:  a rendelkező, a táblakezelő és a hangosbemondó.
A hangosbemondót éjszaka a rendelkező, vagy a táblakezelő helyettesítette.
A rendelkező irányított, a táblakezelő dolgozott. 
Kettejük között szoros kapcsolatnak kellett lenni, mert különben nagyon nehéz lett volna a munka.  Ez a kapcsolat azt jelentette, hogy a "táblás"  egyik szeme, egyik füle mindig a rendelkezőn kellett hogy legyen.  Állandóan figyelnie kellett, hogy a rendelkező milyen vonatokat fogadott, hova kell őket járatni,  Melyik vágányon fognak közlekedni a vonatok.
Ha a táblás nem figyelt, akkor megnehezítette a rendelkező munkáját, mert olyan mozzanatokat, amiket az állomási dolgozóknak, távbeszélőn, rádión már    - esetleg többször is  -  elmondott, még egyszer el kellett mondani a táblásnak.
Volt olyan táblakezelőm, egy fiatal lány, aki nagyon értette a munkáját.
Nyugodtan hátat is fordíthattam a táblának, mert tudtam, hogy minden szavamat hallotta és úgy is  irányítja a vonatokat, ahogy én elrendeltem.
Ha netán valamikor felemeltem a fejem és a berendezés felé néztem, már ijedten kérdezte, hogy netán elrontott valamit?
De ilyen ritkán fordult elő.  Ismertük egymás gondolatait is és a szabályokat is persze.

Az a szabály az Utasítások szerint  - és ezt minden vasutas tudja, aki a forgalmi szolgálatnál tevékenykedik  -  hogy az érkező, induló, áthaladó vonatok  "vágányútjának"
beállítását az érdekelt állomási személyzet részére el kellett rendelni.
Ez abból áll gyakorlatilag, hogy az érdekelt szolgálati helyek dolgozóit,  úgynevezett "körözvényjellel", ami kezdetben három rövid egy hosszú csengetés folytonos ismétlésével történt.  Jelenleg nem kell a rendelkezőnek ügyes kezűnek lenni, hogy szépen el tudja játszani a  ti-ti-ti-tá,  ti-ti-ti-tá...hangokat a távbeszélőn, mert  csak az egérrel ráviszi a nyilat a megfelelő szolgálati helyre és ott már szól is a csengő.
Mondhatnám, hogy bezzeg az én időmben!  No akkor is volt néhány botkezű, akire azt mondták, hogy ráfeküdt a csengetőgombra, nem törődve azzal, hogy szép legyen a csengetés.
Már régen dicsértem magam, de megmondhatják az akkor dolgozók, hogy amikor én reggel az első körözvényjelet adtam,  mindenki megesküdött volna rá, hogy én vagyok szolgálatban.  Mozart sem játszott volna nálam szebben a rövid hosszú hangok variációjával.

A körözvényjelre a szolgálati helyek illetékes dolgozói,  térfelvigyázó, váltókezelők bejelentkeztek  -  elhelyezkedésük sorrendjében. 
Ezután a rendelkező elmondta,  például, hogy honnan milyen vonat érkezik, melyik vágányon át melyik vágányra és mikor.
Amikor helyszíni állításúak voltak a váltók, akkor a vágányút beállítás elrendelése után nekik kellett intézkedni, hogy az adott vonat a jelzett időre be tudjon haladni a megfelelő vágányra. Magyarul beállították a szükséges vágányutat.
A Dominó 55-ös biztosítóberendezés sok munkától mentette meg a váltókezelőket.
A vágányút beállítás ekkor már abban merült ki, hogy az illető vágányt meg kellett vizsgálni "rátekintéssel", hogy nem akadályozza-e a vonat útját olyasmi, amit a berendezés nem érzékel.  (durva példa, de ha valaki fekszik a síneken, azt a berendezés nem érzékeli, ezért kell megnézni).

A Rendező pályaudvaron felemás volt a biztosítóberendezés.
A fővágányokhoz közeli váltók "be voltak kötve"  a biztosítóberendezésbe. 
A váltók, vágányutak állítása ezeken a vágányokon a toronyból történt.
A hozzájuk csatlakozó vágányokon viszont megmaradtak a régi  helyszíni állítású váltók, amit a váltókezelők hagyományos módon a helyszínen tudtak átállítani szükség esetén, (például tolatásoknál).

Egyik éjszakai szolgálatban a Rendező pályaudvaron elkészült egy tehervonat, ami Hegyeshalomba közlekedett.
A Rendező pályaudvar  érdekelt végén levő VI-os szolgálati helyen egy fiatal vasutas, Peti teljesített szolgálatot.  Ügyes, belevaló fiú volt, ezért is bízták meg már fiatalon, hogy ezen az úgymond "frekventált"  munkahelyen egyedül teljesíthessen szolgálatot.
Amikor úgy láttam, hogy a vonat közlekedése nem zavarja a fővágányokon a többi vonat közlekedést és a szomszéd állomás engedélyt is adott, hogy a vonatot elküldhessem, elrendeltem a vonat vágányútjának beállítását.
Persze ez így egy kicsit  utasítás szagú, szinte teátrális, mert egyetlen emberrel,  Petivel kellett megbeszélnem, hogy állítsa be az induló vonat vágányútját.
Ez gyakorlatilag úgy történt, hogy neki egyetlen helyszíni állítású váltót kellett csak átállítani  (tolatási mozgás ebben az időpontban az ő területén nem volt).

Peti, a vonatmenesztő térfelvigyázó, mivel nemcsak a szabályokat tanulta el az öregektől, hanem a "rugalmasságot" is, jelentette hivatalosan, hogy nála, mármint a VI-os szolgálati helyen a érdekelt vonat vágányútja szabad.
A megszokott szöveg úgy hangzik, hogy a VI-os szolgálati helyen a sz. vágányról a sz. vonat feljárata szabad!  A válaszom erre, hogy ha áll a jelző meneszthető!
A vasutas ebből tudja, hogy a jelző akkor "áll", ha szabad, illetőleg továbbhaladást engedélyező jelzés jelenik meg rajta.  Ebben az esetben Peti a zöld fényű lámpájával felhatalmazza a vonat mozdonyvezetőjét az indulásra.
Tiszta sor.   Ezután az következik, hogy mivel én mindent hangosan visszaismételtem, ahogy különben a nagykönyvben meg van írva, a táblakezelőm már a Dominó 55-el  - egy fővágányon közlekedő vonat elhaladása után  állította is be az induló vonat vágányútját.  Sőt, mivel semmi akadálya nem volt, a "szabad" jelzést is a jelzőre varázsolta.   És vártuk, hogy a vonat elinduljon.

Elő szokott ilyenkor fordulni, hogy valami apróság közbejön.  Netán a mozdonyvezetőnek lett valami sürgős dolga, amit a mozdonyon nem tud elvégezni.  Vagy elfelejtettek kézbesíteni valamilyen fuvarokmányt.  De ezek rövid idő alatt meg szoktak oldódni.
Most viszont, már negyedórája lestük, hogy a  vonat meginduljon.  De hiába.
Hívogattuk a VI-os szolgálati helyet, de a telefont nem vette fel senki.
Kiabáltunk a hangosbemondón (a rendezőin), hogy Peti jelentkezzen.   Sehol semmi.

Végül felhívtam az induló vonat mozdonyvezetőjét mozdonyrádión, hogy nézzen már körül nem látja-e a mi emberünket.
Egy kis idő múlva a mozdonyvezető közli, hogy látja Petit a vágány végénél, de nem tudja, hogy mi van vele, mert nagyon integet, adja a Megállj jelzést a zöld lámpájával, de nem mozdul egy helyről semerre.

Légy szíves húzzál előre a vágány végéig   -  kértem a mozdonyvezetőt   -  és nézd meg miről van szó.
Előre húzott és jelentette:  Peti nem tud elmozdulni, mert a váltó becsípte a cipőjét lábával együtt.  Nem tudja kihúzni a lábát a váltóból, sem cipőstől, sem cipő nélkül, mert nem jön ki a lába a cipőből.  De amúgy jól van a gyerek, mert káromkodik.
Ilyenkor nem lehet mást tenni, mint a lezárt vágányutat  -  amit alapesetben a vonat elhaladása old fel,  amiről most szó sem lehetett, mert az érintett váltóban volt a Peti lába - fel kellett oldani.
A táblás "Kényszeroldót" alkalmazott  és utána átállította a "vétkes" váltót, ezzel kiszabadítva Peti lábát a szorításból.
Legelőször kifaggattuk, hogy kell-e mentőt hívni.  Azt mondta semmi baja.
Újra beállítottuk a vágányutat és a vonat most már rendben elment.
A "bódéjába"  visszatérő Petivel aztán elbeszélgettem.  Hogy lehet annyi esze, hogy egy központi állítású váltónál belép a csúcssín és a tősín közé?
Szerencséjére olyan helyen lépett közé, hogy a szerkezet csak összeszorította a cipőjét, a lábával együtt és nem szorított rajta annyit, hogy súlyosabban megsérüljön.
De ez jó lecke volt.
A cipőjét már nem tudta többet használni.
A munkavédelmi ügyintéző  (nem árulom el, hogy milyen áron) megszerezte a cipőt és egy ideig elrettentő példaként mutogatta munkavédelmi oktatásokon.

 

 Néhány lelkes vasúttörténész, akik a győri állomás múltjával is foglalkoztak, kiderítették, hogy a különböző becenevekkel ellátott mellékvágányok honnan kapták ezt a "becenevet"? Győrben még nincs is belőlük nagyon sok, de jártam egy-két nagy állomáson, ahol nagyon különleges nevekkel illették egyik másik vágányt. Nem veszem fel a versenyt ezekkel a vasúttörténészekkel, mert én nem vettem a fáradtságot hogy nyomozásba kezdjek, megelégedtem azzal, amit az öregektől hallottam.

Például a „Temető vágány”  helyén valamikor biztosan temető volt, különben miért ragadt volna rá ez az elnevezés.  Ráadásul , mivel nemcsak egy vágányról van szó, volt  (ill. van is) az  „Öreg-temető”,  valószínű ez a legrégebbi, van az „Új-temető”, ami a legfiatalabb lehet. A kettő közötti vágányt  már nem variálták,  az lett a ’Középső temető” vágány.

A Raktár vágány elnevezése nem okoz gondot nekem sem, mert ott van a raktár épület mellett.  Viszont a velük párhuzamos csonka vágányokból hogyan lett „Csárda vágány”, azt hivatalosan senki nem tudta megerősíteni.  Mondják egyszerűen, hogy ott csárda volt.
Még az is lehetett.  Csak az gondolkoztat el, hogy a Temető és Csárda vágányok vége egy helyen fut össze.  Most akkor Temető vagy Csárda?  Persze mindkettő lehetett. 

Az Iparvágányok elnevezése egyszerű elgondolásból fakad:   Gráb vágány, Richards vágány, Duna vontatóvágány (ami a Vagongyárba vezetett),  a Mosó Tüzép-ben csak a „mosó” szorul magyarázatra..  De nagyon egyszerű eredete van.  Valamikor mosó vágány volt, ahol a személyszállító kocsikat mosták (kívülről).
Érdekes, hogy Győrben az Iparvágányok, amelyeket ma már nem használnak,  behálózzák az egész várost.  A sínek még mindenhol megvannak (amíg a fémgyűjtők nem jönnek rá!!), de használatlanok. Az autók a síneken parkolnak.  Valamikor ezért nagy büntetés járt.
A város vezetői nem egyszer felvetették, hogy ezeken a síneken enyhíteni lehetne a  közutak zsúfoltságát.  De úgy látszik senki nem meri vállalni az ennek megoldásával járó problémákat.

A Flóra iparvágány az Olajgyárba vezetett  (nagyon meredek lejtőn lehetett lejutni az Olajgyárba, és ugyanilyen meredek emelkedőn lehetett visszajutni az állomásra)
Valamikor, amikor a vasutat  kezdtem vonatfékezőként, még segíteni kellett a mozdonyvezetőnek a fékezésben, úgy, hogy a teherkocsikon húzogattuk a kéziféket, mert akkor még nem légfékkel közlekedtünk.

A „Gyorsáru-kihúzó” vágány a Rendező pályaudvar Személypályaudvar felőli végén volt.
Az elnevezése nem okoz nagy rejtvényt.  A Gyorsáru raktár mellett húzódott.

A „Hangya vágány”  már némi magyarázatra szorul. Maga a Hangya, olyan kis vegyesboltot jelentett, ahol általában majdnem mindent lehetett vásárolni.  Főleg faluhelyen voltak ezek az üzletek, de nagyon sokat lehetett találni városokban is.

A Baross-hídtól keletre a mostani Bartók Béla út  és a vasút mellett húzódó Eszperantó út sarkán  van egy épület. Hogy most milyen üzletek vannak az épületben azt hitelesen nem tudnám leírni, mert tegnapelőtt még Fürdőszoba üzlet volt, aztán Zálogház, Egyenruházati bolt, Kínai ruházati bolt,  nem régen láttam, hogy gyümölcsöket raktak ki az egyik üzlet elé.
Ez az épület lehetett valamikor a Hangya.
Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az épület alatt hatalmas borospince van,  vagy volt?
Ebbe a borospincébe nagyon sok bor érkezett vasúti  boros-tartálykocsiban. Régebben fahordók voltak, később áttértek fémvázas hordókra.  Nem véletlenül  -  gondolom én!

Megmutatták nekem egyszer a régebbi fahordó belsejét. Elszörnyedtem. Olyan volt a belseje, mint a tüskésdisznó kívülről. Elmesélte a Pincemester, hogy mitől lett ilyen a hordó belseje.

A vasutasok szeretik a bort.  Ezt én is tapasztaltam.  Azt mondták az öreg vasutasok, hogy olyan rossz bor nincs, amit a vasutas meg ne inna. Lehetett az „cserók” guggolós  (guggolva mentek el az ablak alatt, nehogy behívják bort inni), vagy az abdai háromemberest,  (kettőnek le kellett fogni, a harmadik öntötte bele). Arról nem is beszélve, hogy a találékonyság  magas fokát érték el, ha bort kellett szerezni.
Minden bakterházban ott volt az „amerikáner” meg  a szükséges méretű fadugó. Egyszerűen megfúrták a hordót.  Kiengedték a szükséges mennyiséget, utána beleverték a lyukba a faéket. A hordó belseje mutatta, hogy nagyon sok helyen meg lett fúrva a hordó. 

A pince mellett, azzal párhuzamosan volt egy vágány, ami nagyon egyszerű okból a „Hangyavágány” elnevezést kapta. Amikor megérkezett egy „szállítmány” bor, beállították a Hangyavágányra, ahonnan lefejtették.
Ez persze nem volt ennyire egyszerű. A Hangyavágány ugyanis Felső vezeték alatt volt.  A felső vezetékben pedig ,  kezdetben 16,  később (jelenleg is)  25 kV feszültség volt. (illetve van!)

Ennek a veszélyét nem kell külön ecsetelnem. Az Utasítás a megközelítési távolságát a felső vezetéknek  kettő méterben határozza meg. Ha ennél közelebb kerül valaki az áram alatt levő felső vezetékhez, hát arról még beszélni is borzasztó.
A vicc szerint az áram alatt levő  és a feszültségmentesített vezeték teljesen egyforma, csak, amelyik nincs kikapcsolva, annak más a fogása.
Sajnos láttam egy-két gőzmozdony-fűtőt, aki a szénkaparóval olyan közel került a vezetékhez, hogy  szénné égett.

Sőt, ha a levegő párás, néhány érzékenyebb embert megcsiklandoz az áram, amikor elmegy a felsővezeték alatt. Csak megjegyzem, hogy a mozdonyvezetők pedig huzamos ideig teljesítenek szolgálatot a felsővezeték közelében.

A tanulóimat figyelmeztetni szoktam, ha kisgyermekük lesz, nehogy a vasút mellett engedjék neki, hogy sárkányt eregessn.  Főleg, ha párás az idő. Ha a madzag hozzáérne a vezetékhez….
Nem is mondom tovább.
A fiúkat arra szoktam figyelmeztetni, hogy sörözésből hazafelé  nehogy a Baross-hídon jusson eszükbe, hogy  „üríteni” kellene, mert az az utolsó élvezet lenne, ha eltalálná a vezetéket.
Mondják, hogy de hát a galambok  ?

A galamboknak nem ér a lába a földre.  De ha olyan helyzetben próbálnának csókolózni, hogy egyikük egyik, a másikuk a másik vezetéken ül,  akkor egyikből biztosan sültgalamb lesz.

Egyszer, amikor még megvolt a fűtőház mellett a gyalogos „repülőhíd”, beszóltak az I.-es szolgálat helyről, hogy valaki mászik le a hídról a vezetékek fölött. Rohantam ki, hogy legalább lássam mi történik, ha segíteni nem is tudok. Mire kiértem, az illető már a sínek között feküdt és nyöszörgött. A mentők gyorsan kiértek.  Az orvos megfordította az illetőt és kérdezte, hogy van-e valami sérülése. Az illető csak annyit mondott, hogy „Nem sikerült megdögleni!”  Ezek szerint azt akarta.

Az orvos megnézegette a sérüléseit.  A két tenyerében volt körülbelül 5 centiméter széles vörös csík, amit az okozott, hogy  útközben a híd és a föld között egy pillanatra visszatért az életösztön és megpróbált megkapaszkodni a felsővezetékben. De életben maradt, mert nem volt olyan hosszú lába, hogy a vezetéktől leért volna a földig. 

Visszatérve a Hangya-vágányhoz, a bort lefejteni csak akkor lehetett, ha a hordó fölötti felsővezetéket feszültség mentesítették, sőt utána le is „földelték”  két oldalról.
A  lefejtéshez a tömlőket ezután helyezték a tartály tetején levő nyíláson (dómfedélen) át  a hordóba.
A vezeték feszültségmentesítése a Rendelkező forgalmi szolgálattevő feladata volt. A Földelés a külső forgalmi szolgálattevőé.
Ez abból állt, hogy a már kikapcsolt (feszültségmentesített) vezetéket egy speciális földelőrúddal  a munkahely mindkét oldala felől leföldelte. Ez veszélyes művelet is lehetett volna, ha nem tartják be a szabályokat.
Ugyanis, ha a külsős még a kikapcsolás előtt próbált volna földelni (szükség esetén persze, például életveszély esetén,  lehet ilyet tenni,  ez a kényszerföldelés),  a földelőrúd vezetékhez történő közelítésekor hatalmas ív keletkezik (fényesebb mint fényképezéskor az ívfény vagy vaku)) ezenkívül hatalmas durranás és nem ritkán vezetékszakadás követi.  A külsős mehet haza fehérneműt váltani. Mit ne mondjak, előfordult ilyen is. Legtöbbször azonban figyelt mindenki. 

Ha azt mondom, hogy néhány külsős nagy érdeklődést tanúsított a Hangyán végzendő földelés iránt, talán nem is túlzok. Amikor a hordót beállították a „Hangyára”, már elkezdődött az osztozkodás, hogy ki menjen földelni?   Na nem azért mert munkamániások voltak.

Az szokott történni, hogy a földelés elvégzése után a pincemester  a földelést végző „tiszt urat”  meginvitálta a pincébe. Egyszer én is lementem.  Hatalmas pince volt, tele kisebb, nagyobb és még nagyobb boroshordóval. Egy parányi,  fürdőszoba ablak nagyságú résen lehetett a pincébe jutni egy meredek létrán. A pincemester nagyon barátságos, vendégszerető ember volt, mert ha már lement valaki, akkor nem úszta meg a kínálgatást.

Tiszt úr, ezt kóstolja meg.  De csak egy kis decis pohárral. Utána a másikat is.  Rengeteg hordó volt. Én ugyan a második pohár után megköszöntem a vendéglátást és menekültem vissza a forgalmiba. De volt olyan, aki szerint egy-két pohárért nem érdemes lemászni a meredek létrán. Mire hat-nyolc hordót végigkóstolt,  az annyi deci bor, annak bizony a végén nagyon nehéz volt a meredek létrán visszamászni a felszínre. 

Volt persze olyan gyakorlott ivó, akin meg sem látszott a kóstolás, de az ellenkezője is előfordult. Egyik este, ügyeletesként,  fél hatkor én tartottam az „eligazítást”. A szolgálatra jelentkezők mindegyike „szolgálatképes állapotban”  volt. 

Felültem a vonatomra, ami fél hétkor indult Nyúl felé. Fél hétkor jött is ki a vonathoz a külsős.  Nagyon ramaty állapotban.  Sapkája félreállt. Kapaszkodott a lépcsőkorlátba, de nagy nehezen elindította a vonatot. Jézus Máriám!  Mi történt a Zoli bácsival?

Nem sokáig voltam bizonytalanságban. A „Hangya-vágány” mellett elhaladva láttam, hogy fejtik a bort!

Élt, megkért bennünket, hogy valamelyik vonatot indítsuk el helyette.  Persze csak azt amelyik ebbe az irányba indult (konkrétan és szakszerűen a Végpont felé!).  Még pontosabban, hogy a nem vasutasok is értsék,  Hegyeshalom felé vagy Sopron felé.

De nem ez volt a Térfelvigyázó fő tevékenysége, hanem az, hogy a vonatgépek közlekedését szabályozza.  Érkező vonat esetén a vonatról vagy a Fűtőházba, vagy körül a vonat másik végére, esetleg a fordítókorongra (ahol a diesel mozdonyok olajvételezése is történt.).

Ez gyakorlatilag úgy történt, hogy a Dominó 55-ös berendezés segítségével, villamos úton, két kezelőgomb alkalmazásával átállította a megfelelő váltót, váltókat a  szükséges állásba és utána a sárga színű kézi-jelzőzászlójával, vagy sötétben a fehér fényű kézilámpájával adott jelzést a mozdonyvezetőnek a mozgás megkezdésére.

Ha ezen az oldalon vonatok érkezése vagy indulása történt, a Térfelvigyázónak nem volt lehetősége a váltók állítására, mert a vonat  „vágányútját”  a központból, a Rendelkező toronyból állították be és zárták le, ami csak a vonat elhaladása után oldódott.

(Kivéve persze olyan veszélyhelyzetet, amikor  Berendezéskezelő „Kényszeroldót” tudott alkalmazni, ami veszélyes művelet is lehetett, mert  akár balesetet is lehetett vele okozni)
Ezen az éjszakán,  egészen reggel 5 óra 20 percig,  semmi különös nem történt.
Mondhatnám, hogy rutinmunka volt az egész szolgálat.  A megszokott vonatok indultak, érkeztek.  Még vonatkésés sem volt jelentékeny.
 Hajnali 5 óra környékén érkeztek a munkásvonatok.
Ezek is menetrendszerint megérkeztek.
Megérkezett például a vaszprémvarsányi munkásvonat a  hetedik vágányra 5 óra 15 perckor.
A mozdonyt  (gőzmozdonnyal közlekedett ez is) a „gépkísérő” leakasztotta a szerelvényről és szokás szerint közölte a mozdonyvezetővel, hogy ha kap kézi jelzést (tőlem!),  kimehet a hetedik vágányról és a Térfelvigyázó bekormányozza a fűtőházba.

 Eközben a Központ beállította a csornai vonat vágányútját az ötödik vágányra.
A vonat már közeledett is, lehetett látni a mozdony lámpáit amint lejött a Rába-hídról.

Ilyenkor a szolgálatban levőnek kötelessége, hogy a vágány-útat megfigyelés alatt tartsa.
Nehogy valami nekimenjen a vonatnak.
Ezután a vonatot is meg kellett figyelni, hogy nincs-e rajta valamilyen rendellenesség.
Ezt a ténykedést az Utasítás úgy írja elő, hogy a vonatokat a vonatfogadásra kijelölt helyen a megfelelő jelzőeszközökkel kell fogadni.
Ez is rutinmunka volt.   Az I. HK. Vonatfogadásra kijelölt helye a szolgálati hely nyitott ablaka volt.  Az ablak mellé volt kitűzve a jelzőzászló, hogy szükség esetén kéznél legyen és ugyancsak az ablak mellett volt a stek-lámpa, amivel sötétben lehetett jelzést adni.

Ahogy a nagykönyvben meg volt írva kiálltam az ablakba és vártam az érkező csornait.
Azt sajnos ezen a reggelen nem tudtam megfigyelni, hogy fiatal lányok utaznak-e a vonattal
(Más esetben még olyan is akadt, aki integetett.  Pontosabban visszaintegetett)

Az történt ugyanis, amit ezen a kis rajzon próbálok ábrázolni.
A hetedik vágányon álló gőzmozdony egyszer csak megindult és jött kifelé a vágányról.
Talán érzékelhető a rajzból, hogy mi következhetett volna?

Elmondom.  A vonat közeledett 40 km/ óra sebességgel.  A mozdony a hetedikről nem volt ilyen gyors, de éppen elég lett volna, ha azzal a 10 km/óra sebességével nekimegy a vonatnak.

 Abban a pillanatban amikor észleltem a baleseti helyzetet, bekaptam a fütyülőmet (a jelzősípot)  -  akkor persze nem voltam ilyen vidám  -  és a lámpával adtam a Megállj jelzést, a síppal pedig a sok rövidet (ami a Megállj jelzés hangjelzése  -  a rendőr is így sípol utánunk!).
Talán az őrangyalom lehetett ott a közelben  (legalábbis én neki köszöntem meg), mert a két mozdony egymástól egy méterre megállt.

Ez azt jelentette, hogy a  „göcseji”  (így becézték a veszprémi vonatokat) vonat mozdonya „felvágta” a rajzon 33-as számmal jelölt váltót.
A vasutasok tudják, hogy a váltófelvágás maga is büntetendő cselekmény, még akkor is ha semmi balesetveszély  (látszólag) nem áll fenn.
A nem vasutasok ezt úgy érthetik meg, hogy a váltófelvágás azt jelenti, hogy a váltó erőszakos úton lett átállítva  (úgy mondom a tanulóimnak, hogy meg lett erőszakolva).

Magyarul a váltót a ráguruló mozdony kerekei állítják át.  Miközben a váltó megsérül, ami későbbi balesetek okozója lehet.
Ilyenkor a felvágott váltót meg kell vizsgálni, de ehhez szabaddá kell tenni,  úgy , hogy a rajta levő jármű visszafelé nem mozoghat, mert az még nagyobb bajt eredményez.

 Az előírásnak megfelelően megvizsgáltuk a váltót (ehhez egy ember nem elég).
Nem láttunk rajta sérülést  (Részletesebben a  szakembereknek is meg kell vizsgálni) így
5 km/ óra sebességgel járható.  Be is küldtük a „göcseji” gépet a fűtőházba, utána a váltó állítása után bejárhatott a csornai vonat is.

20 perc alatt helyreállt a rend.  A váltó megvizsgálása persze ennél több időt igényelt.

 Hanem közben Budapestről már el is indultak a balesetvizsgálók, mert ez egy közlekedő vonattal történt balesetnek minősült, még akkor is ha tényleges baleset nem történt.
Ilyenkor hiába jön a leváltó személyzet, hazamenni nem szabad, mert meg kell várni a balesetvizsgálót.
Fél kilenc körül megérkezett.
A baleset résztvevői együtt vártuk a főnöki szobában.

A gépkísérőkkel hamar végzett a vizsgáló.  Megmondták, hogy nem adtak engedélyt a mozdonyvezetőnek, hogy kijöjjön a hetedikről, amit ő el is ismert.

Utána egy jó órával a csornai vonat mozdonyvezetője és vonatvezetője is elmehetett.
Ők is csak azért voltak ott egy órán át, mert  ellentmondóan nyilatkoztak.
A mozdonyvezető azt állította, hogy azért állt meg „időben”, mert meglátta a másik mozdonyt és gyors-féket alkalmazott.  Az én Megállj jelzésemet nem látta.  Ezt nem is vitatták, mert a mozdony másik oldalán tartózkodott.

A vonatvezető viszont azt „vallotta”, hogy látta az én Megállj jelzésemet, amire gyorsan beugrott a  kocsiba  (a mozdony utáni poggyászkocsiban tartózkodott) és meghúzta a vészféket.
Melyiknek van igaza. (Talán arra számítottak, hogy baleset elhárításért jutalmat kapnak?).

A mozdonyvezető állítását a vizsgálóbizottság  gyorsan megdöntötte.  Amikor ő a Fűtőház épület takarásában lévő mozdonyt megláthatta, már nem tudott volna megállni.
Ők is elmehettek.

Ketten maradtunk „főbűnösök”.  A „göcseji” mozdonyvezetője, akit senki nem tudja pontosan miért, de „Kecskelábú”-nak becéztek  és én.

A kihallgatás azért húzódott el, mert a mozdonyvezető váltig állította, hogy azért indult meg a hetedikről, mert én adtam neki a jelzést.
Ezt én őrültségnek tartottam, hisz nyilvánvaló volt, hogy az ötödikre jár be a csornai vonat.
Ilyenkor váltóállítási lehetőségem sincs. Háromszor, négyszer kihallgattak bennünket  külön-külön.
Egyszer a Kecskelábú arra hivatkozott, hogy a váltó (a 37-es számú)  a hetedik vágányra terelő állásban állt, tehát az ő mozdonya részére.

Egyből én lettem a főbűnös. Miért állt úgy a váltó, ha nem akartam, hogy kijöjjön?

Ha nem ismerem a Végrehajtási Utasítást, akkor meg is érdemeltem volna, hogy én vigyem el a balhét.
De ismertem, sőt be is mutattam a balesetvizsgálónak, hogy (itt olyan következik, amit a vasutasok ismernek) az ötödikre történő bejáratkor a nyolcadik vágány végén levő váltó a fűtőház felé terelő állásban kell hogy álljon,  védőállásban (ez a 39 számú váltó), nehogy a vonatnak abból az irányból valami neki tudjon menni.    Így is állt.

A 37-es váltó pedig  a 39-es párja és meg kell hogy védje, ezt pedig úgy tudja, ha a hetedik felé terel.  (Ez a váltó  „szabványos állása”.)
A balesetvizsgáló elfogadta.
Tovább folytatódott az egy állítás, egy tagadás.

Fél kettőkor aztán a kihallgatás befejeződött.
A Kecskelábú  verziója volt soron, amikor azt találta mondani arra a kérdésre, hogy látta-e az én jelzésemet?, hogy „úgy emlékszem”.
A balesetvizsgáló ebben a pillanatban úgy döntött, hogy a balesetet a Kecskelábú figyelmetlensége okozta.
Az nem védekezés, hogy "úgy emlékszem!".  A kihallgatásnak vége.

 A fűtőháziak mesélték, hogy ez a mozdonyvezető több baleset okozója is volt már.
Nem is maradt sokáig a vasúton.   Valamelyik vállalat kis mozdonyára „költözött”.

Munkavédelmi ügyintézős koromban volt egy olyan esetem, ami miatt sokan nagyon butának tartottak.
Magam is sokat gondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha...?

Hogy is történt?
A pesti főnökömet, az igazgatóság munkavédelmi csoportjának vezetőjét bízta meg a Vasútigazgató, hogy jöjjön le Győrbe egy szerződéssel, melynek tartalma körülbelül az volt, hogy a MÁV Igazgatóság ad 300 000.- forintot  Győr városának (akkoriban nem volt ez kevés pénz!),  Óvoda- és Bölcsőde  fejlesztésre.

Ennek fejében a Győri Tanács vállalja, hogy 20 vasutas gyermeket elhelyez Győrben óvodában illetve bölcsődében.
K. Sanyi, aki a szerződést hozta, valamikor itt volt velem forgalmista. (Már említettem volt, hogy együtt majdnem leszoktunk a dohányzásról).
Megkért, hogy menjek át vele a Városi Tanács elnökéhez, aki akkor Csernitzki (valószínű Gyula) nevezetű volt. (a keresztneve, sajnos nem jut eszembe).
Átmentünk a Tanácsházára, ahol az elnök nagyon szívélyesen fogadott bennünket, főleg amikor megtudta, hogy mi járatban vagyunk.
Egy darabig elbeszélgettünk a világ dolgairól.  Hogy megy a vasút, hogy fejlődik a város.
Azt mondta,  ilyen még nem történt, hogy a MÁV pénzt adott volna bármire a városi Tanácsnak.
Olyan gáláns cselekedetnek tartotta, hogy nem hagyhatta viszonzás nélkül.
Belenyúlt a fiókjába és azt mondta:  Itt van két tanácsi lakás, ezt neki adja két vasutas dolgozónak. Függetlenül a beosztástól, szociális körülménytől, azé legyen a két lakás, akit mi gondolunk.  Ha úgy gondoljuk, legyen a miénk.

Az én hülyeségem itt kezdődött.
Sanyi azt mondta, hogy neki nincs rá szüksége, mert nemrégen kapott Újpalotán vasúti szolgálati lakást.  Győrben is szolgálati lakásban lakott, ott, ahol én is majdnem kaptam egy lakást.  Amikor felköltözött, akkor is felkínálták nekem az ő elhagyott lakását, de nem tartottam rá igényt, mert már készen állt a győrújbaráti házam.
Most is azt mondtam, hogy nem kell, mert van nekem házam Barátin.
Ahányszor az esetet elmeséltem valakinek, mindig azt kaptam, hogy de hülye voltál.
Írattad volna a lakást a gyermeked nevére (igaz, hogy akkor még csak 10 éves volt) és az ő későbbi lakása meg lett volna oldva.

Visszamentünk az állomásra és Sanyi a főnökre bízta a két lakás sorsát.
Ha feladnám találós  kérdésnek, hogy mit gondoltok kié lett a két lakás?, száz közül kilencvenen eltalálnátok.
Az egyik a győri sétáló utcában, a Baross úton, a Hungária fölötti lett a Pártbizottság titkárának  leányáé.  A másik, a József Attila lakótelepi pedig az állomásfőnök leányáé.
Hát így jártam egy lehetőséggel, amit elszórtam (elszúrtam)  magamtól.

Az eset után néhány héttel, meséltem a M. Zoli barátomnak, akinek akkor volt a kislánya 4-5 éves, hogy mi állt a Szerződésben, amit a Tanácselnökhöz vittünk.
Hú, de jó lenne, mondja a Zoli, ha a leányomat én tudnám elhelyeztetni, a vasút által óvodába, nem pedig a feleségem helyezné el mindig a Rendőrségen keresztül, ahol dolgozott.
Megoldjuk Zolikám!  Ígértem könnyelműen.
Felmentem a Pártbizottság titkárához és előadtam, hogy a szerződés alapján javaslom, hogy a Zoli kislányát helyezzék el egyik óvodában.
A P.B. titkár először nem is akart hallani ilyesmiről.  Ő erről a szerződésről nem tud semmit és nem is akar ilyen ügyeket intézni.
A pumpa ment bennem felfelé, olyannyira, hogy meg mertem kérdezni, hogy a leánya hol is lakik?  Persze, hogy:  semmi közöm hozzá  -  mondta.
Nem úgy van az.  És elmeséltem, hogy a lánya (illetve ő), annak köszönheti a lakást, hogy én lemondtam róla, amikor a Cserniczkitől átvettük.
Egy percre megállt a szeme (szokták mondani, mint a sült halé), de hamar visszatért bele a felsőbb rangúság és azt mondta, hogy nem tud semmit a 20 gyermek óvodában történő elhelyezéséről.
Nem hagytam annyiban és erőltettem, hogy nézzen utána, mert a Zoli kislányának bele kell férnie abba a 20 főbe, amit a Tanács ígért.
Ezek után elég viharos beszélgetésünk volt, aminek során elmondtam a véleményemet a  beosztásával járó hatalmáról is.
Végezetül annyit mondott:
Vedd tudomásul, hogy a Zoli gyereke  a huszonegyedik!
Lehet, hogy számoltam magamban tízig, hogy ne essek neki, de némiképp türtőztettem magam.
Mielőtt becsaptam az ajtaját úgy, hogy a titkárnője bepisilt ijedtében, még annyit mondtam neki, hogy ide sem teszem be többet a lábam.

A sors iróniája, hogy egy év múlva ez az ember lett a főnököm.
Ráadásul olyan tiszteletben álltam nála, mintha a fia lennék.

Az esetet nem említettem neki soha, de biztosan nem felejtette el a kitörésemet.
A Zoli kislánya persze el lett helyezve óvodába, csak már megint nem a Zoli, hanem a felesége által.