Amikor betöltöttem a 18. életévemet, anyám felkereste a győri állomásfőnököt,  hogy
vegyen fel egy „tékozló fiút”, mármint engem,  valamilyen munkakörbe,  a vasútra.
Nekem nem szólt róla, hogy miben mesterkedik, csak miután hazatért, újságolta el,
hogy megszűnt a tétlenség, december 5-én mehetek Győrbe az állomásra.

 Felkerestem az állomásfőnököt,  Iványi Edét, aki kifaggatott, hogy miért is nem végeztem el a vasútforgalmi technikumot.
Elárultam neki azt a  célkitűzésemet, hogy valamikor állomásfőnök szeretnék lenni.
Jót nevetett a merész célkitűzésemért és megígérte, hogy szemmel tart.

 Iványi Ede előttem három hónappal került Győr állomásra főnöknek.
Előtte Sztálinvárosban volt állomásfőnök. A fiatalok talán nem tudják, hogy Sztálinváros a mai Dunaújváros, és annak idején Dunapentele községből fejlődött ki.

Már a nagyszülei is vasutasok voltak az Esztergom-Tokodi vonalon.
Ő is ott kezdte a vasutat Esztergom állomáson. Az 50-es évek elején került Sztálinvárosba főnöknek.   Márpedig oda csak kiváló káder kerülhetett.
Valószínű, hogy Győrbe is azért helyezték, hogy a forradalom után rendet teremtsen az állomáson.   De ez csak az én véleményem. 

Mindenesetre szigorú volt, de azt is hozzáteszem, hogy  viszonylag igazságos is.
Egyenlőre azonban, mivel hivatalosan csak 8 általánosom van, nem tudott más munkakört   biztosítani, mint vonatfékezőit.
Azt nem mondhatom, hogy nem tartott szemmel, mert ahányszor találkoztunk, talán hónaponként egy-egy alkalommal futottunk össze, mindig megkérdezte, hogy állok a vizsgáimmal?
Mindig jól le is tolt, mert bizony a vizsgák nagyon lassan szaporodtak.
Attól függetlenül, ha valami vizsgát letettem és mentem hozzá, hogy előbbre szeretnék jutni, mindig meghallgatott és  segített.
Így lettem vonatfékezőből három hónap múlva jegyvizsgáló.

Amikor ez sem tetszett, mert keveset voltam otthon, kértem hogy adjon olyan munkakört, ami kiszámíthatóbb időbeosztást biztosít.
A következő hónap elsején már kocsifelíró voltam a Rendező pályaudvaron, hármas turban.
Ez azt jelenti, hogy  12 órás nappali szolgálat után 24 órám volt szabad, tehát másnap estig, ezután a 12 órás éjszakai szolgálatot 24 óra szabadidő követett.

Tényleg több lett a szabadidőm és nagyjából tudtam tervezni is az edzésre járást, a színházba, moziba járást.
Az igaz, hogy ebben a munkakörben a fizetésem a háromnegyedére csökkent.
Ahhoz, hogy többet keressek tanulni kellett. Két év alatt  meg is szereztem a szükséges forgalmi vizsgákat.
Nemcsak azért, mert olyan szorgalmas voltam, hanem mert a főnök tényleg rajtam tartotta a szemét.  Ha nem is közvetlenül, hanem a  Térfőnökökön keresztül.
Nem hagytak  eltunyulni.  Minden alkalommal, mondhatnám naponta, feltették a kérdést, hogy na hogy állsz ezzel vagy azzal a vizsgával.
Ahogy egy vizsgát letettem, már gondoskodott is róla, hogy más munkakörbe kerüljek.

Így kerültem először váltókezelői, később térfelvigyázói, végezetül forgalmi szolgálattevői munkakörbe.
A főnök szigorúságáról és lojalitásáról elmondok néhány példát.

A hetenkénti „állomásbejárásai” során szoktam vele találkozni.
Egy alkalommal piszokul lehordott, mert a zubbonyom nem volt nyakig begombolva.
Ekkor még ilyen kényelmetlen egyenruhákat kaptunk.
Azt mondta, vegyek róla, mint  főnökömről példát.  Az ő zubbonya is be van gombolva.
Pár hét múlva, nyári időszakban, amikor kegyetlen  időjárás  szorongatott bennünket,
magyarul, bitang meleg volt, jött az én főnököm ellenőrzést tartani. 
Hát mit látok?  Félmeztelenül ballag a sínek mellett. A levetett ingzubbonyával csapta magának a szelet.
Mondom a váltókezelőimnek, hogy most figyeljetek.
Gyorsan levetettem az ingzubbonyt és én is elkezdtem vele csapkodni magamat.
Ahogy vártam, nekem esett, hogy mit képzelek én a szabályszerű egyenruha viselésről?
Megjátszott egy-ügyüséggel jelentettem neki, hogy az én példaképem a főnököm.
Ahogy ő, úgy én is.
A következő figyelmeztetést már nem vettem annyira komolyan, ugyanis így hangzott:
Öltözz fel kis Walter, mert a valagad szétrúgom!
Közben persze úgy kellett felnéznie rám, mert  20 centivel magasabb voltam nála.

 Más alkalommal, egy Húsvéthétfőn,  a személypályaudvaron voltam külsős az Ilikével.
Ahogy  az illik,  persze nem a munkahelyen,  a férfi kollégákkal összefogva, úgy meglocsoltuk a kislányt, hogy a forgalmiban bokáig ért a víz.
A főnököt éppen arra hozta a balsors.
Mit ne mondjak, mindennek elmondott bennünket, persze nem suttogva, hanem jól kieresztve a hangját.   Fenyegetett bennünket fegyelmivel, prémiumcsökkentéssel, áthelyezéssel.
Hallgattunk, mint a jó gyerekek.  Hogy mertünk volna meg mukkani?
Csak olaj lett volna a tűzre!
Nem telt el egy félóra,  a naplóink ellenőrzése közben egyszer csak elnevette magát:
Az anyátok iskoláját, én is pont ilyen voltam fiatalkoromban.  És már mesélte is, hogy mit meg nem csináltak.

De tartotta a kapcsolatot a többi dolgozóval is.  Az évenként megrendezésre kerülő sörmeccseken rendszeresen részt vett.
Ezek a meccsek nem központi kezdeményezésre lettek bevezetve, hanem a dolgozók, mondhatnám falusi nyelven, hogy az alvég és felvég vetélkedése volt a régi MÁVDAC pályán, az Erzsébet ligetben, ahol most a Kórház épülete áll.
A Rendező pályaudvaron dolgozók voltak az egyik csapatban, a Torony-tól nyugatra levők a másikban. A főnök mindig a "másik" csapatban játszott, amelyik rendszeresen kikapott.
De lelkesen küzdött.  Nem sértődött meg, ha valamelyik váltókezelő az ellenfél csapatából közbe-közbe elrúgta a bokáját.
 Főnököm biztatására kezdtem el tanulni is. 
Az érettségi megszerzése után, hamarosan felkerültem a rendelkező toronyba.
Először táblakezelőnek a Dominó 55-ös biztosítóberendezéshez.
Arra is ő beszélt rá, hogy menjek főiskolára.  Ő akkor végzett Szegeden a Felsőfokú Vasútforgalmi Technikumban.  
Arra persze nem számított, hogy lekörözöm.
Mire ugyanis én végeztem, már nem Felsőfokú technikum volt az iskola, hanem Főiskola, így egyből üzemmérnök lettem.
Neki még egy év különbözetit kellett járnia.

 Mint üzemmérnök rövidesen Rendelkező forgalmi szolgálattevő lettem.
Ez már előkelő beosztás  akkora állomáson, mint Győr.  Irányítani a vonatok közlekedését
illetve a tolatások lebonyolítását.

 Amikor úgy alakult, hogy a vasút Győrben épít egy  vasutasházat, 11 szolgálati lakással, nem messze az állomástól, én is benyújtottam az igényemet egy lakásra.
Be is kerültem a lakást elnyerők névsorába.  Mondhatnám, hogy az előkelő harmadik helyen  szerepeltem.  A már  egyszer elmesélt  autónyerésem miatt, innen lecsúsztam.
  Egyszer csak magához hívatott a főnököm és közölte velem, hogy  a következő héttől én leszek a csomópont munkavédelmi ügyintézője.
Ez már úgynevezett „reszortos” munkakör volt.
Bekerültem az állomás vezető gárdájába.

 Előző sztorimban már említettem, hogy  ez az egyetlen munkakör, amit nem kedveltem.
Nem a munka miatt, hanem az előfordult néhány halálos baleset  körülményeinek vizsgálatával járó kellemetlenség miatt.
De, ha már elvállaltam, csináltam tisztességgel.
Közben még egy munkavédelmi diplomát is szereztem.

 Ebben a munkakörben sem úsztam meg, hogy ne kerüljek nézeteltérésbe a főnökömmel.
Igaz, hogy, mint csomóponti munkavédelmis, a közvetlen főnököm Budapesten volt, de az itteni adta a fizetésemet, és ő dönthetett arról is, hogy más végezze ezt a munkát, ha én nem felelek meg.
Majdnem így történt.
Egyik reggel, munkakezdés előtt valaki a fülembe súgta, hogy a főnök a személyi sérüléses balesetek vizsgálatán kívül, ami az én munkaköröm volt, rám akarja testálni a tárgyi balesetek vizsgálatát is, mert  D. Zoli bácsit, aki eddig ezt végezte, kirendelték egy félévre Rajkára.
Ez hatalmas munka lett volna, mert rengeteg baleset volt.  Szinte minden nap történt egy  váltófelvágás, aláváltás, kisiklás, koccanás, amiket ki kellett vizsgálni.
Rengeteg embert kihallgatni, megszondázni. Jegyzőkönyvet felvenni.  Írógéppel.  Titkárnő nélkül.  Úgy hívták a dolgozók a balesetvizsgálatot, hogy  : „Anyja neve hat példányban!”

 Nem szerettem volna ennyire megterhelni magamat.
Gyorsan felhívtam telefonon a pesti főnökömet és elmondtam neki, hogy mit tervez az Iványi.
Annyit mondott a pesti főnököm, hogy ha el merem vállalni, ő fog nekem fegyelmit adni, mert az én munkaköröm teljes embert kíván.
Persze, hogy egyetértettem vele.
Ilyeténképpen felvértezve magam mentem be a főnökhöz a Segédhivatalba, mivel odahivatott, mert ott volt dolga.  (A rossz nyelvek szerint sok dolga szokott ott lenni, mert csinos fiatalasszony volt az egyik ügyintéző.  Ezt persze nem merte senki megerősíteni).
Azonnal el kezdte mondani, hogy  holnaptól én vagyok a balesetvizsgáló is.
Mondtam, hogy nem vállalom.
Hogy ezután mi következett, nem lehet elmondani, mert „nem bírja a nyomdafesték”.
Először azt hitte, hogy rosszul hall.  Mondta még egyszer. Én is mondtam még egyszer, hogy nem.
Az egész állomás hallhatta azt az ordítást, ami rám zúdult.
Minden voltam.  Rohadt szemét, taknyos kölyök.  Én rángattalak ki a szarból.  Én csináltam belőled embert.  Én adok a kezedbe kenyeret.
Nem nagyon tudtam szóhoz jutni csak amikor levegőt vett.
Mindenre azt mondtam, hogy így igaz, de nem vállalom.
Még sokáig becézgetett amikor eljöttem onnan.
De aztán keresett helyettem mást.
Szegény Kálmán bácsit bízta meg, az oktatót a baleset vizsgálati teendőkkel.

Sokáig nem mertem, azért a szeme elé kerülni.
Nagyjából egy hónap múlva futottam vele össze.
Nevetve veregette a vállamat. 
Nagy szerencséd volt, te hét szentség, hogy nem vállaltad el.
Szegény Kálmán ki sem látszik a munkából, annyi dolga van.

Nem sokkal később újra felkerestem.
Azt kérdeztem tőle, hogy nem kell-e neki egy jó rendelkező?
Ki lenne az?  - kérdezte.  Mondtam, hogy ajánlom magamat.
Szívesen visszaengedett forgalmistának.

1975 elején ment nyugdíjba.
Hogy mennyi lehetett a nyugdíja, azt nem tudom.
De évekig találkoztam vele az Arrabona áruházban.  Ott dolgozott, mint portás.
Pedig jó „káder” volt, különben nem lehetett volna ekkora állomáson főnök.
A fiatalok csak hallomásból tudják, hogy akkoriban a hivatalos megszólítás elvtárs volt.

Mindenki elvtárs volt, ha az volt, ha nem.
Talán egy kivétellel.  Az állomásfőnök helyettese,  J. Feri bácsi „úriember” volt.
Nagyon szigorú volt, de hatalmas tekintéllyel rendelkezett.
Érdekes, hogy ő mindenkinek  „helyettes úr” volt. 
Azt mondja a tolatásvezető a főnöknek:   „Főnök elvtárs, a helyettes úr azt mondta…”, és senki nem akadt ki ezen.

A volt főnökömmel  Győrben a Barátság parkban szoktam találkozni.
Közel laktunk egymáshoz.  Ahogy idősödött egyre nehezebben közlekedett.
Nagyon sokszor lesegítettem a buszról.
Az is érdekesség, hogy talán ő volt az egyetlen a vasúton, akit nem tegeztem vissza.
A többiekkel valamilyen úton módon közelebbi kapcsolatba kerültem.
Egészen addig nem tegeztem, míg meg nem „parancsolta”, hogy tegezzem.

Úgy történt, hogy pihengetett a parkban a padon.
Ráköszöntem:  Jó napot főnök!
Szerbusz kis Walter. 
Kérdezem, hogy van? 
Mondja, hogy menjek oda hozzá.
Odamentem és annyit mondott, hogy megparancsolja, hogy mostantól kezdve tegezzem.
Beleegyeztem és megköszöntem.
Úgy váltunk el, hogy szerbusz főnök.

Utána már többet nem találkoztunk.
Később hallottam, hogy itt hagyott bennünket.
Nem tudok rá haragudni. Szerintem, a legjobb főnököm volt.

Gyermekkoromban, ha kimentem anyámhoz a pápai vasútállomásra, mindig nagyon élveztem, amikor a vonatok érkezése és indulása előtt a  „Kapus” kisétált a peronra és nagy hangon kiabálta az utasoknak, hogy honnan érkezik vonat és hogy melyik vágányra.
Az induló vonatokról  -  azonkívül, hogy  egy állványon elhelyezett tájékoztató is hírül adta  - szintén kiabálással  tájékoztatta az utasokat.

 Amikor dolgozni kezdtem a vasúton, de még utána is jó sokáig, a kapusok dolga volt a vonatok érkezéséről, indulásáról  egy nagy állványra helyezett  táblákkal  tájékoztatni  az utazóközönséget.

Mivel Győrben két aluljárón lehetett a peronokat megközelíteni, mindegyik aluljáróhoz tartozott egy kapus, aki még az aluljáróba is hordta le a táblákat, és helyezte el azoknál a lépcsőfeljáróknál, ahol a vonat érkezése, indulása történt.

 Neki azonban már nem kellett kiabálni, mert a forgalmi irodában volt  Hangosbemondó.
A forgalmi iroda ajtaja az első peronról nyílt.  Itt teljesítenek szolgálatot ma is a külső forgalmi szolgálattevők.
Akkor a rendelkező volt itt és mellé volt beosztva a külsős, valamint a hangosbemondó hölgy.
A hangosbemondónak nagyon kellett figyelni a rendelkezőre, mert tőle tudta meg, hogy melyik vonat, melyik vágányra fog érkezni,  és hogy mikor.
Nem volt olyan berendezés, ami jelezte volna neki, hogy a vonat éppen merre jár.
A rendelkező is csak egy-egy kattanásból állapította meg, hogy az érkező vonat merre jár.

Az induló vonatokról már akkor is készült úgynevezett „Forgatókönyv”, amiben  közlekedésük sorrendjében szerepelt az összes  vonat.  Még az is, hogy melyik vágányról indul.  Figyelnie azért is kellett, mert volt érvényes a vonatfelállítás, mint a moziban a műsorra: A  „műsorváltoztatás jogát”  a rendelkező tartotta fenn. Ő döntötte el, hogy – rendkívüli esetben persze  -  melyik vágányról indul az adott vonat.

 A Forgatókönyvbe, vagy ahogy még nevezték, a Szövegkönyvbe be volt ugyan írva, hogy egy-egy vonatnál mit kell bemondani, de nagyon sokszor ezt meg kellett változtatni.

Az állandó szöveg, hogy mikor indul, milyen vonat  (gyors-, személy-, akkor még sebes- is volt) ritkán változott.  A változásokat a hangosbemondónak  saját szavaival kellett  hozzátenni.
Ugyancsak a hangosbemondóra volt bízva a tolatásnál alkalmazott szöveg megszerkesztése is. A rendkívüli szövegeket a rendelkezőnek le kellett írni, és a hangosbemondó ezt olvasta „be”.

A rutinosabb hangosbemondóknak nem kellett segítség.
Saját szavaikkal tájékoztatták az utasokat olyan mozgásokról, amik nem voltak a „Nagykönyvben”.

A hangosbemondó hölgyeknek nem volt külön felvételi vizsga.
Az alkalmasságot a főnök vagy az őt oda beosztó Vezénylő döntötte el.
Kivéve azt az esetet, amikor a forgalmisták megénekeltették a kislányt, aki hangosbemondó szeretett volna lenni  (erről már meséltem)

 Abból, hogy nem volt alkalmassági vizsga, néha azért előfordult egy-két érdekes dolog.
Volt olyan hangosbemondónőnk, aki ilyen alkalmasság vizsgán biztosan nem felelt volna meg. Úgy kiabálta be a vonatokat, mint a kotkodácsoló tyúk a tojás kitermelése után.
Nem mondta ki a szavakat teljesen:   „vnat halad áááááát!,  nyújtotta a mondatok végét.
Ilyenkor szégyellte a külsős a peronon, hogy az utasok nem értették, hogy most mi jön?, mi megy?

 Előfordult, hogy a hangosbemondó hölgy megbetegedett.
Ilyenkor keresni kellett egy helyettest.
Egyik ilyen alkalommal a vezénylő, jobb híján, odaküldte a hangosbemondóba Juci nénit a takarítónőt, hogy elég nagy hangja van, kiabálja be a vonatokat.
A nagy hanggal nem is volt baj.  A szöveggel inkább.

Volt olyan gyorsvonat  (most is van), amelyiknek egyik része Sopronból érkezett egyik vágányra, a másik része Szombathelyről érkezett a másik vágányra.  A két vonatot összetolták és úgy ment tovább Budapestre.

 Kiderült, hogy itt a Juci néninek egy kacifántos mondatot kellett legyőzni:
„A második vágányon álló vonat nem indul, csak előrehúz és átáll a harmadik vágányra.”
Az iskoláját.  Nem nehéz ez!  Juci néni nap mint nap hallotta már ezt a szöveget.
De még bemondani sohasem kellett neki.
Elkezdte, persze papír nélkül: 
„ A második nem húz, csak….”   Még egyszer:  „ A második átálló…”, nem jó!
Kezdett meleg lenni a hangosbemondó fülkében, de nem adta fel.:  „ A vonat a vágányon….” No még egyszer:   „Az álló vonat…!”,  nem bírta tovább cérnával. 
Nyitotta ki a hangosbemondó fülke ajtaját  és az ő nagy hangjával mondta a rendelkezőnek:  „Jaj elbasztam!”

Arra lettünk figyelmesek, hogy az utasok valaminek nagyon örülnek. Mi lehet az?
Rövidesen kiderült.  Juci néni nem kapcsolta ki a mikrofont, emiatt az utasok hallották
a sikertelen kísérleteket követően,  Juci néni „panaszát” is.

Ilyen már előfordult tapasztalt bemondókkal is.
Bemondta a drága a vonatot és nem kapcsolta ki a mikrofont.
Nem lett volna probléma, ha a barátnője nem lett volna ott. De ott volt. Be is húzta a fülkébe és elmesélte neki, hogy mit akart vele tegnap este az a fránya Józsi a moziban, az utolsó sorban.  Mindezt persze az utasok legnagyobb örömére.

Csak hangosbemondó hölgyekről beszéltem, de éjszaka  egy idő után nem volt hangosbemondó.  Az este 10 órás csoport után letelt a munkaideje és a vonatokat ezután a rendelkezőnek kellett bemondani.
Amikor a rendelkező iroda felkerült a „Torony”-ba, ami a mostani nádorvárosi aluljáró mellett van (de már nem innen irányítanak), a hangosbemondó is felkerült mellé.

Mivel az állomáson már kialakították a  Dominó 55-ös vágányfoglaltságos biztosító berendezést, a vonatokat már látni lehetett amikor kijöttek Komáromból, illetve a másik irányból Kimléről.
A hangosbemondó is könnyebben tájékozódhatott.  Tudta mikor érkezik egyik másik vonat.

Ráadásul megkönnyítették a hangos-bemondást azzal, hogy a szöveget kazettán tárolták.
Tele volt a hangosbemondó  -  most már nem is fülke, hanem iroda helyiség  -  kazettákkal.
A  kazetták számokkal, betűkkel voltak jelölve,  ezek alapján kellett az aktuális kazettát a hangosbemondónak kiválasztani.
Ha tévedett, ami előfordult néhányszor, bemondott olyan vonatot, ami fél nappal előbb közlekedett.  Ha jó füle volt, meghallotta  - pláne, ha jó idő volt és nyitva volt az ablak  -
hogy a személypályaudvaron milyen szöveget hallanak az utasok.
Ha nem vette észre, akkor a külsős vagy a „gépkísérő” szólt, hogy  félretájékoztatjuk az utasokat.

Könnyebb lett tehát a hangosbemondó dolga, de annyira nem, hogy bárki el tudja látni a teendőit.  Ha netán nem tudta, hogy a kazettákon a betűk és számok mit jelentenek, könnyen rossz szöveg került az utasok fülébe.

Egy alkalommal megbetegedett a hangosbemondó.  Az egyik külsős kislányt rendelték fel helyette.  Fel is jött.  Látszott rajta, hogy nem szívesen.  Később kiderült, hogy még soha nem kezelte a hangosbemondót. Azt sem tudta, hogy a mikrofont hogyan kell bekapcsolni.
Mi  - forgalmisták  -  nem is figyeltünk rá egy darabig.  Csak arra lettünk figyelmesek, hogy már régóta benn van a „fülkében”.  És nagy a csönd.
Benyitottunk hozzá.  Azt láttuk, hogy nagyon keservesen sír.
Kérdeztük, hogy mi a probléma.  Hüppögve mondta el, hogy nem tudja kezelni a hangosbemondót.
Ó, te szegény, de beszélni csak tudsz?  Kérdezted volna meg tőlünk, szívesen elmagyaráztuk volna.  Amit meg is tettünk.  Utána már mondta a vonatokat.
Ma már a  hangosbemondó hangját nagyon ritkán halljuk.  Csak olyankor, ha valami rendkívüli dolgot kell bemondani
Minden szöveget számítógépes rendszeren keresztül mondanak be.
Egy vonathoz, kb. ötféle közlemény tartozik.
Ezen kívül vannak általános részek:  „Kérjük a vágány mellett vigyázzanak!”  stb.

A „MÁV hangját”  sok jelentkezőből választották ki. 
Az egyik Szalóczy Pál    (némelyik hangosbemondó emiatt Pali-nak nevezi a bemondó rendszert), aki a Kossuth rádió bemondója,  a másik Rábai Balázs, az MTV bemondója.
Az aktuális közleményt a hangosbemondó választja ki.

Így már ritkán fordul elő tévedés, de kezdetben  volt olyan eset, hogy a hajnali veszprémi vonat  indulásakor az utasok azt a szöveget hallották, hogy  „Személyvonat indul Nagykáta, Tápiógyörgye, Tápiószele útirányon át Újszászra ….”   Ugyanis,  tévedésből azt a kazettát kaptuk meg a mienk helyett ami az újszászi vonalra vonatkozott..

A jelenlegi „szignál”-t 1974 óta hallhatjuk.
Ez Magyarország leggyakrabban játszott zenéje.
1972-ben írtak ki pályázatot a szignálra.  Harminc jelentkező közül   -  köztük ismert zeneszerző is volt  -  Székely Tamás  „műve” lett a győztes.
Székely Tamás a vasútnál dolgozott, a mai Informatika területén,  ma már nyugdíjas, mérnök főtanácsos. 
A szignál fő kritériuma volt, hogy a MÁV hangosbemondóin jól kell szólnia.
Megjegyzem, hogy Székely Tamásnak ez az egyetlen zeneműve, de 1974 óta minden pályaudvaron hallhatjuk.
És sláger lett belőle, mert mindenki el tudja fütyülni.

Bármennyire is nem szerettem  a munkavédelmi ügyintézői munkakörömet, a jelentkező feladatokat elvégeztem, ráadásul úgy, hogy kifogás a munkámmal kapcsolatosan nem fordult elő.

 Érdekessége volt ennek a beosztásnak, hogy a budapesti igazgatóságon a munkavédelmi csoport vezetője,  vagyis a főnököm, az a volt forgalmista kollégám lett, akivel a győri személypályaudvaron együtt küldözgettük a vonatokat.
Sőt, ő volt az akivel majdnem leszoktunk a cigarettáról.

Úgy történt, hogy este elhatároztuk, hogy leszokunk.  Összegyűrtük a maradék cigarettáinkat és bedobtuk a forgalmi iroda sarkában  álló,  úgynevezett „salgótarjáni igazgatóság”-ba, ami egy hatalmas szenes kályha volt.  A „salgótarjáni igazgatóság” nevet onnan kapta, hogy a nem kívánatos iratokat szoktuk elküldeni a Salgótarjánban gyártott  vaskályhába.
Abban az időben még központi fűtés nem volt, ha valaki furcsállaná, hogy mit keresett a forgalmiban a széntüzelésű kályha.
Körülbelül öt órán keresztül tartott a fogadalmunk.
23 óra körül megyek be a forgalmiba a vonatcsoporttól.  Látom ám, hogy az én Sanyi barátom könyékig felgyűrt ingujjban matat a kályhában.
Mit művelsz ott,  mordultam rá, rosszat sejtve?
Le vagytok sz…va,  tört ki belőle.  Keresem a cigarettámat, amit beledobtam a kályhába.
Ki is halászott néhány darab-cigarettát és nagy élvezettel szívta.  Csatlakoztunk hozzá.
Ő lett a főnököm.  Nem panaszkodhatok rá.
A közvetlen főnökömre sem panaszkodhatok.  Ő pedig úgy nézett ki, hogy mindenhova követ. Amikor forgalmista voltam, ő vonalfőnök volt.  Az igazgatósági főnököm.
Sőt egy későbbi beosztásomban, mint személyszállítási vezetőnek, szintén a főnököm lett.
Itt is az igazgatóság képviseletében  gyakorolta felettem az „előljárót”

Az első munkavédelmi értekezleten eldicsekedett velem.  Ugyanis az összes munka-védelmis közül nekem volt egyedül diplomám. Ez nem mehetett így tovább.
Elrendelték, hogy munkavédelmi üzemmérnöki diplomát kell szerezni a fiatalabbaknak.
Nekem is.
Akkor még benn voltam a tanulásban.  Azt hittem, hogy nem fog problémát jelenteni, ha három évet még tanulnom kell.
Nem egészen úgy sikerült.  A három évet négy év alatt azért elvégeztem, de nem ment egyszerűen.  Olyasmiket kellett tanulni, amihez nem sok kedvem volt.
Valahogyan sikerült.  Azt el kell árulnom, hogy annyit még soha nem puskáztam, mint ebben az iskolában.
Ebben az osztálytársak is benne voltak.
Az egyik félév végén, amikor vizsgára várakoztunk nagy-nagy izgalommal, valamelyik társam kitalált valami csúnya trükköt.
Az első három vizsgázó az legyen, aki tanult és nem fél, hogy megbukik.
Ők bemennek és húznak két tételt.  Az egyiket bemondják a másikat zsebre teszik és a vizsga után kihozzák az ajtó előtt várakozónak, aki hamar felkészül az anyagból.
Ő is bemegy, húz egy tételt, de azt mondja be, amit kinn megtanult, amit húzott, azt viszi ki az  ajtó előtt állóknak.
Mit mondjak?  Mindegyikünk levizsgázott.

Egy másik vizsgára eleve úgy mentem be, hogy tudtam előre,  utóvizsga lesz a vége, mert semmit nem tanultam.
A felkészülés alatt azzal foglalkoztam, hogy lemértem a tételt széltében hosszában.
Feljegyeztem, hol kezdődik az írás, milyen a sortávolság, mekkorák a betűk.
Rám került a sor, mondtam, hogy nem készültem.  Oké!  Utóvizsga.
Egy hét múlva az utóvizsgára  vittem magammal  a munkaügyi irodában szépen elkészített tételt, amit persze megtanultam.
A vizsgán kihúztam az új tételt és bemondtam az én tételemet. Amikor nem figyeltek, a kihúzott tételt zsebre tettem.
Nem mondom, hogy elkápráztattam a vizsgáztatót, de annyit megjegyzett, hogy úgy-e meg lehet tanulni ezt is.   Beleegyeztem.

Nem mindegyik tantárgyból voltam azonban ennyire szánalmas.
A pszichológiát például kimondottan szerettem.  Erről az előadó tanár is tehetett, mert olyan példákkal fűszerezte az  előadását, hogy még élvezetes is volt.
A vizsgán a cselekvési mechanizmus volt a témám, amit nagyon szépen elmondtam, beleszőve az általa említett  példákat is.    Ötöst kaptam.
Az volt a baj, hogy valamiért nem volt nálam az indexem.
Megbeszéltük, hogy másnap felkeresem az indexszel a tanár urat  és be fogja írni a jegyemet.
Úgy is lett.   Másnap  felkerestem.
Éppen vizsgáztatott.  Úgy 10-12 vizsgázó ült egy hosszúkás asztal két oldalán, az asztal végén pedig a tanár úr faggatta őket.
Nem tudom, hogy éppen miről volt szó, de amikor beléptem így szólt a hallgatósághoz:
No, csak figyeljék meg, mennyit jelent a határozott fellépés!
Ez a fiatalember bejött az ajtón, köszönt, és határozott lépésekkel közeledik felém.
Látszik rajta a magabiztosság.  Mit lehet ilyenkor tenni.
Kénytelen vagyok neki adni egy ötös osztályzatot.

A hallgatók ámulatára fogta az indexemet és beírta  - az előző nap már kiérdemelt  - ötöst.
Nagy büszkén vonultam ki a teremből.  Hogy utána elmondta-e a hallgatóknak az igazat, azt nem tudom.

Volt olyan tantárgy, amit mindegyikünk utált.
Igazán nem is lehetett felkészülni a vizsgára, mert a tanár  hangulatától függött, hogy  sikerül a vizsga vagy nem.
Egyik félév végén bementünk hozzá vizsgázni négyen.
Kiosztotta a tételeket. Alig telt el néhány perc, a megszokott felkészülési időnek tizede sem, máris szólította az első vizsgázót.
Az, ijedtségében, nagy nehezen eldadogta a tétel címét.    Köszönöm, kettes – volt a válasz.
Csak lestünk. Mi lesz itt?
Jött a második vizsgázó. Az elsőhöz hasonlóan csak a tétel címét tudta felolvasni, máris el lett zavarva egy kettessel.
Én voltam a harmadik.  Nagy izgalommal olvastam fel a tétel címét és még nagyobb megkönnyebbülésemre, mehettem az első kettő után egy kettessel.

Az ajtón kívül azután kétségbe estem. Nézem az indexet, beleírva a kettes érdemjegy.
Igen ám, csakhogy ez nem az én indexem hanem azé a negyediké, aki még benn van.
Jézus, Mária!  Nehogy valamivel el legyen rontva a kedve. Mert, ha a negyediknek valamiért egyest ad, és beírja az én indexembe,  azt a jó Isten sem javítja ki onnan.

Szerencsémre ő is kettest kapott.  Amikor kijött visszacseréltük az indexeinket.

A szigorlatra „visszatapsoltak”.  Ez azt jelenti, hogy elsőre nem sikerült.
Mégpedig azért nem sikerült, mert az elektrotechnikát nem szerettem, nem értettem és persze nem is tanultam meg.
A pótvizsgára egyedül mentem.
Négy tanár ült velem szemben.  Amikor beléptem a terembe, azt vettem észre, hogy jól érzik magukat.
Vegyem el a kedvüket?
Kérdezték, hogy felkészültem-e?
Volt már valaki, aki ilyenkor nem azt mondta, hogy igen?
Én is azt mondtam, hogy persze felkészültem, csak a villamossággal van egy kis problémám.
És a jó hangulatot kihasználva elmeséltem egy olyan esetet a jelenlevő elektrotechnika tanárral, ami ténylegesen nem történt meg, de megtörténhetett volna.
Azt mondtam, hogy a jelzett tanár úr úgy engedett át egyik vizsgámon, hogy megígértette velem,  a villamossággal nem kerülök kapcsolatba csak olyan mértékig, hogy felkapcsolom vagy lekapcsolom a villanyt.
Ez nagyon tetszett nekik, még az említett tanárnak is, aki  - bár sohasem mondott nekem ilyet -  büszkén viselte azt a sikert, amit én akasztottam a nyakába a történettel.
A lényeg az, hogy én csak mondtam a tételemet, ahogy tudtam, ők meg csak nevetgéltek egymás között.
Egyszer csak azt mondták:  jó, köszönjük elmehet, de a villanyhoz ne nyúljon.

Megígértem nekik.
Akárhogy is történt, de ettől kezdve már két diplomám volt, amit  a  győri állomáson  - akkor  - még nem mondhatott el magáról senki.

Nem telt el egy év, hogy diplomát szereztem.
Közlekedési üzemmérnöki képesítést kaptam.
A főiskolai végzettség a vasúton elterjedt szóbeszéd szerint nemcsak a  „reszortos” beosztásokra, hanem a rendelkező forgalmi szolgálattevői beosztáshoz is  követelmény lesz rövid időn belül.
Jelenleg még 8 általánost végzett rendelkező is dolgozik a „Torony”-ban, de akik ezután kerülnek oda, már feltétel lesz a  főiskolai végzettség.

Nem csodálkoztam tehát, amikor a diplomaszerzés után rövidesen felkerültem a  rendelkező toronyba.
Akik nem hallottak még ezekről a vasúti munkakörökről, elmondom, hogy a rendelkező forgalmi szolgálattevő az „atyaúristen” az állomáson.
 Mindenkinek ő parancsol  a  vonatközlekedés szabályozásával és a tolatásokkal kapcsolatos tevékenységek végzéséről.
Ebbéli tevékenységébe még a főnök sem szólhat bele, mert a rendelkezőnek egyszemélyi felelőssége van mindenért, ami az állomásán történik.
Mondok példát.  Ha a főnök ellenőrzést tart a forgalmi irodában és a forgalmista éppen valami vonatközlekedéssel kapcsolatos tevékenységet végez,  az okos főnök csendben megvárja míg a forgalmista végez és csak utána kezdi el az ellenőrzést. Illetve csak utána várhatja el a beosztottjától az úgynevezett  „jelentkezési kötelezettséget”.

Vagy, ha a főnök azt akarja, hogy valamelyik vonat az első vágányra járjon, mert jön vele az anyósa és nem szeretné, ha aluljárózni kellene,  „megkérheti” a forgalmistáját, hogy a vonatot ne a hatodikra, hanem az elsőre járassa be.
A forgalmista előzékenyen, eleget tehet a kérésnek. (különben megnézheti magát!)
De nem ez a rendelkező fő tevékenysége, hanem az állomási dolgozókon, beosztottjain keresztül biztosítani kell, hogy minden az előírások szerint történjen.

Mint minden eddigi munkakörömet, a rendelkező forgalmi szolgálattevői munkakört is  nagy lelkesedéssel végeztem.
Bár mindenkinek én "parancsoltam", nem volt senki, akit netán megbántottam volna a parancsolgatással.  Úgy adtam ki a rendelkezéseket, hogy azok senkit ne bántsanak, de mindenki érezze, hogy a kötelességét kell végezni.
Mondhatnám azt is, hogy nem volt ellenségem, legalábbis nem tudtam róla.
És ezt nem úgy értem el, mint Joe bácsi Texasban, aki azzal dicsekedett, hogy neki nincs ellensége.  Hogyhogy?  Hát mert mindet kinyírta!

 Nem voltam azonban sokáig a Toronyban, mert egyszer csak a főnököm magához szólított és feltette a kérdést:  Nem unod még az éjszakázást?  És mielőtt elgondolkoztam volna a kérdésen, már folytatta is:  Hétfőtől nappalos beosztásba helyezlek.  Munkavédelmi ügyintéző leszel.
A kerekek a fejemben hatalmas forgásba kezdtek.
Ha azt találom mondani, hogy nem vállalom, lehet, hogy megnézhetem magam, mikor kínálnak fel  még egyszer olyan beosztást, ami előrelépést jelent a hierarchiában.

A főnökömtől még az is kitelhetett volna, hogy jól van gyerek, akkor ott fogsz megdögleni a Toronyban.
Nem az éjszakázás miatt mondtam igent, hanem mert úgy láttam,  ez már egy lépés afelé, hogy valamikor még főnök is lehetek.
Elfogadtam a munkakört, anélkül, hogy tudtam volna, mi is lesz a teendőm.
A munkakör változásoknál volt egy szokásom. Arra voltam kíváncsi, hogy előttem ki látta el ezt a munkakört.  
Igen?  Ő?  Nahát olyannak én is tartom magamat.
(Szerénytelenség nélkül mondhatom,  még nem fordult elő, hogy azt mondtam volna:
na én ilyen okos, meg rátermett nem vagyok).

 Az öreg Tibi bácsi, aki előttem eltapogatott ebben a munkakörben, nem látszott olyan  fenoménnek, akit nem lehet  helyettesíteni. illetve pótolni.  
Ő ugyan a nyugdíjazása előtt elköltözött az élők sorából, de nem a munka vitte a sírba.

Hétfőn már beköltöztem az Irodámba, ami nem is az én irodám volt, hanem az üzemgazdászé.
Vele kerültem társbérletbe. 
Az üzemgazdászt ismertem, mert nemrégen még térfelvigyázó volt, a  beosztottja pedig nemrégen még a személypályaudvaron volt külső forgalmi szolgálattevő.
Az üzemgazdászt hétköznapi nyelven  „normás”-nak hívták. 
Ők számolták ki naponta, hetente, havonta, félévente, évente az állomás teljesítményeit.

A főnök szerette a Laci bácsit, a főnormást, mert ő értett hozzá, hogy a teljesítményeket úgy formázza meg, hogy az állomás dolgozói kiérdemeljék a „prémiumot”.
Csak megemlítem, hogy az utasok a szívükhöz kapnának, ha megtudnák, hogy a személyszállító vonatok menetrend szerinti közlekedése 98,6 %-os, ami azt jelenti, hogy 100 vonatból kettő (még ennyi sem)  közlekedik késve!  Jó ugye?

Különben pedig jó kis csapat voltunk.
Mint minden munkahelyen itt is ment a munkatársak  szekálása, ugratása.
Az emeleti folyosón, ahol az irodánk volt, még számos iroda is előfordult.
Munkaügy, Bérszámfejtők, Anyagosok,  Szakszervezet,  Távgépíró,  Áruirányító.
A távgépíró csajok főzték a kávét az áruirányítónak.  Egyik alkalommal látom, hogy viszi a kislány a folyosón a kávét.  Kérdezem tőle:  kinek viszed?  A Jenő bácsinak, az áruirányítónak.  Na, én pont hozzá megyek, majd elviszem neki.

Átadta a kávét, amivel én beléptem Laci bácsihoz és kérdeztem tőle, nincs-e valami ötlete, amivel a Jenő bácsit megtréfálhatnánk.  Neki mindig volt.
Tele raktuk a kávét cukorral úgy, hogy a kanál megállt benne.
Viszem a Jenő bácsihoz mondván, hogy a lányoknak nem volt cukruk, ha gondolja tegyen bele.    Tett bele.  De a kanál már nem akart bele menni. 
A folyosóról minden irodából lesték erre már, hogy mi lesz a kávé következménye.
Nem volt veszélyes, mert könnyen lemostuk magunkról a ránk fröccsenő kávét, ami onnan származott, hogy Jenő bácsi utánunk hajította poharastól.

Magáról a munkakörről el kell mondanom, hogy ellentétben az eddigi munkáimmal, ezt nem szerettem meg.
Egyrészt azért, mert nem volt munkám. Ez egyrészt jó dolog, mert nem volt baleset.
Ácstól Rajkáig terjedt a birodalmam, ahol a munkavédelmi szabályok betartását kellett ellenőriznem.
Havi munkatervbe foglaltam, hogy melyik állomáson mikor tartok munkavédelmi ellenőrzést.
Ez egy hónapból kb. tíz napot foglalt le. A többi napokon  Jegyzőkönyveket írogattam,  jegyzeteket készítettem. Ügyeletes szolgálatot teljesítettem. Állomásbejárást tartottam.
Nem hivatalos minőségben segítettem Laci bácsinak egy állomási „HÍRMONDÓ”  szerkesztésében. 
Félévenként üzemszemlét kellett tartani, ahol a szakszolgálatok vezetői és az üzemorvos is részt vett.  A hiányosságokról jegyzőkönyvet vettem fel és értesítettem a felelősöket a helyreállítás sürgősségéről.
 Évenként, az Igazgatóság részéről tartott állomásvizsgálatokban szintén részt vettem.
Az itt megállapított hiányosságok megszüntetéséért a főnök általában engem tett felelőssé. 
Nem volt ez egy rossz munkakör. 
Voltak előnyei is.

Mivel a házépítést még nem fejeztem be, nagyon sok szabadidőt tudtam magamnak teremteni.
Igaz, hogy az anyósom nagyon megrémült, amikor elmondtam, hogy ezentúl nappal nem leszek itthon, csak éjjel.
Mi volt a rémültség oka?  Hát az, hogy akkor mikor fogom a szőlőt, kukoricát  kapálni, és a többi velük kapcsolatos munkát elvégezni?
Mondtam neki Moldova javaslatát, hogy majd lámpát kötök a  t….mre és éjszaka is tudok dolgozni.

Ezt a rész azonban könnyen megoldottam.  Az állomások ellenőrzését Moszkviccsal egy nap alatt elvégeztem és máris teremtettem magamnak kilenc szabadnapot, amikor otthon lehettem.
Nem beszélve arról, hogy  „vén fejjel” rábeszéltek a fiatalok arra is, hogy  vegyek részt az általuk szervezett kispályás labdarúgó csapatban, mint kapus, amivel be is neveztek a városi bajnokságba.
Erről otthon nem is tudtak.  A szerelékemet, amit a MÁVDAC-tól kaptunk,  a húgom mosta rendszeresen.
A csapat tagjai voltak olyan focisták, akik  innen onnan kiöregedtek, de szerettek játszani.
Ez is jó kis csapat volt.  Általában mindenki megvert bennünket.
De, hát  "Nem a győzelem a fontos....!"
A főnököm azonban mindenről tudott.
Ő volt az egyetlen, aki mindig tudta, hogy hol lehet engem megtalálni.
Erre szükség is volt, mert abban az időben még nem voltak mobiltelefonok, hogy rám csöröghettek volna, ha szükség volt rám valamiért.
Akár otthon kevertem a maltert, vagy kapáltam a kukoricát, akár valamelyik pályán kergettem a labdát, ha szükség volt rám, a főnök küldte értem az értesítőt.

Ez, ha nem is nagyon sűrűn, de megtörtént.
Legalábbis én gyakorinak tartottam, hogy a négy év alatt, amíg munka-védelmis voltam, félévenként történt egy súlyos baleset, és évenként előfordult egy-egy halálos üzemi baleset is.
Ezeket nem szerettem.  Ki kellett mennem a helyszínre.  Hol a rendezőbe, hol valamelyik állomásra, ahol a baleset történt.
Részt kellett vennem a balesetvizsgálatban.  El kellett készítenem a Jegyzőkönyvet.
Ezt nagyon utáltam.  Mert ugye a halottról nem szokás rosszat mondani, pláne nem leírni.

Akkor most hogyan írjam le, hogy a váltókezelő azért került a két kocsi ütközője közé, mert a vágányok közül szedte össze zsákba a vagonból kifolyt árpát, és nem hallotta meg a vágányon guruló járművek zaját.

Háromszor visszadobták a jegyzőkönyvemet, mire összetudtam szedni úgy, hogy a balesetet szenvedett és a munkatársai becsülete is  viszonylag tiszta maradjon.
Ebben az esetben például a gőzmozdony vezetője is belekeverhető lett volna, mert nekem azért elmondták, hogy  az árpával tele zsákot bedobták a gőzmozdony kazánjába.

A másik, amit nagyon nem szerettem:
Az én kötelességem volt a hozzátartozókat értesíteni a halálos üzemi balesetről.
Ez aztán egy kényelmetlen érzés.  Hogyan lehet az ilyet elmondani?
A viccben persze könnyű:
- Jó napot!  Özvegy Kiss Józsefné?
- Nem!
- De!

 Szívszorongató érzés, amikor egy ember, akivel tegnap még vicceltem, ma  már  nem tud visszaszólni.
Nem írom le a baleseteket. Legalábbis  ezekben a sztorikban nem.
Egy külön könyvben viszont érdemes lesz átnézni, hogy mi miért történt.
Utólag mindenki okos, mindenki tudja, hogy mit, hogyan kellett volna tenni, hogy ne történjen meg a baleset. 

Négy évig űztem ezt a munkakört,  közben szereztem egy munkavédelmi üzemmérnöki diplomát is, de végül úgy döntöttem, hogy feladom.
Felkerestem a főnökömet és mondtam neki, hogy tudok ajánlani neki egy tapasztalt forgalmistát.   Kérdezi, hogy ugyan ki lenne az?

Mondtam neki, hogy :  Ajánlom magamat!
Megértette!

Egy hét múlva már ismét a Toronyban terelgettem a vonatokat.

A legtöbb utas azért panaszkodik, hogy késnek a vonatok.

Ritkán hallani olyan  panaszt, hogy a vonat korábban elment, mint ami a menetrendben van. Pedig ez még kellemetlenebb, mint a késés. 
Rengeteg vicc van a vonat indulásával kapcsolatban.  Például:
A dadogós kapustól kérdezi az utas, hogy eléri-e még a pesti gyorsot?
Ha..ha..ha.. ne..nene..nem tő..tő..tő..lem ké..ké..kérdezi,  a..a..akkor   el!

 Vagy amikor a paraszt bácsitól kérdezik, hogy elérik-e a vonatot?
 - Ha elengedem a kutyámat akkor igen!

Magam is találkoztam olyan utassal aki későn érkezett ki az állomásra.
Kérdezte tőlem, hogy hol van a pápai vonat.
Mutattam neki, hogy a végét még ott látni!
Persze nem tartotta  viccesnek.

Ilyenkor is a vasút a hibás,  szerintük, mert biztos, hogy nem jól megy az órájuk és
mutatja is, hogy az ő svájci óráján   -  amihez a nap is kel  -  még csak ennyi van!
Éppen elég megnyugtatni, hogy a vonatok nem az ő órája szerint indulnak.

 Más az, amikor az ember tényleg viccel.
Vonulok végig a peronon, persze egyenruhában.  Jön velem szemben egy idős bácsi.
Kérdezi, hogy nem tudja lelkem, honnan megy a csornai vonat?
Mondom neki, hogy:  de tudom.  És megyek tovább.
Rám szól:  hát nem mondja meg?
Azt nem kérdezte bátyám.  Csak azt, hogy azt tudom-e, honnan indul.
Ha elérti, mindketten nevetünk és megbeszéljük a szükséges tudnivalókat.

 De nemcsak az utasok maradhatnak le a vonatról.
A vasutasok is.
Amikor a gőzmozdonyokat felváltották a fürge villanymozdonyok, amelyek helyből
25 km/h sebességgel tudtak indulni, néhány jegyvizsgáló ott maradt a peronon, mert  nem számított rá a lassan induló gőzmozdonyos vonat után, hogy nem fog tudni fellépni a vonatra.
Legközelebb már a vonat lépcsőjéről adta a jelzést az indulásra.

 De egyéb okból is lemaradhatott a jegyvizsgáló a vonatáról.
A vonatkísérők,  ide tartozik a jegyvizsgáló is,  meghatározott napból álló „forda”  szerint   dolgoznak.  A fordában le van írva, hogy melyik vonattal kezdenek, meddig kell elmenni, melyik vonattal jönnek vissza.  Melyik vonattal és hol fejezik be a szolgálatot.

A győri Olajgyár még javában működött és a Rendező pályaudvarról  az Olajgyárba és vissza közlekedő  „Kiszolgálómenetet” is  beletették a vonatkísérők fordájába.

Gyakorlatilag ezt úgy hajtották végre, hogy felöltöztem munkaruhába, lementek a rendező pályaudvarra,  összeállították az Olajgyárba viendő teherkocsikat és ezzel az úgynevezett   „Flóra menet”-tel  kimentek a gyárba és vissza.

Visszaútban is le kellett volna menni a vonattal a rendezőbe, de hogy ne kelljen onnan visszagyalogolni, pláne, ha a következő vonatukhoz ,  ami már személyszállító vonat volt,
nem sok idejük volt.
Ilyenkor ugyanis fel kellett menniök az öltözőbe, megmosakodtak, átöltöztek, hogy az utasok közé már elfogadható  ruhában menjenek.

 A történethez tartozik még, hogy ebben az időben egy  vonat kísérő csapat, amit  „szakasz”-nak neveztek, egy vonatvezetőből  (később vezető-jegyvizsgálóból)  és eleinte három, később csak kettő, még később csak egy jegyvizsgálóból állt.
(Jelenleg van olyan szakasz, amelyik csak a vezető-jegyvizsgálóból áll)

A jegyvizsgálók közül az  „utolsó jegyvizsgáló”,  aki a vonat utolsó kocsijaiban kezelte a jegyeket  -  és erre a posztra a vonatvezető jelölte ki  -  még olyan kötelessége is volt, hogy a „zárlámpát”,  ami akkor egy kegyetlen nagy monstrum volt cipelgetni kellett és a vonat végén kellett egy úgynevezett lámpatámra elhelyezni.  Ezzel jelezték, hogy itt a vonat vége.

Sötétben  vagy ködben ezt a lámpát ki is kellett világítani.  Ez nem jelentett gondot amikor már elektromos  (elemmel, akkumulátorral ellátott)  zárlámpák voltak, mert csak egy kapcsolás és már világított is.
De amikor még  olajjal működtek, fel kellett tölteni őket és karban tartani, hogy a kanóc meggyújtható legyen. 
Jelszó is volt, hogy a jó vasutasnak van gyufája.  Ehhez kellett,  például.

 Ezt a zárlámpát aztán cipelte magával a  kijelölt jegyvizsgáló ahova mentek.
Egyik vonatról a másikra és  a  szolgálat befejezése után leadta a  „Lámpakezelőknél” a legközelebbi szolgálatig.
Az éjszakai forda úgy volt kialakítva -  ez persze csak 13 vagy 15 naponként került rájuk  -  , hogy este hétkor kezdtek a rendező pályaudvaron.  Kivitték a „Flórát”.
Visszaútban leszálltak a személypályaudvaron,  megmosakodtak, átöltöztek és mentek a Veszprémvarsányba közlekedő vonatra.
Ha nem jött közbe semmi.
De nagyon sokszor közbejött, hogy az olajgyári menettel megkéstek  és a személyvonatra
„úgy estek rá”!

A mostani esetnél is az történt, hogy a 23 óra 11 perckor induló személyvonatra kiírt
személyzet csak  23 órakor érkezett vissza.
Rohantak mosakodni és átöltözni.

Én pedig figyeltem őket mikor kerülnek elő az öltözőből, mert nélkülük a személyvonat nem indulhatott.
Amikor azt láttam, hogy a vonat mellett jönnek mennek, kimentem a vonathoz.
Kérdeztem a vonatvezetőt, indulhatunk-e?
Azt mondta, hogy mindenki itt van,  mehetünk.
Elindítottam a vonatot úgy 10-15 perc késéssel.

Az aluljárón keresztül sétáltam, vissza a forgalmiba.
Kivel találkozok?   A jegyvizsgálóval, aki  a zárlámpát cipelve iparkodott.
Rögtön gondoltam, hogy hova, de azért megkérdeztem.
Hát te hova mész?  Mondja, hogy a „Göcsejire”,  így becézték a varsányi vonatot.

Mondtam neki, hogy ne törje magát össze, mert az a vonat már elment.
Zárlámpa pedig nem volt a végén, mert ott van a kezében.
Ebből még probléma is lehet.  Legkisebb probléma, hogy valaki észreveszi és a mulasztást elkövetőket  -  köztük voltam én is  -  megbüntetik.

Na gyere pajti, mondtam neki.  Hozd a lampionodat.
Beszóltam a forgalmiba, hogy félóráig ne keressenek.

Bepattantunk a Moszkvicsba és Győrszabadhegyen  már fel is tudta tenni a lámpát a vonat végére.

 A Moszkvics egy másik esetben is jó szolgálatot tett.

Éjszakai szolgálat előtt szervizben voltam vele.  Egy kicsit elhúzódott a szerelgetés és már iparkodnom kellett, hogy a  félhatos eligazításra beérjek.
Igen ám, de a Baross-hid lábánál nem működött a rendőrlámpa, hanem egy rendőr állt a kereszteződésben a dobogóján  és a kezeivel terelte a közlekedést.
Láttam, hogy az én útirányommal párhuzamosan áll, ezért ráléptem a gázra, hogy még átférjek, de pontosan amikor odaértem volna a kereszteződéshez, feltartotta a kezét, ami azt jelentette   -  szerintem  -,  hogy  a másik irány felől közlekedők következnek.
Én persze nem álltam meg, csak akkor amikor elkezdett után füttyögetni.

Oda külte hozzám az adjutánsát,  egy kiskatona volt az,  és azt üzente, hogy adjam oda a jogosítványomat.  Nekem eszem ágában sem volt ilyet tenni.
Mondtam a kiskatonának, hogy én hogy képzelem a helyzetet.

Végeredményben sárga mellett mentem el, ami még nem büntetendő.
Kiskatona elment a rendőrhöz, elmondta neki az álláspontomat és jött vissza.
A rendőr azt üzeni, adjam a jogosítványomat. Nem adom.
Kiskatona a rendőrhöz, aztán vissza.   Háromszor üzentünk egymásnak.  Még azt is üzentem, hogy jogosítvány nélkül nem tudok innen elmenni.

Olcsó vicc lenne azt mondanom, hogy az okosabb enged.
Nagy nehezen odaadtam a jogosítványt és siettem a munkahelyemre.
De nem vettem át a szolgálatot, hanem hamar felhívtam a rendőr sógoromat, aki a Baross út végén lakot, hogy jöjjön gyorsan, szerezze vissza a jogosítványomat.

Jött is.  Elmondtam neki az esetet.   Mondta, hogy őrizzem meg a nyugalmamat. Főleg ne szóljak semmit.  Megtettem.  Az járdáról figyeltem a párbeszédet, amit rólam folytattak, ezt abból gondoltam, hogy gyakran mutogattak felém.  Egyik barátságosabban, mint a másik.
De a végeredmény volt a fontos.  Utoljára a rendőr még megfenyegetett, de ezzel már nem sokat törődtem, mert láttam, hogy a jogsit odaadja a sógoromnak.
Megköszöntem a sógornak és meghívtam, hogy valamelyik nap jöjjön kóstolja meg az újbort Győrújbaráton.  Enélkül is megkóstolta volna.

 Iparkodtam a vasútra, mert már 6 óra is elmúlt.
A kollégám, Zoli, akit le kellett volna váltanom, nem volt a forgalmiban. Kérdezem, hogy hol van.  Azt mondják, most meneszti a vonatát, amivel haza kellene menni.
Csak nem csinál ilyet?

De csinált.  Elküldte azt a vonatot, amivel haza szokott menni, Szanyba.
A következő vonat, amivel el tudott volna menni csornai átszállással, csak három óra múlva indult.   Éjfél lett volna mire hazaér.
Mondtam neki, hogy felszállhattál volna rá.  Előfordult máskor is, hogy a forgalmista elindította a vonatot,  táskába dugta a keménypapírból készült, rövid nyelű indítótárcsát, a vörös sapkát  és felszállt a vonatra.
Nem merte megtenni.
No akkor kapd össze magad, megyünk a vonat után.
Mondtam a kollégáknak, hogy milyen manőverbe kezdek.  Tartsanak ki, nemsokára jövök.
Beültünk a Moszkvicsba és indíts!

Ikrény és Enese között a vasút párhuzamosan húzódik a közút mellett.
Ezen a szakaszon értem utol és kerültem el a vonatot. 
Bevágódtunk az enesei állomásra, ahol az én Zoli barátom kényelmesen várhatta a vonatát.
A mozdonyvezető meg a vonatvezető csak lestek.
Mondják, hogy az előbb még Győrben indítottad a vonatot, most meg már itt várakozol.

Hát erre jó, ha van kéznél egy jó kis Moszkvics!