A Bercsényi Miklós Közlekedési Szakközépiskola Győrben  ugyanolyan középfokú, vasutasképző  iskola, mint ahol én tanultam Szegeden.
A különbség az, hogy a győri iskola sokféle képzéssel foglalkozott.
A közlekedés mellett  (közút, vasút, sőt hajó)  legkiemelkedőbb  a sportolók képzése volt.
A teljesség igénye nélkül megemlítem, hogy ebben az iskolában tanult, Guczogy György, Borkai Zsolt   aranyérmes olimpikonok, de kenusok, kajakosok is.
A szegedi iskolát   (1953-ban indult)  Vasútforgalmi Technikumnak hívták.
A Bercsényisek, már mint a vasútüzem-viteli szakon tanulók  gyakorlati oktatásra kijártak a vasútállomásra, ahol   -  amíg nyugdíjba nem vonult  -  az állomásfőnök, Iványi Ede  foglalkozott velük.

Amikor oktató lettem, a Bercsényisek gyakorlati oktatása az én feladatom lett.
Volt egy két alkalom, amikor én mentem be az iskolába, de később  úgy alakították ki az órarendet, hogy hetenként egy napot az állomáson töltöttek a tanulók.
A vasúti utasításokat már elsőben elkezdték tanulni.
Az elméleti anyagot  egy volt forgalmi szolgálattevő, menetirányító  tanította.

Az első órákat nagy izgalommal vártam.
A felnőttek képzését már néhány éve végeztem, de , hogy úgy mondjam, gyerekekkel, még nem foglalkoztam.
De bíztam benne, hogy  a 25 éves végrehajtó szolgálatnál töltött  tapasztalatom elég lesz, hogy a  rengeteg szabályhoz példákat is tudjak mondani.
Nagyon hamar rájöttem, hogy  a „mai”  tanulók is ugyanolyanok, mint amilyen én is, és a kortársaim is voltak.
Abban mindenesetre a legtöbb fiatallal  hasonlóak voltunk, hogy én sem szerettem tanulni.
Érdekes, hogy iskolába járni viszont szerettem
Rengeteg barátom volt.  Sok mindent lehetett  csinálni a tanulás mellett.
Énekkar, tánccsoport, zenekar, sportkör sőt még versírás, fogalmazási verseny is volt, amit szerettem és nem is csináltam rosszul.

A tanulás csak annyira kötött le, hogy meg ne ártson.
Szegény  Kenderesi  Szabó Pali bácsi, a forgalom tanárom, ha sejtette volna, hogy valamikor az Ő nyomdokain fogom a vasúti utasításokat tanítani, nagyon sajnálta volna a tanulóimat.
Az  Útátjárójelzőket úgy meg tanultam, hogy soha nem tudom elfelejteni  (bár most már el kell, mert teljesen megváltoztak).
Hétfőn felszólított,  na Pityuka mi volt feladva?
Nem tudtam.  Annyira nem, hogy még súgni sem tudtak.   Egyértelmű,  egyes.
Keddre nem tanultam meg, csak az új anyagot, mert az előzőből már „feleltem!”.
Kedden is felszólított.  Kezdtem mondani a feladott anyagot. Megállított.  Az Útátjárójelzőket mondd.
Azt nem tudtam.   Még egy egyes.
Most már azért sem tanulom meg.
Szerdán  ki volt az első felszólított?  Hát én.  Mit kellett volna tudnom?   Útátjárójelzők.
Hányast kaptam?   Megint egyest.
Ez nem mehet így tovább.  Neki álltam megtanultam a hiányzó anyagot.
Csütörtökön.  Kit szólított fel felelésre?   Mindenkit, csak engem nem.  Pedig nagyon mutattam magamat.  Gondoltam, hogy na, most szólíts fel !  Egész órán hiába iparkodtam.
Óra után mondtam, hogy Pali bácsi……
Be sem hagyta fejezni. Annyit mondott, hogy tudom, megtanultad. Nekem ennyi elég.

 És most itt vagyok ezekkel a vasutas palántákkal és meg kell nekik magyarázzam, hogy mi miért van az utasításban úgy, ahogy le van írva.
Mert Utasítás az van.  Nagyon szépen, ráadásul jogi megfogalmazásban van minden leírva.
Az oktatóm szerint, az utasítás az, ami megvéd engem a felelősségre vonástól, de egyben lehetővé teszi, hogy a fejemre olvassák, ha nem tartottam be.
Azért is kell az utasítások oktatásához oktató, mert kell valaki aki a körmönfont mondatokat  megmagyarázza.
Ha valaki maga akarja megtanulni az utasítás előírásait, nagy fába vágja a fejszéjét.
Tapasztalatból tudom, hogy a  harmadik, negyedik oldalnál már lecsukódik az embernek a szeme.  Még altatóként is lehetne alkalmazni.

 Néhány módszert kialakítottam magamnak azokból, amiket eddigi tanáraimtól ellestem.
Először is,  amikor órát tartok  -  ezt még ma is így teszem  -  soha nem ülök le, hanem a hallgatók, tanulók szemét nézem.
Ha az érdeklődés minimális szikráját fedezem fel  a szemeikben, meg vagyok nyugodva.
Nagyon sokszor hallottam a szemkontaktusról.  Akihez beszélek, annak a szemébe kell, hogy nézzek.  Persze, ha 20-25 tanuló ül a teremben, ezt csak úgy tudom megtenni, ha jövök-megyek a padok között.
Néha nyitott mondatokat hagyok és ha valaki befejezi, akkor néhányan figyelnek.

Szívesen alkalmazom még ma is, hogy ha valaki nem figyel, akkor vagy felemelem a hangom, vagy elhallgatok.  Mindkét módszer hatásosnak bizonyul.
Sokszor belegondolok, hogy mi lenne, ha ezek a tanulók olyan „rosszak”  lennének, mint annak idején én is voltam.
Meggymagot raktunk a tanár székének lábai alá.  Ropogott, amikor leült.
Vagy a legkedvesebb tavaszi elfoglaltságom volt a cserebogár futtatás.
Kihúztam a fiókomat és damil szálakat feszítettem ki. Ráraktam a cserebogarakat hadd versenyezzenek.  Ha netán a tanár arra sétált, csak betoltam a fiókot.
Persze van köztük is néhány eleven.  Őket különböző feladatokkal szoktam ellátni, hogy lefoglaljam őket.
Dolgozatírás.
Nem felejtettem el, hogy annak idején én mennyit puskáztam.
A puskázásnak számtalan változatát kipróbáltam.  Persze mobiltelefonok akkor még nem voltak.
Dolgozatíráskor, ellentétben az előadásokon  szokásos járkálásommal, le szoktam ülni a tanári asztalhoz és elfoglaltam magam.
Ha valaki puskázott, innen is észrevettem.
Ha ügyesen csinálta, nem is szóltam. Csak ránéztem az illetőre és tudta, hogy tudom.
A durva puskázást nem engedtem.
Volt olyan tanulóm, aki a Jelzési utasítást a térdére tette és hozzászorította a pad aljához.
Közben-közbe belepislantott.
Elsétáltam mellette és közben egyik kezemmel megemeltem a padot.  A könyv persze leesett.

 Nem voltam szigorú.
Az elsősökkel írattam dolgozatot.
Az első padban egy aranyos kis kölyök ült.
Elmondtam a kérdéseket és mondtam, hogy lehet kezdeni írni a válaszokat.
Az első padban ülő kis srác csak rágta a ceruzája végét.  Leste a mennyezetet.
Arany gyerek, hát onnan nem fogod leolvasni a választ sosem.
Megesett rajta a szívem.
Mivel az irodám egy ajtóval a terem mellett volt, fogtam magamat és bementem.
 Főztem egy kávét, meg is ittam.
Egy negyedóra múlva visszamentem.
Ez használt.  Másfél oldal már meg volt írva.

 Egy másik dolgozatíráskor számítási példákat oldattam meg a gyerekekkel.
Feldiktáltam a kérdéseket és mondtam, hogy lássanak hozzá.
Elsétáltam a padok között, hogy lássam mindenkinél meg van-e minden szükséges eszköz.

A példák megoldása az egyik kezemben volt, és ezt a figyelmesebbek észrevették.
Kérdezték, hogy nem mutatnám-e meg?
Nem lehet.
De a kisördög  azonnal belém bujt.
Egy üres lap hátuljára nagy betűkkel annyit írtam, hogy  „TE KIS KÍVÁNCSI!”

Térültem, fordultam még néhányat és, mintha véletlenül tenném, a  papírlapot oda tettem a tanári asztalra és  mímelve, hogy valami dolgom van az irodámban, kijöttem a teremből.
Az ajtónál maradtam és a kulcslukon nézegettem vissza, hogy bejön-e a tervem.
A kollégám rám is szólt a hátam mögül, hogy tisztességtelen dolog  a kulcslukon leskelődni.
Mondom neki, hogy hallgassa a következményeket.
És tényleg.  Még két perc sem telt el, mióta kijöttem és azt hallottuk, hogy nagy nevetés tört ki az osztályban.
Számításaimmal megegyezően, a legelevenebb, észrevéve, hogy   - szerinte  a példák megoldását   -   ott felejtettem a papírjaimat az asztalon, kiosont és felvette onnan.
Meglepődve olvasta az üzenetemet, amit  a többi tanulónak is megmutatott.
Ezért tört ki a nevetés.

 Sokszor próbáltam olyan megoldásokat kieszelni, amik nem szokványosak, hogy az érdeklődésüket éberen tartsam.
Olvastam a testbeszédről néhány könyvet, amelyekből megjegyeztem egy pár idevonatkozó esetet.
Például a figyelem lankadása nagyon észrevehető.
Ha  valaki a kezével  a fejéhez közelít, esetleg megfogja az állát, az már a figyelem csökkenésére utal.  Ha már fel is támasztja a fejét a kezével, akkor valamivel fel kell dobni a társaságot.
Az kevés, ha azt mondom, hogy „tök mellé nem kell karó!”,  csak percekig használ.
Olvastam valahol, hogy Kínában egy üzemben óránként   munkaszünetet tartanak. Ilyenkor a munkásokat párosával egymással szembeállítják és  grimaszolni kell, hogy a vele szemközt levőt nevetésre ösztönözze.
Egy-két alkalommal kipróbáltam én is a gyerekeket ily módon felélénkíteni, de nem értem el a várt  sikert, így többször nem próbáltam.
Legjobb ilyenkor szünetet tartani.
Hozzá szoktam tenni, hogy a friss víz csodákra képes.

Egy alkalommal nagyon meglepődött az osztály, amikor azzal kezdtem az órát, hogy  dolgozatírás.  Vegyenek elő papírt,  ceruzát  és az F. 1. (jelzési) és F.2. (végrehajtási) utasításokat.
Ilyen még nem volt.
Dolgozatírás, amihez használni lehet illetve kell az utasításokat?

Meg voltak lepve.
Gondolták, hogy mindent ki lehet ezekből másolni.
Még akkor is ezt gondolták, amikor elmondtam a feladatot:
Egy  (különben Győrrel szomszédos)  állomáson vagy forgalmi szolgálattevő.
Győrből engedélyt kér egy személyvonat.
A pálya nem önműködő, állomástávolságú közlekedésre kiépített.
Az engedélykéréstől kezdve írj le mindent, amit tenned kell, addig, amíg a vonatról a következő állomás visszajelentést nem ad.

A vasutasok tudják, hogy ez mindennap  legalább negyvenszer ötvenszer, nagyobb állomásokon ennél többször  előfordul.

A tanulók viszont eddig csak részletekben tanulták a teendőket.
Elkezdtek dolgozni.
Volt, aki három oldalt teleírt egy-egy szabállyal és csodálkozott, hogy miért kapott a dolgozatára  egyest.
Azért gyermekem, mert a vonat amit neked el kellett volna küldened, még ott áll most is Győrben, mert nem adtál neki engedélyt.
Vagy a másik, nem állított neki szabad jelzőt.

Végül a dolgozatot nem osztályoztam le, mert sok lett volna az egyes a naplóban.
Ehelyett  az egész műveletet végig gyakoroltuk a legközelebbi órán.

Persze a gyakorlati foglalkozások nem mindig a tanteremben zajlottak.
Nagyon sokat járkáltunk  a „tett mezején”, ahol  meg tudtuk nézni, hogy ami le van írva, hogyan hajtják végre.
Sokszor előfordult, hogy magyarázkodnom kellett.
Például, hogy a kocsirendező miért fenyegeti a jelzőzászlóval a mozdonyvezetőt?
Ilyen jelzésről nem ír az utasítás.

Még véletlenül sem állítom, hogy az én érdemem, de az akkori tanulók közül ma nagyon sokan  állomásfőnökként tevékenykednek.
Bízom benne, hogy a visszapillantó tükröt nem veszítették el.