A vasutasok tudják, hogy nemcsak a jó pap tanul holtig, hanem ez a mondás a vasutasokra is igaz.
Nem elég az, ha valaki valamelyik munkakörhöz szükséges vizsgákat leteszi  -  előfordul, hogy ez négy öt témakört is felölel -  hanem rendszeres oktatásokon  kell részt venni, sőt időszakos vizsgákon is  meg kell felelni.
Ez abból adódik, hogy az Utasításokat elég gyakran módosítják.
A módosítás sem véletlen. 
Netán valaki azzal van megbízva, hogy gondolkozzon újabb és újabb szabályok kitalálásán?

Nem.   A módosításokat az élet hozza, alakítja ki.
Hajdani oktatóm szavajárása volt, hogy az Utasításokat vérrel írták.
Arra célzott, hogy minden előforduló baleset kiderít olyan hiányosságokat, amelyekre a szabályok nem voltak tökéletesen leírva.
Az Utasításokat régebben 7-8 évenként teljesen felújították, addig a módosításokat bele kellett ragasztgatni az Utasításba.
A hatodik évben már kétszer olyan vastag volt a könyv, mint új korában, a sok beragasztott lapból.  Főleg  ha ugyanazt a szabályt háromszor, négyszer is módosították.
Ilyenkor  egy lap olyan vastag lett, hogy már alig fért bele a könyvbe.
Ma már egyszerűbb a módosítás.
Akárki találta ki, nagyon leegyszerűsítette a javításokat. 
Olyan az utasítás, hogy a lapokat ki lehet benne cserélni.
De a módosításokat így is nyomon kell követni. 

Azon kívül, hogy az oktatótisztek minden változásról  tájékoztatták az érdekelteket, évenként időszakos vizsgákon is be kellett számolni  nem csak a változásokról, hanem azokról a szabályokról is, amelyek gyakran vezettek balesethez.

Ezeket az éves vizsgákat az igazgatósági vizsgabiztosok tartották.
Nemcsak a forgalmi vizsgabiztosok, hanem a kereskedelmi  (személy és árufuvarozás), munkavédelmi,   felső-vezetéki,   biztosítóberendezési, sőt  a távközlő berendezés kezelési vizsgabiztosok is megjelentek a kijelölt időpontban az adott állomásra és mindenkit levizsgáztattak.    Majdnem.
Ezeken a vizsgákon kevesen buktak meg, mert eleve úgy lett meghirdetve, hogy oktatójellegű legyen.
Persze, ha valaki javítatlan utasítással,  vagy netán ittasan ment a vizsgára azt eltanácsolták egy következő állomáson tartandó vizsgára  (ami egy-két hét múlva volt esedékes).
Amíg le nem vizsgázott, addig nem állhatott szolgálatba.  Persze fizetést sem kapott!
Még egy szempont volt, amit a vizsgákon be kellett tartani.
A vizsgabiztosnak mindig igaza van.  Tehát, dőreség a vizsgabiztossal vitába keveredni. 

Amikor én voltam oktató, akkor két  forgalmi vizsgabiztos volt.
Nem volt ez így, de azt kell mondanom, hogy egyikük volt a jó vizsgabiztos (nem volt olyan szigorú), a másik a rossz vizsgabiztos.   Kekeckedő, szőrszálhasogató.
Érdekes, hogy általában az idősebb volt a jóságos.  Még érdekesebb, hogy ha az idősebb nyugdíjba ment, akkor az eddig szigorúból lett jóságos, az új pedig a szigorú.
Erre persze nincs előírás.  Lehet, hogy az illetékesek ezt csípőből megcáfolják, de nekem ez volt a tapasztalatom. 

Mivel egy-egy nagy állomáson    -   akkor még   -   sok dolgozó volt, akiknek vizsgázni kellett, a vizsgabiztosok bevonták a vizsgáztatásba az állomási oktatótiszteket is.
Év elején kialakították, hogy melyik oktató, melyik  állomáson segít vizsgáztatni  -  persze nem a saját állomásán!
Egy  állomáson a vizsgáztatás három vagy négy napig tartott.
Nekem általában  Hegyeshalom, Komárom, Tatabánya, Székesfehérvár és a budapesti állomások voltak előírva.
De voltam távolabb is, például Balassagyarmaton, Hatvanban vagy Cegléden.
Ezeken a helyeken ritkábban, mert nehéz volt naponta odautazni.
Igaz, hogy az ottani főnök szívesen adott vendégszobát, de azért otthon az esti névsorolvasáskor nem nagyon volt ildomos hiányozni. 

Egyik tavasszal Székesfehérváron vizsgáztattunk.
Reggelenként a vizsgabiztos kijelölte, hogy az oktatók milyen munkakörben dolgozókat vizsgáztassanak.
Általában a forgalmistákat és a mozdonyvezetőket maguk vizsgáztatták.
Nekem a  kedves emlékű Zsuzsa néni  (Vassné  -  Torkos Győző szerint  „Vasmacska”)
a vonatfelvevőket jelölte ki.
Egy nagy oktatóterem egyik sarkában ő nyaggatta a forgalmi szolgálattevőket, a másik sarokban én beszélgettem el a vonatfelvevőkkel.
Déltájban elfogytak a vizsgázónk.
Zsuzsa néni asztalánál ült még egy hölgy.  A Zsuzsa néni intett nekem, hogy menjek oda.
Odamentem az asztalukhoz és mondta, hogy a hölgy a Vezérigazgatóságtól van itt és ellenőrzi az vizsgáztatást.
Nagyon szépen köszöntem neki:  kezeit csókolom, Walter István vagyok Győrből.
A következő pillanat egy kicsit váratlanul ért, mert a hölgy nekem esett:

Te rohadt dög!  Nem ismersz meg ?  Három éven keresztül egymás mellett ültünk Szegeden az iskolapadban.  És mondta a nevét.
Hű, de elrestelltem magam.
Tényleg együtt jártunk iskolába. Nagyon jó barátságban is voltunk.
De, hát akkor vékony kis csaj volt.   Most pedig,  hát.... nem volt annyira vékony.

Jól kinevettük magunkat és elmesélte, hogy Dinnyésen állomásfőnök (Seregélyesen lakott a szomszéd faluban).
Megbeszéltünk még néhány kedves emléket és azt is szóba hozta, hogy a nyáron lesz  a huszonöt éves érettségi találkozónk.

Itt el kell mondanom egy érdekességet.
Az évfolyamunkban volt  a), b), c), d) és e) osztály.  Mi „cés”-ek voltunk.
Minden érettségi találkozóra meghívtak engem is, pedig én nem is érettségiztem velük.
Egyéb okok miatt  -  amit itt most elhallgatok   -  a harmadik osztály után én már nem mentem vissza negyedikbe.
Az első találkozón, amikor ezt elmondtam, nem is akarták elhinni, hogy nem végeztem velük együtt.
Jó kis osztályunk volt ugyanis, és én sem voltam visszahúzódó.  Részt vettem mindenben.  Énekkar, zenekar, tánccsoport, foci, atlétika,  irodalmi versenyek.  (Az  iskolaújságot én kezdtem el szerkeszteni,  ami miatt magyar órákon ritkán voltam benn, mert akkor az újságot stencileztem a tanáriban).
Tehát eléggé beleforrtam  a „cé” osztályba.

Megbeszéltem Pannival  -  így hívták az osztálytársamat, hogy a 25 éves találkozón  mindketten ott leszünk.
Úgy is lett.
Nekem ezen a találkozón az volt a véleményem, hogy  a férfiak és nők  (fiúk és lányok),  ritka kivétellel,  mind elhíztak.  A  fiúk ráadásul meg is kopaszodtak.
Én magam nagyon sokat nem változhattam, mert a szegedi korzón, ami Szegeden  a Kárász utca,  többen megkiabáltak:

Szia Walter,  vagy Perucz, vagy Pelikán vagy  csak Pityuka  (az iskolában így hívtak)!

Kérdezem tőlük, hogy megismertetek?
Mondták, hogy persze, hogy meg.  Nem változtál semmit.  Ugyanolyan egyenesen mész, mintha kardot nyeltél volna, akár csak annak idején.

Még mielőtt beértünk volna az iskolába, találkoztam Pannival.
Kérdeztem tőle, hogy benne lenne-e egy huncutságban?
Elmondtam mire gondolok.  Tetszett neki is.
Amikor találkoztunk egyik másik osztálytársunkkal,  bemutattam nekik Pannit, mint a feleségemet.
Mondanom sem kell egyikük sem ismerte fel. 
Mondták ők is, akárcsak én Fehérváron, hogy Kezét csókolom, ez meg ez vagyok.
Nem győzte mondogatni az én „feleségem”, hogy menj a francba, hát nem ismered meg az osztálytársadat?

Hangulatos kis találkozó lett végül.
Előbb utóbb megismertük egymást.
Mindegyikünkben fel lehetett fedezni valamit a  régi  tulajdonságaiból.
De a  fehérvári tévedésemet sokáig nem felejtettük el.