Az 1970-80-as években,  személyszállítási vezetőként  a főnököm kezembe nyomott egy levelet:  "Oldd meg Apám!".
A levélben egy,  nem is utas, hanem a  pályaudvar felett átívelő Baross-hídon
közlekedő járókelő írta a Főnöknek, hogy amikor a Baross-hídon megy át, nagyon zavarja a gőzmozdonyokból a járókelőkre áramló füst.

Mit lehet itt tenni?  
A gőzmozdonyokat még nem tudjuk lecserélni, mert nincs annyi diesel mozdony,
(a veszprémi és celldömölki vonalakon nincs felső vezeték).
Legszívesebben a levélírónak javasoltam volna gázmaszkot, vagy legalábbis vizes zsebkendőt arra az időre, amíg a hídon átmegy.

A főnököm arra intett, nehogy ilyesmit javasoljak a panaszosnak, a problémát nekünk kell megoldani. Elsősorban nekem.

Nézegettem a híd alatt füstölgő mozdonyokat és egyszer csak kipattant az isteni szikra.  Egyszerű:  a hídra a szél viszi fel a füstöt. Ezt kell megakadályozni.
A szelet nem tudom szabályozni, de hogy ne fújja füstöt a híd felé azt igen.

Van nekünk egy  "Parancskönyv"-ünk, ami arra szolgál, hogy abban hozzuk a dolgozók tudomására a halasztást nem tűrő rendeleteket.
Másnap már olvashatták és aláírásukkal nyugtázhatták az érdekeltek, hogy:

"A Baross-híd közelében a gőzmozdonyok a szélirány figyelembevételével tartózkodhatnak.
A mozdonyt úgy kell beállítani, hogy a szél a füstöt ne a hídra, hanem ellenkező irányba vigye."

Az intézkedésről a panaszost tájékoztattam. Valószínű meg volt vele elégedve, mert többet nem írt.
A szélirányt a rendeletnek megfelelően figyelő kocsirendezők már nem fogadták 
nagy lelkesedéssel, mert ha megfordult a szél, szaladhattak a mozdonyt a híd másik oldalára állítani.

A rendelet akkor vált okafogyottá, amikor nemsokára megszűnt a gőzmozdonyok közlekedése.