Amikor felvettek a vasútra,vonatfékezőnek, az első pár hetet az oktatóteremben töltöttem, ahol meg kellett tanulnom azokat a szabályokat, amelyek a Vonatfékezői vizsgához kellettek.
Sok újat nem hallottam, mert Szegeden a Vasútforgalmiban, a forgalom tanárom, Kenderesi Szabó Pali bácsi nagyon megtanította velünk a jelzéseket. Előfordult, hogy egy fejezetet nem tanultam meg (kifogást erre rengeteget találtam).  Hétfőn egyest kaptam az anyagból.  Azért sem tanultam meg.  Kedden ugyanebből a témából,  bár az új anyagot megtanultam, megint egyes.  Most már csak azért sem tanultam meg.  Persze szerdán ugyanebből megint egyes.  Csütörtökre megtanultam.  Nem hívott fel felelni. Óra végén mondom neki, hogy megtanultam Pali bácsi.  Azt mondta, tudom, látszott rajtad.
Az év végi jegyeket ezek az egyesek azonban nem befolyásolták.

Az oktatóm is nagyon rendes volt. Valamikor a MÁVDAC-ban fotballozott, a vasúton ő is végigjárta a beosztásokat. Nagyon nyugodt természetű volt. Nálam kb. 20 centivel alacsonyabb.  Ezt azért említem, mert ha észrevette, hogy nem figyelek, elém állt és úgy fenyegetett, hogy fel kellett rám néznie: kis Walter a fenekedet szétrúgom!. Persze a világért sem bántott volna senkit.

Az egyik órán azt magyarázta nekünk, hogy a vasúti kocsikon nem szabad átmászni, főleg ha mozgásban vannak.  Ha át akarunk menni a vágányokon, meg kell kerülni a kocsisort. Ha messze van a kocsisor vége, kereshetünk egy fékállást és ha jó a lépcső, meg a kapaszkodó is, akkor átmehetünk a fékálláson, de győződjünk meg, hogy a kocsikat nem fogják-e mozgatni.
Ha fékállás nincs a közelben, nem szabad átmenni a kocsikon.  Főleg nem szabad átmenni az ütközőkön, magyarázta.  Van ugyan a kocsi sarkán lépcső és kapaszkodó, de azt a kocsirendezők használhatják.  Ők át is tudnak menni az ütközőkön, de nagyon veszélyes, mert az ütközők olajosak, csúsznak. A csavarkapocs, amire még lépni lehetne, labilis, kifordulhat az ember lába alatt.
Megértettük és igazat adtunk neki. Nem is lett volna baj, ha nem említi, hogy bezzeg amikor ő kocsirendező volt, olyan rugalmas fiatalember volt, hogy helyből, kapaszkodás nélkül fel tudott ugrani az ütközőre, onnan át a másik ütközőre és úgy ugrott le a másik oldalon.
 Amikor látta a hitetlenkedő képünket, megkérdezte:  talán nem hiszitek el?
Ezt kár volt kérdezni.  Most már mondtuk is, hogy nem hisszük.
Hogy bizonyítson, még azt is mondta, hogy még most is van olyan ruganyos, hogy helyből felugrik az asztalra.
Ezt már aztán tényleg nem hittük. A várható hecc kedvéért sem.
Na idenézzetek:a következő percben már ugrott is. Tényleg felugrott az asztalra. Csakhogy a könnyű, fémvázas asztal szabad vége a következő pillanatban úgy homlokon vágta, hogy megijedtünk.
Az ijedtséget gyorsan felváltotta a harsány röhögés, amikor kiderült, hogy komoly sérülést nem szenvedett a dicsekvő oktatónk.
Másnap ugyan egy diónyi púp emlékeztetett a bemutatóra, de maradandó sérülés nem keletkezett.

Azóta is eszembe jut, ha a járműveken történő átkelésről oktatom a hallgatóimat:  ez nagyon veszélyes. Nehogy úgy járjatok, mint a Feri bácsi az asztallal.