Amikor már minden vasúti szakvizsgám megvolt, eljött az ideje, hogy az érettségit is megszerezzem.
Sokat gondolkoztam azon, hogy a Szegeden elvégzett három év birtokában, egy esetleges különbözeti vizsgával beiratkozok gimnáziumba, ha sikerül a negyedik osztályba, és egy év alatt megszerzem az érettségit.
Addig addig gondolkoztam,  egyszer csak kaptam egy felszólítást, hogy iratkozzak be a Dolgozók Gimnáziumába és szerezzek érettségit.
A legjobbkor jött. Azonnal jelentkeztem.
Hetenként két alkalommal, délutánonként jártak ki tanárok a Kazinczy-ból és a Révay-ból az állomásépület harmadik emeletén lévő tanácsterembe.
Körülbelül 25-en kezdtük a tanulmányokat és kb.  20-an le is érettségiztünk.

Az osztályunk tagjaiból öten-hatan szakszervezeti vezetők voltak,  volt köztük pártfunkcionárius,  négy-öt footballista a MÁVDAC-ból, néhány középvezető a gépészettől, pályafenntartástól, kereskedelmi főnökségtől.
Tanáraink közül csak két urat említek név szerint, bár a többiek is nagyon rendesek voltak hozzánk.
Pozsgai Ferenc volt az osztályfőnökünk és a kémia tanárunk.
Nagyon jól kijöttünk vele.
A másik tanárunk Kolozsváry Ernő volt, aki fizikát tanított. Róla többet el kell mondanom.
Kezdem ott, hogy egyik osztálytársunkkal, M. Zolival  együtt jártak gimnáziumba Pápán.
Csak a Zoli kimaradt az iskolából, mert előbbre valónak tartotta a focit (A Pápai Peruczban focizott - ügyes jobbösszekötő volt, gyermekkoromban sok meccsen drukkoltam neki).
Mint régi iskolatársak sokat froclizták egymást, aminek mi többiek örültünk, mert nem velünk foglalkozott.
A másik, hogy a családjából néhányan a vasúton dolgoztak. A sógornője, Sz. Gabi a munkaügyön, a sógora Sz. István a ker.főnökségen (vele együtt fociztam).
A felesége,  Sz. Anikó a tanítványa volt.  Akkor szerettek egymásba.

Az első afférunk a tanár úrral úgy történt, hogy október elején Ferenc napkor vettünk az osztályfőnökünknek névnapjára egy üveg bort és megköszöntöttük.
Kolozsvárit akkor még nem nagyon ismertük,  (a M. Zoli éppen nem volt iskolában), és valamelyik úgy emlékezett, hogy ő is Ferenc. Neki is vettünk egy üveg bort.
Óra elején a fő szakszervezetis  kivitte az üveg bort, sok egészséget kívánt neki a névnapjára. Gondoltuk, hogy a dolgozatírást ezzel megúsztuk.
Megköszönte az ajándékot és mondta, hogy vegyünk elő papírt, iront, diktálja a kérdéseket.
Nagyon meglepődtünk és céloztunk rá, hogy Ferenc nap alkalmából elhalaszthatnánk a dolgozatot.
Nevetve mondta,  az a helyzet, hogy ő nem Ferenc, így nem menekülünk meg a dolgozattól.    Az első leckét megtanultuk.
A vasúttal különben mindig problémája akadt. Akárhányszor vonatra szállt, mindig elfelejtett valamit magával vinni, amiért a jegyvizsgálóval összetűzésbe került.
A "tanítványok" sokszor elintézték, hogy ne kelljen a büntetést megfizetni.
A M. Zolin keresztül jó kapcsolatot alakítottunk ki. Néhányszor elmentünk a Zolival a lakására, hogy korrepetálja a volt iskolatársát.  Ilyenkor megmutatta a festmény gyüjteményét, ami már akkor is hatalmas és nagyon értékes volt.
Engem egyszer nagyon lemarházott, mert azt merészeltem kérdezni az egyik műről, hogy mit ábrázol?  Nagyon csúnyán lehordott, elmondott mindenféle  analfabétának és elmagya-
rázta, hogy a kép az nem ábrázol, hanem gyönyörködtet.  Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy miért olyan értékes az a kép, amelyiken a lónak öt lába van.
Még olyan élményem fűződik a tanár úrhoz, hogy az érettségim azért nem lett kitűnő, csak jeles, mert a Fizikát jelöltem be, nem pedig az Oroszt, kötelező érettségi tárgynak.
Oroszból ugyanis ötös lettem, Fizikából pedig négyes. És csak ez volt az egyetlen négyesem.

Azt már sokan tudják róla, legalábbis a környéken, hogy a rendszerváltás után ő volt Győr város első polgármestere.   Kár, hogy korán itt hagyott bennünket.

Ez a négy év, amíg a gimnáziumot végeztem, a sikeres éveim közé tartozott.
Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy mivel már három évet Szegeden kijártam, itt három évig újat nem nagyon hallottam.  A matematikát  -  nagyon sok emberrel szemben  - én nagyon imádtam.  Ezt a tantárgyat nem kellett tanulni.  Vagy értettem vagy nem.
Nagyon tudott bántani, ha egy feladatot nem tudtam megoldani.  És volt ilyen.
Dolgozatot írtunk és az egyik feladatot az osztályból senki nem tudta megoldani (kivéve K. Imrét, aki matekból is gyenge volt, de olyan szerencséje volt, hogy dolgozatíráskor pont ott nyitotta ki a könyvet, ahol a megoldás volt).
A példát két ismeretlenes egyenlettel kellett volna megoldani. Nem tudtam.
De nem tudtam aludni sem. Éjjel a megoldáson járt az agyam. Egyszer csak fél kettő tájban pattant az isteni szikra. Kiugrottam az ágyból, lámpát gyújtottam és felírtam a megoldást, ráadásul egyismeretlenessel. Amikor a feleségemnek elmondtam miért keltem fel,  bolondnak tartott.
De J. István tanár úr sem akarta elhinni, hogy egyismeretlenessel oldottam meg, amíg le nem vezettem a táblán.

Mondanom sem kell, hogy matek dolgozatíráskor nem győztem a papírokat előre-hátra, jobbra-balra küldözgetni, amelyikre a megoldást írtam és mindenki bízott bennem, hogy segítek a feladat megoldásában.
De ugyanígy voltam az orosz nyelvvel. Ezt a tantárgyat még általános iskolás koromban kedveltem meg, véletlenül.
Az történt, hogy tavasz táján, valamelyik orosz órán, amíg én a cserebogarakat futtattam a fiókomra kifeszített damilokon, azt vettem észre, hogy nagy a csend.
Kérdem a padtársamat, hogy mi történt, amíg én egy "pillanatra" nem figyeltem ?
Mondja, hogy ötöst lehet kapni egy jó válaszért. Úgy nézett ki, hogy senki nem tartott igényt az ötösre.  De azért most már figyeltem. Főleg azért, mert megszólalt a tanár úr és azt mondta, hogy nem egy, hanem két ötöst ad annak, aki válaszolni tud az ominózus kérdésre, ami így hangzott:  Hogy mondják oroszul azt, hogy övé, nőnemben.
Hát oroszból sem tudtam valami sokat, de erre valahogy emlékeztem. Azonnal jelentkeztem és fel is szólíttattam:  Na Pityuka (ez én voltam) te talán tudod?
Persze, hogy tudtam, mondtam is:  "jijo"!  (Persze ez fonetikus, mert nincsenek a gépemen cirill betűk - vagy ha vannak, nem tudom, hogy hol)
Mindenki el volt képedve az okosságomon. A tanár úr megadta a két ötöst. Két napig téma voltam.   De ettől kezdve tanulnom kellett az oroszt, hiszen akinek már van két ötöse...?

Hát ment az orosz is. Annyira, hogy még viccelni is mertem D. Márta tanárnővel, amikor
azt az orosz szöveget, hogy ment a feleség a férjével (a férjével oroszul: muzsa), úgy fordítottam, hogy ment a feleség az ő múzsájával.

Mindent összevetve ez a négy év egy élmény volt számomra. Ráadásul majdnem kitűnőre érettségiztem.  Matematikából írásbeliznem sem kellett volna, mert végig ötös voltam.
Csak azért mentem el írásbeli érettségire, mert az osztálytársak olyan szépen mondták, hogy nem tudnak nélkülem  "érni" !

A jeles érettségi bizonyítványomat nézegetve jöttem rá, hogy én milyen okos vagyok.
Ennek tudatában azonnal jelentkeztem a Felsőfokú Vasútforgalmi Technikumba Szegedre.
Ez volt a Közlekedési Főiskola, a jelenlegi Széchenyi István Egyetem elődje.
Erről egy másik sztoriban fogok megemlékezni.

A gimnáziumi négy évemhez tartozik szorosan, hogy a négy év alatt háromszor voltam Kiváló Dolgozó.
Ha dicsekedtem, hogy mennyire elismerik a munkámat, az osztálytársak hamar az arcomra fagyasztották a mosolyt:  Azért lettél annyiszor Kiváló Dolgozó, hogy mi le tudjunk érettségizni.
Hát ennyit ért ez a "kitüntetés"!