1968 augusztus 20-án az 5000.- forintos autónyeremény betétkönyvemmel nyertem egy Moszkvics 408-as ikerlámpás személygépkocsit.
Akkoriban ennek a Merkúr telepi ára 76 ezer forint volt.
Nem nagy összeg, egyeseknek.  Nekem pontosan féléves keresetem volt.
Nem állítom, hogy a kocsi az életemet gyökeresen megváltoztatta, néhány dolog mégis megváltozott.
Például.  Miután megszereztem a jogosítványt  (Az év szeptember 29-én), félretettem a kerékpárt és autóbusszal jártam be Győrbe, dolgozni.
Ez persze így nem teljesen igaz, mert amikor csak szert tehettem rá, találtam kifogást, hogy miért menjek autóval dolgozni. Például az autóbusszal éjszakai szolgálatra túl korán kellett elindulni.  Fél hatra mentem, a busz pedig már négy óra tíz perckor ment.  Időpocsékolás.

Különben is szerettem éjszakára kocsival menni, mert az éjszakai vonatoknál még pénzkereseti lehetőség is adódott.
Akkor még nem állt annyi taxi az állomás előtt, mint most.  Sőt 22 óra után egy sem.
Pedig vonatok érkeztek még éjjel fél kettőkor is.  Ilyenkor buszok már nem közlekednek.
Autója sem volt mindenkinek.
A vonat érkezése után kiálltam az állomás elé és figyeltem az utasokat.
Aki mérgelődött, hogy sehol nincs egy taxi sem, attól megkérdeztem, hogy hova szeretne eljutni?  Felajánlottam a szolgálatomat.  Megkértem a társamat, hogy vigyázzon a "boltra" és taxiztam egyet, néha kettőt is.
Sőt még az is előfordult, hogy a város valamelyik pontjáról szólt telefonon egyik rendőr, aki vasúti rendőr volt, de éppen járőrségbe volt beosztva, ráadásul tudott róla, hogy
"taxizom",  és kért meg, hogy ugorjak el ide vagy oda, mert utasokat kell kivinni az állomásra.
Egyszer egy zenekarral is kapcsolatba kerültem.
Vasárnap hajnalban szólt a telefon egyik Győr környéki község állomásáról, hogy van ott egy zenekar, keressek nekik egy taxit, hogy bejöhessenek Győrbe.
Megkérdeztem, hogy az én Moszkvicsom megfelelő lesz-e. Mivel nem volt kifogásuk ellene, már csak a kollégámnak kellett vállalni, hogy egy órácskát magára hagyom és már mentem is a zenekarért.  Nagyon szépen befértek a kocsiba, bár a nagydobbal ugyan volt egy kis probléma, de végül azt is ölbe tudták venni.
Összehaverkodtunk, és egy fél éven keresztül, míg nem tudtak maguknak venni egy autót, én hordoztam őket bálokra, mulatságokra, búcsúra.

Lehet, most azt mondjátok, hogy stréber voltam, de elárulom, hogy a győri vasúti vezérkart,  beleértve a főnököt, helyettesét,  a vezénylőt, az oktatót, légóparancsnokot
néhányszor elvittem DAC meccsekre Kaposvárra, Zalaegerszegre, Szekszárdra, ahova vonattal egy kicsit körülményes lett volna elutazni.  Ilyenkor nem vártam el semmi fizetséget a fejesektől, csak azt hogy vegyék meg a szükséges benzint. 
Mivel egyikük a DAC elnöke volt, az ilyen meccsekre persze én is bemehettem "szabadjeggyel".
Meg aztán, sosem árt jóban lenni a főnökeimmel.  Ezzel nem is volt probléma.
Igaz, hogy lett volna rá okom, hogy orroljak rájuk, mert azon az őszön, amikor a Moszkvicsot megnyertem, elvesztettem a jogot egy klassz szolgálati lakásra.
Ehhez pedig valamelyiküknek biztosan volt valami köze, de mindegyik a másikra kente a felelősséget, hogy ki húzta ki a nevemet a szolgálati lakásra jogosultak listájából.

Nagyon sokszor Szegedre, a Főiskolára is kocsival mentem, mert talán már említettem, hogy a normál benzin, amivel a Moszkvics üzemelt, három forintba került literenként.
Annyi pénzt pedig mindig találtam a bukszámban, hogy megtankoljak és "leszaladjak" Szegedre meg vissza.
Az első útnál egy kis izgalom volt bennem, mert emlékeztem rá, hogy a sógoraim csak kettesben voltak hajlandóak a kocsit Pestről hazahozni, mert féltek a pesti forgalomtól.
De nekivágtam.   Előtte megnéztem a térképen merre kell menni és zsuppsz, bele.
Nem esküszöm meg rá, hogy meg tudnám mondani merre is jártam, de a lényeg, hogy átmentem egyik hídon utána lekanyarodtam Kecskemét felé és már nem is volt kérdés, hogy el fogok-e tévedni vagy nem.

Az ismerőseim gyakran óvtak attól, hogy utasokat vegyek fel, pláne éjszaka.
Jobbnál jobb eseteket említettek ilyenkor, hogyan fizetett rá az autós a potyautasokra.
A feleségem pedig érthetően attól óvott, hogy nőket vegyek fel a kocsiba.
Eléggé szófogadó voltam.  Nem nagyon álltam meg olyan stopposoknak, akik nem tetszettek.  A katonákat viszont rendszeresen felvettem.
Nőket viszont nem.  Főleg, akik úgy voltak öltözve, mintha már vetkőznének. Isten ments.

Kivéve egy esetet. Szintén Szegedre mentem vizsgára. Akkor már Budapestet elkerülve, az azóta átépített  Dunaföldvár-Solti  (vasúti-közúti)  hídon mentem keresztül.
Kecskeméten bandukoltam át úgy fél tizenegy óra tájban, éjszaka.
Az egyik buszmegállóban egy fiatal nő integetett. Egyedül, árván. Megálltam és megkérdeztem, hogy hova szeretne eljutni.  Mondja, hogy Halasra.  Na én éppen arra megyek. Ha gondolja üljön be.
Beült mellém és azzal kezdte a beszélgetést, miután elmondta, hogy lekéste az autóbuszt, hogy reméli nem fogok vele szemtelenkedni.  Megígértem neki, hogy nincs ilyen szándékom.
Egy fél óra sem telt el,csendben lett mellettem.  Sőt azt is észrevettem, hogy elaludt. Ezt abból vettem észre, hogy a feje a vállamra hanyatlott.
Megemeltem a vállamat, hogy észrevegye, nem akarom, hogy a vállamon aludjon.
Ez még előfordult Halasig néhányszor.  Mindegyik esetben hamar felébresztettem.
Halasra érve nagyon hálálkodott.  Hálából talán, még egy puszit is adott és közölte, hogy nincs ám pénze.
Mondtam, neki, hogy csak nem képzeli, hogy pénzt kérek azért, mert elhoztam idáig?
Megnyugtatott:  azért mondja, hogy nincs pénze, mert azt akarja, hogy én adjak neki.
Ezen nagyon meglepődtem.   Mondom neki, hogy csak nem azt álmodta, hogy én csináltam vele valamit?  Ezt verje ki gyorsan a fejéből. 
Megérthette, hogy nem az az ürge vagyok, akitől pénzt tud kipréselni, és a további próbálkozást meg sem kísérelte.  Így rövidesen ott hagytam magára.
Az úton aztán azon gondolkoztam, hogy vajon most kihagytam valamit?
Vagy az őrangyalkám húzkodta a fülemet, hogy véletlenül se keveredjek valami olyanba, ami esetleg egy ideig emlékezetes maradna?

Meg kell mondanom  -  anélkül, hogy megesküdnék rá: én egy angyal vagyok  - hogy a kocsi mindvégig  "tiszta"  maradt.
Problémám persze volt vele rengeteg.
Mivel nagyon gyorsan levizsgáztam úgy, hogy mindent bemagoltam a műszaki leírásból,
ezeket hamar el is felejtettem.  Amit a műszaki dolgokról megtanultam az mind a saját káromon történt.
Például  szintén egy szegedi úton kellett rájönnöm, hogy a kocsiban kenőolaj is van.
Azt vettem észre, hogy a szembejövők integettek.  Mit tudtam én miért.  Rendőr van az út mellett?  Vagy azt hitték ismerős vagyok?  Mindegy visszaintegettem.
Az ötödik  "ismerős" után már félre álltam és megnéztem, hátha az én kocsimmal van valami probléma.  Azzal volt.  A kocsi eleje már tiszta olaj volt.  Hát még a motorház.
Megnéztem a kenőolajat, hát alig-alig érte el a mérőpálca.  Az első faluban aztán kerestem egy szerelőt, aki  a "kötelező kioktatás"  után segített a bajomon, vagy a kocsién.

Egyszer úgy jártam, hogy a dudának a rollnii beszorultak.  Annyira, hogy ha a kormányt jobbra fordítottam, akár milyen kis ívben, a duda azonnal megszólalt.
Gondoltam, hogy hazáig csak kibírom és mentem tovább.  A régi pesti úton közeledtem Győr felé.  A nagyszentjánosi kanyarnál, ami jobbra ívelt,  megszólalt a dudám.
Ez még nem zavart volna, mert hozzászoktam, de az volt a baj, hogy a rendőrök éppen akkor ellenőriztek egy autót az út szélén.  Felkapták a fejüket.  Még szerencse, hogy eszembe jutott és elkezdtem nekik integetni.  Hála a jó Istennek, visszaintegettek. Még most is törhetik a fejüket, hogy ugyan ki lehettem?

Előfordult, hogy "ejtőtartályosra" kellett alakítanom a Moszkvicsot.
Azt vettem észre, hogy a motor nem kap benzint.
A lakás még kb 20 kilométerre volt. Az egész család, még az anyósom is a kocsiban ült.
A kocsi pedig nem volt hajlandó menni.  Valahol elakadt a benzin. 
A legközelebbi lakott helység is legalább 5 kilométerre volt. Az anyósom már javasolta is, hogy menjünk gyalog.  Sokszor mesélte, hogy valamikor gyalog hordták be Győrbe a gyümölcsöt meg a tejet, vajat a fejükön.  Mi is kibírunk néhány kilométert.
Nem fog ez ki rajtam.  Szétszedtem az ablakmosót.  A tartályát teleszívtam a tankból benzinnel.  Ez még sikerült, de égő gyufát nem volt ajánlatos a számba venni, de még lenyelni sem, mert még oda is jutott benzin.
Lehúztam a jobboldali ablakot és a feleségem kezébe adtam a benzinnel töltött ablakmosó tartályt, amiből a csövön keresztül ment a benzin a motorhoz.
Hát ilyen ejtőtartállyal mentünk a következő faluig, ahol már ismerősökkel is találkoztam, akik tudtak segíteni rajtam.  Amikor  meglátták a találmányomat,  néhány Jézus Mária!
elhagyta a szájukat és mondogatták, hogy ez az út, akár a  menyországban  is végződhetett volna.  De megint szerencsém volt.

Nem sokszor hagyott cserben a Moszkvics, de ha előfordult, akkor az nem volt egy sima ügy.  Történt, hogy  egyik alkalommal  -  mit tudom én miért  -  "beállt a motor".
(ezt a szerelő mondta).  Eléje állt a Trabantjával a Moszkvicsnak és tépett velem haza.
Ahol laktunk oda emelkedőn kellett felmenni, sőt a kapun úgy lehetett bejárni, hogy előtte egy kétméteres árkon átívelő hídra is fel kellett kapaszkodni.  Itt történt a baj.
A trabi  nem bírta már a Moszkvicsot.  Kiszálltam és segítettem tolni a járgányomat.
Már majdnem felértünk a hídra, amikor a vontatókötél elszakadt. A Moszkvics megindult lefelé.  Egy pillanat alatt elbúcsúztam tőle. Átvillant az agyamon, hogy eddig volt nekem autóm, mert ha ez legurul a hosszú lejtőn, egészen a falu közepéig, abból még nagyobb baj is lehet.  Ha meg elakad  - de ugyan miben tudna elakadni  - úgy összetörik, hogy elég lesz összeszedni.
Ez persze csak egy pillanat törtrésze alatt történt, mert szerencsémre a kocsi ablaka nyitva volt.  A kéziféket ugyan nem értem el, de a kormányt igen.  Addig tekertem  - hátrafelé futva a kocsi mellett, amíg az egész kocsi teljesen keresztbe nem állt az úton, az ároktól fél méterre. Szerencsére ott is emelkedő volt, mert ha beleesik, onnan csak daruval lehetett volna kiemelni.

Mindezeken túl szegény járgány tökéletesen ki lett használva.
Ha csak annyit mondok, hogy felépítettem vele egy emeletes házat.  Aki csinált már ilyet tudja, hogy mit jelent.  Mennyi utánajárás, cipekedés tartozik egy ilyen művelethez.
És a Moszkvics végig bírta a megpróbáltatásokat, amelyeket majd legközelebb mesélek el.

Most csak annyit, hogy négy év alatt jutott olyan sorsra, amit az anyósom nem egyszer megjósolt:  "Ebül szerzett jószág, ebül vész el!"
Amikor már fél éve állt a garázsban, mert nem maradt pénzem, hogy elvigyem Műszaki vizsgára, egy alkalommal a feleségem azzal fogadott, amint a munkából hazatértem, hogy nincs kocsi.
Eladta egy autószerelőnek, roncsként, 12 ezer forintért.
Sírni ugyan nem sírtam, de nagyon sajnáltam, hogy ilyen sorsra jutott az első autóm.

 

A vasúti Utasításokban, Szabályzatokban  nagyon sok olyan előírás van, amit a kívülállók nem értenek.
Ez egyrészt abból adódik, hogy ezek a szabályok  "jogi" nyelven vannak megfogalmazva, magyarul, olyan körmönfont megfogalmazásban, hogy ember  (itt ügyvéd vagy jogász) legyen a talpán aki el tud igazodni bennük.

De néha még a bennfentesek is elgondolkoznak, hogy hol is van a logika egyik-másik  előírásban.  A tanulóimat arra biztatom, hogy mindenhol keressék a "miért"-et, mert valami oka biztosan van annak, ha egy szabályt megfogalmaztak és úgy fogalmazták meg, ahogy az le van írva.
Nem kerülgetem a témát,  mint macska a forró kását, hanem bevallom, néha találkozok olyan szabállyal, amit nem tudok megmagyarázni józan paraszti ésszel, mint amilyen nekem is van.

Itt van például a következő eset, ami azzal kezdődött, hogy az Újlaky vasúti átjáró sorompóját kezelő "bakter" és az arra közlekedő taxisok között, nézeteltérés alakult ki.
Arra senki nem emlékszik, hogyan is kezdődött, de a következmény, hogy a taxisok és a sorompókezelő nem szerették egymást.

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a "bakter" szót azért tettem idézőjelbe, mert a köznyelvtől és a slágerszövegtől eltérően  ("Drága bakter úr, a sorompót mért nem nyitja fel?"), a vasúti szakzsargonban bakternak a váltókezelőt hívják, nem a sorompókezelőt.

De a történetben ennek nincs jelentősége.
Ez az útátjáró abban az időben  "teljes" sorompóval volt védve, ami azt jelenti, hogy a vonatok érkezése előtt a sorompókezelő mechanikus úton letekerte a csapórudakat vízszintes helyzetbe. Ez után a szerkezet kiadott egy kulcsot, amit a kezelő a biztosítóberendezésbe helyezett. A berendezés rögzítette a kulcsot.  Csak így tudtak a szolgálattevők az érkező vagy induló vonatok részére  "Szabad" jelzőt állítani.
Fontos tudni azt is, hogy ezután már a "Drága bakter úr"-on kívül az egész "Szivküldi"-ben elhangzó slágerekkel sem lehetett a baktert arra rábeszélni, hogy nyissa fel a sorompót.
Nem tudta felnyitni, még az anyósának sem. Pedig az nagy szó.
A berendezés ugyanis addig amíg a vonat el nem haladt nem adta ki azt a kulcsot, amivel a sorompót fel lehetett volna nyitni.
(Kivéve persze egy úgynevezett "Kényszeroldás" alkalmazásával, de ezt nem fogom most elmagyarázni, mert elég unalmas, és veszélyes is.  Nem a magyarázás, hanem az alkalmazás.).

Emiatt néha sokat hallgatott a sorompókezelő, lévén az átjáróra kitéve egy tábla, hogy  "10 percen túl is zárva tartható", amit a türelmetlenek egy nullával megtoldottak.
Mivel a pálya itt többvágányú, előfordult, hogy nemcsak 10 percen át jöttek-mentek a vonatok, hanem a várakozók részére úgy tűnt, hogy órákon át.

Az esetben szereplő sorompókezelő különösen rossz viszonyt alakított ki a taxisokkal.  Kölcsönösen figyelték egymást. Azt lesték, hogyan lehet a másik orra alá borsot törni.
Mondanom sem kell, hogy a sorompókezelő volt kedvezőbb helyzetben.
A jobb érzésűek ugyanis mielőtt lecsukták a sorompót körül néztek.  Ha jött valami jármű, vártak a letekeréssel egy pár pillanatot.
A mi emberünk is így viselkedett, ha nem taxis közeledett az átjáróhoz.

Az esetnél is az történt, hogy a szolgálattevő  "kérte" a sorompót a berendezéssel.
A sorompókezelő kiballagott, hogy letekerje a sorompót.  Előtte azért körülnézett, nincs-e valami sürgős jármű  -  Mentőt,  Tűzoltót,  Rendőrséget előnyben szokták részesíteni  - ami az átjáróhoz közeledik.
Volt.   Egy taxi vágtatott elég nagy sebességgel, főleg, hogy meglátta a sorompókezelőt a tekerőhöz közeledni, még gyorsított is.  Vesztére.
A sorompókezelő  -  tőle nem várható sebességgel  -  azonnal elkezdte a sorompót letekerni.  Ő volt a gyorsabb.   A taxi  a bejutást gátló sorompórúd alatt még átsuhant, de a másik oldalon már vízszintes helyzetű rudakkal találkozott.
Kegyelem pedig nem volt.  A bakter berakta a kulcsot a berendezésbe és hallgatta a taxis szidalmait, ami magában foglalta a sorompókezelő  összes rokonságát, és azoknak mindenféle alkatrészeit.

Végül a vita olyan mértékben eldurvult, hogy majdnem tettlegességre került sor.
A bakter még mielőtt egészen elragadtatta volna magát, szólt a forgalmi szolgálattevőnek, hogy küldjön oda rendőrt.

Ez nagy baj volt.  A taxisnak.
Érezte ezt ő is, hiszen tudta, hogy a KRESz-ben szépen leírták, hogy a csapórúd ha megindult  főleg, ha előtte megszólalt a sorompó csengője, mint most is,  akkor meg kell állni és nem szabad a sínekre hajtani.
Oda ért a rendőr.  Felvette a jegyzőkönyv egy részét. Mert náluk sem olyan egyszerű az adminisztráció.  A jegyzőkönyv másik részét a forgalmi irodában készítette el.
Itt kezdődtek a Szabályok egyértelműségének problémái.

Mert a jegyzőkönyvben fel kellett venni az egyéb fontos adatokon kívül azt is hogy:
Mikor volt a vonat az Újlaky-úti átjárónál?
Ezt kiírta sorompókezelő naplójából:  pontosan 9 óra 18 perckor.
Következő adat:  Mikor volt a vonat a forgalmi irodánál?  A Napló szerint: 9 óra 17 perckor
Hoppá!  Azt mondja a rendőr  -  joggal  -, hogy létezik az hogy a Hegyeshalom felől érkező vonat  egy perccel előbb volt a forgalmi irodánál, mint az Újlaknál?
Mert ha a vonat nem cikk-cakkban megy akkor előbb kellett lenni az Újlaknál és később a forgalminál.  Itt valami nem stimmel.   Biztos, hogy valakinek rosszul jár az órája.
Megnyugtattam, hogy a vasutasok órája mindig jól jár (nem véletlenül eszerint közlekednek a vonatok).
Nem nyugodott meg.  Emlegetett valami statisztikai fegyelmet, amivel egészen elkápráztatott engem.  Honnan tud ő ilyenről?
Mondtam, hogy írja csak nyugodtan a jegyzőkönyvbe amit megállapított. Ekkor járt itt, akkor járt ott.
Azt mondja, hogy nem akarja ő   "letolatni" magát a főnökei által, hogy ilyen nyilvánvaló hülyeséget ír le.
Mondtam neki, hogy ha nem haragszik tartok egy kis vasúti szabályismertetést a részére.
Elővettem a Forgalmi utasítást és megmutattam a szabályt, ami a vonatok elhaladási idejének feljegyzésére vonatkozott: 
Behaladás idején  (tehát az Újlaki átjárónál) azt az időpontot kell beírni, amikor az érkező vonat utolsó járműve elhalad a dolgozó előtt.   Ez idáig tiszta és érthető.
Áthaladás idejeként a forgalmi szolgálattevő azt az időpontot köteles beírni, amikor a vonat mozdonya előtte elhalad.  Ugye milyen egyszerű az egész?

Az a helyzet, hogy ez a vonat körülbelül 750 méteres volt. Amikor a mozdony a forgalmi előtt haladt  (9 óra 17 perc),  a vonat vége még messze volt attól, hogy az Újlaknál elhaladjon, mert az átjáró csak kb 300 méterre van a forgalmitól.
Tehát, amikor a vonat vége a sorompókezelőhöz ért, akkor már 9 óra 18 perc volt.

A rendőr ezt megértette, de hozzátette, hogy ez egy hülyeség.  Igazat adtam neki.
De nemcsak én, hanem az Utasítás szerkesztői is rájöttek a szabályból eredő ellentmondásokra és a Szabályt módosították:
Jelenleg minden szolgálati helyen azt kell beírni, amikor az utolsó jármű elhaladt.

Ha azt kérdezitek,  mi lett a taxissal?  Nem tudom.
Még egy darabig zrikálták egymást a sorompókezelővel.
De egyszer csak jött a fénysorompó.
A fénysorompóval ezt már nem lehet megtenni.
Legfeljebb a piros jelzés ellenére nekihajtani a vonatnak.
De sokan megtették már.  Sajnos.
 

Emlékszik még valaki arra, hogy a vasútnál  -  még a hatvanas években is   -  a fizetések két részből tevődtek össze:   Egyik része a rangfokozati bér,  másik része a munkaköri bér.
Azt meg már említeni sem merem, hogy az üzemekben, gyárakban dolgozók azért írigyeltek bennünket,  vasutasokat,  mert a fizetésünket két részletben kaptuk.
Volt egy úgynevezett előleg, amit 28-án fizettek.  Ez a havi jövedelem felénél valamivel kevesebb volt, általában, azonos összeg.  A másik részt, a zárfizetést  14-én kaptuk.  Ez a pénz volt általában több, mert ebben már benne volt az éjszakai pótlék, túlóra, stb ami még járandóság volt.
A két részletben történő fizetés főleg azoknak volt előnyös, akik nehezebben tudták beosztani a pénzt egy hónapra, mint két hétre.

A munkaköri bér beosztásonként változó volt. Egy-egy munkakörön belül is adott lehetőséget a Szabályzat a főnöknek, hogy a dolgozók között különbséget tegyen. Ezekről a bérekről a munkáltató értesítette a dolgozókat (a főnök aláírásával).

A rangfokozati bérek elég szigorú szabályokhoz voltak kötve.
Megállapításánál figyelembe vették az iskolai végzettséget, a szakképzettséget (ki, milyen szakvizsgákkal rendelkezik),  a szolgálatban eltöltött időt és néhány esetben a szolgálati beosztást is.
A rangfokozatban 5 évenként volt  soros előléptetés. A főnök javaslatára azonban soron kívül is lehetett előlépni.
Ha jól emlékszem a legalsó rangfokozathoz 400.- forint rangfokozati bér járt.  Minden soros előléptetés az előző bért 50.- forinttal emelte.
Rendkívüli előléptetéskor az 5 év  "várakozási idő", az előléptetést követő hónapban kezdődött.

A rangfokozatok  régebben hat,  később 5 szakcsoportból tevődtek össze.
Az úgynevezett I./a szakcsoportba a szaktechnikusok tartoztak. Annyi különbség volt az I. szakcsoporttól, hogy a rangjelzésen a felsőfokú végzettséget egy szürke szalaggal jelölték, míg az I. csoportban a mérnökökét fekete sávval.

A rangjelzéseket egy táblázattal lehetett nyomon követni, amelyik tartalmazta a parolin, illetve régebben a váll lapok színét és a rajtuk lévő jelzéseket.
A váll lapokat a zubbony vállára kellett felrakni, az erre a célra rendszeresített fülek segítségével.  Elég szar volt, mert billegett előre-hátra.  Egyik erre csúszott, másik amarra.  Valószínű ezért is szüntették meg.
Maradt a parolin, ami kisebb méretű és a zubbony hajtókájára kellett eleinte patent kapoccsal rögzíteni, később egyszerűen fel kellett varrni.
A parolin színe kifejezte a viselőjének szakterületét is.
Piros volt a forgalmi és kereskedelmi szolgálatnál dolgozók parolinja. Valamikor őket számították a vasút krémjének.  (Én még hallottam olyan mondást, hogy "Rá se b.......ssz,
piros a parolin!"  Hogy pontosan mit jelentett, ma sem tudom).
A Pályafenntartási  dolgozók parolinja zöld volt,  a vontatásiaké, mozdonyvezetőké kék,
A távközlő szolgálatnál barna, míg az egészségügyben dolgozóknál fekete volt a parolin.
Akik a fentieken kívüli területen dolgoztak, a parolinjuk bordó, vagy sötétbarna volt.

Egy-egy szakcsoportban hat rang volt, ami negyven évet foglalt magában, mert volt olyan rang, amit kétszer öt évig kellet viselni.
A legalján volt az V. szakcsoport.  Azok tartoztak ide, akik a többi szakcsoport feltételeinek nem feleltek meg.  Például:  nem volt 8 általános iskolai végzettségük, nem volt semillyen vasúti szakvizsgájuk.
Rangjuk nekik is volt.  Segédkezelő IV., III., II. és I., négyszer öt éven keresztül,  utána avanzsált Segédmunkássá, szintén négyszer öt éven át.  Ha a negyven év alatt sem az iskolai, sem a szakképzettsége nem változott, Segédmunkás I. ranggal mehetett nyugdíjba.  Azt nem tudom, hogy ez a valóságban előfordult-e.
A szakcsoport parolinján is, de minden parolinon volt a parolin végén egy szárnyaskerék.
Ezen kívül ebben a csoportban  egy, kettő, majd három keskeny ezüstsáv keresztben,  a következő rang már széles ezüstsáv és mellette az egy, kettő, három vékony ezüstsáv volt.

A IV. szakcsoportba azok tartoztak, akik rendelkeztek 8 általánossal és legalább középfokú vasúti szakképesítéssel.A parolin annyival különbözött csak az V. szakcsoporttól, hogy középen hosszában is húzódott egy széles ezüstsáv. A rangfokozatok megnevezése egyszerű:  Segédfelvigyázó IV., III., II. és I.  utána Felvigyázó IV., III., II. és I.

A  III. szakcsoportba érettségivel és legalább középfokú vasúti szakképesítéssel lehetett kerülni.  A rangok így emelkedtek:  Segédtiszt II., I.,  Segédellenőr II, I.,  Ellenőr II., I.,
Főellenőr II., és I.
A parolinon már megjelentek a csillagok.  Egyelőre ezüst színűek. Emelkedő sorrendben egy, kettő, három ezüstcsillag. Az Ellenőrtől kezdve a csillagok előtt egy széles ezüst sáv is volt.

A II. szakcsoportba kerülhettek az érettségivel és felsőfokú vasúti szakképesítéssel rendelkezők  (ezt a képesítést a MÁV Tisztképző Intézetben lehetett megszerezni).
A rangok így emelkedtek:  Tiszt, Főtiszt, Intéző II., I., Főintéző II., I., Felügyelő II., I.
A parolinon már aranycsillagok voltak. Sorrendben egy, kettő, vagy három: Főintézőtől felfelé a parolin piros szegélyt kapott, az  alap nem piros volt, hanem arany és ezen volt egy, kettő illetve három ezüst csillag.

Az I./a szakcsoport parolinján a csillagok előtt egy szürke sáv jelezte a végzettséget.
Az I. szakcsoportba tartoztak a felsőfokú iskolával, (főiskola, egyetem) rendelkezők.
Sorrendben a rangok: Mérnök főtiszt (Fogalmazó), Mérnök intéző (Segédtitkár), Mérnök főintéző II., I. (Titkár II., I.), Tanácsos II., I.,  és Főtanácsos II., I.  Ez volt a legmagasabb, soros előléptetéssel megszerezhető, rang. Ennél magasabb rangok:  Igazgató, Főigazgató, Vezérigazgató a mi táblázatunkon már nem szerepelt.
A parolin hasonló volt a II. szakcsoportéhoz, de itt a csillagok előtt fekete sáv jelezte a végzettséget.
Ha sikerül, fogok ide tenni egy Rangfokozati táblázatot, hogy érzékelhetőbb legyen a vasúti hierarchia.

Talán mondanom sem kell, hogy én a táblázat alsó sorában a bal szélen kezdtem vasúti pályafutásomat.  Se érettségim nem volt, se vasúti szakvizsga. A piros parolinomon egy kis szárnyaskerék, ezüst színű és egy keskeny sáv, szintén ezüst színű díszelgett. Nem is jártam egyenruhában még a vonaton sem.  Csak addig hordtam, amíg szolgálatban voltam.
De rövidesen megindultam a ranglétrán. 
A szakvizsgák megszerzése után egy sorral feljebb jutottam és eggyel jobbra, mert öt évem már eltelt.

Érettségi után megint egy sorral feljebb kerültem és eggyel jobbra, mert akkor már a második öt évet is elkerültem. Potyogtak a csillagok a parolinomra. Már volt három.
Igaz, hogy csak ezüstösen "csillogtak", de már csillagok voltak.
Ekkor már a személypályaudvaron  "peronkakaskodtam".
Nagyra ugyan még nem lehettem a parolinommal, mert a kollégáim, akik "Tisztképzőt végeztek", már arany csillagokat viseltek a parolinjukon.

De rövidesen leköröztem őket. 
Amikor elvégeztem a Közlekedés és Távközlési Műszaki Főiskolát, közlekedési mérnök lettem, és mint ilyen a rangfokozati táblázaton a legfelső sorba ugrottam.
A rangom Mérnök főintéző lett és az eddigi parolin ugyancsak elváltozott. Az addigi ezüst csillagok bearanyozódtak és ráadásul egy fekete sáv is került eléjük.

Amikor először léptem szolgálatba az új rangjelzésemmel, a kollégák kiröhögtek.
Azt mondták, hogy biztosan a Színház jelmeztárából szereztem a ruhámat, mert ilyet még senki nem látott.
Lassan aztán hozzászoktak, sőt magam is megtapasztaltam, hogy (akkor!) nekem van a legmagasabb rangom az állomáson.  Nem semmi!  Miből lesz a cserebogár!?
Igaz, hogy a főnököm előbb járt a Felsőfokú Vasútforgalmi Technikumba mint én, de nekem olyan  szerencsém volt, hogy akkor lett Főiskola, amikor én végeztem.
A főnököm még utána két évvel tehetett különbözeti vizsgát, hogy mérnök legyen.
De a mókuskerék még nem állt meg. 
Rövidesen kaptam egy rendkívüli előléptetést. 
November 7.-ére  (ez volt ugye a nagy októberi szocialista forradalom  ünnepe  -  akkor próbáltam volna kis betűkkel írni!!!),  nem pénzjutalmat kaptam, hanem egy soron kívülit.
Ha utána számolunk ezzel jobban jártam, mert még három év volt a várakozási időmből.
Ez 36 hónap, ami azt jelenti 50.- forintjával, hogy 1800.- forintot kaptam, részletekben.

És a végén még a rangfokozatokat kihasználva hadd dicsekedjek azzal, hogy   - legjobb tudomásom szerint  -  én voltam a vasúton a legfiatalabb mérnök főtanácsos, - ami a rangok megszerezhető  csúcsa, -  mivel ezt már  negyven éves koromban elértem.
Ezt a rangot tulajdonképpen harminc év szolgálat után lehetett volna elérni, de én annyit ugráltam fel és jobbra, ráadásul soron kívülit is kaptam, hogy 22 év szolgálat után már a csúcson voltam.  Ez a rang is kétszer ötéves várakozási idejű és amikor a 10 év letelt, reklamáltam, hogy nekem járna most már valami magasabb rang.
Persze kinevettek.  Azt mondták, hogy nekem nem fognak kitalálni magasabb rangot.
Viseljem ezt egészséggel, amíg csak akarom.
Hát ezzel kellett elmennem nyugdíjba 43 év szolgálati idő után.

Megjegyzem, hogy a rangnak ma már nincs semmi jelentősége.
Nem is látom, hogy valamelyik vasutas parolint viselne.
"Így múlik el a világ dicsősége?"
De azért csak legyezgeti a hiúságomat, ha egy-egy régi kolléga úgy szólít, hogy:  főtanácsos úr!
 

Volt nekem egy kollégám, aki olyan volt, mint a "Fehérvár Áruház" szlogenje, ahol:
"Mindig történik valami!"
Vele is mindig történt valami.
Amikor a Rendező pályaudvaron volt forgalmista, azt csinálták a szintén "kerge" kollégájával, hogy kiálltak az erkélyre és versenyt pisiltek.  Az volt a cél, hogy kié hord messzebbre.
Az én barátom, Zolinak fogom hívni, elismerte, hogy vesztett, mert az első vágányig sem vitt el neki.  A társa nyert, de hatalmas szerencséje volt, hogy az övé sem hordott messzire, mert a felső vezeték   (akkor még 16 KV feszültséggel) ott húzódott előttük, és ha a vízsugár 50-60 centire megközelítette volna a vezetéket, akkor ez lett volna az utolsó élvezetük.

Az is az én Zoli barátommal történt, hogy ügyeletes tiszt volt a személypályaudvaron, és a beosztásához tartozott az állomás területének ellenőrzése.
Egyik alkalommal ilyen ellenőrző körúton járt.  Hol volt, hol nem volt, de lélekszakadva rohan be a forgalmi irodába, hogy bújtassuk el.
Kérdezzük tőle, hogy mi az oka a félelmének?
Meséli, hogy az összekötő aluljárót ellenőrizte  (ez a két aluljárót köti össze, ma már az ide települt kis Büfé teljesen beépítette).  Akkor még  kerek márvány oszlopok díszítették az aluljárót.  Az egyik ilyen oszlop mögött vette észre az én ügyeletes tisztem, hogy a cigány asszony ott guggol és "szűri a krumplit".
Határozott léptekkel közeledett feléje, hogy rendre utasítsa. Amikor az asszony észrevette a bajt, abbahagyta a műveletet, felugrott és elkezdett szaladni a lépcső felé, amelyik a Resti és Tejbár felé vezetett.  A Zoli megiramodott utána.  Egy darabig.
Az asszony ugyanis amikor észlelete, hogy megy utána a vasutas, elkezdett kiabálni:
"Jaj, jaj segítség, segítség,  meg akar "basni" a vasutas bácsi!", közben még a szoknyáját is megemelte, talán azért, hogy szemléltesse a bajt.
A kiabálásra néhány cigány ember dugta ki a fejét a restiből és úgy nézték a Zolit félretartott fejjel, mint "csóka a piros kukoricát."
Hát ezért menekült az én kollégám a forgalmiba, nehogy hitelt adjanak az asszonynak és netán megverjék őt.

Az is vele történt, hogy amikor Szakszervezeti titkár volt, Nőnap alkalmából a női dolgozókat megajándékozta, egyebek mellett,  Boci csokoládéval is. Nagy hiba volt.
Utána ugyanis nem győzött panaszkodni, hogy ezek a hálátlan perszónák kitalálták, hogy azért kaptak Boci csokit, mert azon rajta van az Sz.B. titkár képe.   Felháborító!

Zoliról különben már meséltem, hogy együtt tettem le vele az érettségit, és az a tanár tanított bennünket, többek között, akivel ő annak idején Pápán egy osztályban járt gimnáziumba (Kolozsvári Ernőről van szó, a rendszerváltás utáni első győri polgármesterről), csak ő kimaradt a foci miatt. (a Pápai Peruczban játszott, elég jól).

Zoli felesége a rendőrségen dolgozott, elég komoly beosztásban.
Már régóta házasok voltak, amikor a sors, végre,  megajándékozta őket egy kislánnyal.
(különben mindig ágáltam az ellen a kifejezés ellen, hogy a feleség kisgyerekkel ajándékozta meg a férjét.  Hogy is van ez?  Ajándékozni olyannal szoktak ami nem az enyém!)
Nagy volt az öröm.  Nem törődött a piszkálódókkal, akik a jó szomszédnak, vagy a sarki rendőrnek tudták be a sikert.

Szerette is Zoli a kislányt.  Rengeteget sétált vele.  Büszkén tologatta a babakocsit.
Dicsekedett fűnek-fának. Dagadt a melle, hogy neki kislánya van.

Egy alkalommal az Erzsébet-ligetben sétálgattak.  Gyönyörű idő volt. A kislány aludt a babakocsiban.  Gondolta  Zoli, hogy  nem zötyögteti a babakocsit.  Megállt az egyik padnál, ahova leült és gyönyörködött a kislányban.
A baj ott kezdődött, hogy a szép napsütéses időben elnyomta az álom őt is.
A babakocsi ott volt mellette. Benne aludt a kislány.  Ő pedig elhelyezkedett a padon  és szépen elaludt.  Hogy álmodott-e valamit sosem tudjuk meg.
De amikor felébredt, a rémület lett úrrá rajta.  Eltűnt a babakocsi a kislánnyal együtt.
Hatalmas elevenség szállta meg.  Körülszaladta a ligetet.  Mindenkit megkérdezett.
A kislány sehol.  Senki nem látta, hová lehetett.

Nem tudni hányszor futotta körül a sétányokat, be-be pillantva a bokrok közé.
Végre rászánta magát arra, amitől nagyon tartott.  Felhívta a feleségét, aki dolgozott.
Elmondta szégyenszemre, hogy elaludt, közben a kislány eltüűt.  Sehol nem találja.
A feleség  -  miután a Zolit elmondta mindennek, amit nem kívánok felsorolni, mindenki gondoljon bele, hogy ő miket mondana hasonló helyzetben  - azonnal intézkedett.
Néhány rendőr már parancsba kapta, hogy milyen babakocsi veszett el, babástól.
Nem állítom persze, hogy az egész rendőrség a kislányt kereste, de hogy volt nagy felfordulás az biztos.   Az is biztos, hogy sem a kislányt, sem a babakocsit nem találták sehol.

Órák teltek el a kereséssel, mire az én barátom úgy határozott, haza ballag, hogy vegyen magához valami élelmet és utána újult erővel vesse bele magát a nyomozásba.
Lógó orral ballagott hazafelé.
A szomszéd kapuban vigyorogva fogadta egy kollégánk:  Mi van Zoli, miért lógatod az orrod? 
Zolinak most,  nem volt kedve viccelni, bár általában ő szokta heccelni a kollégát, akinek még hosszú házassága alatt sem sikerült egy gyereket sem összehozni.
Azért barátságtalanul odavetette, hogy ellopták a kislányát.

A kolléga fülig érő szájjal mondta:  hát ott van az udvarodban.  Menjél adjál neki enni, mert már éhes lehet.
Zoli rohant be a kapun.  És tényleg a babakocsi ott állt az udvaron, az árnyékban félretolva, benne a kislány keservesen sirogatott.  Egészen addig, amíg az apukát meg nem látta.   Akkor aztán megnyugodott.
A szomszéd kullogott be a Zoli után az udvarba, a hülye vigyor még mindig ott ült a képén.
De már nem sokáig.
Kérdi a Zoli, hogy került ide a kislány?
A szomszéd meséli, hogy éppen arra sétált a ligetben, amikor észrevette, hogy Zoli elaludt a kislány mellett.  Fogta a babakocsit és szépen hazatolta.
A többit egészen eddig ismerjük.
Hogy ezután mi történt, azt nem könnyű elmondani.
Zoli, amikor már minden átkot felsorolt,  kihúzott egy szőlőkarót, és bár könnyek között, de úgy elverte vele  a szomszédot, hogy két napig egyfolytában ápolta a felesége.
A megtalált kislánnyal aztán szaladt a Zoli a feleségéhez  -  akkoriban még nem volt minden háznál telefon, a mobilról pedig még nem is hallottak  - újságolni, hogy az az "ökör" hogyan  próbálta megviccelni.

Durva vicc volt, annyi biztos.  Nem is lett egyhamar elfelejtve.
 

Valamikor nagyon sok vasutasnak volt szolgálati lakása.
Elsősorban az állomásfőnöknek.
Az állomásfőnökök mindig az állomásépületben,  általában a forgalmi iroda felett kaptak lakást.  Ha az állomásfőnök személye változott  -  ilyen nagyon ritkán fordult elő,  kivéve, ha a főnök meghalt  -  a lakást el kellett hagyni és az új főnök költözött oda.
Szintén szolgálati lakásban laktak a sorompókezelők  -  legalábbis egy részük. Leginkább azok akik az állomások végén levő sorompókat, illetőleg a két állomás között levő sorompókat és jelzőket kezelték.
Ilyen "őrházakban" általában egy család lakott.  Előfordult, hogy az egész család "bakter" volt.  Egymást váltották, apa, fia, feleség. Az öreg bakter vonatmentes időben beugrott fát vágni, vagy megetetni az állatokat.  Ilyenkor az asszony vagy a gyerek felügyelt a telefonokra, sorompóra.

Ma már ezeket az őrházakat hiába keresnénk.  A szolgálati helyek megszűntek. Jött a biztosítóberendezés.  Nem volt szükség  térközőrre, sorompókezelőre.
Amíg az idősek éltek,  benne maradtak az épületben. A fiatalok már nem akartak ilyen helyeken lakni,  nem is követték az öregek munkáját.  A bejárás a városba, munkahelyre körülményes lett volna, nem úgy, mint az öregeknek, akik az Utasításokban kaptak jogot arra, hogy a beteg, vagy szülni készülő családtagok felszállása végett a vonatok a  "bódénál", rendkívüli módon megálljanak.
A kihalt épületek tönkrementek.  Széthordták őket apránként.  Már nagyon ritkán lehet ezekből egyet-egyet találni.

Valamikor én is ilyen őrházban laktam Nyúlon.  Mivel anyám Nyúl állomáson   -   akkor még állomás volt, két vágánnyal  -  volt forgalmista, beköltözhettünk az őrházba.
Nagyon jó helyünk volt ott.  Amikor már bejártam dolgozni, nem egyszer fordult elő, hogy akkor ébredtem fel, amikor a vonat bejárt az állomásra.  Az utolsó kocsi  -  akkor még 18-20 Bz, két tengelyes kocsival közlekedett a személyvonat  -  általában az ajtónk előtt állt meg.
Számtalanszor előfordult, hogy a ruhámat, táskámat összekaptam, felugrottam az utolsó kocsiba és ott ráértem felöltözködni.
Ma már ez az őrház sincs meg.

Szolgálati lakások azért épültek másnak is nem csak a "bakteroknak".  (Érdekes, hogy a civil nyelv a sorompókezelőt hívja bakternak:  "Drága bakter úr a sorompót mért nem nyitja fel?", amíg a vasutasok a váltókezelőnek mondják, hogy bakter).

Amikor még sok volt a vasutas, mert kellett is, hogy legyenek,  a vasút gondoskodott arról, hogy építtessen szolgálati lakásokat.  A nagyobb állomások környezetében, Komárom, Kelenföld stb.  ma is megtalálhatók ezek a kolóniák, amelyek vasutasoknak épültek. 
Győrben 1968-ban épített a vasút egy házat (a Zrínyi utca elején), amelyben 11 lakás volt.  Hogy ki az a 11 vasutas, akik a szolgálati lakásba beköltözhetnek, azt az úgynevezett üzemi négyszög döntötte el. 
Ez az üzemi négyszög állt az állomásfőnökből, a Pártbizottság titkárából.  a Szakszervezeti bizottság titkárából és a Csomóponti KISz bizottság titkárából.  Ez volt a "négyek bandája" az állomáson.
A lényeg az, hogy én is beadtam a kérelmemet egy lakásra.  Három éve voltam házas,  volt egy kislányom és mindenki tudta, hogy én a vasúton akarok megöregedni.

Úgy augusztus elején egy nappali szolgálatomban,  a személypályaudvaron voltam forgalmista,  a forgalmiba vetődött egy úriember, aki lehet, hogy bemutatkozott, de én nem fordítottam rá akkora figyelmet, hogy megjegyezzem a nevét, főleg arra nem, hogy ki is ő valójában.
Mindenesetre nagyon barátságos volt, kérdezgetett engem ki vagyok, milyen vizsgáim vannak, mik a terveim?   Udvariasan válaszolgattam neki.
Amikor a kollégám bejött a forgalmiba, ez az úriember megkért, hogy menjek be vele  a főnöki irodába.  Nem tudtam mire vélni az invitálást, de gondoltam, hogy majd meg fogom tudni.
Bementünk a főnök irodájába.  Elkezdett kérdezgetni:  mi van édesanyámmal, mi van a testvéreimmel?  Ki hol dolgozik?  Milyen vizsgáim vannak?  Mi akarok lenni?  stb.
Azt is megkérdezte, hogy tudom-e, hogy ki ő?  Megmondtam őszintén, hogy halvány fogalmam sincs.
Ekkor megszólalt a főnök telefonja.  Az én emberem felvette a kagylót és meglepetve hallottam, amint bejelentkezett: - Dr Németh István vagyok a Budapesti Igazgatóság Jogi Osztályának a vezetője.

Nos, a kerekek az agyamban elkezdtek kalimpálni.  Hát persze, hogy hallottam már róla.
nagyon sokan áldották a nevét.  Ő volt a "mindenki Pista bácsija" a vasutasok között.
Nagyon sok vasutasnak segített ügyes-bajos dolgainak elintézésében.
Letette a telefont és megkérdezte:  na most már tudod, hogy ki vagyok?
Mondtam, hogy anyám sokat mesélt arról a pápai jegyvizsgálóról, aki rengeteget tanult és eljutott egészen az Igazgatóság Jogi osztályáig.
Mondja ő, hogy gyerek koromban a térdén lovagoltatott Pápán, amikor kimentem az anyámhoz a vasútra  (Akkor anyám ott dolgozott).
Beszélgettünk még egy darabig, illetve leginkább csak ő beszélt, mert én nem emlékeztem arra sem, hogy a térdén lovagoltam volna.
Mondom, hogy megnősültem, van egy kislányom.  Egyelőre az anyósnál lakunk, de beadtam az igényemet szolgálati lakásra.

Na mindjárt megnézzük, mondta és felemelt egy kimutatást a főnök asztaláról.
Úgy hívnak, hogy Walter István, úgy-e?  Mondtam, hogy egyezik.
Na gyere nézd meg.  Harmadik helyen szerepelsz az igénylők között.  Számíthatsz rá, hogy megkapod.
Nagyon jó hangulatban búcsúztam el tőle. Otthon elmeséltem a feleségemnek a jó hírt.

Amikor csak Győrben jártunk, mindig elmentünk az épülő ház felé.  Volt olyan, hogy belopakodtunk az építkezési területre.  Pallókon, gerendákon bejártuk az épületet.
Saccoltuk, hogy melyik helyiség, mi lesz.  És, hogy a három szint melyikén fogunk lakást kapni.  Mindegy volt.  Fiatalok vagyunk.  A legfelsőre is fel tudunk menni.
Nem lehet elmondani, milyen boldogok voltunk.
Boldogságunkat még fokozta, hogy augusztus 20-án nyertem egy Moszkvics személygépkocsit.
Dicsekedtem fűnek-fának. Nagyon sokan irigyeltek a szerencsém miatt.  Nagyon sokan pedig úgy tettek, mintha nem irigyelnének.  valószínű ők  okozták a problémát.

Szeptember végén ült össze a "négyszög", a végleges döntés végett.
Másnap már ki volt függesztve a névsor, akik a szolgálati lakást megkapták.
Iparkodtam megnézni én is, szerepelek-e a listán.
Nagyon nagy meglepetésemre,  az én nevem nem szerepelt a névsorban.
Mintha letaglóztak volna.
Mi történhetett?

Megyek be a főnökhöz.  Láttam rajta, hogy a háta közepére sem kívánja a velem való beszélgetést, de én azért feltettem a kérdést:  hogy csúszhattam le a harmadik helyről a tabellán kívülre?  Láttam, meglepődött azon, tudok arról, hogy a harmadik helyen szerepeltem.  Hímezett-hámozott.  Arról kezdett beszélni, hogy a bizottságban valaki azt javasolta, hogy én ne kapjak lakást, mert nyertem egy autót.
Nem árulta el, ki volt a négy közül, aki ezt javasolta, de a másik hárommal is beszéltem az ügyről és mindegyik úgy tett, mintha nem ő lenne a "vétkes".
A mai napig nem tudom, hogy ki volt a négy közül, aki kihúzatta a nevemet azok közül, akik szolgálati lakást kaptak, azért, mert nyertem egy kocsit.
Kérdezem a főnöktől, hogy miért nem védett meg? Miért nem mondta, hogy a kocsiban azért mégsem lakhatok?  Ha eladom,  akkor sem kapok érte annyit, hogy lakást vegyek az árán.  (76 ezer forint volt egy új Moszkvics.  Amikor átvettem egy úr 80-at adott volna érte).

A főnök még megpróbálta menteni a helyzetet.  Azt mondta, hogy beköltözhetek egy vasutas házba, ami a Baromfifeldolgozóval szemközt van.  (Olyasmi ház volt, amilyenben Nyúlon is laktam).   Egy egyedülálló kis ház volt, udvarral, kerttel, közvetlenül a vágányok mellett, ami a kisebb baj lett volna.  Hanem azt a bűzt megszokni soha nem tudtam volna, ami a Baromfifeldolgozóból áradt.  Tudom, mert, ott voltam bakter az épülettel szemben.
 
Nagyon bánatos voltam, hogy nem kaptam szolgálati lakást.
Mérgemben lebontottam az anyósom házát és elkezdtünk egy hatalmas házat építeni a helyére.
A hatalmas azt jelentette nekünk, hogy 12x12 méter alapterületű, emeletes házat hoztunk össze, amelynek építésében  101 vasutas kollégám segített  ( a nevüket összeírtam, ha bármikor tudok rajtuk segíteni, megteszem.)

Azt soha nem tudtam kideríteni, hogy ki volt a jóakaróm a "négyek" közül.
Nem is fogom megtudni, mert mindegyik meghalt már.
Ez valószínű nem azért történt, mert magamban,  egyébként eléggé el nem ítélhető módon,  számtalanszor elmondtam, hogy:  "dögöljetek meg!"