Ha azt mondanám, hogy 25 éves koromig még autóban sem ültem, nem lenne teljesen igaz, mert a sakkcsapat társam, a nyúli pap, akit csak Ottó bácsinak hívtam, gyakran vitt engem versenyekre a kocsijával.  Egyszer pedig a rendőrök jöttek értem a meseautóval, amikor 24 órán keresztül élveztem is utána a vendégszeretetüket.

De ezeken kívül az egyik kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor ültem autóban.
1965-ben kerültem Győrújbarátra, úgy, hogy odanősültem.
A házaséleten kívül meg kellett szoknom azt is, hogy a vonat arrafelé nem közlekedett.
(Meg kell említenem, hogy mint tanácstag találkoztam olyan Községrendezési tervvel, amelyben az is szerepelt, hogy Kismegyerről elhozatjuk a vasutat a faluba és tőlünk kanyarodik vissza Nyúlra.  Örültem volna neki.  Mondtam is, ha sikerülne, én lennék az első számú állomásfőnök jelölt. Ez a terv persze nem sikerült)

Mivel az autóbuszt nem szerettem, előkerestem az apósom régi  Stayer biciklijét, amivel rengeteg problémám volt, mert  -  olyan idős ember már nincs is aki erre a fajta biciklire emlékezne -  a pedáltengely kónuszos volt, és bejártam a fél országot, amíg ilyen tengelyt találtam valahol.
Sikerült szépen összeszerelnem és három éven keresztül, télen-nyáron,  esőben-hóban
kerékpárral jártam dolgozni Nagybarátról  (a falu egyesítés előtt ez volt a neve) Győrbe.
Ez körülbelül,  majdnem 10 kilométer.  Nem volt unalmas, mert nagyon sokan jártak kerékpárral.  Volt egy-két versenyző típus is, aki ha észrevett addig tekert, amíg utol nem ért. De fordítva is így történt. Ha megláttam valakit magam előtt, jól beletekertem és elhúztam mellette.
Ha pedig kifogtam a MÁVDAC kerekeseit  - sokszor jártak ezen az úton  -  már ki is alakult a verseny.
Így ment ez három éven keresztül. Ha akkora hó esett, hogy a busz elakadt, felkaptam a biciklit és elsétáltam mellettük. A hófúvás másik oldalán újra felültem és mentem tovább.

De most már elmondom, hogy miért csak három évig bicikliztem.
Nősülésem előtt eladtam a Pannónia (250-es)  motorkerékpáromat,  amihez különben sem volt jogosítványom. Az árának egy részét elmúlattuk az esküvőnkön, a többit pedig betettem a nyúli Takarékszövetkezetbe, autónyeremény betétkönyv-re.   Itt őrizték az 5000.- forintomat három éven keresztül.  Már meg is feledkeztem róla.

Egyik augusztus végén találkoztam a sógorommal, aki villanyszerelő volt, és újságolta, hogy nyertem egy  Trabantot.  Vicces fiú volt, ezért nem is akartam elhinni neki, de állította, hogy a Takarékszövetkezetben javította a villanyt és ott hallotta, amint beszéltek róla az ott dolgozók.
Azonnal kerékpárra pattantam és átkerekeztem a Takarékba, ahol nagy ovációval fogadtak.
Kiderült, hogy tényleg nyertem egy autót, amit augusztus 20-án sorsoltak ki.
Annyi különbséggel, hogy nem Trabant, hanem Moszkvics 408-as, ikerlámpás kocsi.
No nekem mindegy volt.  Nem sokára kaptam egy értesítést is, hogy menjek fel Budapestre és választhatok színt.
Nagy választék nem volt.  A piros, a fehér és a borsózöld közül én az utóbbit választottam.  Kaptam is miatta otthon.  A feleségemnek a piros tetszett volna, az anyósomnak meg a fehér.  Mondtam nekik, hogy egyelőre csak örüljenek, majd később ráérnek átfesteni akár pepitára is.

Jött az értesítés arról is, hogy a kocsit átvehetem,  Csepelen.
Na Jézus Mária!  Hogyan fogom én onnan a kocsit hazahozni?
A feleségem megoldotta.  Mindkét sógoromnak volt már autója és már pár éve vezettek is.
Azonban azt egyik sem vállalta, hogy egyedül hazahozza a kocsit.
Mind a ketten eljöttek velem, és a feleségemmel.  Egyikük vezetett, másikuk navigált, leste a térképet.  Ügyesen kievickéltünk Pestről és sikeresen hazaértünk a kocsival.

Ha nem mondtam volna, ez 1968-ban történt.  Csak azért mondom, mert abban az időben még nem volt minden embernek két autója, hanem a faluban is ritkaságszámba ment, hogy valaki autóval furikázzon.
Ha volt is autó, nagy nehezen lehetett hozzájutni egy Trabanthoz, Wartburghoz, netán egy egy régebbi típusú (403-as)  Moszkvicshoz.  A 412-es típus pedig a legújabb volt.
Úgyhogy a fél falu a csodájára járt.
Főleg az én két sógorom jött szívesen,  tudván hogy nekem nincs jogosítványom, és a kocsi mégsem ácsoroghat egyfolytában a garázzsá átalakított pajtában,  elkérték, hogy mennek vele ide-oda.
Nem örültem neki.  Elhatároztam, hogy a legrövidebb időn belül jogosítványt szerzek.
Volt a faluban egy gépkocsioktató.  Megegyeztünk, hogy megtanít vezetni.
Rámenős oktató volt.  Azzal kezdte, hogy ülj be!  Itt az egyes , kettes, hármas, négyes sebesség fokozat, ez meg a "lükverc".   Ott a három pedál.  Indíts!

Szeptember eleje volt, délután hat óra.  Sikerült elindítanom az autót. Gondoltam majd fordulunk kettőt-hármat az udvarban  -  hatalmas udvarunk volt.  Ehelyett azt mondja az én oktatóm:  ki a kapun,  balra a falu felé.  Kezdtem izzadni.  Leértünk a főútra.
Jött a következő ukáz:  balra,  Győr felé.  Mivel észrevehette, hogy tátva maradt a szám, megkérdezte, hogy akarsz vezetni, vagy nem?  Persze, hogy akartam.
Akkora forgalom azért nem volt, mint mostanság, de folyt a víz rólam mindenhol, amikor beértünk Győrbe és elkezdtünk kanyarogni az utcákon.  Ekkorra már eléggé jól ment a kapcsolgatás a sebesség fokozatok között.  Egyedül a hármast találtam meg nehezen.  Ráadásul mindig akkor kellett hármasba kapcsolni, amikor az állomás előtt kanyarodtunk.
Mondta is az oktatóm, a sebességváltó recsegésére utalva:  mi van, fel akarod hívni a kollégák figyelmét, hogy erre jársz?

Késő este értünk haza.  Azért is rendes volt az oktatóm, mert agyba-főbe dicsért, hogy nagyon jó érzékem van a vezetéshez, hamar le fogok vizsgázni, nem lesz semmi probléma.
Gondoltam, hogy csak dicsérgess.  Tudom én a mondást, hogy kicsit a dicséret, nagyot a bírálat neveli.
Aztán elővette a Műszaki könyvet és KRESz könyvet.  Kijelölt vagy  20 oldalt mindegyikből, hogy holnap estére, mire jön, tanuljam meg.
Kikérdez és utána indulunk vezetni.
Komolyan vettem a tanulást.  Olyan könyveket kellett megtanulnom, amilyeneket eddig még nem láttam.  A KRESz könyv még mutatott valami hasonlóságot a vasúton alkalmazott jelzésekkel, de a műszaki, mintha kínaiul lett volna megírva.
De azért nagy akaraterővel nekiláttam.  Hajnali háromig magoltam a "hidegszobában"
(Ez a régi parasztházakban általában az első szoba, amit a vendégeknek szoktak fenntartani).
Másnap este jön az oktatóm.  Kérdezgetett.  Válaszolgattam.  Meregette a szemeit.
Nem akarta elhinni, hogy én ezt még nem tanultam, mert mondtam neki szóról-szóra a bemagolt anyagot. 
Így ment ez két hétig, utána úgy döntött, hogy bejelent vizsgára.
Örültem is neki, mert ha soká lett volna a vizsga, addigra mindent elfelejtek.

Szeptember 4-én hozták haza a kocsit a sógoraim, 28-ára már behívtak vizsgára.
A fiatal hitetlenkedőknek el kell mondanom, hogy akkor nem olyan volt a vizsga, mint most.
A vizsga úgy zajlott, hogy a Dunakapu -téren (Győrben) gyülekeztünk, vizsgázók.
Először fel kellett menni elméleti vizsgára egy nagy terembe.
A KRESZ vizsga úgy kezdődött, hogy lapozgatta a képeskönyvet a vizsgáztató, nekem meg mondanom kellett, hogy milyen jelzés van ott és mit jelent.
Ez volt a belépő.  Utána húztam tételt.  Négy kérdés volt rajta.  Öt perc alatt elmeséltem nekik mindet. Csak lestek.   Mehetek a műszaki vizsgára.  Ott is húztam egy tételt.  Ezen is volt négy kérdés.  Semmi meglepetés.  Ugyanazok a kérdések, amiket én bemagoltam.
Mind a négy kérdésre vágtam a választ.  Azt kérdezi a vizsgáztató, hogy netán hivatásos jogosítványt akarok szerezni, hogy ennyire megtanultam?  Dehogy akartam.
Ettől függetlenül a vizsgabiztos még feltett egy gyakorlati kérdést is:  Hogyan kell az olajnyomású féket légteleníteni?  Ahogy most nem tudom, hogy mi az az olajnyomású fék, pláne, hogy hogyan kell légteleníteni, akkor sem tudtam.  De elmondtam, mert bebifláztam.
Csak tátották a szájukat.  Csak azon imádkoztam magamban, nehogy el kezdjék kérdezgetni, tudom-e hogy mi is az az olajnyomású fék.
Az elméleti vizsga megvolt.
Kimentem az utcára.  Beültem a Moszkvicsba. Mellém ült a vizsgabiztos, hátra ült az oktatóm.  Indulás.   Ahogy tanultam, és ahogy kell, tekintgetés, index, indulás egyesben, kettesben.  Forduljon jobbra.  Lassítottam, index, kis ívben, ahogy tanultam.   Jött egy  egyenrangú útkereszteződés  (Százszor megjártuk az oktatómmal),  lassítás, betekintés jobbra,  sutty, tovább.  Azt mondja a vizsgabiztos.  Köszönöm, álljon félre.
Be voltam gyulladva.  Mi a francot rontottam el?  Mindig ugyanígy csináltuk.
De nem.  Azt mondja a vizsgabiztos.  Gratulálok.  Sikerült a vizsgája.  Vezessen balesetmentesen.

Hát ennyi volt a vizsga.  Másnap már a kezemben volt a jogosítvány.
Nem kellett a sógoroknak vezetgetni a Moszkvicsomat.
Eddig biciklivel jártam dolgozni, ezután már a WC-re is kocsival megyek.
Őszintén szólva meg is tehettem volna.
Ha hiszitek, ha nem,  a normálbenzint 3 (három)  forintért adták.
Ekkor már Szegedre jártam Főiskolára. Előfordult, hogy elindultam hazulról kocsival, hogy bemegyek a győri állomásra, onnan pedig vonattal. Útközben belenéztem a bukszámba.
Megtankoltam és irány Szegedre.  Megjegyzem elég bátor voltam, szinte már vakmerő, mert egyedül neki Budapestnek.  Keresztül  Budapesten és le Szegedre. Simán ment.

Addig nem volt probléma, amíg a kocsi ment. De ha valami zavar mutatkozott, már bajban voltam.  Minden hülyeségemet nem mesélem el, de azt igen, hogy egyszer szintén "elszaladtam" Szegedre vizsgázni.  Már Szeged előtt észrevettem, hogy hármasban a sebváltóm csúnya hangot ad.  Na mi lehet?  Úgy mentem tovább, hogy kettesben felgyorsultam annyira, hogy át tudjak kapcsolni négyesbe.  Ment is egy darabig.
Levizsgáztam és gondoltam, hogy keresek egy szervizt  -  a kocsi még jótállásos volt  - és megnézetem, mi lehet a baj?   Akkor már, ha kettesbe kapcsoltam úgy is recsegett.
Elvánszorogtam egy szerelőműhelyig.  Mondom a művezető-formának mi a bajom.
Azt mondja álljon félre, pakoljon ki, adja ide a kulcsot és két hét múlva jöhet érte. 
Lehet, hogy ki kell cserélni a sebességváltót.
Nem kell mondanom, hogy elkeseredtem.  Nem is annyira a kocsi miatt, hanem azért, mert a feleségem nem is álmodott arról, hogy én kocsival járkálok Szegedre.  Hogy fogom én ezt megmagyarázni? 
Ott mérgelődök magamban, kerülgetem a rohadt dög kocsit, hogy így cserbenhagyott.
Arra jön egy fiatal kis srác, olajos kannával a kezében és kérdezi, hogy mi az oka a kedvetlenségemnek.  Mondom neki, hogyan jártam a járgányommal.
Azt kérdezi, hogy van-e a sebváltóban olaj?  Gondoltam magamban, hogy "jótúl" kérdezi.
Mondani meg azt mondtam, hogy erre nem is gondoltam.
Bedugta a mérőpálcát valami kis lukba, azt sem tudtam, hogy az ott van, és közli, hogy ki van száradva.
Bemászott a kocsi alá és meghúzott egy csavart, mondván, hogy ki volt lazulva és ott folyt el a sebváltóból az olaj.  Öntött az edénykéjéből és mondta, hogy most próbáljuk ki.
Mondanom sem kell, úgy ment mint az óra.
Örömömben adtam egy ötvenest a srácnak, de legszívesebben ott helyben örökbe fogadtam volna, hogy így kihúzott a pácból.

Rengeteg élményem volt még a Moszkviccsal, de a többit majd apránként mesélgetem el.
Az biztos, hogy amit megtudtam az autóról azt mind a saját káromon tanultam meg.
 

Sokan kérdezték már tőlem, hogy nem unalmasak a vasúti szolgálatok?  Tizenkét óra egyhuzamban. Ráadásul, látszólag minden nap ugyanúgy telik, ha az állandóan ismétlődő menetrendszerűséget veszem figyelembe.
Kívülről szemlélve tényleg úgy néz ki, hogy egyhangú munka folyik. Jönnek-mennek a vonatok, mi pedig egyik vonat után küldjük a másikat.  Aki még nem csinálta, az tényleg unalmasnak tarthatja.

Ezzel ellentétben, hiába van menetrend  -  ami amúgy sincs tökéletesen betartva  -, a menetrendi hirdetményekre már eleve odaírják azt a rovatot, hogy :  KÉSIK.
De ettől függetlenül is különbözik minden szolgálat, még akkor is, ha naponta ugyanazokkal az emberekkel találkozunk, sőt ugyanazokkal az utasokkal találkozunk.

Néhány kollégám bolondnak tartott, ha szolgálat közben,  amikor tényleg nem történt semmi különleges, csak a megszokott mederben folyt minden, én azért rimánkodtam, hogy történjen már valami, ami előhozza az emberből azt a képességet, hogy a rendkívüli helyzeteket is meg tudja oldani:  Fogok ilyen esetekről még mesélni.
Amit most akarok elmondani az nem tartozott szorosan a szolgálati teendőkhöz, de sokat segített abban, hogy ne legyen unalmas a szolgálat.

A személypályaudvaron voltam forgalmista.  Méghozzá külsős, akinek az volt a legfőbb dolga, hogy időben és biztonságosan elindítsa a vonatokat.  Nagyon tetszett ez a munkakör  (is).  Olyan voltam, mint a karmester, csak nem a vezénylőpálcával dirigáltam, hanem a vonatindító tárcsával.  A vonatok pedig úgy "játszottak", ahogy én dirigáltam.

Éjszakai szolgálatban voltunk.  A forgalmi irodában volt a hangosbemondónő, Margitka.
A hangosbemondó fülke a forgalmiból nyílt, oda szokott bevonulni, ha a vonatokról akarta tájékoztatni az utasokat.  Már régóta ezt csinálta, mondhatnám, hogy a kisujjában volt az összes szöveg, amit az utasoknak kellett mondania.
A rendelkező forgalmista is a forgalmiban volt. Ő adott engedélyt az érkező vonatoknak és kért engedélyt az indítandó vonatok részére a szomszéd állomásoktól.
Ő is rutinos vasutas volt, másképp nem is lehetett volna rendelkező.  Nem volt idős, talán pár évvel volt nálam idősebb.
Szintén a forgalmiban téblábolt az egyik gépkísérő is. Várta a következő vonatot, amelyiknél majd ténykedése lesz.  Sokszor jöttek be a forgalmiba.  Mondtam is nekik, csak gyertek be, itt legalább hallotok valami okosat is.
A forgalmi irodában volt még Erzsi néni, a ruhatáros.  Neki nem volt ott ugyan semmi dolga, de ha vonatmentes idő volt szívesen bejött beszélgetni.   Most is azért volt ott, hogy panaszkodjon Margitkának erről-arról.  Én ezt úgy hívtam, hogy pletykálkodnak, de ezt ők nem ismerték el.
Beszélgettek erről,  arról.  Szóba hozták az Információban dolgozó hölgyet, akit nem tudom miért, de általános utálat övezett. Pedig nem nagyon ártott senkinek. De van ilyen.  Valaki nem szimpatikus valakinek.  Nála más volt a helyzet.  Nem nagyon volt szimpatikus senkinek.   Elvált asszonyként került a vasútra, hangosbemondóként.
Azt, hogy elvált azon nem volt csodálkozni való, de hogy férjhez ment, az egy csoda volt.
Ráadásul itt a vasúton másodszor is férjhez ment, ami növelte az iránta megnyilvánuló ellenszenvet.  Nem maga a férjhez menés, hanem, hogy kihez.  Meg volt ugyan a becsületes neve, de mindenki úgy hívta,  persze a háta mögött, hogy Csomópontiné. 
Ez abból adódott, hogy a csomóponti KISZ titkár vette feleségül.
Az információs munkabeosztása úgy volt, hogy reggel héttől este nyolcig dolgoztak, másnaponként.   Ami azt jelentette, hogy neki rövidesen le fog telni a szolgálata.

Valamelyik jóakarója, innen közülünk kitalálta, hogy késessük le vele a vonatát.  Mivel nyolcig dolgozik, úgy szokta intézni, hogy a nyolc óra ötkor induló vonattal már el is utazott haza, mert a következő vonatja, csak tíz óra után indult.
Késessük le?  De hogyan?  A vonatot nem indíthatjuk el előbb.
Mivel még nyolc óráig volt két-három perc, gyorsan felhívtam telefonon, persze az orromat befogtam, hogy ne ismerje fel a hangomat és elkezdtem a vonat lekésetési akciót.
Mondtam neki, hogy nekem nagyon sürgősen a nagymamámhoz kell utaznom  Mőzsre, ami Tolna megyében van.  Gondolom, hogy a pokolba kívánt engem, de a menetrendet már majdnem ismerte fejből, úgyhogy kapásból mondta is a vonatokat, amivel a nagymamához utazhatok.
Nem úgy van az  -  gondoltam én  - ilyen könnyen nem menekülsz.
Mondom, hogy aranyos, olyan problémám van, hogy a nagymama azt írta táviratban, hogy nagyon elszaporodtak nála az egerek, bárhogyan is vigyek neki egy macskát.  Na már most, az a kérdésem, hogy a macskát hogyan tudom elvinni a nagymamának.  Be kell-e csomagolni?  Egyáltalán be lehet-e vinni a vasúti kocsiba?  Kell-e részére jegyet váltani?

Ezeket szép lassan elkérdezgettem. Az idő ment.  Erzsi néni és Margitka nagyon örültek.  Egymásra borulva nevettek.  Már a könnyeik is kijöttek a sok hülyeségtől, amit kérdezgettem.  Közben nyolc óra öt perc lett.  A kollégám kiment és elindította az ominózus vonatot.

De én csak kérdezgettem tovább.
Drága asszonyom, ha már ilyen aranyos, azt is megmondaná, hogy ha a nagymama ad nekem kiskacsákat, mert most keltek ki nála, azokat hogyan tudom hazahozni?
Be kell-e tenni a poggyászkocsiba, vagy magam mellé tehetem őket?  Mert a poggyászkocsiban ki fogja őket megetetni és megitatni?
Szegénykémnek a vonata már elment.  Éreztem is a hangján, hogy már nem szeret engem annyira, mint az érdeklődésem kezdetén. Mondtam is neki, hogy készségesebb is lehetne hozzám, hiszen az a dolga, hogy felvilágosítson engem.

Akkor kinyögte, hogy az a baj, hogy nyolc órakor lejárt a munkaideje, ráadásul a vonata éppen most ment el.  A következő vonat csak két óra múlva lesz.
Megköszöntem a felvilágosítást és elbúcsúztam tőle.

A műsorom mindenkinek nagyon tetszett. Főleg a két nőnek  -  valószínű az ő ötletük volt, hogy késessük le Csomópontinét  -, akik nem kaptak levegőt a nevetéstől.
Biztos láttak már olyat, hogy valaki nem tudja abbahagyni a nevetést.  Most én is láttam.
Egymás nyakába borulva nevettek, sírtak.  Mi már azon nevettünk, hogy ők mennyire nevetnek.  Sőt.  Azt látom, hogy Erzsi néni alatt egy kis tócsa keletkezik.  Ráadásul a tócsa egyre nagyobb lesz.  Megyek közelebb.  Erzsi néni,  mi az maga alatt?
Nahát, ha eddig nevettek, ezután az egész iroda nevetett. Az történt, hogy Erzsi néni a nagy nevetéstől  összepisilte magát. 
Csak állt, csak nevetett és csak nőtt a tócsa alatta.
Nem kell különösen bizonygatnom, hogy egész éjjel nevettünk.
Akkor is amikor Erzsi néni jelentette, hogy átöltözött.  Amikor hozta a felmosóvödröt és rendbe tette  forgalmi irodát.  Hatalmasakat röhögtünk.
Kivéve akkor, amikor Csomópontiné bejött a forgalmiba és elpanaszolta, hogy valami hülye utas miatt lekéste a vonatot.
Persze akkor is nevettünk, de mindenki úgy, hogy ne vegye észre.  Bele a zsebkendőbe, a kabátujjba, vagy a sapkába.  Ráadásul még úgy tettünk, mintha sajnálnák is.
Mondtam ugye, hogy nem olyan unalmas a szolgálat!?
 

Szerintem nincs olyan ember, aki ne várná azt a percet, amikor gyermeke születik.
Nagyon vártam én is.  Apa akartam lenni.
Hányszor elgondoltam, hogy a gyermekeim majd ott szaladgálnak körülöttem amíg én a dolgomat végzem, vagy velük játszom.
Úgy gondoltam, hogy legalább három gyermekem lesz, de ha több az sem lenne probléma.
J. S. Bach zeneszerzőnek húsz gyermeke volt. Biztosan szerette mindegyiket. Milyen boldog lehetett amikor felállt a családi zenekar.
Mária Teréziának  16 gyermeke volt.  Persze ő gazdagabb volt, mint én.  Könnyebben fel tudta nevelni őket.
Zrínyi Miklósnak a szigetvári hősnek is született 13 gyermeke az első feleségétől.
De hogy ne menjek annyira messzire,  nekem négy testvérem volt, tehát öten voltunk.
A feleségemék is öten voltak testvérek. Úgy nézett ki, hogy a családi hagyományok szerint  körülöttem is nagy lesz a gyermek zsivaly.

Megmondom őszintén   -  akkor is mondtam   -   annak örülnék jobban, ha fiúgyermekek lennének.  Nem tudom miért, de azt gondoltam, hogy ha fiúk lesznek, akkor jobban fognak ragaszkodni hozzám, mint az anyjukhoz, mert többet tudok velük foglalkozni.
Nem mintha a kislányokhoz nem értettem volna, hiszen mind a négy testvérem lány volt.
Ismertem az összes csalafintaságukat. Mindent ki tudtak csikarni a jó bátyusból:  Vittem őket moziba, bálba, kirándulni, ha az anyu nem akarta őket egyedül elengedni.
Ráadásul a feleségem testvérei is egy kivételével lányok voltak.  Egy bátyja volt, de ő is messze lakott (Nógrád megyében).

A feleségem körülbelül hat hónapos terhes volt, amikor egy utazásunk alkalmával odajött hozzánk egy idős asszony, nézegette a feleségem pocakját és azt mondta:  lelkem, magának nagy fia lesz.  Ha hegyes a pocakja, az azt jelenti, hogy fiú lesz.
Akkor még nem voltak olyan műszerek, amivel meg lehetett volna állapítani, hogy fiú lesz vagy kislány, így az idősek tapasztalatára hagyatkoztunk.

El is kezdtük tervezni a feleségemmel, hogy mi lesz a fiú neve.
Nekem volt néhány ötletem.  Nagyon sok embert ismertem már addig, és próbáltam őket név szerint osztályozni.
A Jánosok voltak a legtöbben és ráadásul sok volt közöttük, akinek a személyiségi jegyei, legalábbis szerintem pozitívak voltak.
Utánuk következtek a Lászlók, akik szintén masszív, erős embereknek mutatkoztak.
A feleségem viszont eltérített ezektől a nevektől, mondván, hogy ne legyen olyan neve, mint minden második embernek, hanem valami ritkábban előforduló.
Mondott is mindjárt egyet-kettőt.  A Csaba, ősi magyar név, nem is használják túl sokan.
A Zsolt már nemcsak azért tetszett, mert ritkábban viselték, hanem összeillesztve a vezetéknévvel, már elég jól hangzott:  Walter Zsolt.  Kimondottan művésznév, vagy sportoló.  Könnyen megjegyezhető:
Nekem ugyan volt még egy komolytalan javaslatom. Legyen Valter.  Walter Valter.
A monogramja  tripla "vé".  Erre a feleségem csak azt mondta, hogy hülye vagyok.
Abban maradtunk, hogy a legmegfelelőbb a Zsolt lesz.

Egy szeptemberi reggelen  -  csaknem napra pontosan az esküvőnk napjával  -
a feleségem jelezte, hogy bizony be kell mennünk a kórházba, mert közeledik az idő.
Mentőt hívtam és már fél hétkor benn is volt a szülőszobában.
Akkor még nem volt apás szülés.  Engem az orvos elzavart a szülőszoba közeléből is.
Pedig szívesen ott lettem volna.
Lent izgultam a kórház udvarán.  Időközben megérkezett a feleségem nővére is, akivel együtt rágtuk a körmünket, hogy nehogy valami rendellenesség történjen.
Az orvos már tizedszer zavart ki az épületből, pedig az idő csak haladt.
Már fél tizenegy volt, amikor újra megkíséreltem bejutni.  Ballagtam fel a lépcsőn és azon csodálkoztam, hogy a velem szemközt jövő orvos nem űz el sokadszorra is.
Amikor mellém ért, annyit mondott:  Andrea.
Nem értettem, mit mond.  És hogy kinek beszél.  Kérdezem tőle, hogy nekem szólt?

Azt mondja:  Igen!  Kislánya született, Andrea.    Nem értettem tisztán.
Megindultam vele lefelé a lépcsőn, amíg rám nem szólt:  Nem akarja megnézni?
Akkor tértem magamhoz.  Dehogy nem akarom.  Rohantam is fel a feleségemhez, aki nagy örömmel újságolta, nagy lányunk született és ő úgy döntött, hogy Andrea lesz a neve.

Nehogy valaki azt gondolja, hogy én egy érzéketlen ember vagyok.
Igenis örültem:  Ráadásul amikor megnéztem nagyon szépnek találtam.
És tényleg nagy volt, több mint 50 centi és majdnem 4 kilogramm.
A feleségemet három nap múlva hazaküldték a kórházból.  Megjegyzem, hogy ez volt az utolsó év, amikor nem lehetett elmenni  gyes-re. A következő évtől volt csak érvényes.
Sajnos a gyes-t nem tudtuk kihasználni, mert több gyermekünk nem lett.

A kollégák , a rokonok, a szomszédok persze nem hagyták ki a zrikálást. Volt aki azzal biztatott, hogy okos embernek lánya van, meg hogy fia csak a szamárnak van. De volt aki azt mondta, hogy leányt könnyű "csinálni", mert előtted van a minta.
Nem törődtem velük.  Szerettem a kislányomat, aki egyre szebb lett.
És egyre jobban éreztem, hogy szüksége van rám.
Foglalkoztam is vele, hiszen úgy hozta a helyzet, hogy télen összehúzódott a család egy szobába, hogy ne kelljen annyi helyen fűteni.  Egyik nagy szobába be állítottam a fűrészporos kályhát  -  nagy divat volt abban az időben  -  jól megtömtem és elparázslott reggelig.
Nem mondom, hogy a lányom nem hagyott volna bennünket pihenni éjszaka. Nagyon nyugodt kislány volt.  Jókat aludt egész éjjel.  Majdnem mindig.
Ha néha-néha felébredt, akkor viszont riasztotta az egész háznépet. Méghozzá úgy, hogy ha elkezdett sírni, azt a nagymama, az anyósom hallotta meg, mert mi a feleségemmel elég jó alvók voltunk. Az anyós nem nekem szokott szólni, hanem a lányának: Évi,  sír a kicsi!
A lánya, az én feleségem, mivel úgy aludtunk, hogy ő volt belül, én pedig kívül, nem mászott át rajtam, hanem felkeltett:  apu, sír a kicsi!  Így mindenki felébredt, én pedig mentem a "kicsihez", megnézni miért sír, szükség esetén még "tisztába is tettem".

Ez az együtt alvás később mosolyogtató helyzetet is előidézett.
Akkor már azért voltunk egy szobában, mert elkezdtünk építkezni és a régi házból csak egy helyiséget hagytunk meg, ahol együtt háltunk, az anyós, a feleségem, a kicsi, meg én.
A kislány már három éves lehetett.
A feleségemmel az együttlét egy kicsit körülményes volt, de a legtöbbször megoldottuk.
Azt az időt használtuk ki amikor már mindenki aludt.
Egyik este, amikor már az anyós is elég nagyokat lélegzett, amiből  arra következtettünk, hogy már mélyen alszik,  megszólalt a feleségem:  gyere apu!
Már "mentem" volna, de megszólalt a kislány:  hova mentek apuka?
Vettem egy nagy levegőt és megnyugtattam:  most már nem megyünk kislányom sehova!

Azoknak lett igazuk, akik azt mondták, hogy a lányok jobban ragaszkodnak az apjukhoz.
Én vittem az iskolába, én jártam el szülői értekezletre, én tanítottam biciklizni, szép betűket írni.
Elkísért szavalóversenyekre (mert oda is jártam akkortájt), sőt az egyik vasutasnapon, amikor már nagyobb volt, írtam egy verset, amit elszavalt az ünnepségen.
Abban ugyan az volt, hogy majd vasutas lesz, de erről igazából  hallani sem akart.
Annál inkább ragaszkodott az állatokhoz.   Nem is tudom milyen állatok voltak a lakásban, de  tengerimalac és aranyhörcsög biztos volt.  A többire nem emlékszem.
De az udvaron is volt rengeteg állat.
Pláne amikor elvégezte az állat-egészségügyi iskolát.  Ha azt mondom, hogy disznókat hizlalt, az nem teljes, mert nevelte őket.  Elléskor kinn éjszakázott az ólban.  Saját maga segítette világra, adott esetben mind a kilenc malacot. Persze mindegyiknek külön-külön neve volt.  El lehet képzelni egy disznóölést. Ha tehette nem is volt otthon, hogy ne lássa, hogy hal meg a kedvence, Fruzsina.

Később a kutyákkal ugyanez volt a helyzet: Kuvaszokat tenyésztett.
A falu, meg a környező falvak, később a fél járás az ő kuvaszaitól lett hangos.
Hát még amikor a győri állatkertbe ment dolgozni (oda is én kísértem).
Rá akarta beszélni az anyját  -  aki könnyen kötélnek is állt  -  hogy hoz haza az állatkertből kis oroszlánokat, akiket otthon nevelnénk fel az udvarban.
Alig tudtam őket lebeszélni róla.  Mert ugye azonkívül, hogy megfelelő helyet kellet volna kialakítani (bár a kutyák is szépen be voltak kerítve alul-felül, nehogy más kutyák férjenek hozzájuk), a rengeteg engedély, hogy tartani lehessen őket.  Aztán meg az etetésük.

Inkább belenyugodtam abba, hogy előbb utóbb ki fog menni Kenyába (eleinte ugyan azt mondtam, hogy az anyja "kenjába!" fog menni), az oroszlános könyvei hatására.

Ő aztán nem ment Kenyába, de most meg itt vannak az unokák, persze, hogy lányok, és főleg a kisebbik váltig hangoztatja, hogy ő majd Namíbiába fog menni, mert nagyon kedveli az állatokat.

Ebből az is kiderül, hogy most már nemcsak apa, hanem nagyapa is vagyok, sőt nem kell sokáig várnom, hogy dédnagyapa legyek.
 

Azzal már eldicsekedtem, hogy 1967-ben nagyon sikeresen  -  jelesre  -  érettségiztem.
Ez annyira felbátorított, hogy azt hittem nagyon okos vagyok.
Már pedig, ha én azt hittem, akkor engem ettől nehéz lett volna eltántorítani.
Hozzásegített a jövőm alakításához, hogy a főnököm, aki akkor Iványi Ede volt, és függetlenül attól, hogy néhányszor rendre utasított, jogosan vagy jogtalanul, azt az idő fogja eldönteni,  nekem egy bizonyos szinten példaképem volt. Egyrészt azért mert szigorú volt és mellette következetes.  Nem tett kivételt senkivel.   És ha le is tolt bennünket valami apróságért, később tudatta velünk, hogy azért annyira nem haragszik ránk.
Például, amikor Húsvét hétfőn az Ilike kolléganőnket úgy meglocsoltuk, hogy a forgalmi irodában bokáig állt a víz, a főnök ezért úgy letolt minket, hogy égett rajtunk a ruha.
Egy óra múlva jött ellenőrizni a naplókat.  Amint húzkodta a strigulákat, azt vettük észre, hogy elkezd nevetni.  Na ennek mi baja lehet?  -  gondoltuk.  Megmondta.  Azt mondta, hogy a fiatalkora jut eszébe rólunk, mert akkor ő is ugyanezt tette.

Nos, ez a főnököm, ebben az évben végzett Szegeden a Felsőfokú Vasútforgalmi Technikumban és technikusi képesítést kapott, ami akkor egy diplomának felelt meg.
gondoltam magamban, ha ő el tudta végezni ezt az iskolát, akkor én miért ne tudnám.
Különben is minden alkalommal, ha valamilyen új állást kínáltak fel, vagy új feladattal bíztak meg, legelőször azt néztem meg, hogy ki volt az aki eddig azt a munkát végezte.
Ha azt állapítottam meg, hogy az illető semmivel sem különb nálam  -  lehet, hogy megint nagyképű vagyok, de mindig ezt állapítottam meg  -  akkor bátran vállaltam a feladatot.

Most is úgy voltam.  Ha Ede bácsi el tudta végezni, akkor már be is adom a jelentkezésemet.    Elmondtam a főnöknek a tervemet.  El volt ragadtatva, hogy azt az iskolát akarom elvégezni, amit ő is elvégzett és hozzátette, hogy majd segíteni is fog, ha szükségem lesz rá.  Felküldött a személyzetishez, hogy töltsem ki a Jelentkezési lapot.
Ott tudtam meg, hogy rajtam kívül még öten akarták a főnök példáját követni.
Őket gyorsan elintézem annyival, hogy a felvételi csak kettőnknek sikerült, és mire a tanév megkezdődött csak egyedül jártam Szegedre.

A Jelentkezési lappal viszont volt egy kis probléma.  Volt olyan rovat rajta, hogy  "Párttagságának kelte",  na gondoltam, ezt legalább nem kell kitölteni. De nem úgy lett.
Azt mondja a személyzetis, hogy tegyek le róla, hogy bejutok a főiskolára úgy, hogy az a rubrika üres marad.  Mit lehet tenni?   Azt mondja, hogy lépjek be a pártba.
De hát hogy megy az?  Eszembe jutott az ezzel kapcsolatos összes vicc. Egyet elmondok.
Jelentkezik a cigány a pártba:  Mondják neki a felvételi bizottságban, hogy de Gazsi láttunk tegnap, hogy megcsókoltad a feszületen a Krisztus lábát. Mire a Gazsi:  megcsókolom és a párttitkárét is ha fel lesz feszítve.   Azt mondják ezért a viccért akkor rá is lehetett fizetni.   Ma is rá lehetne, de most azért mert cigányt említek.  Pedig, hát ahogy vannak anyós- rendőr-, vasutas- zsidó viccek, úgy vannak cigány viccek is, de
senki nem gondolja emiatt, hogy lenézem a cigányokat. Ezt ők tudják a legjobban.
Különben a feleségem is az.
Mondja a személyzetis, hogy majd ő beajánl.  Meg is tette.
Kijött egy bizottság, hogy elbeszélgessen velem.  Engem persze felkészítettek, hogy miket mondjak és meg sem lepődtem azon a kérdésen, hogy miért akarok párttag lenni.
Persze, nem azért, hogy felvegyenek az iskolába.  Mondtam az előre betanult szöveget:
Azért, mert egyszer mindenkinek el kell dönteni, hogy hova tartozik.  Na ez tetszett nekik.
Hanem amikor azt kérdezi a bizottság női tagja, aki 45-50 év körüli volt, hogy volt-e templomi esküvő?  Mondom őszintén, hisz erre a kérdésre nem is számítottam, hogy igen, a bencés templomban adott össze bennünket a pap barátom, akivel egy csapatban sakkoztam. Hát erre nagyon összenéztek.  A következő kérdés, hogy a kislányomat megkereszteltettem- e ?  Mondtam, hogy persze, hogy meg.  Amikor láttam, hogy valami nem nagyon tetszik nekik én kérdeztem meg:  talán a  hölgy és az urak nincsenek megkeresztelve?  Erre nem szóltak semmit, de fel lettem véve.
És a Felsőfokú Technikumba is fel lettem véve.

Nagy kedvvel indultam neki a tanulásnak. Azt hittem, majd ezt is félkézzel lerázom és lesz egy felsőfokú végzettségem.  Nem egészen úgy indult.
Matematikából, amiből mindig ötös voltam,  szerencsém volt, hogy csak három félévet tanultuk. Az első félévben négyest, másodikban hármast, a harmadikban kettest hoztam össze. El lehet képzelni, ha ilyen tendenciával folytatódik.
De azért szép lassan haladtam előre. Annyit tanultam, hogy legalább a "műszaki jeles"-em meglegyen, vagy ahogy még mondják tanulói körökben az osztályzatot,  "meggörbüljön".
De ezzel más is így volt.  Vizsgák előtt ott izgultunk az ajtó előtt és vártuk, hogy ki, milyen ábrázattal jön ki a vizsgáról, és persze elárasztottuk a kérdésekkel:  Na mi volt?
Egyik alkalommal is ott izgultunk az ajtó előtt.  Jön ki egy kislány (nem árulom el a nevét,pedig megérdemelné).  Sírt nagyon keservesen.  Körülvettük, vigasztalgattuk, becézgettük, egészen addig amíg ki nem nyögte, hogy azért sír, mert nem ötöst kapott, hanem csak négyest.
Nőt ennyire még soha meg nem utáltam, mint akkor őt.  Ott is hagytuk.
 

Úgy alakult, hogy voltak tantárgyak amiből  jó osztályzatokat szereztem és voltak olyanok, amelyeket hiába is tanultam, mert nem ment a fejembe.
De szépen haladtam előre.
1970-ben ugyan akadtak problémáim.  Abban az évben volt a labdarúgó VB, és engem már akkor is érdekelt, hogy ki, kivel, mit játszik.  Minden meccset megnéztem, amit közvetített a televízió.  Ez előbb utóbb a tanulás kárára kell, hogy menjen.
Egy ózdi sráccal szoktam együtt készülni a vizsgákra.  Nagyon jó módszerünk volt.
Vizsga előtt kimentünk a Tisza partra, legtöbbször a Múzeum mögötti park volt a tanuló-helyünk.  Különváltunk és megtanultunk egy-egy tételt.  Utána felmondtuk egymásnak.  Nem csak egyikünk, hanem mindketten.  Ezzel a módszerrel ragadt meg annyi, hogy ne bukjunk meg.
Pénteki napon volt az Elektrotechnika vizsgánk.  Volt 20 tétel, a., és b., csoportra osztva, amit meg kellett tanulnunk csütörtök estig.   Mivel a meccsnézés sok időnket elvett, úgy okoskodtunk, hogy megtanuljuk az a., tételeket és így is kell legalább kettest kapnunk.
Elszámítottuk magunkat.  V. Katalin tanárnő mindkettőnket elzavart utóvizsgára.
Nem az volt a probléma, hogy ez pénzbe került, hanem az, hogy  egy hét múlva kellet volna menni utóvizsgázni.
Nagyon sokáig győzködtük a tanárnőt, hogy hétfőn vizsgázhassunk, mert akkor nem utazunk haza Győrbe illetve Ózdra, hanem a hétvégén megtanuljuk az anyagot.
Beleegyezett.   A b., tételeket könnyen megtanultuk és hétfőn azért nem kaphattunk ötöst, mert hogy nézne ki pénteken egyes, hétfőn pedig ötös?  De örültünk a négyesnek is.
De nem ez volt az egyetlen, ami miatt mozgott a léc.
Bementem Statisztika vizsgára és szégyenszemre nem tudtam semmit.  Ezt a tárgyat nem szerettem ugyan, de nem tartottam tőle, mert az aranyos Gitta néni senkit nem buktatott meg.  Eddig.   Mondta is nekem, hogy sajnálom István, de ez uv. (utóvizsga).
Mondtam neki, hogy nem lehet. Na, ezen meglepődött.  Mi az, hogy nem lehet?
Azért nem lehet, mert már van három uv-m és ha még egy lesz, félévet kell ismételnem.
Nézegette az indexemet és igazat adott:  tényleg nem lehet, és "kibeszélgetett" velem annyit, hogy megérdemeljek egy kettest.

A végén még szerencsém is volt, mert pont amikor végeztünk az utolsó félévvel és megkaptuk a szaktechnikusi "címet", az iskola abban a pillanatban  Főiskola lett, és már költözött is át Győrbe. 
A szerencsém abban állt, hogy még egy félévet rá kellett húznunk, ezt már Budapesten, és alig száradt meg a szaktechnikusi bejegyzés, már  azt is bejegyezték az oklevélbe, hogy közlekedési üzemmérnök lettem.
Ez megint egy ok arra, hogy dicsekedjek.
Győrben én voltam az első közlekedési üzemmérnök.  Ez azért egy picit sántít, mert Sz. Andrással egyszerre végeztünk, csak ő nappalin végzett és nem egyenesen Győrbe került.

A lényeg, hogy diplomás lettem.  Hogy ez mit jelentett nekem rangban, beosztásban, fizetésben, tekintélyben  az hosszabb téma, de azt is el fogom mesélni.
 

Nem tudom, hogy mit jelent ez a szó, hogy "balegászás".  Mi ezt a szót használtuk, arra,
az általunk elítélt, lenézett, szégyentelen műveletre, amit Győrben a Személypályaudvaron két kollégánk rendszeresen alkalmazott.
Arról van szó, hogy ez a két ember szívesen,  sőt élvezettel végezte azt a tevékenységet, hogy este, leginkább 21 és 23 óra között, végigjárták az állomáson álló személyszállító szerelvényeket.  Vitték magukkal persze a szakaszkulcsot és hallgatóztak.
Ha valamelyik kocsi lezárt fülkéjéből olyan gyanús hangok szűrődtek ki, mintha ott fiatalok szerelmeskednének, megvárták a megfelelő pillanatot, amikor már szerintük a szerelmeskedés olyan fázisba érkezett, hogy érdemes legyen az ajtót rájuk nyitni, ezt hirtelen meg is tették.

Mire mentek vele?
Ez az amit nem értettünk mi sem.  Mi jó van abban, hogy rajtakapom a fiatalokat olyan dolgon, amit minden ember szívesen csinál, legfeljebb nem a vasúti személykocsiban.
Na ők pont erre hivatkoztak.  Beszennyezik a vasúti kocsikat, amelyikben más ember utazik.
Ezt mondták.  De azt nem tudták megmagyarázni, hogy miért nem előzik meg az ilyen cselekedeteket?  Miért csak akkor törnek rájuk, amikor, mondjuk így, nekik a legjobb ?

Ha nem is mondták meg, mindenki tudta. Ezek az emberek betegek.
Azt élvezik, hogy másnak kellemetlenséget okozhatnak.

Amikor így rátörtek egy-egy párra, azonnal felvették a hivatali arcot.
Elmondták, hogy milyen szabályokat ír elő a vasút ilyen vétségekre.  Sorolták a büntetési tételeket.   A kocsit a vonatból ki kell sorozni, lezárva fertőtlenítésre küldeni egy távolabbi állomásra.  Azt is elmondták, hogy ez mennyibe fog kerülni.
Bevitték őket a forgalmiba, felvették a Jegyzőkönyvet és lehetett rajtuk látni, mennyire élvezik a delikvensek rémületét.  Szinte elélveztek, ha a kislány azt szipogta, hogy:  jaj csak meg ne tudja idesanyám!

Előfordult, hogy csak a kislányt hozták be, mert a srác elszaladt.
Őt aztán kifaggatták.  Máskor is csinált-e már ilyet?  Hol szokta csinálni?  Jár-e iskolába?
Volt egy esetben, hogy a kislánynak azt mondták, hogy ha levetkőzik és megmutatja az alakját, akkor elengedik.  Szegény kislány megtette.  Beállították a hangosbemondó fülkébe és ott felhúzatták vele a ruháját.  Utána elengedték.

A két balegászó esténként mindig összeveszett, mert mindegyiküknek más volt a taktikája.
Az egyik olyan 150 centi magas volt. Neki az volt a módszere, hogy óvatosan felment a kocsiba, ahol sejtette, hogy talál valami  "látnivaló"-t és a kocsi folyosóján hallgatózott illetve kukucskált be a kocsiba, kivárva a megfelelő alkalmat.
A másik társa 2 méter fölötti volt.  Mindig szidta a kisebbiket, aki ráadásul dagadt is volt, hogy amikor felmegy a kocsiba megbillen a kocsi és észreveszik.
Az ő módszere az volt, hogy a peron felől közelített a gyanús kocsihoz és kívülről a függöny alatt próbált belesni a fülkébe.   A kisebbik elmondta mindenféle maflának, hogy  ez milyen rossz módszer, mert meglátják az árnyékát a függönyön és nem fognak csinálni semmit.  El voltak egymással.
Volt úgy, hogy fél állomás rajtuk röhögött, mert úgy néztek ki, mintha Chaplin filmben játszanának, amikor mindegyik a peron felől próbált befelé leskelődni.
A kicsinek lábujjhegyen kellett ágaskodni, hogy belásson a függöny alatt, a nagynak pedig derékszögben le kellett hajolni, hogy ugyanazon a résen be tudjon nézni.

Előfordult persze, hogy az undok tettükért nem a Jóistenke büntette meg őket, hanem az a férfi, akit így elkaptak.  A kisebbik jött be egyszer kék monoklival a szemei alatt, néhány foggal megkönnyebbítve, mert a fiatalember nagyon dühös lett, hogy a legjobb pillanatban megzavarták és dühében jól  megruházta.

Durvább dolgot is csináltak. Bevitték az "elkapott"  fiatalokat a forgalmiba.
Elkérték az igazolványokat, hogy felvegyék a Jegyzőkönyvet.  Amikor a jegyzőkönyv elkészült, mondták, hogy fizessenek kétszáz forintot, akkor eltépik a jegyzőkönyvet.
Inkább fizettek, minthogy a szülőket, iskolát értesítsék.   A Jegyzőkönyvet összetépték.
Amikor a fiatal pár elment, összenevettek:  Van kétszáz forintunk, reggel lesz miből meginni a féldecit.

Megjegyzem ezt a pénzszerzési módot mások is alkalmazták a forgalmisták közül, csak ők nem leskelődtek, hanem akit a rendőr behozott , mert nem volt vonatjegye sem peronjegye, a Jegyzőkönyv felvétele (Jogtalan tartózkodás miatt) és a bírság kifizetése után ők is azt tették, hogy összetépték a jegyzőkönyvet és kétszáz forinthoz jutottak, amiből kitellett a "reggeli"  itóka.

A vasúti rendőrök nem avatkoztak be a balegászók tevékenységébe, sőt kikötötték, hogy rájuk ne hivatkozzanak.
Egy alkalommal jól átverték a két balegászót.
Tíz óra után beültek ketten az egyik párnás kocsi fülkéjébe, aminek az ajtaját magukra zárták.   Előtte szóltak nekünk, hogy hívjuk fel a figyelmét a két perverznek, hogy abban a kocsiban valami lehet.
Meg is támadták a tetthelyet.  Először hallgatóztak.  A bent levők persze hallották, hogy megjelent a két balegászó.  Húzták az idegeiket.  Suttogtak, nyögtek, ringatták a kocsit.
Amikor a két  élvezkedő úgy gondolta, hogy most már érdemes rájuk törni, óvatosan kirántották az ajtót  és el lehet képzelni az elképedésüket, hogy két hahotázó rendőrt kaptak el.
Egy ideig gondolkoztam rajta, hogy ezeket a perverz kollégákat megemlítsem-e.
Úgy döntöttem, hadd tudja meg aki ezeket a sorokat olvassa, hogy sajnos ilyenek is voltak közöttünk.  Megvetettük ugyan őket, de ítélkezni nem tudtunk felettük.
Szerintem elég baj volt az nekik, hogy ilyen betegségben szenvedtek.