A vasúti személyszállító kocsikat, a kocsikban levő fülkéket, a mosdót, a kezelőszekrényt
úgynevezett szakaszkulccsal lehet nyitni-zárni.
Ilyen szakaszkulcsa kell, hogy legyen a jegyvizsgálónak, aki enélkül nem tudna bemenni a kocsiba vagy nem tudná kezelni a kocsi világítását, fűtését.
Ugyancsak kell szakaszkulcs a vonatnál a mozdonyvezetőnek is, hiszen ő tölti be a vonatnál a műszaki szakember szerepét.  Nem utolsó sorban a mozdonyra is csak szakaszkulcs segítségével tud feljutni.
A kocsivizsgálóknak, féklakatosoknak szintén szükséges a szakaszkulcs, mert állomásokon viszont ők jelentik a műszaki szakembert.

A szakaszkulcsról annyit el kell mondanom, hogy egy nagyon egyszerű, de speciális kulcs.
Egyszerű azért, mert egy nyílás, amit a vasúti kocsi zárszerkezetébe dugva, ami természetesen egy négyszögletesre reszelt nyelv, az ajtó könnyen nyitható vagy zárható.
Ha passzol a mérete. Ha nem passzol, azon reszeléssel bárki tud segíteni.

A vasúti személykocsik ajtajainak nyitásához azonban a szakaszkulcs kevés lehet, mert még egy úgynevezett műszaki kulcs, ami a hagyományos kulcshoz hasonló, csak a tolla olyan kiképzésű, hogy a  vasúti kocsik zárját képes legyen nyitni, zárni.

A jegyvizsgálóknak a kulcsai, úgy a szakaszkulcs, mint a műszaki kulcs egybe van építve a lyukasztójával, ami elég speciális szerkezet. Azonkívül, hogy alkalmas a menetjegyek  kilyukasztására,  szakaszkulcsként is alkalmazható, sőt van hozzá mellékelve műszaki kulcs is.  A lyukasztó vége ezenkívül úgy van kiképezve, hogy jelzősípként is használható legyen.
A jegyvizsgáló tehát minden zárat ki tud nyitni. 
A mozdonyvezető és a kocsivizsgáló előtt sincs kinyithatatlan kocsiajtó.  De nekik nem a lyukasztóval van egybeépítve a szakaszkulcs és a műszaki kulcs, hanem külön van ilyen készletük.  Ráadásul nekik még több szerszámuk is van, akár egy lakatosnak.
  Kalapács, feszítővas.  Előfordul, hogy ezekre is szükség van.

A forgalmi szolgálattevők,  gépkísérők, kocsirendezők nem kapnak szakaszkulcsot, műszaki kulcsot meg pláne nem.
Ők elvileg úgy tudnak bejutni a személykocsiba, hogy segítséget kérnek a mozdonyvezetőtől, jegyvizsgálótól vagy kocsivizsgálótól.
Elvileg.       Mert a forgalmista nem könyörög egyiknek sem, hanem szerez magának kulcsot.  Hogy hogyan az már egyéni dolog.  Van aki csináltat magának, van aki megnézi hova tettek le egy ilyen kulcsot, és megmenti.  Csúnya dolog, de nem sokat törődnek vele.
Győrben a forgalmistának is van a személypályaudvaron speciális kulcsa, ami viszont a többieknek nincsen.  A szigetperonok végein van ugyanis egy-egy  gombának nevezett vascső, amelyiknek az ajtaja  egy négyszögletesre reszelt  -  mondjuk egy már  nem használt  -  kulcsnak a végével nyitható.  Ezekben a gombákban  volt valamikor elhelyezve egy-egy telefon, amelyikkel a forgalmi szolgálattevőt lehetett közvetlenül hívni, abban az időben, amikor még  a külsősök és  a rendelkező között nem volt rádió kapcsolat.
Ezek a gombás telefonok sok gondot okoztak annak idején  a rendelkezőnek, mert ha valaki nem zárta be a gomba ajtaját,  a benne levő telefonhoz bárki hozzáférhetett.
Nagyon sokszor hozzá is fértek unatkozó  és kíváncsi fiatalok.   Az még a legfinomabb eset volt, ha kiemelte a benne levő telefonkagylót és rájött, ha a közepét benyomja, akkor a telefonból kiabálás hallatszik.  A rendelkező kiabál, gondolván, hogy a külsős vagy a gépkísérő kíván vele beszélni.  Minél többször nyomkodták be a telefon közepét, a rendelkező annál mérgesebben kiabált. És ez a fiataloknak nagyon jó játék volt.
De ha nem maradt nyitva az ajtó az sem jelentett nekik problémát, mert egy lereszelt kulccsal könnyen hozzá lehetett férni.
A durvább eset az volt, ha a telefonkagylót középen benyomva,  gyufaszállal még ki is rögzítette.  Ilyenkor a forgalmi irodában éles csengetés jelezte a  peronról a beszélgetési szándékot.  Ezt a csengetést kikapcsolni, megszüntetni nem lehetett.  Kegyetlenül zavarta a forgalmista munkáját.
Ilyenkor a rendelkező utasította a külsőst, hogy nézze végig a gombákat, melyik telefont rögzítették ki az ezzel  módszerrel a szórakozók.
Mondanom sem kell, hogy a nyolc gomba közül az utolsó volt az amelyikben a renitens telefon volt.
Ezek a telefonok ma már nem működnek.  Az átépített peronokon nincsenek is meg.
Az első peronon, a Tanműhely bejárati ajtaja mellett még megvan egy ilyen gomba, de már üres.  Esetleg a szemetet dobálják bele, akik nincsenek a rendhez hozzászokva.

Visszatérek a szakaszkulcshoz, amiről azt mondtam, hogy elvileg a forgalmistának nem volt ilyen.   De a legtöbb  külsős és gépkísérő szerzett magának.  Ki hogyan tudott.
Ebben az időben még a Vagongyárban gyártottak vasúti személykocsikat. Ezeket a kocsikat nagyon sokszor kihozták úgynevezett "futópróbára".  Aki ilyenkor volt szolgálatban tapasztalhatta, hogy a vagongyári szakembereknek milyen speciális és csodálatosan kialakított, nikkelezett kulcsaik vannak a  személykocsikhoz.
Előfordult, hogy sok könyörgés után adtak is egyik-másik forgalmistának.
De mindenkinek kellett volna.

Tapasztaltam, hogy a vagongyári dolgozók, persze akik hozzáférhettek a kulcshoz, némelyike vonattal járt és nagy előszeretettel készítettek maguknak és társaiknak is ezekből a jó kis szakaszkulcsokból.
Hogy lehetne ezekhez hozzájutni?
Megbeszéltem a kocsivizsgálókkal, és a  vasúti rendőrökkel -  akkor még voltak ilyenek  -, hogy a beérkező munkásvonat szerelvényét , ha az utasok kiszálltak és a takarítók kitakarították, szépen végigmegyünk és lezárjuk szakaszkulccsal és műszaki kulccsal.
Így is lett. Az egész szerelvényt lezártuk.
A vonat indulása előtt fél órával  (A szabály szerint akkor lehetett beszállni a szerelvénybe),  kimentünk, persze a rendőrökkel együtt a szerelvényhez.
Mondanom sem kell, hogy tele volt a vonat utasokkal.
Két oldalról, a kocsi két vége felől behatoltunk,  persze a rendőrökkel együtt a kocsikba és feltettük a kérdést:  Ki nyitotta ki a kocsit?   Persze, hogy senki.  Már nyitva volt.
Én is ezt mondtam volna.
Most jött a rendőr. Mindenki pakoljon ki a zsebeiből.
Más persze nem érdekelt bennünket csak a szép nikkelezett szakaszkulcsok.
Ezeket szépen össze is gyűjtöttük.
Az akció során 13 db,  csodálatosan megmunkált szakaszkulcsra tettünk szert.
Irigyeltek is bennünket a más állomáson dolgozó forgalmisták, hogy nekünk milyen klassz szakaszkulcsunk van. 
Szerényen jegyeztük meg, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel.
Nem nagyon értették meg.
 

A győri Személypályaudvaron nagyon szerettem dolgozni.
Nem mondom, hogy máshol utáltam, mert minden munkahelyen megtaláltam azt a kellemes tevékenységet, aminek a megoldása, végrehajtása sikerélményeket adott.
De a személypályaudvaron,  "Peronkakasnak"-nak lenni, mindennap új kalandokkal kecsegtetett.
Jók voltak a lábaim. Pillanatok alatt végigszaladtam a peronokon. Akár aluljárón, akár a személyszállító szerelvényeken kellett közlekednem,  nem okozott gondot.
Ráadásul a szerelvényeket a gépkísérőkkel, akik a személypályaudvar kocsirendezői, csak azért hívják őket gépkísérőnek,  (eredetileg a mozdonyt kísérték a vonatokra és a vonatokról),  hogy megkülönböztessék a rendezőpályaudvari kocsirendezőktők.
A gépkísérő ugyanis egyedül is tolathatott, mert volt Tolatásvezetői vizsgája.
A szerelvényeket tehát úgy állíttattuk be, hogy középen az átjárók szabadon maradjanak, így könnyen át tudtunk járni a vágányok között.

Nem utolsó szempont, amiért szerettem itt az, hogy fiatal voltam.
Az utasok között pedig sok volt a fiatal nő. Még látványnak sem volt rossz.
De néha ennél is több alakult ki.
Nem szeretném megbántani a hölgyeket, de találkoztam olyan lánnyal, aki a  katona kedvesét kísérte ki a vonathoz. A míg a vonat indítását végeztem ott búcsúzkodtak a peronon.  Amikor a vonat elment, melléje szegődtem és (nem a rövidebb utat választva) lekísértem az aluljáróba.  Menet közben persze beszélgettem vele erről-arról (megjegyzem, rengeteget tudtam beszélni  -  sokak szerint most is!).  
A lényeg az, hogy az aluljáró végén már tőlem búcsúzott hasonló intenzitással, mint 10 perccel előbb a kiskatonától.

Főleg a vasárnapi szolgálatok voltak eseménydúsak.  Ilyenkor nem voltak benn a főnökök és a szolgálat lezserebbül folyt.  
Egy vasárnapi szolgálatban, amikor a délután három órai vonatcsoportot elküldtem, észre vettem,  hogy a peronon egy fiatal kislány leskelődik.  Nézegeti a mozdonyokat, szerelvényeket, menetrendi kiírásokat. 
Gondoltam, hogy itt elkel egy kis segítség.  Megszólítottam.  Megkérdeztem tőle, hogy tetszik-e neki a vasút?  Láttam rajta, hogy nincs ellenére a beszélgetés, ezért faggattam, hogy mi az ami tetszik neki ezen szép vasúton.
Úgy általában minden tetszett neki.  Felajánlottam, hogy megmutatom a forgalmi irodában, hogy milyen eszközökkel irányítjuk a vonatok közlekedését.
Nagyon örült neki. Bevezettem a forgalmi irodába, ahol a rendelkező forgalmista,  a hangosbemondó fiatalasszony és egyik gépkísérő tartózkodott.
Ők is nagyon örültek, hogy vendéget hoztam.  Elbeszélgettünk a kislánnyal, aki 19-20 éves lehetett,  és egyszercsak kijelentette, hogy ő nagyon szeretne hangosbemondó lenni.

Abban a pillanatban beindult a piszkos fantáziám. Mit is lehetne kihozni ebből a váratlan helyzetből.  Mondtam a kislánynak, hogy általánosságban semmi akadálya, hogy hangosbemondó legyen, de előtte ki szokták próbálni a hangosbemondó hangját.
A mi hangosbemondónk is erősen bizonygatta, hogy ez így van.
Mondtam Lacinak a gépkísérőnek, hogy kísérje be a hölgyet a forgalmi mellett levő terembe, ami valamikor távirda volt, és hívják fel a vasúti stúdiót.  Laci persze először nem értette meg az akciót ezért mondtam neki, hogy megadom a stúdió telefonszámát, amit fel is írtam neki egy szelet papírra.
Amikor Laci ránézett a telefonszámra, azonnal leesett nála a tantusz.
Az ugyanis az én telefonom száma volt a forgalmi irodában.
Bementek a terembe és Laci felhívta a számomat és átadta a kislányt.
Én bejelentkeztem udvariasan, hogy itt a vasúti stúdió.
A kislány bemutatkozott és mondta, hogy hangosbemondó szeretne lenni.
Közöltem vele, hogy semmi akadálya, ha el tudna énekelni egy slágert vagy egy dalt.
Nem probléma, rengeteg slágert ismer.
Megegyeztünk, hogy bekészítem a magnetofont addig készüljön fel.
Amikor készen állt, mondtam, hogy kapcsolom a magnót  -  csettintettem egyet a nyelvemmel, ez volt a magnó bekapcsolása  -  kezdheti a slágert.
Elkezdte énekelni az akkortájt divatos slágert,  Toldy Máriától a Békaszerenádot.
A telefonkagylót messzebb tartottam a fülemtől és a forgalmiban levők legnagyobb örömére felcsendült a dal:

A kislány annyira belelkesedett, hogy az utcán is gyülekeztek a hallgatók, a peronon lévő utasok is gyakran nézegettek a forgalmi felé, mert a  hangosbemondó jelöltünk torkaszakadtából  énekelte, hogy:
                 "...kutykurutty,
                  csicsi-csicsi-csicsi kutykurutty,
                  csicsi-csicsi-csicsi  száll a békaszerenád..."
Vagy háromszor elénekelte, én pedig hagytam.  A végén nagyon megdícsértem, hogy gyönyörű hangja van.  Nagyon jó hangosbemondó lehet belőle, de még át kell esnie egy alkalmasságvizsgálaton.
Ez, "felvétel" közben jutott eszembe. Az emeleten volt szolgálatban János bácsi , a távírász, akinek a fogasán láttam egyszer egy fehér köpenyt. Kérdeztem is tőle, hogy minek az, mire azt felete, hátha valakit meg kell műteni.
Mondtam Lacinak kísérje fel a kislányt az üzemorvoshoz a János bácsihoz.  El is mentek.
Gyorsan szóltam János bácsinak kapja fel a fehérköpenyt, mert alkalmasságvizsgálatot kell tartania egy hangosbemondó jelöltnél.
Vette a lapot az öreg, és alaposan megvizsgálta a lányt,  Laci legnagyobb örömére, mert ő persze azt gondolta, hogy neki segédkezni kell.
Az  "orvos"  megállapította, hogy alkalmas a munka végzésére.
Vissza jöttek Lacival és bevonult a kislány a terembe és örömében, hogy ilyen jól sikerült a "felvételi", elkezdett szépítkezni.  És egyáltalán jól érezte magát.  Mintha már vasutas lenne.

Az idő közben ment.  Már elküldtem az ötórás vonatcsoportot.  Közeledett a fél hat, amikor is az éjszakás csapat jelentkezik szolgálatra, leváltanak bennünket és mehetünk haza.
Mivel a patronáltunk semmi jelét nem mutatta, hogy el akar menni, figyelmeztettük, hogy nekünk nemsokára letelik a szolgálatunk és mások jönnek helyettünk.
Nem zavartatta magát.  Azzal sem törődött, hogy az új emberek abban a teremben kapják az eligazítást, ahol most ő van.  Nem érdekelte.  Erre aztán azzal próbáltuk elijeszteni, hogy jön a főnökünk, aki mérges egy ember, és haragudni fog, ha őt itt találja.
Azt mondta, ha a főnök férfi ember, akkor tőle sem fél.  És maradt. Sőt festegette magát.
Az idő pedig sürgetett, mert tényleg az állomásfőnök helyettes jött eligazítást tartani, aki eléggé szigorú ember hírében állott.
Gondoltam, hogy majd én megmentem a helyzetet.  Tudom én hogy lehet az ilyen kislányt elzavarni.  Csak figyeljetek.  Bementem hozzá, a kintiek meg tényleg figyeltek.  Az ajtó résnyire nyitva maradt és ahogy odatekintettem 20 centinként láttam egy-egy kiváncsi szempárt, aki mind azt leste, hogy ugyan mit találtam ki.
Azt találtam ki, hogy elkezdtem a kislányt simogatni.   A haját,   a hátát, később elől is ugyanígy.  Elvándoroltam a lábához. Megsímogattam a combját.  Sehol semmi reagálás.
Elengedtem magam és a kezem kezdett a combján feljebb csúszni.  Hátha azt mondja, hogy szemtelen vagyok és csak elmegy.
A kezem már nem nagyon tudott feljebb csúszni, amikor olyan történt, amire egyáltelán nem számítottam.  De az ajtónál leskelődők sem, mert akkorát röhögtek, hogy elszégyelltem magam.  A lány ugyanis nemhogy el akart volna menni, inkább úgy elmarkolt olyan helyen, amire nem számítottam, hogy nekem kellett menekülnöm:
Persze jól kiröhögtek a többiek, hogy nem jött be a számításom. Sőt!

Közben megjött a váltás. Senki nem kérdezte, ki az a hölgy a másik teremben. Még a főnök sem.  Azt gondolhatta, hogy valamelyikünknek a hozzátartozója.
Én persze a váltás után hamar eltüntem. Felültem a vonatra és ki sem mertem nézni az ablakon, hátha utánam jön.
Nem jött.  Az éjszakások mesélték, hogy egy darabig várt engem és amikor sokáig nem mentem, elhitte a többieknek, hogy már nem is fogok mennni.
Erre ő is elvonult.  Többet nem láttuk.  Pedig az utasok örültek volna, ha elénekli nekik a Békaszerenádot.
 

Ha jól emlékszem,  16 éves lehettem, amikor a barátaimmal kimentem az iskola előtti, akkor éppen Marx térnek nevezett  hatalmas térre, ahol nagy piac volt.
Nem azért, hogy vásároljunk valamit, mert pénzünk az nem nagyon volt.
De nagyon szerettük az embereket.  Főleg azokat akik a portékájukat árulták, kínálgatták.   Sokat kacagtunk a bácsin, aki a sült tököt úgy reklámozta, hogy:  "Friss, meleg a tököm!"

Néhányszor végigsétáltunk a gyümölcsös sorok között, belecsipkedve a szilvába, szőlőbe,
őszibarackba.
Az egyik sor végén kisebb csoportosulás volt.  Az ilyesmi vonzza az embereket.
Mi is kíváncsiak voltunk, hogy vajon mire kíváncsi a sokadalom.
Egy cigány asszony ült egy kis asztalka előtt és invitálta az arra járókat, hogy jósoltassák meg vele a jövendőjüket.
Végighallgattuk, ahogy egy fiatalasszonynak elárulta, hogy három fia  fog születni és nagyon boldog lesz az élete.
Én magam kinevettem az ilyen jóslatokat, mert olvastam már néhány könyvet, amikből azt vettem ki, hogy nem nagyon szabad elhinni ezeket a jóslásokat.
Ennek ellenére nagyon sok hadvezér a csaták előtt meglátogatta a jósdát, hogy megtudakolja a harc kimenetelét, ami aztán vagy bejött vagy nem.

Nagyon nagy érdeklődéssel figyelhettük az öregasszonyt, mert amikor nem akart senki jósoltatni, rám szólt, hogy adjam oda a bal kezemet, kiolvassa a sorsomat.
Nem nagyon tudtam ellenkezni, mert a társaim is unszoltak, ezért odatartottam a tenyeremet, hátha megtudok valami érdekeset magamról, vagy a jövőmről.

Nem voltam elragadtatva, mert az nem volt a tenyerembe írva, hogy sikerül-e a matekvizsgám, viszont mondott olyat a néni, hogy 26 évet fogok élni.
Jót nevettünk rajta és aznapra megvolt a témánk.  Engem szekáltak a társaim, hogy iparkodjak mindent elrendezni, mert a 26 év nem mindenre lesz elegendő.
Persze, hogy nem vettem komolyan.   Honnan tudná  egy idegen asszony az én tenyeremből  megállapítani, hogy milyen hosszú lesz az életem.

Attól függetlenül,  ahogy mondani szokták,  beletette a bogarat a fülembe.
Elgondolkoztam rajta, amikor egyedül voltam, hogy milyen maradandót tudnék én alkotni 26 év alatt.
Mert hát Petőfi is csak 26 évet élt, mégis alkotott olyat, amitől világhíres lett.
Miért pont Petőfi jutott eszembe?
Azért, mert ebben a koromban én is írtam verseket. Néha-néha.  Eddig így volt.
De nem ezután.  Előkerestem  Petőfi összes költeményeit és elkezdtem számolni, hogy 16 éves korában hány verset írt már meg?
Mert nekem is legalább annyit meg kell írnom, mert különben a kutya sem fog rám emlékezni, ha 26 évesen eltávozok.
Nekiestem a versírásnak és egy év alatt írtam annyit, hogy Petőfi sem többet. Legalább is azoknak a verseknek alapján amik a kötetben szerepeltek.
Nem volt olyan téma amiről én verset ne írtam volna.
Szerkesztettem az Iskolaújságot, ami persze tartalmazta legújabb verseimet.
Az egész osztályt megverseztem, mindenkiről írtam legalább 4-6 sort.
Ha találkoztam olyan zeneszámmal, amihez nem volt szöveg, rövidesen azt is megírtam.
Sőt egyszer Munkavédelem órára nem készültem, amiért Eszti néni, a tanárnő egyest akart adni.  Szerencsémre az osztály felzúdult, hiszen ebből a tantárgyból hármasnál rosszabb jegye még senkinek sem volt.  Felajánlották Eszti néninek, hogy következő órára az anyagot leírom versben:  Csatlakoznom kellett a felajánláshoz, amit a tanárnő el is fogadott.  Így történt, hogy következő órán  "A tűzveszélyes anyagok raktári tárolása" című versemet  felolvastam Eszti néninek és az osztálynak.  Mindenkinek annyira tetszett, hogy kaptam nyomban két ötöst Munkavédelemből.

Elárulhatom, hogy ezek a versek nem lesznek benne  az Összes költeményeimben, mert apránként  el-el tünedeztek.  
Volt olyan füzetem, amit kölcsönkért egyik munkatársam, hogy elolvashassa őket.
Később megtudtam, hogy ezzel hóditgatta a leányokat, mert azt mondta, hogy ezeket ő írta.  Ezt maga is elhihette, mert a füzetet soha nem kaptam vissza.

Az iskolaévek elteltével a lelkesedésem lankadni kezdett a versírás  művészetében.
Sokkal inkább előtérbe kerültek a mindennapi dolgok.
Néhány verset ugyan fabrikáltam.  Némelyiket be is küldtem a helyi napilaphoz, persze álnév alatt. Nem dicsekvésképpen  -  még egyik másik újságlapot most is őrzöm  -  de előfordult,  megjelent a versem az újságban.  Az anyámon kívül senki nem hitte el, hogy én írtam.

Később is kitört belőlem a költő, amikor már felnőttként dolgoztam. A kollégák, kolléganők névnapjára, születésnapjára sikeres versikéket faragtam.
Egyszer,  valamelyik vasutasnapra, írtam egy verset, amit az ünnepségen a kislányom szavalt el, nagy sikert aratva.

De visszatérek a jóslathoz, amit már réges-régen elfelejtettem.
Eszembe sem jutott, hogy az éveim, később pedig a napjaim,  meg vannak számlálva.
A rengeteg elfoglaltságom mellett, amiben benne szerepelt a munka, a foci, a szórakozás, kirándulás, udvarlás, nem jutott arra időm, hogy az életem végére gondoljak.

Egyszer csak azonban az elfoglaltságaim kezdtek megváltozni.
Elmaradt a sok táncmulatság.  Abba hagytam a focit.  Kimaradtam a színdarabokból és nem utolsó sorban  elmaradtak az addig véget nem érő udvarlások.

Mindenki kitalálhatja, aki már járt hasonló cipőben,  hogy megházasodtam.
Ennek jó oldala az volt, hogy olyan lányt vettem feleségül, aki megérdemelte, hogy miatta minden másról lemondjak.  Szerettem. Szeretett.  Megértettük egymást.
Eleinte még megpróbáltam  például a focit folytatni, de olyan érveket tudott felsorakoztatni, hogy  igazat kellett neki adnom.  Például, mivel pont előtte egy félévvel rúgták el úgy az ujjamat, hogy a sorozásnál felvették különleges ismertető jelemként, arra hivatkozott, hogy ép emberrel szeretne élni.  Megint igaza volt.

Házasságkötés előtt eladtam a 250-es Pannónia motorkerékpáromat, amihez még jogosítványom sem volt. Az árából tartottuk az esküvőt.  Szelíden, csendben, szűk családi körben. (A maradékból vettem autó-nyereménybetétkönyvet, ami később lesz érdekes).
Anyósomhoz költöztem  -  ez már nem egészen a jó oldalhoz tartozik  -  aki egy régi parasztházban lakott, a most már ifjú feleségemmel.
Elég jól kijöttünk egymással, ha elnéztem neki,  bármilyen munkám után, hogy megjegyezze:  Szegény papa ezt nem így csinálta.  Változnak az idők.
Én ugyan soha nem tanultam, amit csinálni kellett.  Gondozni a 400 öl szőlőt, gyümölcsfákat (36 meggyfa volt, amivel ugyan csak akkor volt munka, ha szedni kellett), termelni a málnát, kukoricát, krumplit, hogy mást ne mondjak.

De nagy lelkesedéssel csináltam, mert eredményt láttam benne. Lassan meg is tanultam.

Mindezt munka mellett, a 12 órás szolgálat után.
Akkor sokat mérgelődtem a sok meló miatt, de később rájöttem, hogy  ettől lettem emberré.  Azt mondják,  a munka nemesít.   Volt mitől nemesednem.

Lényegében teljesen megváltozott az életem. A régi szokások helyében teljesen újak kerültek felszínre.
És ekkor eszembe jutott a szegedi cigány asszony.  Mit is mondott?  Azt mondta, hogy 26 évet fogok élni.  Ravasz!...
Akárcsak Nostradamus,  ő is megmagyarázható jóslatokat mondott.
Mert végeredményben igazat mondott .
26 évet éltem, úgyszólván gond nélkül.

Azt nem tette hozzá, hogy utána következik a nagybetűs ÉLET, amiről még sokat mesélek.

Úgy kezdem, mint a mesében:

Rég volt, tán igaz sem volt...
Tényleg régen volt, de annyi igaz belőle, hogy amikor én fiatal voltam, a fiúk ugyanúgy szerették a lányokat és a lányok ugyanúgy szerették a fiúkat, mint most.
Én sem voltam különb.
Egyfolytában szerelmes voltam.
Alig múlt el egyik szerelem, máris ott volt helyében a másik.
A sláger erről úgy szólt, hogy:  "Még ide-oda húz a szív...".
Szegény öreganyámnak úgy három havonként mutattam be egy-egy kislányt, mondván:
Nagymama, ez az igazi és csettintettem mellé a három ujjammal egy puszit.
Sosem hitte el.  Nem érem én meg fiam, hogy te megnősülj  -  mondogatta.
És igaza volt.  Nem győzte kivárni.

Nyilas jegyben születtem és nemrég olvastam a nyilas jegyűekről néhány jellemző tulajdonságot. Nem mondom el mindet, de van köztük olyan, hogy társaság kedvelő, gyakran fantáziál, sőt még olyan is, hogy hencegő.
Eszembe jut a sláger:  "Nem vagyok James, s nem vagyok Bond...."  és a befejező sor:
"...Buknak a lányok rám"
Hát erről van szó.  Mert hencegésnek tűnik, hogy  3-4 hónaponként újabb és újabb kislánynak udvaroltam.  Az már tényleg hencegés lenne, hogy  ilyen időközönként lecseréltem őket.   Így nem igaz.   Nagyon sokszor fordult elő, hogy én voltam a nem kívánatos személy, magyarul engem dobott a kislány.

Már említettem, hogy Nyúlon legénykedtem. Ez egy nagyközség Győr közelében.
Mivel a futballcsapatban játszottam, színdarabokban szerepeltem, nagyon sokan hamar megismertek annak ellenére, hogy csak pár éve költöztem Nyúlra.
Hogy még többen megismerjenek eljártam minden bálba, amit a faluban rendeztek.
Sok ilyen bál volt, mert a fiatalok szerettek szórakozni. Televízió még nem volt. Mozi hétvégeken ugyan előfordult. Színdarabok is csak  alkalmanként kerültek előadásra.
Maradtak a bálok.
Mindegyiken ott voltam.  Ez nem is maradt észrevétlenül, mert nagyon szerettem táncolni és hencegés nélkül  állíthatom, hogy tudtam is. Főleg ez a környezet emelte ki  a tánctudásomat.  A falubeli fiúk  -  tisztelet a néhány kivételnek  -  legtöbbször petrezselymet árultak,  vagy még inkább ittak. Éjfél felé kevés volt a józan.
Én meg a piát már akkor sem szerettem, így a táncmulatságokat végigtáncoltam.
Nem számított, hogy tangó, keringő, foxtrott, csárdás, majd később a twist, mindegyikben menő voltam, hála a szegedi éveimnek, ahol a népi tánccsoportban szerepeltem és a népi tánc mellett az úgynevezett szalontáncokat is megtanultuk.
Egy-egy ilyen táncmulatság általában úgy végződött, hogy miután a jól táncoló lányokat végigtáncoltattam, végül egyik mellett kikötöttem, akit aztán haza is kísértem.
Volt olyan bál, hogy kettőt is fordultam.
A hazakísérésből alakult ki a következő szerelem.  Moziba járás, kirándulás , séták, ami általában a következő bálig tartott.  Hacsak valami közbe nem jött.
Például egyszer a barátom dicsekszik, hogy ő az Idával jár (nem így hívták, ne keressétek).  Mondom neki, ne hülyéskedj, az Idával én járok.  Na majd meglátod, mondja ő,  szombaton megyünk moziba.  Szombaton én megyek vele moziba, mondom én.
Megállapodtunk.  Szombaton beültettük a leányt a moziban, kettőnk közé. Amikor felém fordult, a Józsi szólt rá:  kivel vagy itt?  Ha a Józsi felé fordult én kértem tőle számon, miért a hátát mutogatja nekem?
Mozi után közrefogtuk  úgy sétáltunk hazafelé. Nagyon el volt magával telve, hogy neki két ilyen daliás kísérője is van.  Akkor lepődött meg, amikor az útelágazáshoz értünk.
Ott ugyanis mindketten köszöntünk neki:  Isten veled.  Mi elindultunk hazafelé, őt meg otthagytuk egymagában.  Csak kapkodta a levegőt, főleg a mögöttünk jövő csapat röhögése miatt , akik között ott volt a húgom, és be voltak avatva a manőverbe.

Volt azonban olyan is, hogy a saját hülyeségem miatt nem lett a kapcsolatból semmi.
Pedig az apósjelöltem már fűnek-fának úgy mutatott be, hogy én leszek a veje.
Azzal rontottam el, hogy a kislány bátyjai, akárhányszor elmentem a kislányhoz, mindig rábeszéltek, hogy menjünk fejelőversenyt rendezni az udvaron.  Hagytam magam.
A kislány,   -  nem csoda  -  előbb-utóbb megunta, hogy nem is hozzá járok, hanem a bátyjaihoz és szakítás lett a vége.

Amikor már a faluban majdnem minden lány ismert, és még mindig nem találtam meg az igazit, jöttek a környező helységek  búcsúi.   Amelyikre az időm engedte elmentem.
Arra vigyáztam, hogy a kialakult párok közé ne furakodjak be, mert könnyen ellátják a bajomat.  Nem is bántottak sehol.   Igaz, hogy a futball révén mindenhol voltam barátaim, először velük vettem fel a kapcsolatot.
A szomszéd faluban is volt egy aranyos kislány.  A TSz elnöke megígérte neki, hogy az esküvőnkre levág egy disznót.   Lehet, hogy teljesítette, de a vőlegény már nem én voltam.  A kislány telefonon hívott, hogy kibékült az előző udvarlójával.
Még jó, hogy nem vertem nagydobra.
A környező falvak után jöttek a távolabbiak.  A Józsi elvitt motorral , egy kis Csepelje volt,
Lovászpatonára.  Egy darabig jól éreztem magam. Itt is sokat táncoltam.
Amíg az én barátom át nem vert.
Éppen táncolt egy kislánnyal és észrevettem, hogy kacsintgat nekem, hogy kérjem le.
Nem tudtam milyen problémája van, lekértem.  A kislány, akivel táncolt,  helyes volt ugyan, de egy kicsit duci, és ami még rosszabb volt, áradt belőle a testszag.
Na Józsi ezt rám testáltad gondoltam, de nem mertem otthagyni a kislányt, mert idegen helyen bármi előfordulhat emiatt.  Persze, hogy nem kérte le tőlem senki.  Biztosan ismerték már.  Vagy két órát kellett vele táncolnom, mire a zenészek szünetet tartottak és volt rá alkalmam, hogy a helyére kísérjem.   Hogy aztán a Józsi, aki persze röhögött rajtam,  mit kapott tőlem!
Így zajlottak a bálok. De előfordult olyan is, hogy busszal mentünk meccsre. Győrben megálltunk egy üdítőre, ahol összejöttünk egy-két kislánnyal, akik kerékpárral elkísértek bennünket a meccsre.  A meccs alatt ott álltak a kapum mögött és biztattak. Nevetgéltek.  Ezen a meccsen volt olyan szerencsém, hogy két tizenegyest is kifogtam.
Nem hencegésből mondom, de egyikük   -  nem tudom honnan tudta meg a címemet  -
írt nekem szerelmeslevelet.  Találkoztam is vele Győrben. Nagyon csinosan ki volt öltözve.
Én annyira nem. Elvittem cukrászdába.  Sokat beszélgettünk.  Elmondtam, hogy hol dolgozok. Búcsúzáskor még kaptam egy puszit, de attól kezdve nem találkoztam vele.
Mintha a föld nyelte volna el.  A barátnőjétől hallottam később, hogy  a kislány elszámította magát.  Egyrészt nem gondolta, hogy vasutas vagyok, másrészt fel sem merte rólam tételezni, hogy még érettségim sincs.  Mert akkor még nem volt. Neki igen.

Mondhatná bárki, hogy miért nem kerestem magamhoz valót a vasutas lányok között.
A kérdés jogosnak tűnhet.  Az igazság az, hogy kerestem.  Még azt sem mondhatom, hogy nem találtam.
Forgalmista lányok akkor még ugyan nem voltak, de a pénztárakban lányok voltak. Volt köztük helyes, aranyos is. Néha elmentünk kirándulni, szórakozni, aztán semmi.
A hangos bemondást is lányok intézték, méghozzá fiatal lányok. De nekik mi voltunk a közvetlen feletteseik.  Mi mondtuk meg, hogy mikor, mit kell bemondani.  Márpedig a beosztottal kikezdeni...!   A mondás szerint:  házinyúlra nem lövünk.  (csak ha támad!)
Hát amelyik támadott, az más.
A jegyvizsgálók között viszont sok kislány volt. Nem is a Győriekre gondolok, hanem akik
Sopronból, Celldömölkről, Komáromból, Tatabányáról,  Keletiből érkező vonatokon teljesítettek szolgálatot.
Ha este érkeztek Győrbe, akkor rendszerint reggel mentek vissza. Itt voltak tehát egész éjszaka. Volt aki lement aludni a laktanyába, de volt olyan aki a személypályaudvaron maradt valamelyik párnás kocsiban.
Ahogy a tengerésznek minden kikötőben volt egy szeretője, úgy nekem is minden vonatnál volt egy jó ismerősöm, akivel vonatmentes időben el lehetett beszélgetni erről arról.
Volt köztük olyan akitől azért kellett megválnom, mert azt terjesztette fűnek-fának, hogy megkértem a kezét. Hát arról szó sem volt.  A kezét éppen nem.

De az utasok között is nagyon sok fiatal lány volt.  Megint csak nem a hencegés jön ki belőlem, de ha nem is fordultak meg utánam a lányok, de akadt egy-kettő, akinek tetszett az egyenruhám, pláne ha benne voltam.
Hajnalban kimentem a veszprémi vonatot indítani. A vonat egy vágányon volt a soproni vonattal, ami másfél órával később indult, csak az előfűtés miatt volt összetolva a veszprémivel.  A soproni részben ült egy fiatal nő. Bekopogtam az ablakon és kérdeztem hova utazik, mert sejtettem, hogy nem a sopronira jött ki ennyivel korábban.
Durcásan válaszolt:  mi közöd hozzá!  és elkapta a fejét. No jó.  Elküldtem a veszprémit.
Visszafelé kérdezem tőle:  nem Veszprémbe utaznál, mert azt a vonatot most küldtem el?
Mondanom sem kell, hogy vigasztalásra szorult.  Már nem volt az a dacos kislány, aki a fejét elkapta, mikor szóltam hozzá.
De rendes voltam, mert megkértem az állomás előtt álldogáló egyik taxist, hogy röpítse át Szabadhegyre: A szabadhegyi szolgálattevőnek pedig szóltam, hogy várják meg a vonattal a taxit.  Meg is tették.  A kislány hazafelé megkeresett.  Szép volt tőle.

Egyik éjszakai szolgálat végén , az utolsó vonatom a pesti gyors volt, ami 5 óra 50-kor indult.  A soproni vonat pár percet késett így várni kellett az indítással, hogy az átszállni kívánók átérjenek.  Amikor már nem láttam semmi mozgást, elindítottam a vonatot.
Alig húzta ki a vonat a végét, szalad fel egy fiatal nő az aluljáróból, kérdezi, hogy hol a pesti gyors. Mutattam neki, hogy a végét még sikerül meglátnia.
Nagyon mérges lett. Elmondott engem mindennek. Csak úgy pirult az arcom a szitok áradattól, amit rám öntött. Közben én is mondogattam a magamét  (legjobb védekezés a támadás),  hol császkált eddig, biztos elment féldecit inni, meg újságot vásárolni.
Mindenesetre jól összevesztünk és semmi szépet nem mondtunk egymásnak.
Aznap én is Pestre mentem a rokonokhoz. Persze nem egyenruhában, hanem civilben.
A késő esti vonattal jöttem haza. Akkor még voltak úgynevezett éjszakai vonatok.
Benn ültem egy fülkében egyedül, amikor egy fiatal nő állt meg a fülkeajtó előtt, és a szemközti ablakot lehúzva búcsúzott egy másik hölgytől, aki a vonat mellett az ablak alatt állt.
Amikor a vonat elindult megkérdezte, hogy van-e szabad hely. Persze, hogy volt. Magam voltam a fülkében: Segítettem a csomagját elhelyezni.  Én azonnal ráismertem, hogy ő volt az aki reggel lemaradt a gyorsról. Ő nem ismert meg. Ennyit tesz a ruha.
Nagyon kellemesen elbeszélgettünk. Elpanaszolta, hogy járt reggel Győrben.
Próbáltam megvigasztalni, ami   -  már megint hencegek  -  sikerült is.  Annyira sikerült, hogy két puszi között azt is elárultam, hogy én küldtem el előle reggel a vonatot.
De akkor már nem haragudott.  Akkor már kibékült a vasúttal, megszerette a vasutasokat, legalábbis közülük egyet.
Nagyon sokáig  tartott köztünk a kapcsolat (legalább fél évig).  Mivel vonattal járt be dolgozni Győrbe, mindennap találkoztunk.  A kollégám nap mint nap szólt rám a délutáni vonatcsoport előtt:  Pisti, valaki megint ott áll a peronon és leskelődik ide az ablakra,  menj már ki hozzá.   Nagyon sokszor mentem vele bálba, moziba,  cukrászdába, kirándulásra. 
Ő volt az  igazi előtti utolsó szerelmem.  A következőt, az igazit,  feleségül vettem.
A nagymama, sajnos akkor már nem élt.  El sem hitte volna.
 

Utólag visszagondolva érdekes volt, hogy a Személypályaudvaron, de a Rendező pályaudvaron is a forgalmisták csak férfiak voltak.
Az első külsős  hölgy K. Ili volt, akinek apja, anyja a vasúton dolgozott. Persze nem biztos, hogy azért kerülhetett a fiúk közé.  Belevaló kislány volt. Úgynevezett közösségi ember.
Az utolsó falatját is megosztotta volna a kollégáival, ha rászorultak volna. Pedig a kaját nem sajnálta magától sem. A vékony kislányból pár év alatt terebélyes fiatalasszony lett
(őt is, mint annyi forgalmista lányt, mozdonyvezető vett feleségül)

Már ilyen kerekded volt, amikor egyik este szolgálat kezdés előtt kiment a boltba és vásárolt két nylon-táska élelmiszert.  Rengeteg almát, gyümölcsöt, meg  olyan étkeket, amik állítólag elősegítik a fogyást. Mondta, hogy kapott valahonnan kéthetes fogyókúra receptet.

A 23 órás munkásvonat- csoport elküldése után megyek be a forgalmiba.  Ilike jön velem szembe, ringatja a csípőjét és kérdezi tőlem:  Na, sovány vagyok ?
Mondom neki, hogy nem nagyon veszek észre semmiféle változást. Megrökönyödve közölte, hogy nem ezt várta, hiszen az egész kéthetes receptet már megette.

A férfiak havonta vagy kéthetente egyszer, nappali szolgálat után  el-el mentek némelyik szórakozóhelyre, hogy a barátság munkahelyen kívül is megmaradjon.
Legtöbbször a Hungária Étterembe  (a mostani MCDonalds épületében volt) történt a baráti beszélgetés.  Vacsorával, borozgatással.
A csapat ilyen helyen jól összekovácsolódik.  Ment a viccelődés.
Egy alkalommal a Miki zsebeit tele pakolták késsel, villával, kanállal. Ráadásul szóltak a pincérnek  (akivel előre megbeszélték a tréfát), számolja már meg, megvan-e az összes  etcájg. Persze, hogy nem volt meg.  Erre felkérte a társaságot, hogy ürítsék ki a zsebeiket.   Nagy volt a derültség amikor Miki, irulva-pirulva rakogatta ki az evőeszközöket a zsebéből.

Egy másik eset úgy esett, hogy a hajnali hazatérés során B Tóni észrevette a Baross úton, hogy a zacskós tejet már kirakták ládákba az élelmiszerbolt ajtajába.
Gondolt egyet és egy félliteres tejet a homlokára tett, hogy az ott érzett forróságot enyhítse.  Emelt fővel ballagott a többiekkel a betonon, mivel csak így állt meg a zacskó a homlokán.  A hatodik érzékétől vezetve sétált, amikor azt vette észre, hogy nekiment valakinek. Leemelte a tejet a homlokáról és már mondta volna a magáét annak aki eléje mert állni, amikor észrevette, hogy egy rendőr szigorú szemei tekintenek vissza.
Próbált mentegetőzni, hogy vissza akarta ő vinni a tejet, meg hogy ki akarja fizetni.
Ebben maradtak.   Visszament a bolthoz és a félliter tej árát,  egy forint nyolcvan fillért, beletette a ládába.  Szerencséjére a fiatal rendőr értékelte a találékonyságát és így megúszta egyéb büntetés nélkül.

Egyik május elsejei kiruccanás, ami már 2-án fejeződött be, nem végződött ilyen simán.
A csapat  most hazafelé  kászálódott, amikor egyiküknek eszébe jutott a kitűzött zászlók láttán, hogy fel kellene vonulniuk.  Megszabadítottak egy magyar zászló a kitűzés helyéről és annak lobogtatása mellett haladtak tovább.  Közben a székely himnuszt is elkezdték  énekelni, persze mindegyik más szöveget mondott így rövidesen az éneklés abbamaradt.
Annál is inkább, mert találkoztak a rendőrjárőrrel, aki el kezdte őket faggatni, hogy mire való ez a "késői" felvonulás.
Két "zászlóvivő" nem elég udvariasan válaszolt a kérdésekre, így ők "bekísérték" a rendőrt a Rendőrkapitányságra.  Két napig nem láttuk őket.
Két nap után, amikor előkerültek, annyit meséltek csak a bent tartózkodásukról, hogy a rendőrség udvarán a  virágoskertet kellett ápolniuk.

Az éjszakai szolgálatokról már ejtettem néhány szót és ez olyan téma, hogy még néhányszor szóba hozom.
Amennyit mi szidtuk Edisont, amiért feltalálta a villanyégőt, szegény biztosan forgott a sírjában.
Szolgálat közben, természetesen,  nem volt szabad aludni. Az álmosság, vagy inkább az elalvás ellen, néhányan úgy küzdöttek, hogy rejtvényt fejtettek, regényt olvastak, ahol többen voltak, ott beszélgettek egymással.  K. Sanyi kollégám, aki a Műszaki Egyetemen tanult, képes volt egész éjszaka tanulni: Csak csodáltuk amikor legközelebb elmondta, hogy négyesre vizsgázott.  B. Sanyi bácsi, hogy el ne aludjon,  a kritikus időszakban, általában éjféltől négy óráig, állva teljesített szolgálatot, mert ha leül, elalszik.

Éjszakai ellenőrzéseket az elől járók,  a főnök vagy valamelyik megbízottja, rendszeresen  tartottak.  Néha a Budapesti Igazgatóság  megbízottjai is ellenőriztek bennünket.
Egy ilyen igazgatósági ellenőrzéskor történt  (ezeket 22 és hajnali 5 óra között kellett tartani), hogy az ellenőrzést végző, az ellenőrzés befejezése után,  mivel vonatja nem volt, leült a forgalmi irodában.  Egy darabig beszélgetett a forgalmistákkal (amivel nem aratott nagy tetszést), majd a témából kifogyva elbóbiskolt.
Mit elbóbiskolt!  Elaludt.  Ráborult az asztalra és olyan jó ízüen aludt, hogy még horkolt is.
A forgalmisták összenéztek és valószínű eszükbe jutott a mondás, hogy alkalom szüli a tolvajt.  Csak ezt úgy fordították le magukban, hogy ki kellene használni, hogy az őket ellenőrző fiatalember,  szolgálatban,  mert hiszen szolgálatban volt ő is, elaludt.
Behívták a gépkísérő kocsirendezőt és rábeszélték, hogy "sarkantyúzza" fel  az ellenőrt.
Nem kellett kétszer mondani.  Kivágott két szelet papírt, a két végüket bekente csirizzel és óvatosan az ellenőr cipője sarkára ragasztotta.
Mindjárt nem volt olyan unalmas a szolgálat.
Pláne amikor a felsarkantyúzott felébredt és kivonult a vonathoz.
Azonkívül, hogy az összes, a közelben dolgozó vasutas a peronon bámészkodott, ugyanis az információ áramlás tökéletesen működött, már az utasok is gyülekeztek a peronon.
Nekik is nagyon tetszett, hogy egy fiatalember ilyen szépen feldíszítve ballag a vonathoz.

Nem derült ki, hogy ki figyelmeztette az illetőt, vagy hogyan vette észre a sarkantyúkat:
Az biztos, hogy az állomásfőnökünk másnap kapta a telefont a Vasútigazgatótól, hogy az előző éjjel szolgálatban levő forgalmisták másnap keressék fel az Igazgatót kihallgatás végett.
Mit lehetett tenni.   Ritka dolog, hogy egy halandó vasutas az Igazgatóval randevúzik, ezért felvették a legszebb egyenruhájukat és ott várakoztak az igazgató ajtaja előtt.
Hogyan, hogyan se, valahonnan jó kis tánczene hallatszott, ami felpezsdítette  a fiatal forgalmisták vérét és  arra vetemedtek, hogy nekiálltak twisztelni. Az igazgató ajtaja előtt.

Jókedvüknek nagyon hirtelen vége szakadt, amikor az igazgató kinyitotta az ajtót és meglepődve látta, hogy két vasutas táncol az ajtaja előtt.
Kiderült, hogy miért jöttek.  Beinvitálta őket a "szőnyeg szélére".

Már többször említettem, hogy a vasúton,  legalábbis akkoriban, megértő, jóindulatú emberek dolgoztak, még a vezető beosztásokban is.
A forgalmisták kimondottan megbüntetve nem lettek.
Bocsánatot kellett kérniük a felsarkantyúzott ellenőrtől, akivel később jó barátságot is kialakítottak.
Azt hiszem, hogy ő szigorúbb szavakat hallott az igazgatótól, mint a "tettesek".