Győrben a Személypályaudvart  (a civilek elnevezése szerint a nagy-állomást) 1957-58-ban adták át. Az állomásépületet, a Szigetperonokat (perontetőkkel) és az aluljárókat.
Ekkor az aluljárók a Belváros felől a bejárati (pénztárak) és a kijárati (ruhatári) oldalról a hetedik vágányig voltak járhatóak.  A kijárati oldalon levő aluljárót - hosszas huzavona után -  csak a hetvenes években nyitották meg Nádorváros felé.
Volt (illetve van is)  még egy aluljáró, amelyiken a poggyászosok, postások tudtak volna a targoncáikkal és pótkocsijaikkal közlekedni.  Minden peron végén van egy liftakna, amelyiken az aluljáróból fel lehetett volna hozni a targoncát lifttel.
Azért írom feltételes módban, mert  én legalábbis nem emlékszem, hogy valaha is használták volna a liftet.
Nem csodálkozok rajta, mert akkoriban a Posta és a poggyászosok is  egy egész "vonattal"
jártak ki a peronokra a vonatokhoz.  A targonca után mindig akasztottak 6-8- pótkocsit, de Húsvétkor és Karácsonykor, amikor a csomagmennyiség a sokszorosára emelkedett, még 10-12 kocsit is vontattak a targoncával.
Mire a liften feljuttatták volna, elment volna a vonat.
Az állomás két végén ki volt építve az átjáró a targoncák részére.
Egy-egy átkelés elég veszélyes volt, mert a vonatok közben jöttek-mentek.
Az Állomási Végrehajtási Utasításba ugyan beírták a szabályait az átkeléseknek, de ha  szó szerint végrehajtották volna, megállt volna a  vasút.
Átkelés előtt engedélyt kellett kérni, ezért be kellett menni a forgalmi irodába. Átkelés után jelenteni, hogy sikeresen átjutottak. Visszaútban hasonlóképpen.

Nemcsak az ünnepek előtt volt nagy csomagforgalom, hanem voltak olyan időszakok, amikor az éti-csigákat szállították ládákban, vagy pedig  élő nyulakat.
Ilyenkor a ládákat a vonat indulása előtt időben kihordták a peronra.

A csigákkal nem szokott probléma lenni, mert ha ki is másztak a ládából, nem kellett utánuk rohangászni, hogy visszatereljék őket a ládába.
A nyulakkal más volt a helyzet.  Nehezen is tudtak kijönni a ládából, mert jól le volt az zárva, de egyszer  (amikor én is szolgálatban voltam) valahogy felnyílott az egyik láda teteje.  Nem tenném tűzbe a kezemet, hogy nem valamelyik "jópofa" utas működött közre az akcióban.
A lényeg az,  a nyulak felfedezték, hogy megszűnt a bezártságuk.
Valószínű, hogy a legbátrabb bújt elő először, a többiek pedig követték a szabadságba vezető úton.
A poggyászosok csak akkor szereztek tudomást a nyulak szabadulásáról, amikor már a peronokon, aluljárókban  ismerkedtek a környezettel.
Egészen addig nyugodtak voltak, amíg meg nem érkeztek , először csak a poggyász dolgozói, körülbelül hárman-négyen. A nyulak üldözése kezdetben minimális sikerrel zajlott.
Később a kocsirendezők (gépkísérők) is csatlakoztak az üldözőkhöz.
Egy két nyulat sikerült elkapni, de nagyon elevenek voltak. Ügyesen cikáztak a peronon az oszlopok között. Volt amelyik megjárta, mert az aluljáró lépcsőjének korlátjai között ugrott át és egyenesen lejutott az aluljáróba, de jól meg is ütötte magát, mert ottmaradt.
Az eredménytelen vadászatot látva a forgalmisták is csatlakoztak a nyulakat kergetőkhöz.

Magam is nekigyürkőztem.
Fogtam én már nyulat a puszta két kezemmel.
Valamelyik nyáron aratási munkában vettem részt, velem hasonló korú fiatalokkal.
Így egészítettük ki a fizetésünket egy kis mezőgazdasági munkával.
Egyszer csak azt vettük észre, hogy egy óvatlan mezei nyúl közelített meg bennünket.
A vadászösztön felülkerekedett a munka iránti vágyunkon és elkezdtük üldözni a nyulat.
Bekerítettük négyen-öten. Már-már fogtuk a lábát, de minduntalan kicsúszott a kezeink közül.  Volt a közelben egy trágyadomb, mellette egy  50-60 centiméter mély árokkal.
A nyúl egyik cikk-cakkjával beleugrott az árokba.  Az árok másik végén én is az árokban termettem. A többiek üldözték velem szembe a nyulat. Amikor közelembe ért ugrott egy nagyot, hogy átrepüljön felettem.  Nem lettem volna focikapus, ha ezt ki nem használom.
Két kézzel felnyúltam és elkaptam a nyúl hátsó lábait.
Örültem a sikeres akciónak, még annak ellenére is, hogy a többiek kiröhögtek.
Nem azért nevettek ki, hogy ügyesen elkaptam, hanem azért, mert ennek következtében tele lettem pöttyökkel. A manőver következtében ugyanis a ganélé, amit az árokban a nyuszi magára szedett, most nagyrészt az arcomban és a ruhámon kötött ki.
Mehettem fürödni és átöltözni. De a nyúl a mienk lett.

Azt gondoltam, hogy most is sikerül elkapnom egyik-másik tekergőt, hiszen ezek nem is annyira ügyesek, mint a vadnyulak.  Tévedtem.   Egyet sem sikerült megfognom.

A vadászathoz lassanként az utasok is csatlakoztak. Már csak egy-két nyúl volt szabadlábon, de azok nagyon elevenek voltak.  Gondolom félelmükben.
Ennyi embert még nem nagyon láttak egy helyen. Ráadásul mind ellenség volt.

Régebbi olvasmányaim folytán az jutott eszembe,  előfordulhat, hogy a szkíták leszármazottai lehetünk.
Hérodotosz azt írja róluk, hogy a perzsák elleni ütközet előtt a hadak már felsorakoztak a harcmezőn egymással szemben, amikor megjelent közöttük egy nyúl és elfutott a szkíták előtt. A szkíták elfeledkezve az előttük álló küzdelemről, a nyúl nyomába eredtek.
(A perzsák ezt meglátván, gonosz jelként fogadták a szkíták ilyetén könnyelműségét és rémülten meghátráltak).
Egy mai történész szerint az egész a szkíták taktikai ravaszkodása volt, mert nem mertek harcba szállni  Dareiosz súlyos fegyverzetű hadseregével.
Egy másik történész a szkíta mitológiára vezeti vissza, mely szerint a nyúl a termékenység, a hatalom, a gazdagság és a siker jelképe volt.
A nyúl elejtésének elmulasztása egyet jelentett volna minden dicsőség elvesztésével.

A mi esetünkben erről azonban nem lehetett szó.
A szkíták ugyanis megkapták a jutalmat:  legyőzték az ellenséget.

Nekünk ugyan nem kellett legyőzni semillyen ellenséget, mégis sikerült az összes nyulat visszajuttatni a ládájába.
Nem kellett senkinek sem parancsolni. Nem kellett irányítani.  Nem kellett senkinek sem könyörögni, hogy fogjon már egy nyulat.

Az akció azt bizonyítja, hogy ha szükség van rá, még a mai körülmények között is
képesek az emberek összefogni.
 

Ahogy utólag visszagondolok egy-egy munkakörömre, az jut eszembe, hogy itt is jó volt, ott is jó volt, amott is jó volt.
Jegyvizsgálói beosztásban is rengeteg jó dolog volt, a kocsifelírás során is sok élményem  gyűlt össze, váltókezelőként, amikor már belekóstoltam az igazi vasútba, már a felelősség is  belém ivódott.  Amikor az összes vizsga megszerzése után a személypályaudvarra is felkerültem forgalmistának,  egyelőre ugyan csak úgynevezett külsősnek, a nagyok mellé, azt hittem, ezek  a legszebb évek.

Hogy lehet az, hogy minden munkakörre úgy emlékszem, hogy az volt a legjobb ?
Egyszerű:  mindenhol megtaláltam azt a kis gyöngyszemet, ami fontossá, széppé tette a munkámat és igyekeztem a munkakörre vonatkozó szabályokat megtanulni és alkalmazni.
Amikor ez már ment, gyerekjáték volt az egész.  Ez vonatkozik arra is amikor bakter voltam és arra is amikor a Rendelkező Toronyban  "irányítottam"  a közlekedést.

A személypályaudvaron abban az időben amikor én odakerültem, csak férfiak teljesítettek szolgálatot.  Ma ugyanott csak nők dolgoznak.
A forgalmi iroda nagyobb volt, mint a mostani.  A rendelkező forgalmi szolgálattevő kezelte a  "blokkott",  a Siemens biztosítóberendezést és mellé volt beosztva a külső forgalmi szolgálattevő, aki a rendelkező parancsai alapján indította, fogadta a vonatokat.
Ezt a külsőst hívták a bennfentesek "peronkakas"-nak, némelyek pedig "hamiskártyás"-nak.
Ez a fején viselt vörös sapkának volt köszönhető.  (Hamiskártyás volt azért, mert a "tök"-re pirosat tett,  peronkakakas pedig azért mert olyan volt a vörös sapkája, mint a kakastaréj.

Mondanom sem kell, hogy ezt a munkakört is nagyon szerettem.
Szerettem az emberek között járkálni, a kérdésekre válaszolni, szóba állni ismerősökkel ismeretlenekkel.   Elviccelődni az idős parasztbácsival, amikor azt kérdezte, hogy 
"Főnök úr" (minek is nevezett volna?),  nem tudja, honnan megy a pápai vonat?
Mondtam, hogy,  de tudom  -  és mentem tovább. 
Hát nem mondja meg?  -kérdezi meglepetten. 
Hát csak azt kérdezte bátyám, hogy tudom-e?
Vagy, amit azóta már viccben is hallottam.  Lehet, hogy én találtam ki?
Mondja a bácsi, aki megszólított a peronon:
Ne haragudjon, a pápai vonatot keresem.
Mondtam:  Nem haragszom, csak keresse!

Az itt szerzett élmények közül először azokról mesélek, amikor, József Attila szavaival
"Még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam",  ami az én esetemben azt jelenti, hogy még apróságokért is könnyen "felkaptam a vizet".

Enyhébb esetekben a vonat indulása előtt végigsétáltam a vonat mellett, hogy az ajtókat csukják be. Ha valamelyik kis fiatalember nem volt hajlandó ezt megtenni, a menesztőtárcsával odaütöttem a kapaszkodóvasra, amit a kezével fogott. Ez hatásos szokott lenni, mert elég kemény dolog a menesztőtárcsa, egy ütés után bekapja a fiú az összes ujját.
Durvább esetek is előfordultak, amelyekre ma már nem vagyok büszke, de megtörtént.
Menesztettem este fél hét körül a "göcsejit", a veszprémi személyt hívtuk így.
Egy fiatal kis suhanc vette a bátorságot és amikor már a vonat megindult, a pofámba vágta a kérdést:  Milyen madár az, amelyiknek piros a tarája?
Békésen válaszoltam neki, hogy fogd be a pofádat, mert lekaplak a vonatról.
Ő nem ennyire békésen kiáltotta vissza, hogy lekapod az anyád...:
Itt szakadt a cérna.  Felléptem a következő kocsira, előresétáltam a vonaton, megkerestem a fiút és Gyárvárosig magyaráztam neki a menesztőtárcsával, hogy nekem nem tetszett, ahogy velem beszélt.
Gyárvárosban leszálltam és visszaszóltam a rendelkezőnek, hogy küldjék el a többi vonatot, amíg vissza nem érek a következő vonattal.

Egyik éjszakai szolgálatomban történt, hogy hajnali 2 óra tájban, mentem ki egy mozdonyt elküldeni egyik hátsó vágányról. Az átmenő fővágányon egy áthaladó vonat volt, amit akkor még "meneszteni" kellett. Ez annyit tesz, hogy a zöld lámpával "liftezni" kellett,  magyarul fel-le emelgetni a lámpát.  Ha ezt elmulasztottam volna, akkor a mozdonyvezető ezt a ténykedésemet egy hangos "Figyelj!" jelzéssel követelte volna, ami egy hosszú hang a mozdony jelzőkürtjével, legalább három másodpercig.
Már pedig egy ilyen "Figyelj!" jelzés súlyos következményekkel járt, mert  leggyakrabban a Főnök ablaka alatt hangzott el, aki a resti felett lakott az állomás végén. Ilyenkor a következő percben meg szokott szólalni a forgalmiban a telefon és csak annyit lehetett hallani annak aki felvette, hogy:   a külsős holnap reggel várjon meg!
Hogy ez mivel járt, nem kell külön ecsetelnem.
Kinn voltam hát, hogy a haladó vonatot menesszem, amikor azt vettem észre, hogy a Restivel átellenben a sínek között bóklászik valaki.   Még csak az kell, hogy a mozdonyvezető észlelje, és adja a "Figyelj!" jelzést, a főnöknek be nem magyarázom, hogy én kinn voltam időben.
Rohantam a delikvens felé, hogy eltávolítsam a sínek közül.  Közben a vonat "csendben"
áthaladt, az illető pedig eltűnt a szemem elől, valamelyik aluljáróban.
Amikor a mozdonytól mentem vissza a forgalmiba az első peronon, látom ám, hogy egy fiatalember jön fel a lépcsőn az aluljáróból. Nekiestem először szóval agyusztáltam hogy milyen balesetveszélybe keverte magát, és milyen másik veszélybe kevert majdnem engem.
Szó szót követett, míg végül tárcsa híján (éjszaka lámpát használtunk, azt pedig sajnáltam) az öklömmel adtam neki néhány tanácsot az elkövetkező időkre.
Pár év múlva egy társaságban elmeséltem ezt az esetet, amikor megszólalt az egyik fiatalasszony  (aki egy vasutasnak a lánya), hogy az illető megvert ember az ő férje volt.
Az esküvői vacsorát tartották a Restiben, ahonnan az ifjú vőlegény  kisétált levegőzni, így került a vágányok  (és a kezeim)  közé.  Amikor utólag elnézést kértem a fiatalasszonytól, annyit mondott, hogy ütöttem volna agyon.
Az ifjú férj ugyanis a későbbiekben is rengeteget ivott és csavargott is, úgyhogy nemsokára elváltak.

Egy alkalommal azonban nagyon megijedtem a hirtelen haragom következtében.
Az első vágányról indítottam éjjel  tizenegy óra előtt a "cserók" vonatot, így hívtuk a Győrszentiván felé közlekedő személyvonatot.
Akkor már "Szili"-k, villanymozdonyok vitték a vonatokat és tudvalevő, hogy ez a mozdony helyből képes 25 km/h sebességgel indulni.
Az egyik kocsi lépcsőjén állt egy kislány. A peronon vele szemben egy fiú.
A vonat elindult, a fiú felugrott a lépcsőre és adott egy puszit a kislánynak, majd futott tovább a vonat mellett, mi több megint felugrott, megint adott egy puszit és még mindig futott a vonattal.  A hajam az égnek állt. Ha ez mellé lép, vagy a vonat alá esik.
Bele sem mertem gondolni.  És a pumpa csak ment fel. 
Az utolsó leugrásánál pont előttem futott el.  Neki a kezemnek.
Az ő lendületétől a pofon nagyra sikerült.
A vonat elment, a fiú ott feküdt a peronon és nem akart felkelni.A fejét beütötte a perontartó vasoszlopba. A hangosbemondó kislány hozta a vizet.  Meglocsoltuk és bele telt pár percbe, amíg életjelt adott.
Így még nem voltam megijedve. És így még nem örültem annak, hogy valaki kinyitja a szemét.
Azt mondta ugyan, hogy nincs semmi baja, de azért hívtunk mentőt.
Kiderült, hogy nem lett sérülése.

De ez az utolsó eset volt, hogy nem türtőztettem magam.
Sokszor eszembe jutott, mi lett volna ha..., bele sem merek gondolni.
 

Amikor már minden vasúti szakvizsgám megvolt, eljött az ideje, hogy az érettségit is megszerezzem.
Sokat gondolkoztam azon, hogy a Szegeden elvégzett három év birtokában, egy esetleges különbözeti vizsgával beiratkozok gimnáziumba, ha sikerül a negyedik osztályba, és egy év alatt megszerzem az érettségit.
Addig addig gondolkoztam,  egyszer csak kaptam egy felszólítást, hogy iratkozzak be a Dolgozók Gimnáziumába és szerezzek érettségit.
A legjobbkor jött. Azonnal jelentkeztem.
Hetenként két alkalommal, délutánonként jártak ki tanárok a Kazinczy-ból és a Révay-ból az állomásépület harmadik emeletén lévő tanácsterembe.
Körülbelül 25-en kezdtük a tanulmányokat és kb.  20-an le is érettségiztünk.

Az osztályunk tagjaiból öten-hatan szakszervezeti vezetők voltak,  volt köztük pártfunkcionárius,  négy-öt footballista a MÁVDAC-ból, néhány középvezető a gépészettől, pályafenntartástól, kereskedelmi főnökségtől.
Tanáraink közül csak két urat említek név szerint, bár a többiek is nagyon rendesek voltak hozzánk.
Pozsgai Ferenc volt az osztályfőnökünk és a kémia tanárunk.
Nagyon jól kijöttünk vele.
A másik tanárunk Kolozsváry Ernő volt, aki fizikát tanított. Róla többet el kell mondanom.
Kezdem ott, hogy egyik osztálytársunkkal, M. Zolival  együtt jártak gimnáziumba Pápán.
Csak a Zoli kimaradt az iskolából, mert előbbre valónak tartotta a focit (A Pápai Peruczban focizott - ügyes jobbösszekötő volt, gyermekkoromban sok meccsen drukkoltam neki).
Mint régi iskolatársak sokat froclizták egymást, aminek mi többiek örültünk, mert nem velünk foglalkozott.
A másik, hogy a családjából néhányan a vasúton dolgoztak. A sógornője, Sz. Gabi a munkaügyön, a sógora Sz. István a ker.főnökségen (vele együtt fociztam).
A felesége,  Sz. Anikó a tanítványa volt.  Akkor szerettek egymásba.

Az első afférunk a tanár úrral úgy történt, hogy október elején Ferenc napkor vettünk az osztályfőnökünknek névnapjára egy üveg bort és megköszöntöttük.
Kolozsvárit akkor még nem nagyon ismertük,  (a M. Zoli éppen nem volt iskolában), és valamelyik úgy emlékezett, hogy ő is Ferenc. Neki is vettünk egy üveg bort.
Óra elején a fő szakszervezetis  kivitte az üveg bort, sok egészséget kívánt neki a névnapjára. Gondoltuk, hogy a dolgozatírást ezzel megúsztuk.
Megköszönte az ajándékot és mondta, hogy vegyünk elő papírt, iront, diktálja a kérdéseket.
Nagyon meglepődtünk és céloztunk rá, hogy Ferenc nap alkalmából elhalaszthatnánk a dolgozatot.
Nevetve mondta,  az a helyzet, hogy ő nem Ferenc, így nem menekülünk meg a dolgozattól.    Az első leckét megtanultuk.
A vasúttal különben mindig problémája akadt. Akárhányszor vonatra szállt, mindig elfelejtett valamit magával vinni, amiért a jegyvizsgálóval összetűzésbe került.
A "tanítványok" sokszor elintézték, hogy ne kelljen a büntetést megfizetni.
A M. Zolin keresztül jó kapcsolatot alakítottunk ki. Néhányszor elmentünk a Zolival a lakására, hogy korrepetálja a volt iskolatársát.  Ilyenkor megmutatta a festmény gyüjteményét, ami már akkor is hatalmas és nagyon értékes volt.
Engem egyszer nagyon lemarházott, mert azt merészeltem kérdezni az egyik műről, hogy mit ábrázol?  Nagyon csúnyán lehordott, elmondott mindenféle  analfabétának és elmagya-
rázta, hogy a kép az nem ábrázol, hanem gyönyörködtet.  Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy miért olyan értékes az a kép, amelyiken a lónak öt lába van.
Még olyan élményem fűződik a tanár úrhoz, hogy az érettségim azért nem lett kitűnő, csak jeles, mert a Fizikát jelöltem be, nem pedig az Oroszt, kötelező érettségi tárgynak.
Oroszból ugyanis ötös lettem, Fizikából pedig négyes. És csak ez volt az egyetlen négyesem.

Azt már sokan tudják róla, legalábbis a környéken, hogy a rendszerváltás után ő volt Győr város első polgármestere.   Kár, hogy korán itt hagyott bennünket.

Ez a négy év, amíg a gimnáziumot végeztem, a sikeres éveim közé tartozott.
Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy mivel már három évet Szegeden kijártam, itt három évig újat nem nagyon hallottam.  A matematikát  -  nagyon sok emberrel szemben  - én nagyon imádtam.  Ezt a tantárgyat nem kellett tanulni.  Vagy értettem vagy nem.
Nagyon tudott bántani, ha egy feladatot nem tudtam megoldani.  És volt ilyen.
Dolgozatot írtunk és az egyik feladatot az osztályból senki nem tudta megoldani (kivéve K. Imrét, aki matekból is gyenge volt, de olyan szerencséje volt, hogy dolgozatíráskor pont ott nyitotta ki a könyvet, ahol a megoldás volt).
A példát két ismeretlenes egyenlettel kellett volna megoldani. Nem tudtam.
De nem tudtam aludni sem. Éjjel a megoldáson járt az agyam. Egyszer csak fél kettő tájban pattant az isteni szikra. Kiugrottam az ágyból, lámpát gyújtottam és felírtam a megoldást, ráadásul egyismeretlenessel. Amikor a feleségemnek elmondtam miért keltem fel,  bolondnak tartott.
De J. István tanár úr sem akarta elhinni, hogy egyismeretlenessel oldottam meg, amíg le nem vezettem a táblán.

Mondanom sem kell, hogy matek dolgozatíráskor nem győztem a papírokat előre-hátra, jobbra-balra küldözgetni, amelyikre a megoldást írtam és mindenki bízott bennem, hogy segítek a feladat megoldásában.
De ugyanígy voltam az orosz nyelvvel. Ezt a tantárgyat még általános iskolás koromban kedveltem meg, véletlenül.
Az történt, hogy tavasz táján, valamelyik orosz órán, amíg én a cserebogarakat futtattam a fiókomra kifeszített damilokon, azt vettem észre, hogy nagy a csend.
Kérdem a padtársamat, hogy mi történt, amíg én egy "pillanatra" nem figyeltem ?
Mondja, hogy ötöst lehet kapni egy jó válaszért. Úgy nézett ki, hogy senki nem tartott igényt az ötösre.  De azért most már figyeltem. Főleg azért, mert megszólalt a tanár úr és azt mondta, hogy nem egy, hanem két ötöst ad annak, aki válaszolni tud az ominózus kérdésre, ami így hangzott:  Hogy mondják oroszul azt, hogy övé, nőnemben.
Hát oroszból sem tudtam valami sokat, de erre valahogy emlékeztem. Azonnal jelentkeztem és fel is szólíttattam:  Na Pityuka (ez én voltam) te talán tudod?
Persze, hogy tudtam, mondtam is:  "jijo"!  (Persze ez fonetikus, mert nincsenek a gépemen cirill betűk - vagy ha vannak, nem tudom, hogy hol)
Mindenki el volt képedve az okosságomon. A tanár úr megadta a két ötöst. Két napig téma voltam.   De ettől kezdve tanulnom kellett az oroszt, hiszen akinek már van két ötöse...?

Hát ment az orosz is. Annyira, hogy még viccelni is mertem D. Márta tanárnővel, amikor
azt az orosz szöveget, hogy ment a feleség a férjével (a férjével oroszul: muzsa), úgy fordítottam, hogy ment a feleség az ő múzsájával.

Mindent összevetve ez a négy év egy élmény volt számomra. Ráadásul majdnem kitűnőre érettségiztem.  Matematikából írásbeliznem sem kellett volna, mert végig ötös voltam.
Csak azért mentem el írásbeli érettségire, mert az osztálytársak olyan szépen mondták, hogy nem tudnak nélkülem  "érni" !

A jeles érettségi bizonyítványomat nézegetve jöttem rá, hogy én milyen okos vagyok.
Ennek tudatában azonnal jelentkeztem a Felsőfokú Vasútforgalmi Technikumba Szegedre.
Ez volt a Közlekedési Főiskola, a jelenlegi Széchenyi István Egyetem elődje.
Erről egy másik sztoriban fogok megemlékezni.

A gimnáziumi négy évemhez tartozik szorosan, hogy a négy év alatt háromszor voltam Kiváló Dolgozó.
Ha dicsekedtem, hogy mennyire elismerik a munkámat, az osztálytársak hamar az arcomra fagyasztották a mosolyt:  Azért lettél annyiszor Kiváló Dolgozó, hogy mi le tudjunk érettségizni.
Hát ennyit ért ez a "kitüntetés"!
 

1963-ban már 6 évet eltöltöttem a vasúton.
Nem mondhatom, hogy sokra vittem, de tény, hogy elég sok munkakört kipróbáltam, rengeteg vasúti vizsgát megszereztem.
Kívülálló nem is gondolná, hogy mennyi mindent kell tanulni egy "vasutas"-nak.
Mindig azt hallottam, hogy a jó pap holtig tanul. Állíthatom, hogy ez a mondás a vasutasra is vonatkozik.
A vizsgákról:  Vonatfékezőként kezdtem. Azt nem mondom, hogy amit ehhez tudni kell az smafu. De ez a munkakör volt az, amihez a legkevesebbet kellett tanulni. Néhány jelzés, néhány Szabály.  Munkavédelmi ismeret (ez különben minden munkakörben, minden új munkahelyen új vizsgát követel), helyi ismeret, ami szintén minden új munkahelyen újabb vizsgára, tanulmányokra serkentette a dolgozót. Szakmailag főleg a gyakorlással szerzett tapasztalatok voltak fontosak, mert az öreg Gyula bácsitól nem csak azt tanultam meg, hogy mi a szabály, hanem azt is, hogy mi a kivétel. Az utasítások nem írták elő, honnan lopjak szalmát a fékbódé feltöltésére, hogy télen ne fázzak.

Jegyvizsgálóként már sok olyan teendő felszínre került, ami lehetővé tette, hogy a vasút és az utas között összekötő kapocs lehessek. Nagyon kellett ismerni a menetjegyeket, kedvezményeket (nehogy a mozijegyet is kilyukasszam). Ebben a beosztásban az első "főnököm"  a vonaton a Vonatvezető volt, aki addig nem engedett az utasok közé, amíg oda-vissza, később össze-vissza el nem mondtam az állomások, megállóhelyek sorrendjét a két végállomás között.  Belém beszélte, hogy milyen szégyen az a kalauzra, ha nem tudja, milyen állomás következik, vagy egy kérdezett állomás hányadik lesz.
Régen találkoztam olyan jegyvizsgálóval aki betartaná azokat, amiket tőlem megköveteltek:  Nagy állomások előtt végigmenni a vonaton, bemondani melyik állomás következik, mennyit tartózkodik a vonat, netán merre felé lehet átszállni azon az állomáson. Persze nem utolsó szempont, hogy az utast lesegítsem vagy felsegítsem a vonatra (nemcsak a fiatal csajokat, hanem az idős férfiakat is).
Tetszett ez a munka, de strapás volt. Keveset voltam otthon és kevés idő jutott a szórakozásra. Egy randevút két nappal előre lekötni nem lehetett.
Nem mintha meg akartam volna nősülni, de egy-két kislány nem tudta elviselni, hogy nem akkor megyünk szórakozni, amikor neki tetszik, sőt olyan is volt, aki azt sem viselte el, hogy vasutas vagyok.  (Nem tudják, mit vesztettek  - ez persze csak vicc).
 

A Kocsifelírói beosztás sok új tudományt nem követelt, de lelkiismeretes munkát annál inkább. Ha a kocsifelíró hanyagul dolgozott nem lehetett nyomon követni, hogy milyen kocsik, küldemények vannak az állomáson és melyek mentek már el. Jelenleg, amikor a számítógép már sok mindent pótol, még mindig fontos a szerepük.
Így előfordulhatott, hogy a betongerendával rakott kocsit elküldték üresként Hegyeshalomba, ahol ráengedték a sódert.  Kirakáskor csodálkoztak egy kicsit, a betongerendát meg nem találta a Tüzép.

A váltókezelői beosztás már szinte szakértelmet követelt a "művelőitől".
A vonatközlekedés lebonyolításának szabályain kívül itt már ismerni kellett a felső vezeték
biztonsági előírásait is (ebben az időben tért át a MÁV a 16 kVról a 25 kV-ra), valamint a biztosítóberendezést, ami a korszerűsítésekkel mindig frissült.
A váltókezelő már majdnem olyan mértékű ismeretekkel rendelkezett szakmailag, mint a forgalmi szolgálattevő. Mondhatnám, hogy a forgalmista jobbkeze volt.

Nekem is megvolt már minden forgalmi vizsgám, amihez csak egy úgynevezett Forgalmi Önállósító vizsga hiányzott, hogy forgalmista lehessek.
Valahogyan azon is túlerőltettem magam.
Igen ám. De volt olyan szabály, hogy addig nem kaptam végső kinevezést, amíg a "kereskedelmi" vizsgákat is meg nem szerzem (Személypénztár, Árupénztár,  Raktárnoki).
Ezt a területet soha nem szerettem. Papírokat böngészni: bevétel, kiadás, terhel, mentesít, zárlat stb.,  olyan kifejezések amitől borsózott a hátam.  Ráadásul egy idős oktató próbálta ezt a tudományt belém tukmálni. Semmi, de semmi eredménye nem volt. Már kétszer tettem sikertelen vizsgát, ami a forgalmi vizsgáimnál ismeretlen volt.
De egyszer csak sikerült. Úgy, hogy az oktató nyugdíjba ment és jött helyette Bicskei Béla bácsi, akinek azért írom le a nevét, mert megérdemli, hogy az utókor tudjon róla.
Meg azért is mert úgy elmagyarázta nekem ezt az érthetetlen ismeretet, hogy fél év alatt
( na, pontosabban nyolc hónap alatt) mindhárom vizsgát sikeresen letettem.
Azóta is egymást istenítjük: Ő engem azért, mert egyetlen tanulója voltam, aki ennyi idő alatt mindhárom vizsgát letettem, én meg őt ajnároztam azért, hogy képes volt velem úgy megtanítani ezt a "kínai" nyelven írt tudományt, hogy mindegyik vizsgám sikerült.

A kinevezésemnek ezek után semmi akadálya nem volt.  A főnököm fel is helyezett a Személypályaudvarra a "nagy" forgalmisták mellé, ahol az előírt három hónap felügyelet alatti szolgálatot követően, megszereztem az "Önállósítót".
Fejemre tehettem a szolgálati jelvényt, a vörös sapkát, és mehettem a tárcsával és a jelzősípommal a vonatok közé indítani és megfigyelni őket.

Vasúti tevékenységem legszebb évei következtek. Imádtam a vonatok között intézkedni, az utasok kérdéseire válaszolni. Jelzést adni a vonatnak, hogy mikor indulhat.
De a boldogságom még nem volt teljes.
Soha nem tévesztettem szem elől a célomat, hogy állomásfőnök akarok lenni.
De az még messzinek tűnt.
Ugyanis hiába tettem le a szakvizsgákat, még most is csak 8 általános volt az iskolai végzettségem. A többi forgalmistával szemben, akik érettségizettek voltak, én csak posztó egyenruhában flangáltam a peronon, kangárn ruha csak érettségizetteknek járt, ráadásul a rangjelzésem is "altiszti" volt.  Akkor még viseltük az egyenruhán a váll lapokat és a zubbony hajtókáján a parolint.  Ezeken pedig csak két fehér csík díszelgett nálam, ami a rangfokozati táblán a legalsó sorban volt található.  Ennél kisebb rang nem volt.

Ebbe persze nem nyugodhattam bele. Meg kell szereznem az érettségit.
Hatalmas szerencsém volt. Ekkor indult egy esti gimnázium, ami ráadásul kihelyezett volt. A tanárok jártak ki hozzánk.  Nagyon gyorsan beiratkoztam.
A négy év nekem sikerélményt jelentett.
De erről majd egy másik sztoriban mesélek.
 

Amikor a "Brazil" barátom az apjával és még egy vasutassal kukoricás vagonba bújva disszidáltak, jó 24 órát töltöttem a Körkemence utcai  Rendőrség alagsorában levő pincében.

Utólag belegondolva nagy szerencsém volt, hogy csak 24 órát, mert erről a 24 óráról senki nem tudott. Senki nem tudta hol vagyok. Anyám is hiába érdeklődött, nem árultak el neki rólam semmit. Azt meg pláne nem, hogy miért vagyok eltüntetve szem elől.
Nekem sem árulta el senki, hogy miért vagyok ott. 
Annak, hogy nem maradtam még egy darabig, Isten tudja meddig, a cellában, annak köszönhetem, hogy a Szabad Európa Rádióban elmesélték a disszidensek, hogyan tudtak kiszökni.
Egészen addig én voltam az első számú gyanúsított. Feltételezték, hogy én segédkeztem nekik abban, hogy a vagon ajtaját becsukjam és a fémzárat megigazítsam:  ne lehessen észrevenni rajta azt, hogy piszkálták.
Csak akkor tudtam meg mindezt, amikor másnap hajnali fél háromkor elengedtek.
Megígértették, hogy a "Brazil" leveleit, amit nekem fog írni, bemutatom nekik.
Egyetlen levelet kaptam  I. Jancsitól, a "Brazil"-tól  (azon is észre lehetett venni, hogy valaki már előttem kibontotta), amit elvittem bemutatni, nehogy probléma legyen belőle.

Nem sok mindent írt a Jani. Akkor még Bécsben volt, de írta, hogy majd mennek tovább Franciaországba, majd Amerikába.
És írta még, hogy vigyázzak a kislányra, akinek udvarolt.
Ezt valamilyen okból komolyan vettem, és mivel megírta a nevét és a telefonszámát is, nagyon gyorsan szert tettem rá, hogy felhívjam telefonon. Elmondtam a küldetésemet és megbeszéltem vele, hogy este hétkor találkozunk a Baross út sarkán a Gergácz vendéglő előtt. Hogy felismerjen, lesz nálam egy újság, amit magam előtt fogok tartani.
A magam részéről pontos voltam. Már hét óra előtt ott szobroztam a sarkon és figyeltem a csajokat, akik csak nem akartak belém kötni.
Fél órát jöttem-mentem és rá kellett jönnöm, hogy át lettem verve.
Be kellett látnom, hogy a Brazil kérését - legnagyobb  bánatomra -  nem tudom teljesíteni.
De, hát az ilyen pofonoktól edződik az ember.

Már régen elfeledkeztem a Brazilról is meg a kislányról is, amikor egyszer a Baross úton a Hungária étterem előtt (ma McDonalds) levő újságos pavilonhoz mentem, hogy vegyek valamilyen lapot.  Meglepetésemre az eladó kiszólt:  Szevasz Pistikém!
Lehajoltam, hogy betekintsek az ismerősre, hát a meglepetés még nagyobb lett.
Az újságos a Brazil apja, Tibi bácsi volt, aki szintén az egykori kukoricás vagon utasa volt,
aminek következtében 24 órát "hűsöltem".
Bementem hozzá a bódéba és elmeséltük egy másnak, kivel mi történt.
Én a fogva tartásomat hamar elhadartam és kíváncsian vártam, hogy velük mi történt.

Tibi bácsi elmesélte azt is, hogy miként tudtak elrejtőzni a kukorica között, és hogy a határon kívül már várta őket ugyanaz az ismerősük, aki itt rájuk csukta a vagonajtót.

Azt is elmesélte, hogy a felesége és a lánya "itthon" maradt, de megbeszélték, hogy majd őket is maguk után viszik.
Úgy is történt. Egy idő után Tibi bácsi hamis papírokkal  Jugoszlávián keresztül hazajött.
Hozta a hamis papírokat a feleségének és a lányának is.
Összecsomagoltak és felültek a vonatra, hogy szintén Jugoszlávián keresztül elhagyják az országot.
A Keleti pályaudvaron azonban már várta őket a rendőrcsapat és szépen visszaterelték őket.
Tibi bácsi kapott 5 évet, amit azóta le is töltött.
Szabadulása után itt kapott állást.
Megkérdeztem, honnan tudott róluk a rendőrség? Minek alapján várták őket a Keletiben?
Azt mondta, hogy biztosan nem tudja.
Először a feleségét gyanúsította, akinek nem nagyon akaródzott külföldre menni, azzal, hogy Győrben a vonatról ledobott egy cetlit, amire felírta, hogy mi készül.
A másik, és ez a valószínűbb, a rendőrség szem előtt tartotta a feleséget, és észrevették, hogy furcsa módon összepakolva hagyták el a lakást.
Tibi bácsit még egyszer-kétszer láttam az újságos pavilonban, aztán eltűnt szem elől.

Arra gyanakszom, hogy valahogyan mégis sikerült neki külföldre távozni.