Aki már részt vett benne, tudja, hogy az éjszakai szolgálat milyen hosszú tud lenni.
Már maga a 12 óra is hosszú, de ha hozzáadom az utazást is  15-16 órára is elhúzódhat.
Nekem például délután fél ötkor el kellett jönnöm hazulról, hogy beérjek vonattal Győrbe.
A szolgálat után reggel, a nyúli vonat csak 7 óra után indult. Mire hazaértem már fél nyolc volt.
Volt aki még messzebbről járt be.  Elkésni nem volt szabad.
Azt mondták, hogy a vidéken lakás kedvezmény.
Mire alapozták ezt?  Hát arra, hogy ingyen utazgattunk a lakóhely és a munkahely között.
A civileknek már akkor is elég sokba került a bérletjegy. Amit mi tényleg meg tudtunk spórolni. Kaptunk egy úgynevezett  XX-as (húszas)  jegyet, ami csak a lakóhely és munkahely között volt érvényes. 
Szabadjegyet is csak korlátozott számban kaptunk. Évente három vagy négy oda-vissza útra volt érvényes (akármekkora távolságra).  Ezenkívül korlátlan "személyzeti jegyet"  válthattunk, elég kedvező áron.

Még hosszabbnak bizonyult az éjszakai szolgálat, ha előtte  - az előírásoktól eltérően -
az illető nem pihente ki magát. Vidékről bejáróknál ez nem volt ritka eset, mert mindig rengeteg munka volt a kertben vagy a ház körül.  Pláne ha valaki építkezett.
Ilyen előzmények után nagyon keserves éjszakai szolgálat következett.
De nemcsak az otthoni munka miatt maradt el néha a munka előtti pihenés.
Előfordult, hogy vasárnap délután meccset játszottunk  (szerénység nélkül mondhatom, hogy szükség volt rám).  Az edzőm még azt is megszervezte, hogy a meccs végeztével egyik fő szurkolónk motorkerékpárral robogjon be velem Győrbe.
Nagy motoros volt a Jancsi,  10 perc alatt beért velem Győrbe. Utána jól esett a 12 óra szolgálat !

Hazafelé is akadt néha egy kis probléma. A vonaton legtöbbször kártyáztunk. Előtte azonban el kellett beszélgetni a "peronon".  Ehhez tudni kell, hogy Győr állomáson, minden peronon volt két pavilon. Egyikben újságot, cigarettát, édességet árultak, a másikban  -
ki nem találnák  -  szeszt.  Itt jöttek össze az éjszakai szolgálatban elnyűtt vasutasok, de néha a postások, sőt a hazatérő vasúti rendőrök is. 
Nem szerettem bekerülni  -  főleg fizetéskor nem, amikor még az "asszony nem állította fejre" az illetőt"  - az ilyen csoportokba, mert az volt a szokás, hogy mindenki fizet egy kört.  Ha "csak"  öt fős csoport alakult ki, az akkor is személyenként öt "féldeci".
Én maximum kettőre voltam hitelesítve.  Ennél több féldeci esetén nagyon gyorsan elaludtam. 
Ha nem volt kártyacsapat a vonaton, főleg vasárnap reggel, amikor utas is nagyon kevés volt, unalmas volt az utazás.
Egy ilyen hazautazáskor egymagam maradtam. Egy idős néni leült ugyan a velem szembeni ülésre, de nem volt kedvem vele beszélgetni.
Neki támasztottam a fejemet az ablaknak és elaludtam, ami nagyon ritkán fordult velem elő, mert csak akkor tudtam általában aludni, ha kényelmes volt a fekhelyem. Ez pedig mindennek mondható, csak kényelmesnek nem.
A probléma az volt, hogy ebben a helyzetben is jót aludtam. Akkorát, hogy a Nyúl utáni állomáson, Écsen ébredtem fel.
Anyám este azt mondta, mivel szolgálatban volt a nyúli állomáson, hogy látott engem, hogy lesek ki a vonat ablakon, még integetett is. Azt persze nem látta, hogy "bőrön keresztül" leskelődök.
Azon nem lepődött meg, hogy nem szálltam le a vonatról, mert máskor is tettem olyat, hogy a vonat indulása után  -  mivel az állomás végén laktunk - a kapunk előtt léptem le a vonatról.  Annyival kevesebbet kellett gyalogolni.
Écsről visszafelé a legközelebbi vonat csak 3 óra múlva közlekedett, így nem volt más választásom, megindultam a sínek között a talpfákon hazafelé.
A két állomás között csak 3 kilométer a távolság.  Sima úton 20-25 perc.
De ez az út nem volt sima. Aki még nem sétált talpfákon, nem tudja, hogy a talpfák egymástól  nem olyan távolságra vannak, hogy kényelmesen lehessen rajtuk lépkedni.
Két talpfatávolság túl kicsi, ha minden másodikra lépek, túl nagy. Azért hazaértem.
Hogy ne legyen unalmas az utam, megszámoltam a talpfákat. Nem is gondoltam, hogy ilyen sok van.  Hogy a számolást el ne tévesszem, minden ezer talpfánál kigomboltam a köpenyemen egy gombot (három gomb volt rajta). Amikor elfogyott, elkezdtem ugyanígy begombolni.  Ilyen módon egyszer-kétszer levetkőztem hazáig, de utána nagyon nagyot aludtam.

Az én elalvásom azonban semmi nem volt a két bakterom munka utáni utazásához képest.
A peronon úgy kibeszélgették magukat (ekkor nem voltam velük), hogy a vonaton már kártyázni sem volt erejük. Igazi vasutasok voltak, mert a vonaton is hatalmasat tudtak aludni. Veszprémben aztán a takarítónők felébresztették őket.
Bánatukban felkeresték a Restit és a visszafelé közlekedő vonatig még ráfejeltek a reggeli termésre.  Mondanom sem kell, hogy a vonaton elnyomta őket álom.
Győrben keltették fel őket. 
Délután értek haza. Nem mesélték el, hogy otthon milyen fogadtatásban részesültek a túl hosszúra nyúlt éjszakai szolgálat után.

Volt olyan kollégám is aki a nappali szolgálatot is meg tudta nyújtani.
A vonatokon elég sűrűn előfordult Büfé vagy Bisztró kocsi. Ha a peronon nem volt elég idő a "beszélgetésre", felszálltak a vonatra és ott folytatták a Büfékocsiban.
Elmentek mondjuk Tatabányáig, mert tudták, hogy ott találkoznak azzal a vonattal, amelyiken visszafelé is el lehet iszogatni.  Így ment ez ide-oda.  Ráadásul akkor még éjszaka is közlekedtek személyvonatok (Szombathely - Budapest között és vissza).
Ezeken is volt Büfékocsi.
Reggel a kollégánk felesége jött érdeklődni, hogy nem tudunk-e valamit a férjéről, mert még nem ért haza. Mondtuk, hogy az éjszaka folyamán láttuk egyszer-kétszer valamelyik vonat büfékocsijában.
Végig telefonáltuk a vonal valamennyi állomását, nem látták-e valahol a mi kollégánkat?

Legvégül a nagyszentjánosi forgalmista hívott fel bennünket, hogy náluk alszik a mi barátunk a váróteremben a padon.
Hogy milyen elgondolásból szállt le a vonatról és miért éppen Nagyszentjánoson, soha nem tudtuk meg.  Tőle a legkevésbé.
Semmire nem emlékezett.
 

Bár a vasúti pályát és járműveket a háború után nagy mértékben felújították, átépítették, a fejlődés sosem volt arányban a jelentkező igényekkel.
Baleseti veszély a pálya vagy a járművek hiányosságaiból jelenleg is fennáll.
Hiba volna azonban minden balesetet a  műszaki hiányosságokra fogni.
Nagyon sok esetben a baleset valamilyen emberi magatartás következménye. Ráadásul nem is csak egy, hanem legalább kettő  vagy több ember mulasztása kell ahhoz, hogy egy baleset bekövetkezzen.
Azt tanultam és azt tanítom, hogy egy ember nem tud balesetet okozni. Olyanok az előírások, Utasítások, Szabályok, hogy egy dologra több embernek is figyelni kell.
A baleset akkor van, ha mondjuk a három felelős közül mindegyik mulaszt.

Mondhatja valaki, hogy a síneket, vagy a kábeleket, vagy a sorompó akkumulátorát  egy ember is meg tudja rongálni. Igaz de ez már bűntény.
Kezdettől fogva azt hallottam az idősebb vasutasoktól, hogy minden vasutasnak van egy téglája abban az épületben, amelyiknek rácsosak az ablakai.
A valóság nem ilyen ijesztő. Baleset ugyan nagyon sok van, de kevés vasutas került ezek miatt börtönbe.
Csak egy mondat erejéig utalok vissza a vasút kezdetére.
Az első gőzmozdony-vontatta vonat  -  R. Stephenson Rakett nevű mozdonyával -  Liverpool és Manchester között  42 km/h sebességgel robogott  és mindjárt az első alkalommal egy embert halálra gázolt.
Az építők azonnal a fejükhöz kaptak, mert rájöttek, hogy a vonatközlekedéshez szabályok is kellenek. Jelzések, végrehajtási utasítások.

Mielőtt részletesebben beszélnék egy-két balesetről, megemlítek néhányat a régmúlt időkből:
1939 március 21-én Hernádcsány állomáson egy helytelenül álló váltón kisiklott a kassai gyorsvonat gőzmozdonya. A mozdonyvezetőt és fűtőjét a gőz leforrázta. Belehaltak.
Nevüket a mozdony oldalán elhelyezett Emléktáblán őrizték meg.

1960 június 30-án Kálkápolna állomáson a személyvonat nem tudott megállni. Kifutott az állomás másik végén a nyílt pályára, ahol a vágány  -  pályaépítés miatt  -  fel volt szedve. A gőzmozdony a kavicságyban állt meg.

1962-ben a Nyugati pályaudvarra érkező személyvonat nem tudott megállni, hanem az ütközőbakot kitörve kiballagott a körútra. Csúnya látvány lehetett.

1974-ben Szajol állomáson siklott ki egy vonat az előzőleg felvágott váltón.

1983 január 22-én Herendről 3 személykocsi megindult a lejtőn és Veszprém előtt egy tehervonattal ütközött.  (Öten meghaltak, 39-en megsérültek)

Több, mint 42 éves szolgálatom alatt olyan balesetet nem okoztam, ami miatt rácsok mögé kerültem volna.  Bírósági tárgyaláson azonban néhány esetben részt vettem.
Ezek közül egyiknek voltam részese  (majd egyik sztoriban részletesen elmesélem), de hála a  Szabályok ismeretének, büntetést nem kaptam.

Nagyon veszélyes helyzetbe viszont kerültem.
20-21 évesen Térfelvigyázó lettem.  Volt két rutinos váltókezelőm (bakterom).
Helyszíni állítású váltóink voltak. A jelzőket is mi kezeltük.
Egyik este a Komárom felől érkező személyvonat előtt egy olyan tolatást kellett elvégezni, ami teljesen keresztezte a vonat útját.
Belevaló gyerekek vagyunk, mondtam, hogy futás fiúk. Te mész arra, dobálod a váltókat, te a másik irányban készíted a tolató egység útját, én meg megyek a tolatott szerelvény után és állítom vissza a váltókat a vonat részére.
A szomszéd gyerekek, akik ott nőttek fel nálunk a bódéban, most is ott tébláboltak.
Mondom a legnagyobbiknak, aki 17 év körüli volt és nem egyszer kezelte már a jelzőket,
hogy figyeljen engem és ha intek, állítsa "Szabadra"  a jelzőt a személyvonatnak.
Minden símán ment, elhaladt a tolatómenet, az úgynevezett "mosómenet", én mentem utána és állítottam vissza a váltókat, majd intettem a fiúnak, hogy "Húzd meg a jelzőt!"                                                

Ő meg is tette. Hátranéztem és láttam, hogy a vonat meg is indult Ipartelepről.
Ekkor vettem észre, hogy egyik váltót, pontosan azt, amelyik a vonatot a Rendező pályaudvarra terelte, a kapkodásban elfelejtettem visszaállítani.
A váltó ott volt előttem két méterre, a vonat mögöttem robogott. Odaugrottam a váltóhoz
és átdobtam. Szerencsémre a váltó úgy volt gondozva, hogy a bakter két újjal is át tudta állítani. Nekem is sikerült. Ahogy átdobtam a váltót, a vonat már ott is dobogott mellettem.  A szívem meg a gyomromban.
Bevánszorogtam a bódéba és összeestem. Akkor jött ki rajtam az izgalom.
10 percig meg sem tudtam mozdulni. Émelyegtem, izzadtam. Minden bajom volt.
Ráadásul a többiek az egészből nem vettek észre semmit.
Azóta is sokszor eszembe jutott a felelőtlenség. Mi lett volna, ha nem veszem észre a helytelenül álló váltót. A személyvonat berobogott volna 80 km/órával a teher pályaudvarra.
Szerencsémre az őrangyalom velem volt.
Jó lecke volt. Soha nem bíztam abban, hogy majd más figyel helyettem.

 

Amikor a morse-távírókat felváltották a vasúton is a telefonok, azt hittük, hogy meg fognak szűnni a félreértések, ami abból adódott, hogy vagy az üzenetíró vagy az üzenet olvasója nem ismerte tökéletesen a morse abc-t.  Vagy az üzenet írója kétbalkezes volt.

A telefonokról tudni kell, hogy a vasút külön üzemi telefont használt, amivel az ország területén, de még azon kívül is térítésmentesen lehetett telefonálni azok között, akiknél az üzemi telefon be volt kötve.  Általában vasúti szolgálati helyeken, szolgálati lakásokban és néhány, úgynevezett nyilvános telefon is volt az állomásokon elhelyezve. 

Ezen kívül a forgalmi irodákban illetve olyan helyeken, ahol az utasokkal, fuvaroztatókkal  kellett kapcsolatot tartani, volt "postai"  telefon is.
Volt néhány komolytalan , főleg fiatal, akik tréfálkozásra használták szabadidejükben a telefont.  Ilyen buta szórakozás volt, hogy felhívták a telefonkönyvben felfedezett Szarka nevezetű előfizetőt és amikor bejelentkezett, hogy:  Szarka lakás!, nagy röhögések között szóltak bele, hogy:  Azt hittem verébfészek.

De előfordult humoros eset rosszindulat nélkül is.  A Kereskedelmi főnökségen a Dr Ott Gyula bácsi rendszeresen részese volt ilyen eseteknek.  Megszólalt a telefonja, felvette és beleszólt:  Itt Ott. A telefonálók fele, akik nem ismerték Gyula bácsit, azt gondolták, hogy ez valami vicc.
Persze vicceltek is a telefonokkal.  Durva vicc volt, hogy április elsején a telefon hallgatóját bekenték indigóval.  A telefonáló nem tudta elképzelni, hogy miért bámulják annyira a fülét, ami a telefonkagylótól, nehezen lemosható kék színt kapott.
Egyéb félreértés is előfordult a telefonos kapcsolat során.  Elmesélem a Józsi esetét, aki előjelentő lévén rendszeresen telefonált a környező állomásokkal.  Főleg a szomszéd állomásra nemrégen odakerült távírászlányt hívogatta nagyon szívesen. Főleg éjszakai szolgálatban sokat beszélgettek. Józsi odáig volt a szerelemtől. Nem győzött áradozni, hogy a kislány milyen kedves, barátságos, okos. Mindenről lehet vele beszélgetni.
Odáig jutottak, hogy amikor egyik vasárnap a győri fiatalok kirándulást szerveztek a Bakonyba, Józsi megbeszélte a kislánnyal, hogy jöjjön ő is el velünk. Megállapodtak, hogy Józsi azon az állomáson, ahol a kislány felszáll a vonatra, egy "Kisalföld"-del a kezében integetni fog neki a vonat lépcsőjéről.
Járt be a vonat az állomásra, Józsi  vitte az újságját, mi pedig néztük az ablakon, hogyan találnak egymásra.   Amikor megpillantottuk a forgalmi iroda ajtajában várakozó kislányt, már sejtettük, hogy ez a kirándulás nem lesz unalmas. A kislány ugyanis olyan 160x160-as termetű volt, ellentétben a Józsi 185 centijével.
Egyszer csak Józsi rohan be a kocsiba, a Kisalföldet félredobta a sarokba és szaladt tovább a vonaton egész a vonat elejéig.  Az ajtóból még visszaszólt:  Mondjátok, hogy rosszul érzem magam. Mellesleg ez meglehetősen meg is látszott rajta.
Ennek ellenére a kislányt be hívtuk magunk közé és el kell mondanom, hogy amit a Józsi telefonon keresztül tapasztalt az teljesen olyan is volt.  Nagyon vidám teremtés volt, nagyokat nevetett sőt később amikor az alakjára is tettünk célzásokat, "vette a lapot" és nem sértődött meg.
Józsi erről mit sem tudott, mert a következő állomáson,  persze az ellenkező oldalon, leszállt a vonatról. A sors játéka, hogy egy év múlva hivatalosak voltunk Józsi és Kati esküvőjére.  Mondanom sem kell, hogy Kati a kirándulásunkon résztvevő kislány volt.
Nem tudom, hogy mondhatom-e erre, hogy az ügy balesetmentesen zárult?

A következő esetnél azonban nem sok hiányzott ahhoz , hogy rosszul végződjön.

Mindenki tudja, hogy a telefonálásnak vannak írott és íratlan szabályai. Ha ezeket nem tartják be, legjobb esetben félreértés keletkezik.
Ilyen szabály például, hogy akit hívnak mondja meg a nevét és a helyet ahonnan beszél.
A hívó félre ugyanez vonatkozik.
Történt, hogy két szomszédos állomás forgalmistája, a személyzettel együtt, az éjszakai szolgálat mélypontján, úgy hajnali fél kettő két óra körül elaludt.
Előtte még mindegyik elküldött egy-egy vonatot a másik állomásra.  Egyik vágányon ment egyik vonat, a másik vágányon jött a másik vonat. Egészen az állomások bejárati jelzőjéig.
Ott meg kellett állniuk, mert a bejárati jelző "vörös" volt.
Egy darabig vártak, hogy majdcsak megváltozik ez a szín és mehetnek tovább.
Nem így történt. Az egyik vonat mozdonyvezetője nem volt türelmetlen, talán még bólintott is, mondjuk ő volt az "A" állomás  bejárati jelzőjénél.
A másik mozdonyvezető azonban, amelyik a "B" állomás bejárati jelzőjénél állt, türelmetlenebb volt. Leszállt a mozdonyról a "pályatelefon"-jával, amit a megfelelő helyre csatlakoztatva, felhívta a szolgálattevőt.

Tudni kell, hogy ilyen esetben mindkét állomás forgalmistájánál "megszólal"  a telefon csengője.  A "B" állomás forgalmistája lehetett álmosabb, mert őt nem ébresztette fel a csengetés.  Az "A" állomás szolgálattevője viszont azonnal  felkapta a telefont és beleszólt:   Mi bajod?
A mozdonyvezető, miután elmondta a véleményét az éber szolgálatvégzésről, közölte, hogy:  Itt állok a bejárati jelzőnél, miért nem engedtek be az állomásra.
A forgalmista rátekintett a berendezésére és látta, hogy a bejárati jelzőjénél áll egy vonat.  Azt nem vallotta be, hogy csakugyan aludt, hanem azt mondta a mozdonyvezetőnek, hogy "rossz" a bejárati jelző, vörös mellett behaladhat az állomásra.
Ezután leste, hogy a vonat csak nem akar megindulni.
Annál inkább meglepődött a "B" állomási forgalmista, amikor arra ébredt, hogy egy vonat húz be az állomására.  Kérdezi a mozdonyvezetőt:  Hát te hogy kerülsz ide?
Mondja a mozdonyvezető:  Mi van veled, még mindig alszol?  Az előbb beszéltem veled, azt mondtad, hogy vörös mellett behaladhatok.   Én ugyan nem,  -  mondja a forgalmista -  most ébredtem fel.
Nagy nehezen tisztázták a helyzetet. Kiderült a félreértés, ami abból adódott, hogy a mozdonyvezető sem mondta meg, hogy honnan beszél, melyik vonattal van, és a forgalmista sem mondta meg hogy ő melyik állomás forgalmistája.

A félreértés szerencsésen végződött. De ennyi erővel hatalmas baleset is keletkezhetett volna, hisz a vonat nem arra az állomásra kapott engedélyt behaladásra, ahova tényleg behaladt. 

            Minden közösségben előfordul, hogy valakit kiszemelnek a többiek és a tréfák, viccek célpontjába helyezik.
Előfordul, hogy az áldozat nem ugyanaz a személy, hanem alkalmanként változhat.
Ilyen alkalom lehet a házasságkötés, (gyermek  esetleg unoka) születés, de akár a szeretett footballcsapat veresége is.

Az 1960-70-es években még volt Vasúti rendőrség.  A rendőr örs kinn volt az állomáson és egy-két vasúti rendőr mindig szolgálatban volt.  Nagyon sokszor segítettek a renitenskedők megfékezésében.
De állandó téma volt egymás ugratása, bosszantása is.
Ha a rendőr hallott egy viccet, úgy mesélte, mintha vasutasokkal történt volna.  Persze a vasutas ugyanezt a másik rendőrnek már úgy mondta, hogy a rendőrrel történt.
A rendőrök például a munkaköröket úgy rangsorolta, hogy: rendőr, postás, vasutas.
A vasutas persze, hogy a sorrendet megfordította.

A postásokkal is együtt dolgoztunk. Akkor még a posta a leveleket, csomagokat vasúton továbbította (egyéni véleményem, hogy a küldemények előbb célhoz értek, mint jelenleg).

A postásnak sem volt kitörő véleménye a vasutasokról, pedig ugyanazon a munkahelyen, ugyanolyan beosztásban dolgoztak ők is.
A forgalmi irodában a vonatra várva meséli a postás:  Van három fiam. Az egyiknek nagyon ügyes keze van, elküldöm asztalosnak,  a másik mindig a motorral babrál, autószerelőnek taníttatom.  A harmadik egy kicsit lusta meg buta, azt elhozom a vasútra.
A menesztőtárcsával zavartuk ki a forgalmi irodából.

Zajlott tehát az ugratás oda-vissza. Olyan azért nem történt, talán azért, mert nem volt rá adódó alkalom, mint amit a buszon szokott mesélni a Hollós Jóska (az idős barátiak emlékeznek rá), hogy a kollégái lehegesztették a talicskáját, amíg ő mással volt elfoglalva.

Nagyon sokszor úgy alakul, hogy a közösségben akad egy balek, akivel minden viccet, tréfát ki lehet próbálni. Nálunk is volt ilyen. Nem mondom a nevét, mert nem az a lényeg.
Vele művelték azt, hogy a kabátja hátuljára dróttal nyúllábat kötöttek. Így kerékpározott haza, ráadásul a Baross úton végig, hogy csóválta tekerés közben a nyúlfarkat, a járókelők nagy örömére.
Vele történt, hogy télen a vagonból szerzett jó minőségű sziléziai "Gomulka" szenet, amit azért vitt a szolgálati helyére, hogy jó meleget teremtsen, a ravasz kollégák kicserélték ugyanolyan fényes és darabos kátrányra.   Égett mint a zsír.
Csak hajnalban  vette észre, hogy a nem ég a tűz a kályhában. Utána még nagyon sokáig.
Ki kellett cserélni a tűzhely egész belsejét, mert beleolvadt a kátrány, ráadásul  olyan illata lett, hogy nem lehetett a bódéban megmaradni.
Az is vele esett meg, hogy ki kellett mennie a Rendező pályaudvar végére, valamiért.
A kocsirendezők éppen akkor húztak ki egy kocsisort egy közeli vágányról.  Megkérte a tolatásvezetőt, hogy vigyék ki őt is a szerelvénnyel.  A tolatásvezető mutatta neki melyik kocsiba másszon fel.  Fel is kapaszkodott.  A nyavalyások azt viszont nem árulták el neki, hogy abban a kocsiban előtte meszet szállítottak, amit nem régen raktak ki.  De hamar észrevette, mert jól meg is rángatták a kocsisort, hogy hadd szálljon a mészpor. Az utazás után még egy hétig prüszkölt.

A következő eset is vele történt, bár az úgymond nem készakarva.
Kollégánk, aki mellesleg mindig szerelmes volt. Jelen pillanatban az egyik hangosbemondó kislányba, akinek előző este olvasta fel  a fiatal koromban írt szerelmes verseimet, amit elkért tőlem kölcsön. Persze nem árulta el, hogy azokat nem ő írta.
Ebben az időben bárcázó volt, akinek az a dolga, hogy az állomásra érkező kocsikra különböző színű és feliratú bárcákat ragasszon, minek alapján a kocsirendezők a megfelelő vágányra tudták juttatni a vagonokat. A bárcák ragasztásához csirizt használtak.
Ezt úgy készítették, hogy gesztenyeliszthez vizet öntöttek, jól elkeverték és kész.
Gesztenyelisztért, ha elfogyott,fel kellett menni az állomás túlsó végén lévő Szertárba.
Éppen elfogyott.  Kerékpárra ült és egy bádogdobozzal felnyargalt a Szertárba.
Megtöltötték a dobozát gesztenye lisztel és már tekert is vissza. 
Az eső szép csendesen megeredt.  Választhatott volna más útvonalat is, de ő vesztére a forgalmi iroda előtt hajtott el, mert a hangosbemondó kislány éppen a forgalmi ajtajában állt.  Ezt nem lehetett kihagyni.  Sportosan vette be a kanyart, de a bicikli megcsúszott a sínen  és ő ott hevert a kislány lábai előtt. Ez még nem lett volna baj. De a gesztenyeliszt zöme a nyakába , ruhájára borult és ott  rövidesen csirizzé változott. (A posztózubbonyt el lehetett dobni, mert ezt már kimosni nem lehetett)
El lehet képzelni, hogyan érezte magát. A kislány azonnal vette a lapot és megjegyezte:
Ejnye L.,  idáig szerettem, de ezek után már nem.  Ez rosszabbul esett, mint a csiriz.

Április elsején, amit a bolondok napjának neveznek, néhányan sok huncutsággal próbálkoztak.
Érdekes, hogy nagyon kevesen engedték magukat átverni. Mintha mindenki készült volna rá, hogy senkinek nem szabad elhinni semmit.
Azért volt aki horogra akadt.  A hajdani távírásznak például a morse távírón olyan szöveget nyomtak, hogy a szénhiányra tekintettel a gőzmozdonyokat holnaptól szalmával kell tüzelni, ezért a mozdony után 10 db szalmával rakott kocsit kell továbbítani.
Vitte a táviratot nagy felháborodással a főnökhöz, aki persze jól kinevette.

A Főnöknél is megnövekedett ezen a napon a forgalom, mert néhányan "bevették", hogy azonnal jelentkeznie kell a főnöknél. A főnök már azzal fogadta őket, hogy tudjátok milyen nap van?

A legdurvább tréfa az volt, amikor a tolatásvezető egyik éjszakai szolgálatban, a mai szlengben "megszívatta" az álmos mozdonyvezetőt.
A "vezér" úr már este óta nagyon lagymatag volt. Kétszer-háromszor el kellett mondani egy-egy parancsot, mire hajlandó volt végrehajtani.  Hajnali fél három körül, amikor már mindenkit le tud teríteni az álmosság, a tolatásvezető szólt a kocsirendezőjének, hogy menjenek be a bódéba pihenni.  A mozdonyvezetőnek erről egy szót sem szóltak.
A mozdony "üres" volt, nem volt ráakasztva egyetlen kocsi sem.
A tolatásvezető a bódéból továbbra is szóval tartotta a mozdonyvezetőt a tolatórádión keresztül. Adta a parancsokat: "Gyere előre!",   Megállsz!", " Húzzál vissza!",  "Lökd meg!",
"Betolsz a harmadikra!",  "Állj meg!",   "Húzzál vissza!".
Ez ment félórán keresztül.   A mozdonyvezető csak jött-ment a mozdonnyal.
A Térfelvigyázó. váltókezelő, kocsirendező  látva, hogy a mozdonyvezető félálomban milyen szorgalmasan dolgozik, a röhögéstől a hasukat fogták és az utolsó csepp álmosság is kiment belőlük.
A mozdonyvezető még ma sem ismeri el, hogy vele ilyesmi megtörtént.
De a kollégák nagyon jól érezték magukat.
 

Ha valakinek lenne türelme hozzá, milyen beceneveket (mondhatnám némely esetben, hogy csúfneveket) aggattak egymásra az egy helyen tevékenykedők, egész könyvet lehetne belőle kerekíteni.

Még izgalmasabb lenne, ha a becenevek eredetét is ki lehetne deríteni. Ez nagyon sok esetben már a homályba veszett.
Az én munkahelyemen (persze a lakóhelyemen is ) nagyon sok ember kapott becenevet.
Ki ne találkozott volna már olyan esettel, ami főleg faluhelyen előfordul, hogy a hasonló nevű embereket valamilyen jelzővel különböztetik meg egymástól.
Magam is  megjártam, amikor anyósom elküldött a Borsó Jóskához, mert azt nem mondta, hogy Nagy Józsefnek hívják, csak megkülönböztetésül mondják "borsónak".
Vagy, hogy a Baboti Laci bácsi attól baboti, hogy Babot faluból nősült ide.

A vasúton is nagyon sok munkatársam van, aki becenevet visel.
Néhánynak az eredete bizonytalan, de ha elhangzik a becenév, mindenki tudja kiről van szó.
Néhány ilyen becéző jelzőt elmondok:

Ha beszélgettünk valakiről és pontosítani akartuk az illetőt, azt mondtuk, hogy tudod a
"hét numerás". Ennek az eredetére is emlékszem, mert magam is hallottam az illetőt a nászéjszakájáról dicsekedni. Hát rajta maradt.
Előfordult, hogy Sz. Józsi bácsiról beszéltünk, a félreértés elkerülése érdekében hozzátettük, hogy tudod a "kicsi magyar". Ő ugyanis Erdélyből került ide és egy kicsit "törte" a magyart.
A  K.Laci hogyan lett "tollasbokájú", szintén közismert volt. Korán megkopaszodott. Főleg a homloka fölött. Csak hátul maradt meg a haja. Őt azzal ugratták, hogy hajnövesztőt öntött a fejére, csak sajnos lefolyt a nyakába és a bokájára, így kapta a titulust.

Érdekes, hogy B. Judit, hogy érdemelte ki a "komcici"  becenevet.  Kapott a fiától, Svéd-
országból egy cicát. Ez a cica egyszer megszökött. Judit mindenhol kereste. Mivel közel lakott az állomáshoz, bement a forgalmi irodába is megkérdezni nem látták-e a cicát.
Nem látták.  Megkérte a forgalmistát, ha meglátná, csalja be a forgalmiba és majd érte jön. De arra vigyázzon, hogy a cica nem tud magyarul, ezért azt kell neki mondani, hogy
"komm cici".  Hát ez rajta maradt.
Az is köztudott, hogy S. Jancsi azért lett "gyalogkakukk", mert a hosszú lábaival pillanatok alatt végigszaladt a rendező pályaudvaron.
Ugyanezért az U. Karcsi bácsit viszont "Póklábú"-nak becézték. Az előbb még telefonon beszéltél vele az állomás egyik végéről, egy perc alatt már odaért hozzád a forgalmi irodából.
Szintén mindenki tudta, hogy ki az a "Csibe". Ő először "csibetipró" volt, amit a 150 centi-
méteres "magasságával" vívott ki, de még ezt is becézték, így lett "csibe". Közvetlen kollégája V. Karcsi verset is szokott neki mondani: 
"Én vagyok a kiscsibe, olyan mint a nagy csibe, csak kicsibe".
Arra is könnyen rá lehet jönni, hogy C. Imre mivel érdemelte ki a "Nagycipős" becenevet,
vagy, hogy T.Józsi miért "Leces". Ugyanígy az E. Pistit miért nevezik "Szőrös"-nek.
Könnyen ki lehet következtetni, hogy K. Feri mivel érdemelte ki a "Tápos" jelzőt. Valószi-
nű azért, mert olyan vékony volt, mint a kisujjam.
Néhány becenév eredete, előttem legalábbis,  feledésbe merült.
Nem tudtam például sohasem, hogy P. Feri kollégám, miért "Fáni"? Vagy a P. Jani hogyan lett "Cickes"?

Azt, hogy K. Ilit miért hívják "Bömbi"-nek, a Tisztképzős társai árulták el. Amikor ugyanis nem tudott valamit, elsírta magát.
Az egykori helyettesfőnökünk, a háta mögött, azért volt "Fújó", mert valamikor a vasutas-
zenekarban fújta a kürtöt.
B. Klárira azért ragasztották a "Kalán" becenevet, mert így hívták a TV-ben közvetített mesében az aprócska asszonyt, akinek a "magasságával" vetekedett. Érdekes történetet meséltek arról az idősebbek, hogy a gőzmozdony vezetőjét, aki a vonatunkat elég sokszor vitte hazafelé meg vissza, miért hívják "Őzgerinc"-nek. Az öreg haragudott is érte, ezért én soha nem mertem neki mondani.

Úgy történt, hogy a Bakonyban , Veszprém felé menetben, a vonattal elütöttek egy őzet.
Nem álltak meg a vonattal, hanem az öreg a legközelebbi állomáson megállapodott a forgalmistával, hogy az otthagyott táskájába  - ha megtalálták az őzet  - rakjanak egy pár jó falatnak valót.  Régi filmeken lehet látni, hogy a mozdonyvezetőknek milyen táskájuk volt akkor.  Olyan, mint egy szerszámos táska most, csak valamivel szebb.
Leadta tehát a táskát, hogy majd visszafelé adják fel neki, de rakjanak bele egy pár kiló őzgerincet.
Visszaútban fel is adták a táskát. Az öreg nagy örömmel cipelte haza. Mondta a feleségének, hogy mi van a táskában és még azt is hogyan készítse el.
Nagy volt a megdöbbenés amikor a táskát kinyitották és az őzgerinc helyett egy halom zúzottkövet találtak benne. El lehet képzelni az öreg haragját.
Persze ez csak a hecc volt.  Nemsokára ugyanis bekopogtak az öreghez és hozták, egy másik táskában a beígért őzgerincet.   De az eset miatt sokáig szekálták az öreget.

Ilyen "őzes"  esettel én is találkoztam. Ügyeletes voltam, amikor telefonhoz hívtak.
Egy vonatvezető  (akkor még volt) kért meg, hogy segítsek nyélbe ütni egy attrakciót.
Elütöttek ugyanis egy őzet. Meg is álltak, felrakták a "Pakli-kocsi"-ba.  Arra kért, hogy a poggyászosokat küldjem oda a kalauzkocsihoz targoncával,  vitessem ki az őzet a taxihoz, és vigyem haza a lakására.
Mindent szépen elrendeztem, csak az volt a baj, hogy aki segített az mind igényt tartott egy falat őzpecsenyére. Az igényeket én fel is jegyeztem, magamat is az igénylők közé sorolva. Másnap a vonatvezető panaszkodott, hogy rossz üzlet volt ez az őzzel, mert annyi felé kellett osztani, hogy magának alig maradt. Ráadásul a taxist is ki kellett fizetni, így többe került az őzhús, mintha boltban vette volna.

A mozdonyvezetők becenevéhez visszatérve, megemlítem, hogy K. Bandi bácsit a kollégái "Rettenetes Bandi"-nak hívták, mivel szigorú volt, ráadásul nagyhangú is.

Nem tudom, és még olyannal sem találkoztam, aki hitelesen tudta volna, hogy N. Béla miért "Silány"?  De azt sem, hogy a B. Lajos miért "Bukta". Ő ugyan egy darabig volt "Kutyás" is, de erről többet is tudok.  Az történt, hogy valaki nekem küldött egy kutyát:
Lajos el is hozta. A Torony alatt megállt a vonattal, lementem a kutyáért és egész éjjel a Toronyban pátyolgattuk a kutyust. A baj az volt, hogy nekem akkor már nem kellett a kutya, mert szereztem máshonnan. Mondtam a Lajosnak, hogy mit csináljon a kutyával.
Annyit csinált, hogy jött érte és elvitte. Így volt egy darabig "Kutyás" is.

Sokan kérdezik tőlem, hogy nekem van-e becenevem. Azt kell mondanom, hogy nem tudok róla. Hacsak a hátam mögött nem "becéznek" valahogy.
Előfordult ugyan, hogy Szegeden az iskolában "Perucz"-nak hívtak, mert a gombfoci csapatom a Pápai Perucz színeit viselte. (Akkor még Pápán laktam, így érthető).
Néhányan még arra is emlékezhetnek, hogy az irodákban  "Gézának" hívtak.
Onnan ered, hogy írtam egy köszöntő verset egyik kolléganőnknek, amit úgy fejeztem be, hogy:        "... ez olyan igaz, minthogy az én nevem Géza".  (a rím kedvéért Géza)
Amikor megkaptam a Lovagkeresztet, néhányan kiegészítették a nevemet, hogy: (Szőr)
sír Walter.   De igazándiból ez sem terjedt el.  Másról pedig nem tudok.

Arra kérlek benneteket, ha eszetekbe jut egy-egy becenév, esetleg még az is, hogy mi az eredete, a hozzászólásokban (kommentekben) írjátok meg.
  Hadd tudja meg más is.  Ne merüljön feledésbe.