Amikor majdnem 18 évesen hazaköltöztem Nyúlra, azt kellett tapasztalnom, hogy én itt vadidegen vagyok.  Sok időnek kellett eltelni, mire néhány helyet megismertem a faluban.

Ráadásul nem is a faluban laktunk, hanem az állomás végén egy vasúti házban.  Ennek egyetlen előnye volt:  a vonatot reggel akkor is elértem, ha akkor ébredtem fel amikor beérkezett az állomásra. Az utolsó kocsi a kapu előtt állt meg. Előfordult, hogy ruháimmal a hónom alatt szaladtam ki a vonathoz és az öltözködés már a vonaton történt.

A falubeliekkel, főleg a fiatalokkal eleinte a vonaton ismerkedtem. 
Mindenki úgy ismert, hogy én vagyok az Ilonka néni fia.  Ilonka néni, az anyám, az állomás forgalmistája volt és beosztásánál fogva a fél falu ismerte.
Rengetegen jártak be vonattal dolgozni Győrbe. Egy munkásvonat  18-20 kisméretű
(úgynevezett Bz, kéttengelyes) kocsiból állt.
Azonkívül az állomásnak rakodóvágánya is volt. A TSz-nek, Tüzép-nek rengeteg küldemény érkezett. Répaszezon idején pedig rengeteg vagon állt a rakodóvágányon.
Nem csoda, hogy az állomáson sokan megfordultak.

Engem persze nem elégített ki, hogy "az Ilonka néni fia"  vagyok. Valamit tennem kellett, hogy máskülönben is megismerjenek.
Egyik délután kimentem a focipályára.  Akkor még a pálya nem a mostani helyén volt, hanem ott, ahol most az iskola van.  Éppen edzés volt. Megkérdeztem, hogy csatlakoz-
hatok-e.  Nem volt ellene kifogásuk.
Szegeden az iskolában benne voltam a focicsapatban.  Cselezni nem nagyon tudtam, nagyot rúgni sem, de annál gyorsabban futottam.  A többiek sem voltak sokkal ügyesebbek. Így nem ríttam ki a tömegből nagyon.  Sőt, rábeszéltek, hogy igazoljak le a községi csapathoz.  Szívesen megtettem. Amikor szabadnapos voltam kijártam edzésre.

Két hét sem telt el, már a Nyúli KSK igazolt játékosa voltam.  Igaz, hogy a sportorvos azt javasolta, hogy ne nagyon rohangáljak, mert azt nem bírja a szívem. Már akkor is olyan gyenge (vaj-) szívem volt, mint most.
Szerencsémre kapusa nem volt a csapatnak. Így egyszerre bekerültem, igaz, hogy egyelőre csak a második csapatba. Jól éreztem magam. Bejártuk a környező községeket.
Rengeteg ismerőst szereztem. Ráadásul olyan jól ment a védés, mintha mindig ezt csináltam volna.
Rövidesen az első csapat kapusa lettem. Ehhez az kellett, hogy H. Gyurit behívták katonának, jó két évre, és nem volt más kapus. 
Ez kellett nekem.  Gondoltam, hogy no Nyúliak, ha eddig nem ismertetek, majd most megismertek. Úgy is lett. Nagyon szerettem védeni. Rengeteg ember járt a meccsekre. 
Köztük sok fiatal lánynak is a vasárnap délutáni meccs volt egyik szórakozása.
Önteltség nélkül mondhatom, hogy jó kapus voltam.  Szerencsém is volt, mert nagyon sok 11-est megfogtam:  Ha 11-est ítéltek ellenünk, a közönség kórusban kiáltozta a nevemet.
Persze értettem hozzá, hogyan kell egy kicsit rájátszani a labdák megfogásakor.
Akkor is vetődtem, pózoltam, amikor semmi szükség nem volt rá.
Hamarosan kedvenc lettem. A meccsek után, amikor is az első út a kocsmába vezetett, nem győztem visszautasítani a rengeteg ajánlatot:  Mindenki fizetni akart, sört, fröccsöt, pálinkát. Én pedig nem szerettem egyiket sem. De a csapattal mentem a kocsmába is, mert nem akartam lecsúszni a dicsérő szavakról.  Hamar megértették, hogy nem szeretem a piát.  Így is elfogadtak.
Jó kis csapatunk volt. Végig vertük a környéket a járási- majd pedig a megyei, nem tudom hányadik osztályban.  Vagy a TSz vitt bennünket pótkocsis vontatóval, ami hatalmas élmény volt, a földúton végig rázatni magunkat, jobban kifáradtunk, mint a meccsen.
A közelebbi falukba kerékpárral mentünk. A távolabbiakba autóbusszal.
A bekkem, V. Gyuri écsi srác volt, bele való gyerek. Nyugodt voltam mögötte a kapuban, mert rajta nem jött keresztül egy csatár sem.
Vele haverkodtam legtöbbet. A vidéki meccsek előtt mi már két órával előbb ott voltunk a faluban és toboroztuk a csajokat a meccsre. Sokszor többen drukkoltak nekünk, mint a helyi csapatnak.  Egyik ősszel Tényőn fociztunk. A pálya nem ott volt ahol most, hanem egy lejtős terepen.  A felső kapuban védtem a második félidőben. Már 6 góllal  vezettünk. A helybeli lányok a kapum mögött nevetgéltek. Arra akartak rábeszélni, hogy engedjek be gólt.  Megegyeztem velük, hogy ha a közeli barackfáról hoznak nekem 10 szem barackot beengedek egy gólt.  (Tehát bunda már akkor is volt). Hozták a barackot, én meg engedtem be a gólokat. Végül a csapattársaim már megfenyegettek komolytalanságomért.
Nagybajcsra a győri lányok kerékpárral jöttek utánunk.
Azt vettem észre, hogy ott állnak a kapum mögött.  Meg kellett tehát mutatnom milyen kapus vagyok. Még szerencsém is volt.   Két 11-est kifogtam ezen a meccsen.
(Az egyik lánnyal még randizgattam is, egészen addig amíg meg nem tudta, hogy vasutas vagyok. Azután már, Isten tudja miért nem akart velem randizni).

Ménfőcsanakon volt egy baklövésem. Már odamenet megjártam, mert kerékpárral akkorát estem, hogy azt hitték nem is tudok védeni. De nem sérültem meg. Sokáig nem tudtak gólt rúgni a Csanakiak (pedig sokkal jobb csapat volt, mint mi). A mérkőzés vége felé ítéltek ellenünk egy szabadrúgást a kapunktól úgy 20 méterről.  Szépen ívelődött a labda a sorfal fölött a kapu balfelső sarka felé. Elrugaszkodtam és egy párduc mozdulattal még elértem a labdát ujjheggyel és szépen betoltam a felső sarokba.  Gól.
Ami ezután következett sokáig nem tudtam elfelejteni. Csapattársaim sokáig ezzel szekáltak.  Az első, aki nekem esett a bíró volt.  Vili bácsi, aki "civilben" a vasúton dolgozott, elmondott mindenféle hülyének.  Mi a francnak kellet neked belenyúlni ?
Közvetett szabadrúgás volt. Ha nem érsz hozzá, hiába megy be, nem gól. Ismertem én is a szabályokat, csak nem vettem észre, hogy "közvetett", meg különben is olyan jól jött a laszti, muszáj volt beleérnem.

Volt még egy jó meccsem. Az Öntödével játszottunk az első helyért. Egy ponttal vezetünk, tehát nekünk a döntetlen is jó lett volna. Tartottuk is az egy pontot (különben akkor még a győztes meccsért 2 pont járt).  A meccs vége felé ítéltek ellenünk egy 11-est.  A közönség "zúgta" a nevemet. Bíztak benne, hogy ezt is megfogom.
Sikerült is arra az oldalra vetődnöm, ahova a 11-est rúgta a fiú. (Erre a trükkre Illés bácsi az edző tanított: "oda rúgja, ahova az első pillantását veti". Sokszor bejött). El is értem a labdát. Feltoltam a kapufára. A földön fekve éreztem, hogy a labda a hátamra esik és szomorúan észleltem, hogy onnan meg begurult a kapuba.  Másodikak lettünk.

Egyszer játszottunk edzőmeccset az ETO ellen Pannonhalmán. Egy félidőt a pannonhalmi csapat, egy félidőt, a másodikat pedig mi. (Ekkor pannonhalmi edzőnk volt, ő intézte a meccset). Nem is említeném ezt a meccset, ha nem történt volna az, hogy a pannonhalmiak kaptak négy gólt, én pedig megúsztam gól nélkül. 
A pályafutásom nagyjából úgy ért véget, hogy H. Gyuri leszerelt, én meg egyre kevesebb alkalommal jártam el edzésre, a munkám miatt, így az edző úgy döntött: az véd, aki eljár edzésre.  Az pedig nem én voltam.
Átigazoltam ugyan a MÁVDAC-hoz, de ott abban az időben jó kapusok voltak. A csapat
 NB II-es volt, így én nem jutottam szóhoz.
Később egyik forgalmista kollégám, aki igazolt játékvezető volt, ráadásul a JB vezetőségi tagja, megalakította a vasutas kispályás csapatot, amivel beneveztünk a városi bajnokságba. Nem vittük sokra, mert az ellenfelek csapataiban kiöregedett ETO-s, Dózsás, Elektromos játékosok voltak, és sokszor lemostak bennünket a pályáról.
De azért jókat játszottunk. Egészen addig míg egyszer a betonpályán hanyatt estem és idegbecsípődésem keletkezett. 
Mivel vonatindítás közben ilyen sérülés nem nagyon fordul elő, el kellett árulnom a feleségemnek, hogy én bizony titokban fociztam.
Mondanom sem kell, hogy a feleségem egyből eltiltott a focitól, mondván hogy darabokban nem megy velem semmire.  Tudta ugyanis, hogy egyik edzésen, még a nyúli csapatban, elrúgták a jobb kezemen a középső ujjamat.  Jó sokára mentem csak el vele orvoshoz, amikor tapasztaltam, hogy a jobb középső ujjamon a legelső perec nem egyenesedik ki. Kérdeztem az orvost, hogy mit tudna vele csinálni. Azt mondta nem probléma. Tegyem az ujjamat az asztalra, és hozott egy nagy gumikalapácsot. Na nem. Kérdeztem, hogy másképp nem megy-e?
Azt mondta, sajnos nem.  Nem fog ez engem később sem így zavarni. Legfeljebb, ha öreg leszek meg fogom érezni az időjárás változást. Onnan tudom, hogy még mindig nem vagyok öreg, mert az időjárást még most sem jelzi.
Sorozáskor azonban felvették különös ismertetőjelnek: "Jobb középső ujj, első perec törött".
Eddig még egyáltalán nem zavart. Sőt, volt amikor használtam is.
 

Már említettem, hogy az általános iskola néhány osztályát és a középiskolát, nevezetesen  a Vasútforgalmi Technikumot Szegeden jártam.  Azért nem mondom, hogy végeztem, mert csak három osztályt jártam, a negyedik ilyen-olyan okok miatt nem jött össze.
De végig a MÁV Nevelőintézetben laktam eléggé tűrhető körülmények között.
A mozgásunk ugyan korlátozva volt, nem mehettünk bármikor, főleg bárhova.
Ettől függetlenül moziba, színházba,  focimeccsekre, strandra elmehettünk hétvégén, ha nevelőtanáraink hozzájárultak.  A "Bakteráj"-on belül, ahogy az intézetet neveztük,  szintén sok lehetőség nyílott a szabadidő eltöltésére.  Sportpályák voltak a hatalmas udvaron.
Kosárlabda, röplabda, focipálya. A nagyobbaknak tenisz pálya is. Volt egy nagy medencénk is. Isten tudja miért,  vizet soha nem engedtek bele.

Nem állítom, hogy ez bennünket teljesen kielégített.
Négyen voltunk nagyon jó barátok. Gülü, a T. Sanyi aki mindőnk közül a legokosabb volt. Végig kitűnő tanuló. Nem tudom, hogyan csinálta, de tanulni sohasem láttam.
Volt még  Csajla, H. lajos, aki nagyon jól játszott hangszeren, de tanulni nem nagyon szeretett.  Volt Johny, B. Jancsi a legkisebb, aki szívesen húzódott az árnyékunkba. Mindegyikünk volt 180 cm magas, az ő 155 centijéhez. Nem volt kiemelkedő sportember, de jó tanuló volt. Minden slágernek tudta a szövegét. Hangja sajnos nem volt. Azért sajnos, mert ennek ellenére mindig énekelt. Előfordult, hogy énekeltettük is.
Este lent maradtunk a tanteremben, vállalva, hogy kitakarítjuk (a hálótermek az emeleten voltak).  Kényelmesen elhelyezkedtünk mi hárman, a nagyok, Johnynak pedig össze kellett szedni a szemetet. Szép lassan,  egyenként.  Közben énekelve oda-vissza, ahogy illett:
"Szemetet viszek a szemétkosáááárba" vagy  "Szemetet vittem a szemétkosáááááárba".

Ez egy idő után elég unalmas volt. Johnynak persze még előbb, mint nekünk.
Egy alkalommal az emeleten levő fürdőben marháskodtunk. Oda is már akkor mentünk, amikor a többiek régóta aludtak.
Azt vettük észre, hogy Johny nincs köztünk.  Kiabáltunk neki, de nem jött elő.  Egyszer csak azt halljuk, hogy kintről kiabál. Megyünk az ablakhoz, hát a mi haverunk a másik épület tetején a kémény mögül integet.
Hát te hogy jutottál oda?
Meredek volt.  A fürdő az emeleten volt az épület szélén. Mellette az orvosi rendelő, betegszoba volt, ami földszintes volt.
A fürdőszoba ablakán kilépve a párkányra egy méterre volt az esőcsatorna, attól 30 centire az épület széle és mellette a betegszoba teteje. Könnyű volt kijutni a másik tetőre.
Problémát jelentett, hogy a tető bádoggal volt bevonva. Ha nem a szegecselésre léptünk, pattogott, mintha bombáztak volna. De mi ügyesek voltunk.
Rájöttünk, hogy ilyen módon bármikor ki tudunk szökni. Az udvar felől volt az épület mellett egy nagy fa, ami behajolt a tetőre.  Azon könnyedén lemásztunk. Visszafelé ugyan nehezebb volt, mert nadrágszíjjal kellett egymást felhúzni. A legelsőt pedig feltoltuk a tetőre.

Ilyen módon nagyon sokszor töltöttük a fél éjszakákat a "szabadban".
Egészen addig, amíg a párkány egyikünk alatt le nem törött.
Képzelhető a rémületünk, ha elmondom, hogy alattunk szőlőskert volt, rémisztő szőlőkarókkal.  Többet ezen az úton nem mertünk közlekedni.
De már nagyon hozzászoktunk a "kimenőhöz".
Kitaláltuk, hogy a földszinti folyosó egyik ablakán kimászva, az ablakot úgy húzzuk be magunk után, hogy az épületet körüljáró portás ne vegye észre.
Jó néhányszor működött.  De hát minden elmúlik egyszer. Az öreg portás észrevette a mögöttünk nyitva hagyott ablakot és kötelességtudóan bezárta.

Hazatérő csapatunk nagy megdöbbenésére az ablak zárva. A portán mégsem mehetünk be.
Körüljárva az épületet egyetlen ablakot találtunk nyitva. Ez a WC ablak volt. Csak volt egy nagy hibája. Rácsos volt.  De kint nem éjszakázhatunk. Ketten felálltunk Csajla egyik-egyik vállára és a rácsot addig húztuk széjjel, amíg Johny be nem fért a hézagon. Besegítettük. Ő pedig kinyitott egy ablakot a folyosón és beosontunk. A rács talán még most is úgy van.

Egy szeptemberi éjjelen történt, hogy a vasútállomás felül hazafelé ténfergésünk közben azt vettük észre, hogy a villamossínek között mozog valami.
Körülfogtuk.  Egy aranyos kis sündisznó volt. Kegyetlenül meg volt ijedve.
Összegömbölyödött úgy, hogy csak a tüskéi látszottak.
Ebben az időben volt, hogy éppen kopaszok voltunk és a Sanyi anyukája által kötött jumbó-sapkát hordtuk, hogy ne lássák az akkor még nem divatos kopasz fejünket.
Levettem a sapkámat és a sünt belegöngyöltem.
 Megbeszéltük, hogy mi lesz a süni sorsa.

A mi hálószobánk az emeleten volt. Mellettünk volt egy kellékes helyiség, amellett a színpad, ami a Kultúrteremhez tartozott. A kellékes szobával a hálótermünknek volt egy közös ajtaja, amit persze mi ki tudtunk nyitni. A színpad felé is volt egy ajtó, azt pedig zárva szoktuk tartani, nehogy onnan valaki meg tudjon lepni bennünket.
Tizenketten laktunk a hálóban. Hat, emeletes ágyban. Én is egy felső ágyat foglaltam el.

A szokásos úton bejutottunk az épületbe. A sünit betettük a kellékes szobába, ahol mondanom sem kell mindenféle színpadi kellékek, falak, drapériák voltak.
Reggeli után kezdődött a hadművelet:  hogyan fogjuk a sünt etetni?
Addig udvaroltunk a szakácsoknak, míg adtak egy félliter tejet és egy zsemlyét.
Kezdetnek ez is jó. A tejet beleöntöttük egy fémdobozba, amiben eredetileg "Tangó" padlóápoló krém volt (ezzel szoktuk a hálószoba padlóját felkenni).
Szépen kimostuk. A tejbe beleaprítottuk a zsemlyét.
Amíg ott voltunk, a sün nem volt hajlandó előjönni, de estefelé azt tapasztaltuk, hogy a tej megfogyatkozott.
Előbb-utóbb aztán majdnem mindenki tudott a mi sününkről.
A konyháról literszámra hordtuk a tejet, számolatlanul a zsemlyét.
Az egész bakteráj a mi sününknek fogdozta a legyeket, miután valaki kitalálta, hogy a sün ezt szereti.  Szerette is.
 Egy idő után felbátorodott és amikor vittük neki a kaját, sűrű szuszogások közepette tört elő a színfalak mögül.
Egyik este valaki nyitva felejtette a kellékes ajtaját. Azt hallottuk, hogy a sün ott szaladgál az ágyaink között. Persze éppen most jött rá mindegyikre a pisilhetnék. Jajgattak, hogy nem mernek leszállni az ágyról, mert félnek, hogy rálépnek a sünre.
Ráadásul a Zoli ágyához készített üveg vizet (éjszaka szokott belőle kortyolni) fel is döntötte.
Szép óvatosan lemásztam az ágyról. felkapcsoltam a villanyt és betereltem a "helyére".

Jól élt a süni. Meg mi is. Bőséges reggelink volt. A szakácsok mit gondolhattak, hogy mekkora sününk van, aki ennyi tejet és zsemlyét meg tud enni.
1956 október 23-án az emeleti hálótermek ablakából szemléltük a felvonulókat, akik addig nem hallott rigmusokat skandáltak. "Ruszkik haza!", meg ehhez hasonlók.
Felkiabáltak nekünk is, hogy "Vasutasok gyertek ki!". Persze, hogy nem mertünk kimenni.
Néhány nap múlva mindegyikünket elengedték haza. Aki tudott valamilyen úton-módon hazament. Én is megkíséreltem, hogy hazamegyek Kőszegre.  El is jutottam Kőszegre, de nem találtam otthon senkit.  Így visszaevickéltem Szegedre.

Még a szétoszlásunk előtt azonban felmerült a kérdés:  Mi legyen a sünivel?
Elhatároztuk, hogy szabadon engedjük.
Összeszedtük a még maradék kajáját. Johny ölbe fogta és kisétáltunk vele a töltésoldalba.
Ott Johny letette a fűbe, melléje raktuk az élelmet.
Egy darabig csak lesett bennünket. Szinte kérdezte a szemeivel, hogy mi lesz most ?
Nekem kellett búcsúbeszédet mondanom, hisz négyünk közül én voltam "Aramis" (a három testőr nyomán), az abbé, a költő. El is búcsúztam a mi kis sününktől. Mondtam neki, hogy nem ígérhetem meg azt hogy visszajövünk érte.
Nehéz szívvel hagytuk magára.  Vissza-vissza néztünk és egyszer csak láttuk, hogy eltűnik a fűben.
Meg kell mondanom, hogy Johny valamiért a szemét törölgette.
Talán az én beszédem hatotta meg, vagy a sünit sajnálta ?
Ezt látva aztán mi is törölgettük a szemünket.
 

A  II. számú szolgálati helyen nem sok felügyelet alatti szolgálat kellett.
Egykettőre beosztott a főnök térfelvigyázónak. Két váltókezelőm volt.
Kellett is ennyi ember, mert helyszíni állítású váltóink voltak. 26 váltónkból négy átszelési
(mi úgy hívtuk angol váltó), amelyek sokkal több erőt igényeltek átállításuk során.
A gondozásuk is legalább kétszer annyi időt igényelt, mint az egyszerű váltóé. Egy átszelési váltó állításakor négy csúcssínt kellett egyszerre mozgatni, míg az egyszerű váltónál csak kettőt. A legtávolabbi váltó kb 100 méterre volt a szolgálati helytől.  Volt tehát munka, ha jöttek-mentek a vonatok.

Kezdetben a váltókezelőim idősebb "bakterok" voltak. Jól összebarátkoztam velük. Annál is inkább, mert egyik Pannonhalmáról, másik Écsről járt be, én pedig Nyúlról, tehát egymás melletti községekből.  Befelé is együtt utaztunk meg hazafelé is. A vonaton mindig ment a snapszerozás. Persze nem pénzben, szerencsémre, mert én sokat vesztettem volna.
A kártyán nem nagyon volt szerencsém.  Mondtam én.  Ők meg azt mondták, hogy nem tudok kártyázni.  Rájuk hagytam.

A két idős bakterral nem volt sok gondom. Régóta űzték ezt a mesterséget. Minden teendő a kisujjukban volt. Vonatmentes időben rengeteget meséltek. Főleg Imre bácsi, akinek a történeteit jól meg kellett szűrni, mert szerette kiszínezni. Mi még nem is láttunk abban az időben színes tévét, neki már olyan volt otthon.
Mesélte, hogy egyszer megtaposta a közlekedési miniszter, Bebrits Lajos lábát, mert nem igazolta magát, amikor inkognitóban járta az állomást, mint Mátyás király.
Imre bátyánkat két hét múlva felrendelték a minisztériumba, ahol a számításai szerinti leszúrás helyett kitüntetést kapott az éber szolgálat végzéséért. Ezeket a történeteket el szoktuk hinni (látszólag), pláne amikor már ötödször hallottuk. 
Később más váltókezelők is kerültek mellém. Volt köztük olyan akire jobban kellett figyelni, mert hajlamos volt a tunyaságra, de általában mindegyik tudta a dolgát.
Egyszer úgy alakult, hogy egyik bakterom olyan magas növésű volt mint én, úgy 185-190 centis, a másik bakter pedig egy kisebb méretű a maga 150 centiméteres "magasságával".

A vonatok fogadásánál, megfigyelésénél az volt a szokás, hogy mindhárman kiálltunk a "bódé" elé és úgy néztük végig a vonatot, hogy nincs-e hiányosság (vagy nem integet-e valaki ismerős!).
A mélynövésű társunkat mindig nagy rábeszéléssel lehetett rávenni, hogy álljon ki velünk együtt vonatot fogadni. Ilyenkor mindig közrefogtuk, hogy meglegyen a szimmetria.
Egyik alkalommal megbeszéltük Zsigával, ő volt a magas fiú, hogy később álljon ki a vonatfogadáshoz, úgy, hogy Karcsi bácsi  (aki különben nagy vadász volt) ne vegye észre, hozzon ki egy széket és tegye mögéje.  Úgy is lett. Kinn álltunk mindhárman.
Amikor a személyvonat oda ért elénk, a megbeszélés szerint,  két oldalról elkaptuk Karcsi bácsit és felemeltük a székre.  Tessék elképzelni, az utasok mennyire örültek, hogy az öreg széken állva volt olyan magas, mint mi.
Ezek után persze többet nem volt hajlandó velünk együtt vonatot fogadni.

De több esemény is volt, ami kizökkentett bennünket az unalmasabb  napokon az egyhangú szolgálatból.
A bódéval szemközt lakott egy idős váltókezelő. Volt három fia és egy lánya.  A legkisebb a kislány 10-12 éves , a legidősebb 18 év körüli volt.  Ezek a gyermekek nagyon szerettek  közöttünk. (leginkább Imre bácsi meséi miatt). A bódé mögött fociztak, fejeltek. A ráérő bakter néha beállt közéjük. Szintén a bódé mögött egymásra helyezett két pad tetejére üres konzervdobozokat raktak piramis szerűen, mint a búcsúba, és rongylabdákkal dobáltak rájuk. (A forgalmi előjegyzési táblát vitték ki a bódéból, arra írták az eredményeket.)
Volt olyan időszak, amikor hozták magukkal a sakk-készletet. Mindegyik engem akart legyőzni. Akkoriban a nyúli sakkcsapatban sakkoztam. Nem voltam első táblás, de elég jól ment a sakk. A gyerekek nem is tudtak megverni egyszer sem.
Ha sakkozni akartam, nem győztem engedményeket tenni. Hárman együtt játszhattak ellenem, vagy nekik adtam egyik, majd a másik bástyámat is. Végül már csak úgy álltak ki ellenem, hogy kitettem az órámat az asztalra, mondván:  aki meg tud verni, azé az óra.
Az órám még ma is megvan.

Persze voltak azért izgalmas pillanatok is a kettes őrhelyen. A váltók ugyan helyszíni állításúak voltak, de a Kijárati jelzőt és a Bejárati jelzőket vonóvezetékkel kezeltük, amikor a Rendelkező szolgálattevő (ebben az időben a személypályaudvaron volt a forgalmi irodájuk) a berendezéssel ehhez hozzájárult.
Történt egyszer éjszakai szolgálatban, hogy a 9 számú nemzetközi gyorsvonatnak, hajnali 3 órakor elfelejtettük a Kijárati jelzőt szabadra állítani. Ebben a kényes időpontban mind a hárman a meleg kályha közelében aludtunk. Arra riadtunk, hogy a gyorsvonat kegyetlenül dudál, majd fékez.  Abba a pillanatba rájöttünk az okára. Egy szempillantás alatt "Szabad"-ra állítottam a jelzőt, Zsiga pedig  -  vesztére  -  kiugrott a vonatot fogadni.
A vonat nem állt meg teljesen, de a mozdonyvezető nagyon mérges volt, hogy fékezni kellett neki. Erre abból is következtettünk, ahogy visszakiabált a Zsigának :  Te rohadt nagyfejű!.
Nem szólhattunk egy szót sem. Végül is igaza volt.

De a jó Isten gondoskodik róla, hogy viszonzatlan ne maradjon, ha valaki ilyen csúnyán beszél a kollégájával.
Nem telt bele egy hét. A rendező pályaudvarra érkezett volna egy tehervonat, aminek a vágányútját mi állítottuk be. Még nem voltunk teljesen készen, azt vettük észre, hogy a vonatunk "Megállj" állású Bejárati jelző mellett araszol befelé a Rendezőbe.

Tudni kell, hogy a "Megállj" állású jelző meghaladása fegyelmi vétség. Ha kitudódik, a mozdonyvezető, aki elkövette, néhány hónapot a műhelyben tölt (persze sokkal kevesebb pénzért).
Zsiga volt közelebb a mozdonyhoz. Oda ment, hogy tisztába tegye a mozdonyvezetőt.
Látja ám, hogy a "vezér úr" volt az, aki őt le "nagy-fejüzte".
Köszönt neki, majd megkérdezte: Mi a helyzet Vezérem? Megismer?  Én vagyok a nagyfejű.
Na, hát azért elnézést kérek, de nagyon mérges voltam  - mondja a mozdonyvezető.
Most meg az történt, hogy elbambultam.
Ezek után rajtatok múlik, hogy bejelentitek-e vagy nem.
Az általános vélemény az volt, hogy ha "kenyeret" nem tudunk adni valakinek, akkor ne is vegyük el.
Ha már eddig eljött, most már mehet tovább a vonattal, mintha semmi nem történt volna.
Nem állítom hogy ez egyedi eset. Számtalanszor előfordult, hogy egyik vasutas kihúzta a másikat a bajból. Azt sem mondom, pláne a tanítványaimnak, hogy ez volt a helyes eljárás.
 Azt viszont mondom: legyen bármilyen beosztásban valaki, nem szabad a másik beosztású emberrel magas lóról beszélni, mert ha az a ló megbokrosodik...!

 

A cigaretta nálam is úgy jelent meg , mint bárki másnál.  Gondolom én.
Úgy 10-12 éves lehettem. A hasonlókorú unokatestvéreimmel rengeteget játszottunk együtt Pápán.  Nem messze a lakásunktól volt egy tó.  Jó piszkos volt, de lehetett benne fürödni és horgászni is (akinek volt hozzá türelme).
Egyik délután az egyik unokabátyám, aki egy évvel volt idősebb nálam (öccse pedig egy évvel fiatalabb, a húga , aki mindig velünk tartott, annyi idős volt, mint én) valahonnan szerzett cigarettát.  Valószínű az apjától lopta, de nem árulta el.
Rábeszélt bennünket, hogy cigarettázzunk. Akkor még nem tudtuk, hogy milyen az, csak láttuk a felnőtteket, mennyire szívják.
Hagytuk magunkat elcsábítani és bevonultunk az udvar hátuljában lévő disznóólba, ami akkor üres volt.  Meggyújtottuk a cigarettát és az első slukk után olyan köhögés jött ránk, hogy majdnem megfulladtunk. Amikor a köhögés csillapodott, tovább szívtuk a cigit.
Egyikünknek sem okozott nagy élvezetet, de végig elszívtuk a cigiket és szaladtunk a tóra, hogy a büdös cigaretta szagot kimossuk magunkból.
A felnőttek nem vettek észre semmit, úgy, hogy az egészből nem is lett nagy élmény.

Utána sokáig nem törődtem a cigarettával.
Már Szegeden a Vasútforgalmiban tanultam, amikor a  "Bakter"-ban, így hívták a kint lakók a Nevelőintézetet (később mi magunk is), ahol akkor tiltották a dohányzást a diákoknak.
A tiltás azt eredményezte, hogy néhány "bagós", aki rendszeresen cigarettázott, lejárt az épület pincéjébe dohányozni. Sokáig nem jött rá senki. Egyszer aztán valamelyik meggondolatlan eldobott egy égő csikket a pincében, ahol rengeteg papírt tároltak.
Szó mi szó kigyulladt a pince. Lett nagy felhajtás. Jöttek a tűzoltók, gyorsan végeztek az oltással.
Az igazgató kinyomozta ki volt a "bűnös", és megbüntette valahogy (nem volt nagy büntetés), de ettől kezdve, megengedték az épületben, egy kijelölt helyen a dohányzást.
Néhány haver egyszer-kétszer hívott engem is egy cigire.  Először ritkábban, később egyre sűrűbben jártam a cigiző helyre.
Annak, hogy nem lettem nagy dohányos, egyetlen oka volt. Nem volt pénzem.
Anyám nem küldött. Minek küldött volna. Úgy tudta megkapok mindent.  Úgy is volt.
De cigarettát azt nem kaptam.
Néha, úgy szereztünk pár forintot, (négyen voltunk jó barátok. Tevékenységünkkel egy könyv megtelne. Egyszer sort kerítek rá), hogy éjszakánként kijártunk az állomásra "kényszerkirakást "  végezni. Legtöbbször szenet lapátoltunk ki a vagonból.  Megdolgoztunk a pénzünkért, aminek egy része cigarettára ment el.
Volt olyan eset, hogy nem volt pénzünk, nem volt cigarettánk. Egyikünk talált a zsebében 10 fillért.  Felcsillant a szemünk.  Lesz cigarettánk.  A legkisebbet  Johnit, beküldtük a trafikba, kérjen egy szál Sellő cigarettát, aminek az ára  8 fillér volt. A maradék 2 fillérért kérje meg a trafikost, hogy gyújtsa meg a cigit. 
A Sellő cigaretta úgy nézett ki, hogy több, mint a fele hüzni volt, amit szépen benyomogattunk és adtuk egymás szájába. Csodálatos élvezet volt ez a 3 centiméteres cigaretta.  Arra kellett vigyázni, nehogy a hamu leessen, mert akinél leesett, legközelebb az volt a felelős azért, hogy legyen cigarettánk.

Bár a Bakterban megengedték a dohányzást, de az iskolában továbbra sem volt szabad dohányozni. Még a városban sem.
Egyik osztálytársamat egyszer meglátta az igazgató,( aki Közlekedés földrajzot tanított nekünk), a városban, hogy szívja a cigit.
Másnap földrajz órán jól elszórakoztunk. Kivéve persze Zolit, a bagóst. Ő szegény végigizzadta az órát.  A diri kihívta felelni.  Utazzon el  Stockholmból  Athénbe (persze vonattal).
Mondja az elágazó, csatlakozó állomásokat is.  Ahány tévesztés, annyi egyes.
Ezen az órán 11 egyest szedett össze.  Pedig tudtuk a földrajzot, mert az igazgató minden vonalat bemagoltatott velünk.  A 11 tévesztés, beleszámítva, hogy Zoli kegyetlenül izgult is, nem is volt olyan sok.   Hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy a 11 egyes ellenére év végén földrajból megkapta a 4-est.

Többször is előfordult, hogy nem volt cigarettánk. Ilyenkor összeült a csapat és addig okoskodtunk, amíg ki nem találtunk valamit.
Egyik alkalommal például azt, hogy fogadást ajánlottunk.  Egy doboz cigarettáért levágatjuk a hajunkat kopaszra.  Akkor még nem volt divat a kopasz fej, sőt mindenki hosszú hajat növesztett (amit némelyik tanárunk igencsak ellenzett).
Mindegyikőnknek szép, dús haja volt. Nem is akarták elhinni, hogy képesek vagyunk tőle megválni.  Alakult a fogadás. Ha mindhárman  (akkor még a negyedik haver nem volt)
lekopaszítjuk magunkat, nyerünk 12 doboz cigarettát. Ez nekünk egy fél évig elég.
A fogadásban érdekelt és a műtétre kíváncsi  fél osztály betódult a fodrászhoz, ahol elmondtuk miről van szó. Fiatal fodrász srác volt. Vette a lapot. Én ültem be elsőnek.
Végigtolta a gépet a fejem tetején egyik fülemtől a másikig, azután a homlokomtól a tarkómig és kijelentette, hogy kész vagyok. Egy szép fehér kereszt éktelenkedett a fejemen.
Mikor jól kiröhögtük magunkat, mindegyikünk tök kopasz volt. A cigarettát megkaptuk.
A kopaszság nem is zavart bennünket, de mindenki a mi fejünket simogatta. Azt meg már nem szerettük.  Sanyi édesanyja, ők Szegeden laktak, kötött nekünk "jumbó-sapkát",
közepén egy kiálló szállal, amire mindig húztunk egy lyukas kétfillérest. Ebben a sapkában jártunk éjjel-nappal, amíg ki nem nőtt a hajunk.

1956-ban, amikor a forradalom miatt egy-két dolog az iskolában is megváltozott, nem volt sem pénzünk, sem cigarettánk.  Iskolába nem jártunk, haza nem tudtunk menni (én akkor Kőszegen laktam és nem sikerült hazatalálnom), csak voltunk.
Az öreg portás, Büki bácsi tartott szóval bennünket. Rengeteget tudott mesélni.
Egyszer hozott nekünk cigarettát.  Mirjamot meg Leventét. Hogy honnan szerezhette ?
Ezeket már akkor sem lehetett kapni.
Ezeket a régi cigarettákat én nem szívtam el, hanem szépen elraktam. És ezzel elkezdődött egy hobbim.  Gyűjtöttem a cigarettafajtákat. Akkor még csak szálanként.
Otthon a nagymama varrógépével nylonból varrtam tartót, olyan volt, mint a tölténytár, és bele dugdoztam a cigarettákat szálanként, majd a felső szélét is bevarrtam.
Rengeteg cigarettát gyűjtöttem így össze.
Amikor elkezdtem házat építeni, sajnos a cigaretták felkerültek a padlásra és mire észbe kaptam, már mind tönkre ment. Átütött a nikotin a nylonon. El kellett dobnom.
De a gyűjtést nem hagytam abba. Elkezdtem egész dobozzal (megbontatlanul) gyűjteni.
Nem dohányoztam, de minden trafikban ismertek. Ha megjelent egy újfajta cigaretta, vagy alkalmi kiadvány (700 éves Győr, 125 éves a Pest-váci vasút stb) abból nekem vennem kellett. Ha valaki azt kérdezte, hogy mit hozzon külföldről, könnyű volt: cigarettát.

Anyósom egyszer kitolt velem, no nem készakarva, mert vettem egy doboz Utasellátó cigarettát és amíg be nem tettem a végleges helyére, betettem a konyhaszekrénybe.
Nem voltam otthon, amikor jött az anyós bátyja, nagy dohányos, és kérdezte, hogy nincs-e otthon cigaretta.  A mama észrevette, hogy van egy doboz cigi, elővette, kibontotta és megkínálta az öreget. Nagyon fel volt háborodva, amikor látta milyen mérges vagyok emiatt:  egy szál cigit sajnálsz a nagybátyádtól?  Mondtam, hogy az egészet odaadhatta volna, mert nekem így nem ér semmit. Többet nem is lehetett kapni ezt a cigit.
Rengeteg cigarettám volt. 850-900 csomag. Kiállításra jártam vele.
Ennek is az lett a sorsa, hogy új lakásba költözéskor a gyűjtemény bekerült a közös tárolóba. Egyszer amikor megyek hazafelé, látom , hogy a tároló ablaka alatt rengeteg cigi van elszórva. Rosszat sejtettem. Be is teljesedett.  A házban lakó jó kis gyerekek megtalálták és szétszórták.  Elszívni már nem lehetett, mert volt amelyik már 30 éves volt.

Amikor forgalmista lettem, 1970 körül kezdtem el dohányozni. Kezdettől fogva Symphóniát szívtam.  Néhányszor próbáltam abbahagyni. Kevés sikerrel.
Egyik éjszakai szolgálatunk előtt, hárman voltunk akkor férfiak, elhatároztuk, hogy leszokunk a dohányzásról. Mindegyikőnk elővette a még meglévő cigarettáját, összegyűrtük és bedobtuk a salgótarjáni vaskályhába, ami az iroda sarkában állt (akkor még nem volt központi fűtés!). A tűz nem égett, mert nyár volt. Erős volt az elhatározás.
Nem is gyújtottunk rá.  Egy darabig.   Úgy este 11 óra után, amikor az utolsó munkásvonat is elment, megyünk be a társammal a forgalmiba. Látjuk ám, hogy a harmadik kollégánk vállig felgyürkőzve a kályhában matat. Hát te mit csinálsz? - kiáltottunk rá.
Nem volt finom hozzánk:  le vagytok szarva, rábeszéltetek a leszokásra, de én már nem bírom tovább, keresem a cigarettáimat. Meg is találta. Rá is gyújtott.  Mi is.

Egyszer majdnem leszoktam, amikor egy vasárnapi szolgálatban az értesítőt küldtem el cigarettáért és ő tévedésből nem füstszűrőset hozott. Azt mondtam, hogy azt azért nem.
Két-három hónapig tartott.
Amikor oktató lettem, 1979-ben, abbahagytam a cigit. Egyrészt azért, hogy ne mutassak rossz példát a hallgatóságnak, másrészt azért, mert az oktató és az orvosi rendelők egy folyosón voltak és a dohányosoknak ki kellett menni a peronra bagózni.
1992-ben visszamentem az irányító toronyba, ahol olyan kolléga mellé kerültem, aki a "lengyel-piacon" vett olcsó bolgár és román cigarettákat szívott.  Ezek ugyan olyan gyengék voltak, mint a szalma, de cigaretták voltak. Kínálgatott vele engem is . Először elszívtam egyet-kettőt.  Később már nem akartam potyázni, inkább vettem magamnak a hagyományos Symphóniát.
Már visszakerültem a Tanműhelybe, még mindig dohányoztam.  2003-ban egy évre abba hagytam. Az interneten írtak ki egy pályázatot, hogy aki fél évig nem szívja 25 ezer eurót nyerhet.  Nem szívtam egy évig, az eredményhirdetésig.  Nem nyertem.
Bánatomban rágyújtottam.
Jelenleg már 5 éve nem szívom a cigit. Semmi apropó, semmi alkalom. Rájöttem ,hogy mennyibe kerül nekem a cigi és egyik pillanatról a másikra abbahagytam. Ahogy lenni szokott, eleinte nem tudtam mit kezdjek magammal. Minden szünetben rá szoktam gyújtani. Olyat is elkövettem, hogy nem tartottam szünetet, ez meg a tanulóknak nem tetszett.
Ma már egyáltalán nem hiányzik.
Mondom is a diákjaimnak, akik cigiznek: 
Szokjanak le. Nagyon könnyű. Én már vagy 15-ször leszoktam.
 

Nagyon szerettem a kocsifelírói,  számadáskezelői munkát. Semmi megerőltetés, csak figyelni kellett, hogy mi érkezik az állomásra és mi megy el tőlünk.
Az okosok azzal hitegettek bennünket, hogy egyre könnyebb lesz ez a munka. Nem kell kimenni felírni az érkező és az induló vonatokat, mert a Bejárati jelzőnél lesz egy kamera, ami lefényképezi a vonat összes kocsiját, ami érkezik, egy másik pedig azokat, amelyek elmennek.  Nem akartuk elhinni, hogy valamikor lesz ilyen.
Ha nem is pontosan így, de a kocsifelírás egyszerűbb lett. Az úgynevezett SZÍR-ben minden teherkocsi szerepel, bármelyik pillanatban megkereshető, hogy a kocsi éppen merre jár.

Ennek ellenére már nagyon készültem rá, hogy más munkakörbe kerülhessek.
Ehhez néhány szakvizsgát le kellett tennem. Legelőször a Forgalmi vizsgára kellett készülnöm. A helyben  (a győri oktatótisztnél) megszerezhető vizsgák nem jelentettek akadályt.  Ezek apróságok voltak (munkavédelmi, helyi ismereti, felső vezetékkel kapcsolatos, majd a váltókezelői ) az úgynevezett nagy Forgalmi vizsgához képest.
A Forgalmi vizsga nélkül nem nagyon tudtam volna kimozdulni az "alsóház"-ból.

De egyszer csak sikerült. Ezzel a vizsgával már mindenféle munkakörre alkalmas voltam (kivéve a Forgalmi szolgálattevői). 
A főnököm azonnal bele is dobott a mély vízbe.
Kihelyezett az II-es szolgálati helyre, hogy megtanuljam a Térfelvigyázó és váltókezelők munkáját.
Lelkemre kötötte, hogy iparkodjak mindent elsajátítani, mert három hónap múlva megyek Önállósító forgalmi vizsgára, hogy forgalmista is lehessek. Addig is figyeljem az öregeket, akik mellé beosztott, és lessem el tőlük a tudományokat.

A Térfelvigyázó és a mellette dolgozó két váltókezelő is úgy 30-40 évvel volt idősebb nálam. Ismertem őket, mert a Nyúli vonalon laktak (Écs, Pannonhalma), gyakran utaztam velük együtt a vonaton, sőt nagyon sokat snapszeroztunk amíg le nem szálltunk a vonatról. 
Szeretettel fogadtak.  Ígérték, hogy mindenre megtanítanak.
Rövidesen el is kezdték a kiképzést.
Kérdezték, hogy szeretem-e a bort, a sört, a pálinkát?
Mivel mindegyikre nagyon ingattam a fejemet, azt mondták, hogy az nagy baj, ha nem szeretem az italt.
Azt jósolták, hogy ha ez így marad, akkor soha nem lesz belőlem vasutas.
Elmagyarázták, hogy a jó vasutasnak olyan a gyomra, mint a jó gumicsizma, nem engedi be a vizet. Azt mondták, hogy olyan rossz bor nincs, amit a vasutas meg ne inna.
Emlegették a "Cserók"  guggolós bort, ami olyan rossz, hogy guggolva mennek el a gazda ablaka alatt, nehogy behívják egy pohárra, vagy az abdai háromemberes-t,ami olyan rossz, hogy két embernek le kell fogni az illetőt, a harmadik meg önti bele.

El voltam kenődve. Persze később rájöttem, hogy   -   bár sokat ittak a kollégáim  - csak a szájuk nagy, a mértéket azért ismerik.
Mindezzel együtt a felügyelet alatti szolgálatom úgy kezdődött, hogy elő kellett keresnem a bódéból a ceglédi kannát. Ők pedig előhalásztak innen-onnan egy nagy halom Szódajegyet.  A szódajegyet védőital járandóságként kapták a vasutasok a nyári meleg időszakban.  Egy szódajegyért egy pohár szódát adtak (á.: 40 fillér) a restiben.
A vasutasok ritkán aprózták el magukat egy-egy pohár szódavízzel. Ehelyett összegyűjtötték a jegyeket, mint ahogy az én kollégáim is, és egyszerre váltották be, sörre.
Kaptam annyi szódajegyet, hogy a restiben a ceglédi kannát teleengedték érte sörrel.
(érdekesség, hogy a restiben a csapos is écsi volt, sőt a nagy-állomáson a restiben és a peron-büfékben is mind écsi pincérek voltak).
Addig kínálgattak, hogy egy pohárral ,  a barátság kedvéért,  én is ittam a sörből.

De nem csak sört ittak a vasutasok. Sopronban még össze sem állították a vonatot, Győrben már a Tolatásvezető tudta, hogy hoz a végén egy boros kocsit. Ami megfelelő szolgáltatás után jól fizetett.  A kocsit milliméterre beállították arra a helyre, ahol a kirakás a legkényelmesebben volt elvégezhető. A hála legtöbbször egy üveg bor, amit testvériesen beosztottak.
Aztán itt van a Szeszgyár. Naponta érkezett a tartálykocsikban az etilalkohol, amiről tudta jól a vasutas, hogy 96 fokos tiszta szesz. Még szerencse, hogy Győrbe nem érkezett metilalkohol (faszesz), mert az nagyon veszélyes lett volna. Mint ahogy volt is Nyíregyháza, Miskolc környékén, ahol a tudatlan vasutasok az egész falut kórházba juttatták. A faszesz ugyanis minimum vakságot okoz, de durvább esetben nem lehet túlélni a fogyasztását.
Szerencsére Győrbe ilyen nem érkezett.  Az etil-alkohol annál inkább. Az ügyes vasutas a Szeszgyárból kihozott,  lefejtett, tartályokat bevontatta a kanyarba, ahol a külső sínszál magasabban helyezkedik el, mint a belső.  Itt aztán a tartály alján maradt, sokszor 10-15 liter  szeszt kiengedték edényekbe.  Nylon zacskókban hazavitték, otthon az asszony egy kis aromával kitűnő likőrt készíthetett belőle.
A bátrabbak  nem várták meg a likőrkészítést, hanem  fele-fele arányban vízzel hígítva elnyalogatták.  Ezt az itókát hívta a vasutas gebeldusnak, röviden gebinek.

Ha szolgálat közben nem is itták le magukat ezek az emberek, a szolgálat befejezése után a vidékre utazók többsége ott sorakozott a peronokon lévő italkémérések előtt.
Minél többet kellett a vonatra várakozni, annál több volt a fogyasztás.
Ha öten hatan összejöttek ilyenkor, mindenki fizetni akart egy kört, az fejenként 5-6 féldeci.
Ezekben az összejövetelekben nem szoktam részt venni. Ennyi piába belepusztultam volna.

Arra is gondoltam ebben az időben, hogy ha ezen múlik, akkor inkább nem leszek vasutas.
Szerencsémre nem ezen múlt.
A vasutasok zöme tényleg szereti a piát, de túlzás lenne általánosítani. 
Főleg azért, mert egyre több munkakört nők töltenek be.
Ők pedig nem isznak (annyit!).