Ma már nem kötelező a katonaság.

Amikor én sorköteles voltam, még kötelező volt. 
Olyannyira, hogy a katonai idő 27 hónap volt.  Sokan féltek is tőle.
Egy részük azért, mert ez a két és negyed év nem volt leányálom. Kiesés volt a munkából.
A vasútnál ez az idő arra is elég volt, hogy valaki a megszerzett szakvizsgáját "elveszítse".
A munkaidő két éves megszakítása ugyanis azzal járt, hogy új szakvizsgát kellett tenni, mielőtt újra felvehette volna a munkát.  Márpedig a szakvizsga megszerzése elég sok tanulással járt, mert például egy Forgalmi vizsgához 10-12 Utasítást kellett megtanulni.
Ez a szabály a "forgalmi"  vizsgákra vonatkozott. A "kereskedelmi" vizsgákra hasonló volt az előírás, csak annyival volt kedvezőbb, hogy  két év munka-megszakítás után csak helyben, a saját állomásán kellett vizsgázni.
Más részről azért is féltek a katonaságtól - főleg akik az anyuka szoknyája mellől nem szerettek volna elkerülni-,  mert sok mindent lehetett hallani a szigorú kiképzésekről, a fegyelemről, a parancsolgatásról és nem utolsó sorban arról, hogy egymással is sokszor elbántak a katonatársak.

Fentieken kívül,  főleg a katonaviselt emberek viszont azt hangoztatták, hogy aki nem volt katona, az nem is teljes értékű ember.
Én ezeket irigyeltem, mert rengeteget tudtak mesélni a katonaéletről.
Persze nem azokról az idősekről beszélek, akik részt vettek a második - sőt még olyan is akadt, aki az első - világháborúban, hanem akik a közelmúltban voltak katonák.
Nagy élvezettel hallgattam azokat a beszámolókat, amelyek a szigorú, de bunkó tizedesekről, őrmesterekről szóltak, akik megkeserítették a kiskatonák életét a kegyetlenebbnél kegyetlenebb feladatokkal. Legtöbbször a történet úgy végződött, hogy de egyszer aztán megbűnhődött  a  "gazember"!

Több kortársammal ellentétben én nagyon vártam már, hogy besorozzanak.
A fegyelemtől, rendszeres életmódtól, parancsolgatástól nem féltem. Nyolc évig éltem a szegedi és a kőszegi MÁV Nevelőintézetben, ahol hozzá kellett szokni, hogy mindent magamnak kell  elvégeznem  (a főzés és mosás kivételével) ha boldogulni akarok.
Ahhoz is hozzá szoktam, hogy sokféle emberrel kell együtt laknom, együtt élnem.
Nem féltem attól a riogatástól sem, hogy egyik-másik nagypofájú társ majd megpróbál kihasználni, vagy kitolni velem.
Ilyennel már találkoztam és ha  lett is volna próbálkozás, hogy nevetségessé tegyenek, általában fordítva sült el a dolog, úgy, hogy én kerültem ki a tréfából győztesen.
Azt is megszoktam, hogy azt eszem, amit kapok. Ha olyat kapok, amit nem szeretek, akkor nem eszek.
Hozzászoktam ahhoz is, hogy hajnalban ébresztő, fürdés, kaja. Csak mi nem a kiképzőtérre mentünk, hanem az iskolába. Néha már inkább a kiképzést választottam volna.
A parancsolgatáshoz is hozzászoktam: Nem csavarogsz, nincs kimenő, nem dohányzol, most kell tanulni, most kell enni, most kell lefeküdni. Persze olyan is volt, hogy mehetsz szinházba (Szegeden minden előadást megnéztem), mehetsz táncolni, mehetsz sportolni vagy a nevelőtanár, Sarnyai Pista bácsi végigkergetett bennünket a Tisza-parton, ő is velünk futva, hogy edzésben maradjunk.

Katona akartam lenni. Engem is megillet a sok élmény, amit később majd a zöldfülűeknek, persze jól kiszínezve, elmesélhetek, hadd irigykedjenek.

Először 1959 február 4-én voltam sorozáson.
A faluból,  Nyúlon laktam,  23 sorköteles fiatal volt ebben az évben:
Nagy felhajtást csináltunk. Néhányan a focicsapat tagjai voltunk. A tanácselnök öccse is köztünk volt. Könnyen kiharcoltuk, hogy tartsunk "regruta-bált".  Néhányan sírtak, főleg a hozzátartozók közül.  Engem ebben az időpontban nem siratott senki. (hacsak nem titokban, de én nem tudtam róla).
Meg volt a sorozás. Mindenki bevált.  Vártuk a Behívókat.  Néhányan megkapták.
De csak 2-3 ember.  Én nem voltam köztük.

Másodszor szeptember 3-án volt a sorozás. Ezért már a faluban nem volt regruta-bál.
(nem sokkal előtte volt az écsi, nyúli, baráti, pannonhalmi "búcsú", mulathattunk eleget).
Lezajlott újból az orvosi vizsga. Mindenki megfelelt. Nekem azt mondták, rádiós leszek
(kiderült, hogy van távírda-vizsgám, ismerem a morse-jeleket). A haverok már szekáltak is, hogy "tyúkbeles" leszek. Így hívták a híradósokat, akik húzták maguk után a sok telefonzsinórt.
Délután beültünk a "Gergácz"-hoz.
A fiataloknak elmondom, hogy ez az "intézmény" a  Baross út (akkori Lenin út- persze senki nem hívta így) sarkán, a Szent István úton (ami akkor Népköztársaság útja volt)volt.

Beültünk az udvarra és söröztünk, énekeltünk, hagytuk magunkat sajnálni a kísérőinktől.
Ma sem értem mi volt velem, mert sem előtte, sem utána annyi sört nem ittam, mint ekkor. Számolatlanul folyt belém a korsókból a sör. A végén már a szegfűt lógattam a pohárba és azt nyalogattam le.
Ez is megtörtént. Vártam a Behívót. Nem jött. Senki nem mondta, hogy miért.
Dolgoztam tovább.
1960 augusztusban újabb sorozáson vettem részt. Itt is megfelelt mindegyikünk.
Este a  "Vasutas Kultúrházban" volt egy nagy regrutabál. Rengeteg ember. Az egész járásból. Sok lány elkísért bennünket. Jól éreztem magam, mert egy százados kinézett engem a sorozáson és azt ígérte, hogy mehetek hozzá határőrnek Sopronba.
Volt rengeteg tánc. 
Nem felejtem el a tombolát, amit szintén tartottak.
Én is vettem egy sorsjegyet (sárga, 92-es). Már minden nyereményt kisorsoltak. Az én számomat még csak meg sem közelítették. Egészen addig, amíg azt nem mondták, hogy most jön a főnyeremény. Egy sült liba. Nyertes: sárga, 92-es.
Mutatom a nyúli csapatnak. Itt van nálam!  Ugrottunk fel egyszerre és vonultunk ki a pulpitushoz.
Átvettem a hatalmas tálcát. Rajta egy méretes sült liba. Vonultam az asztalunk felé, a nyúliak harsogva utánam. Mondom, hogy na nyúliak, híres bicskások vagytok, kinél van egy kés. Persze, hogy volt. T. Imre barátom elővette. Mondom neki add ide. Levágtam a liba combját és visszaadtam a kést: a többi a tietek.
Öt perc múlva a tálcán csak néhány szem borsó és sárgarépa-kocka árválkodott a franciasalátából.

Behívót még most sem kaptam. A falubeli 23 sorkötelesből összesen hatan vonultak be.
Azt mondták, hogy ebben az évjáratban annyi sorköteles volt, hogy több mint fele létszám feletti lett.
Azt is mondták, hogy engem valószínű a vasút "mentett". Ilyen előfordult máskor is, ha kevés volt a vasutas.  A főnököm nem tudott róla.
A Behívó helyett kaptam az Értesítést:  27 hónapon keresztül levonják a fizetésem
8 %-át (katonai hozzájárulás).
Én mindenesetre mindenkinek azt mondtam, hogy azért nem kellett bevonulnom, mert nem találtak elég nagyméretű csizmát a lábamra. Ami azért volt elhihető, mert játszottam egyszer egy színdarabban, ahol csizmát kellett viselnem és mivel olyan magas a rüsztöm, nem tudtam felhúzni, csak egy pannonhalmi kollégám 52-es méretű csizmáját.

Így telt el a katonaidőm és még vagy nyolc-tíz év. Egyszer csak kaptam a Kiegészítőparancsnokságtól egy levelet, hogy azonnal menjek be hozzájuk.
Nafene, csak nem most akarnak bevonultatni?
Nem.  Csak adategyeztetésre hívtak.   De jól le is lettem szúrva.
Azt mondja a tiszt (sajnos még a katonai rangfokozatokat sem ismertem), hogy fiam mit képzel maga. Azt mondtuk, hogy minden változásról, ami magával történik, be kell jelentenie.
Maga megnősült, apa lett, nyert egy autót, leérettségizett, elvégzett egy főiskolát, forgalmi szolgálattevő lett,  lassan maga lesz a közlekedési miniszter, mi pedig ezekről nem tudunk semmit? 
Mondtam neki, hogy láthatja mennyi mindent csináltam, hát volt nekem időm arra, hogy még be is jelentsem.
Sajnos, vagy hála Isten?, én csak ennyit tudok mesélni a katonaidőmről.
 

Amikor vonattal utazok engem is zavar, ha valamiért késik a vonat.
Főleg az nem hagy nyugodni  (ezzel valószínű nem vagyok egyedül), hogy mi okozza a vonatkésést.  Azt le sem merem írni, hogy a jegyvizsgálótól hiába kérdezem, mert 100-ból 90 biztosan nem tudja. (az már rosszindulat, hogy 100-ból kettő még azt sem tudja, hogy késünk).

Legtöbb ismerősöm, rokonom viszont azt nem érti:  miért késnek a vonatok, ha esett 10 cm-es hó?
Na erről már tudok mesélni.  Rengeteg ilyen esettel találkoztam.  Azt mondja a vasutas, ha Hegyeshalomban elkezd esni a hó Győrben már le is álltak a vonatok. Ez egy kicsit túlzás.
De hogy is van ez?

Azt írja a D.4. sz. Téli forgalmi rendeleteket tartalmazó utasításunk, hogy minden szakszolgálatnak (forgalom, gépészet, pályafenntartás, távközlési- és biztosítóberendezési) időben fel kell készülni a téli zord időjárásra. Ez mindig meg is történik.  Olvashatjuk az újságban, nézhetjük a televízióban.

Addig nincs is baj, hogy kiosszák a szolgálati helyekre a takarítóeszközöket, vesszőseprűket,  fáklyákat, kaparóvasakat. Az ipari-só, homok, kenőolaj, etilén-glikol stb mind ott sorakozik készenlétben.

A kezdés a legnehezebb.  Hiába van nagyon precízen megszervezve az időjárási előrejelzések figyelése.  Rendszeresen hallgatni kell a rádió előrejelzéseit, sőt naponta érdeklődni a várható hóhelyzetről.  A mozdonyszemélyzet is köteles figyelni  és jelenteni az észlelt hóviszonyokat.
Nem nagyon emlékszem olyan esetre, hogy az első hó ne szombaton délután kezdjen el esni. Mire be tudnának jönni szolgálatra, már áll a vasút.  Mintha az időjárás felelős kiszámítaná, hogy na most a vasutasok otthon pihennek, éppen ideje lezúdítani 15-20 centis havat,  és már kész is a káosz.  A vonatok máris megálltak. Vagy el sem indultak.  De miért?  Kérdezték tőlem is nem egyszer.  20 centis hó akadály lehet a mozdonyoknak?
Ó, nem.  Bár az utasítás szerint, ha a hóvastagság a sínkorona felett meghaladja a 15 centimétert, villamosmozdonyt nem szabad elindítani, csak hókotrómenet után (persze csak állomástávolságban, ha a hókotró beérkezett a szomszédos állomásra).

A nyílt pályán (két állomás között) ritkán fordul elő, hogy a vonat a hó fogságába kerül.
Mellékvonalakon, ahol előfordul két óránál hosszabb vonatmentes idő, az első vonat előtt hókotró menetet kell elküldeni és a vonat csak akkor indítható ha a hókotró beérkezett a következő állomásra.
Nagyon izgalmas része volt a D.4.-esnek (40-50 évvel ezelőtt), hogy mi a teendő, ha személyszállító vonat akad el a nyílt pályán hófúvás miatt. Érthető, hogy a mozdonyt nem szabad a vonatról leakasztani hóáttöréshez, mert előfordulhat hogy nem tud visszamenni a vonatra és az utasok ottmaradnak a fűtetlen szerelvényben. Az egész vonattal szintén nem szabad megkísérelni a hóáttörést, mert az is előfordulhat, hogy a vonat kisiklik.
Pláne, ha a vágány felfagyott.

Onnan folytatom, hogy szombaton elered a hó. Van ugyan néhány készenlétes hómunkás, de előbb-utóbb kiderül, hogy kevesen vannak. Sőt az utasítás szerint nem szabad őket addig igénybe venni, amíg ki nem derül, hogy a váltók, keresztezések hótól, jégtől való megtisztítását  a váltógondozásra kijelölt állomási dolgozó a saját munkája mellett nem tudja elvégezni.
Amikor a hó elkezd esni, a fenti tétel megvalósul. Egy ember nem tud egyszerre több váltót megtisztítani a hótól és a jégtől.  Pedig ezen múlik az egész vonatközlekedés.

Amíg nem volt korszerű biztosítóberendezés, központi állítású váltók, addig volt rengeteg ember, akit ilyenkor igénybe lehetett venni. Győrben a következő szolgálati helyek voltak:

Delta I: vonatmenesztő térfelvigyázóval és egy váltókezelővel, Delta II: egy sorompókezelő-váltókezelővel, Ipartelep: egy váltókezelő-sorompókezelővel, Gyárváros:
egy sorompókezelő-jegykiadóőrrel, II-es őrh.: térfelvigyázóval és két váltókezelővel, IV-es őrhely: Vonatmenesztő térfelvigyázóval és két váltókezelővel, VI-os őrhely: térfelvigyázó és két váltókezelő, VIII-as őrhely : Vezető váltókezelő és egy váltókezelő, X-es őrhely: Vezető váltókezelő és váltókezelő, Személypályaudvar egy Rendelkező és egy külső forgalmi szolgálattevő, III-as őrhely: Vonatmenesztő térfelvigyázó két váltókezelővel, I-es őrhely egy váltókezelő-sorompókezelővel. Ez, ha jól számolom 24 fő és hozzáteszem, hogy mind férfi.
Jelenleg Ipartelepen van egy sorompókezelő, a IV-es és VI-os őrhelyen egy-egy vonatmenesztő térfelvigyázó (jó esetben van egy-egy váltókezelőjük), a személypályaudvaron két forgalmi szolgálattevő (hölgy). Ennyi.  Ez maximum 6 fő . Közülük kettő hölgy, akik ugyan érnek annyit, mint a férfiak, csak a munkavédelmi szabályzat nem engedi őket néhány munkára igénybe venni.
Térjünk vissza a havazáshoz. Ahol a vonatok elakadhatnak és el is akadnak, az a hely a váltók és keresztezések körzete.  Kézi állítású váltók esetén a rengeteg ember meg is ette azt a havat, ami leesett. Persze akkor is voltak késések, mert a vonóvezetékek lefagyhattak (nehezen tudtak váltót állítani, sorompót, jelzőket kezelni).

Ma, amikor a váltók központi állításúak ( pl.elektromos úton), a váltó állítója, kezelője nem a helyszínen van, hogy a váltóba hulló havat onnan eltávolítsa. A helyszínen nincs senki.
Van ugyan elektromos (vagy gázüzemű) váltómelegítő, ami Murfy törvénye szerint elromolhat, dacára annak, hogy a fűtőtranszformátorokat november 15-től március 15-ig be kell kapcsolni, október 15-e előtt próbafűtést kell tartani.
Ahol persze a váltók fűtve vannak. Mert előfordulhat, hogy az állomás átépítése során akkor fogyott el a pénz, amikor a váltók fűtését kellett volna megoldani.

Miért is kell a váltót fűteni.  A váltó egy nagyon érzékeny szerkezet, ami a rajta haladó járműveket egyik vágányról a másikra tudja elterelni. Ez a művelet a váltók csúcs-síneivel hajthatók végre. A csúcssínek sínszékeken ( ez nem a bakter ülőhelye!) csúsznak a tősínhez, vagy a tősíntől megfelelő távolságra. A Tősínhez simuló csúcssínt úgynevezett kampózár rögzíti, hogy nehogy a járművek alatt  megnyíljanak (ekkor ugyanis a járművek a vágányról leeshetnének (földönfutóvá válnának). Ezek a váltó legérzékenyebb alkatrészei.
Ha a vonat egyenes irányban közlekedik, a váltót nem kell átállítani, akkor ritkábban van probléma. Roboghat a vonat.
Ha a váltót át kell állítani, akkor kezdődnek a gondok. No nézzük:
A kampózár fogva tartja a csúcs-sínet mert az odajutó csapadék megfagyott. Ki kell olvasztani.  A sínszékeket (papucsokat), kivéve, ha a váltó ún. görgős, le kell tisztítani.
Van kb. váltótól függően 8-10 sínszék.  A túlsó csúcssínnél is ki kell olvasztani a kampózárt, hogy rögzíteni tudja az átállított váltót.
Úgy néz ki minden rendben van.
A váltó gondozója int a váltó-állítójának, aki az előírások szerint kezeli a megfelelő gombokat és ha a váltó biztonságosan átállt, ezt a berendezés egy nyugodt ellenőrző fénnyel jelzi. Ha az ellenőrző fény villogása nem szűnik meg, akkor a váltó átállása nem tökéletes. A váltógondozó kaparhatja tovább a váltót.
Mi történt?  Az, hogy ezek a váltók 3 milliméteres akadályra vannak beállítva. Ez azt jelenti, hogy bár látszólag a csúcssín hozzásimul a tősínhez, a biztosítóberendezés szempontjából ez nem valósult meg, mert a mozgó csúcssín összeszedi a sínszéken maradó havat, hozzápréseli a tősínhez és máris megvan a 3 milliméteres hézag, ami  nem engedi, hogy a váltó átállását biztonságosnak vegyék. 
Az elmondáshoz is sok idő kell. A vonat addig nem tud továbbmenni.

Ahol a váltófűtés jó és értenek is a kezeléséhez, ilyen probléma ritkán fordul elő.
A havazás kezdetekor kis intenzitással adjuk a meleget, hogy a váltóra hulló hó egyből megolvadjon.  (A főnök persze biztosan elrendeli, hogy energiatakarékosan kell üzemeltetni). A fűtés kezelése nem ördöngös, de az utasítások előírják, hogy ilyen esetben az első teles dolgozó mellett legyen egy tapasztalt is.

Mi késleltetheti még ilyenkor a vonatközlekedést:
Mindet nem győzném elsorolni.  A korszerű vasúti pálya ki van szigetelve, a rajta közlekedő járművek a pályáról (a jármű tengelyein, kerekein keresztül) jeleket kapnak, amelyek a közlekedéssel kapcsolatosak.
A sínek között megolvadt hó, a sózott útátjárók elektromosan összekötik a két sínszálat, így a mozdonyvezető (és a forgalmi szolgálattevő is ) hamis jelet kapnak. Ezt nevezik hamis foglaltságnak. Ilyenkor a vonatok nem tudnak, teljes sebességgel menni, mert a biztosítóberendezés nem tud különbséget tenni a tényleges és hamis foglaltság között. 
Az ilyenkor alkalmazható csökkentett sebességet végső soron a mozdonyvezető határozhatja meg, de maximum 15 km/h-ban. (tanulóimmal bemagoltatom, hogy ilyenkor a vonatot csak olyan sebességgel lehet továbbítani, hogy a jelentkező akadály előtt meg lehessen állítani).  Ha a mozdonyvezető 5 km/h-val megy nem vehetem zokon tőle.

Vannak a vasútnak, néhány telepállomáson hómaró-, hókotró- jégolvasztó gépei, mozdonnyal továbbítható hóekéi, amelyeket nagy havazás hófúvás esetén vetnek be, vagy olyan helyeken ahol a vágány felfagyott.
A fűtőházaknak van kisebb teljesítményű, gázzal működő hóolvasztói. A győri fűtőház hóolvasztóját, amit egy mozdony szokott tolni váltók kiolvasztásakor, kb 60 m/órás ! sebességgel. Az ilyen  "Süsü"-nek nevezett szerkentyű hátránya, hogy az olvasztás után a váltókat azonnal le kell kenni olajjal, mert ha berozsdásodik, az még a hónál is rosszabb.

Megemlítem még, hogy az előírások szerint Utasperonok tisztítására, a hó eltávolítására a rendelkezésre álló állomási munkaerőket is igénybe lehet venni.
Az egykori főnököm egy ilyen alkalommal leterelte az irodai dolgozókat havat seperni a peronra és az átjárókra.
Hogy ennek a munkának mennyi volt a haszna, nehéz lenne eldönteni. Az biztos, hogy aki távolról leste a magassarkú cipőben havat seprő kisasszonyokat, az nagyon jól szórakozott. Hát még ha rá is szólhatott, hogy a havat nem szabad ám odaseperni a váltó csúcssíne és tősíne közé, mert azzal többet árt, mint használ.

Magam részéről csak annyit javasolhatok, ha meghallod, hogy rövidesen havazás lesz, ha teheted inkább maradj otthon, de vonatra ne szállj.

A 12/24-es fordulószolgálat mellett sokszor előfordult, hogy olyankor kellett szolgálatba menni, amikor nagyon fontos elintéznivaló lett volna.
Előfordult, hogy valaki színházba, kirándulni szeretett volna menni, vagy a családban volt esküvő, keresztelő. Ha ezekre a vasút nem tudott biztosítani szabadidőt, pihenőnapot, akkor magunknak kellett megoldani, hogy szabadnapunk legyen.
Ezt úgy tudtuk elintézni, hogy műszakot cseréltünk.
Ehhez a főnökség hozzájárult, csak be kellett jelenteni.
A munkatársak hozzáállása is jó volt, mert nem lehetett előre tudni, mikor  lesz rá szükség, hogy más is cseréljen velük.
Persze az ilyen cserék eléggé megviselték az embert, mert aki cserélt és akivel cseréltek is a 12 óra helyett 24 órát kellett dolgozni egyfolytában. Főleg az úgynevezett fordított 24 viselte meg az embert. Ez abból állt, hogy éjszakai szolgálat után kellett még 12 órás nappali szolgálatot teljesíteni.  Aki nem próbálta, nem tudja milyen kemény dió volt ez.

Én magam olyankor szoktam fordát cserélni, ha vasárnap nappal dolgoztam, és akkor nap meccsem volt, vagy sakkversenyre mentem.
Hasonló korú fiatal munkatársaim voltak. Legényemberek. Könnyen meg tudtam velük egyezni, mert tudták, hogy adott esetben rám is számíthatnak.

Történt, hogy I. Jancsit (Brazilt) megkértem, hogy jöjjön be helyettem vasárnap dolgozni, mert fontos meccset játszik a Nyúli KSK, amelyiknek én a kapusa voltam (nem is akármilyen).
Brazilnak azért hívtuk, mert az egész családja Venezuelából, Caracasból tért haza, sosem értettem meg, hogy mi okból. (főleg, mert elmondása szerint Kávéházuk volt Caracasban).
Brazil bement helyettem vasárnap én pedig dolgoztam helyette hétfőn.

Hétfőn este az akkori barátnőmmel Győrben szórakoztunk (pontosabban:  szerényen megünnepeltük a születésnapomat).
Éjfél körül értem haza. Lefürödtem, lefeküdtem, hamar el is aludtam.
Legmélyebb álmomból hatalmas dörömbölés ébresztett. Verték az ajtót ököllel.
Azt sem tudtam mennyi idő lehet. Álmosan kérdeztem, hogy ki az akinek ennyire sürgős?

-Rendőrség! Nyissa ki !
Kinyitottam.  Kérdeztem kit keresnek.  Mondták az én nevemet.
Jó helyre jöttek, ez én vagyok. Mi a probléma?   Nem mondták meg.
Azt mondták öltözzek fel és menjek velük.

Közben anyám is felébredt és riadtan érdeklődött: mit csináltál fiam?
Mondtam neki, nyugodjon meg, semmi bűnt nem követtem el. Valami félreértés lehet.
Rövidesen jövök haza.

Beültettek a "meseautóba" és bevittek a Körkemence utcai rendőrségre: Útközben hiába kérdezgettem, hogy mi az oka, hogy bevisznek engem. Nem mondtak semmit, csak azt, hogy hallgassak.
A Rendőrségen felvezettek az egyik emeleti irodába, ahol egy viszonylag szimpatikus úr fogadott.
Először felírta az adataimat, majd azután érdeklődött, hogy a hétfői szolgálatomban hol jártam.  Elmondtam amire emlékeztem, a szolgálatra történt jelentkezéstől kezdve a munka végeztéig.
Nem mondhattam olyant, amivel elégedett lett volna, mert rám szólt: kezdjem elölről.
Ugyanúgy elmondtam a napi tevékenységemet. Még mindig nem volt elégedett, de azt nem mondta meg, hogy mire kíváncsi.  Még egyszer elmondtam, az sem tetszett.

Elkezdett kérdezgetni:  Miért hétfőn dolgoztam, amikor vasárnap kellett volna?
Elmondtam a cserét a Brazillal.
Voltam-e hétfőn az Előrendezőben?  (az Ipartelepnél levő hat vágányból álló rendezőt hívtuk Előrendezőnek, vagy Helyi-rendezőnek, ahol az Ébenfurti vonatokat állították össze.)
Mondtam, hogy hétfőn oda nem kellett kimenni.
(Oda csak akkor mentünk, ha oda érkezett vagy onnan indult vonat).
Biztos? 
Mondom, hogy biztos. Emlékeznék rá.
Azt kérdezi: mi jut eszembe arról, hogy:  kukorica?
Nem tudtam mire vélni a kérdést. Az agyamban cikáztak a gondolatok: valaki kukoricát lophatott?  Rengeteget szállítottak. Hát nekem nem volt szükségem kukoricára.
Látta, hogy gondolkozom, újra kérdezte: na, tud valamit a kukoricáról?
Mondom, hogy nem jut más eszembe, csak az, hogy öreganyámnak van otthon egy lavór kukoricája, azzal tömi a libákat.
Azt hittem, hogy vicces lesz amit mondtam, de inkább még mérgesebb lett tőle.
Még nekem szegezett néhány kérdést, de a válaszaim nem egyeztek az ő elvárásával.

Egy órás "beszélgetés" után eléggé barátságtalanul búcsúzott tőlem:
Beszél majd maga fiam még másként is!

Nem nyugtatott meg. Még most sem tudtam, mit keresek ott.
Jött egy nagydarab ember, aki azt mondta: menjek vele.
Addig csak filmekben láttam olyat, hogyan  kísérik a bűnözőket. Az ajtóknál megállni, fal felé fordulni, amíg kinyitja az ajtót.
Így sétáltunk le az alagsorba.
Ott azt mondja a fiú: vetkőzzön le!
Eddig sem voltam valami vidám, de most kezdtem megijedni.
Hallottam már olyat, amit el sem tudtam képzelni, hogy jól megruháznak valakit és azt is elmondja amit soha nem is tudott.
Levetkőztem. Közben megálltam ugyan, hátha elég a vetkőzésből. De nem volt elég.
Meztelenre vetkőztem. Elszedte a ruháimat és egyenként adta vissza. A trikóval és az inggel nem volt probléma. Az alsónadrágom (gatyám) már gondot okozott.  Akkortájt nem olyan alsónadrágot viseltünk, mint manapság, hanem olyan glott-gatya félét, amiben  úgynevezett gatyamadzag volt. Hát a madzagot azt kihúzta belőle.
Egy darabig tűnődtem, hogy fog ez megállni rajtam. Normális körülmények között eszembe nem jutott volna. Akkora volt az alsónadrág, hogy oldalra kihúzva kényelmesen tudtam rá csomót kötni. Nem volt látványos, de megállt rajtam.
Szép lassan visszakaptam a többi ruhámat is. Zsebeimet kiürítette. a nadrágszíjat levette a nadrágról.
A cipőmet kifűzte és a cipőfűzőmet is elvette.
Amikor így átöltöztem, mondta, hogy menjek még vele. Mentem.
Már tudtam, hogyan kell félreállni a cella ajtó előtt amikor odaértünk. Kinyitotta és betessékelt.
Sok mindent nem láttam odabent. Egy priccset felfedeztem, meg valami vödröt a sarokban.
Amikor magamra maradtam, leültem a priccsre és gondolkoztam. Mit keresek én itt.
Tényleg elkövethettem valamit amit magam sem tudok? Semmi nem jutott eszembe.
Csak a kukoricára ugrott vissza az agyam állandóan. De ilyenkor meg is nyugodtam.
Nem loptam én kukoricát soha,  még mást sem (na azért jó kis "gomulkát" szedtünk le a vagonból, hogy a szolgálati helyet jól befűtsük - "gomulkának" hívtuk a szép fényes fekete sziléziai szenet, amivel jó meleget tudtunk varázsolni).

Valahogy azért csak elaludtam.
Reggel arra ébredtem, hogy nyitják a vasajtót. Jött a "felvigyázó", mit tudtam én hogy hívják, ilyen helyen ezeket a fickókat. Mondja, hogy kimehetek vele a mosdóba, WC-re, sőt meg is borotválkozhatok.
Megmosakodtam, kis és nagydolgomat is elvégeztem nehogy a vödröt kelljen használnom, mert a gyomrom is kifordult volna.
A borotválkozást nem kíséreltem meg. Ekkor kezdtem kapiskálni, hogy a karikatúrákon miért ábrázolják a rabokat mindig szőrösen.  Ronda kényes volt az én bőröm is, és egyáltalán nem tudtam volna a más által használt borotvával megborotválkozni.
Visszakísért a "teremőr" a cellába. Bevetette az "ágyamat" és megjegyezte:  ezentúl nekem is minden reggel így kell beágyaznom.

Ezt nem kellett volna mondania.  Mit képzel ez,  meddig leszek én itt?  És főleg miért ?
Ezt ő nem tudja. Hozta a reggelit.  Rántott leves, két szelet kenyér.
Egyik szelet kenyeret becsomagoltam a szalvétába, (még azt is kaptam!)  hátha több kaja nem lesz.
Egész nap senki nem szólt hozzám.
Egyszer-kétszer hallottam lépéseket az ajtó előtt. Sőt úgy észleltem hogy egyszer az én Laci kollégám is elcsoszogott az ajtó előtt. Megismertem a jellegzetes csoszogását
 (Utólag kiderült, hogy tényleg ő volt. Sőt ő sokkal rosszabbul járt mint én, mert nagy pofája volt és egy kicsit megagyabugyálták).
Az agyam járt mindenen, de nem tudtam rájönni miért hoztak engem ide.
Sétálgattam a cellámba. Olvasgattam, hogy az előttem itt "lakók" miket üzengettek.
Itt láttam először azt a viccet, hogy:
Egyik falon nagy piros betűkkel: JOBBRA NÉZZ!, jobbra néztem, ugyanazokkal a betűkkel:
HÁTRA NÉZZ!, odanézek. Újra: BALRA NÉZZ!  Néztem az utolsó üzenetet:
MIT FOROGSZ TE MARHA?
Nagyokos.  Megforgatott.

Délben hozták az ebédet. Rántott levest két szelet kenyérrel. Jól bezabáltam. Megettem a reggeli kenyeremet is.
Ebéd után csak vártam, hogy egyszer csak jönnek értem, szíves elnézésemet kérik és mehetek haza.  Nem így történt. Elment az idegtépő délután is. Hozták a vacsorát: rántott levest kenyérrel. Nem volt valami változatos. De megettem. Addig is elfoglaltam magamat.
Közben teljesen besötétedett. Senki nem szólt hozzám. Illetve mégis.
Az történt, hogy amikor már úgy éreztem, este van  - az órámat sem adták vissza  - fogtam magam és elfeküdtem a priccsen.
Kattant az ajtómon a nyílás, bekiabált a porkoláb:  Kelljen fel, még nincs takarodó!
Kérdeztem, hogy honnan tudjam én azt, még órám sincs. Megnyugtatott: majd én szólok.
Úgy is lett. Egyszer csak beszólt a kis ablakon, hogy most van takarodó.

Nagyon soká tudtam elaludni. Minden járt a fejemben.
Megmondták-e anyámnak, hogy hol vagyok? Nem valószínű. Még nekem sem mondtak semmit.
Mit szólnak a munkahelyemen, hogy nem mentem estére dolgozni?  Nekik csak szóltak.
Mit gondolhatnak a munkatársaim?  Hol lehetek. Nem szoktam a munkámat elhanyagolni.
Valahogy azért mégis elaludtam.

Dörömbölésre ébredtem. Jött a "Quasimodo", keljek fel. Öltözzek. Menjek vele. Valahogy azt éreztem rajta, hogy most már mintha emberszámba venne. Nem volt olyan rideg. Megkért, hogy álljak meg az ajtó előtt.  Visszaadta az elszedett cuccaimat és felvitt az emeleti irodába, ahol bejövetelemkor próbáltak kifaggatni.
Ugyanaz az úriember ült az asztalnál. Lehet, hogy ide van nőve? A faliórán fél három volt. Itt alhatott ?  Azért jobb helye volt, mint nekem.
Hellyel kínált. Megkérdezte kérek-e kávét.
Kezdtem megkönnyebbülni. Már ahhoz is volt bátorságom, hogy megkérdezzem:  miért vagyok itt?
Elmondta:
Hétfőn este bemondta a Szabad Európa Rádió, hogy három magyar vasutas szabad földre érkezett. Azt is bemondták, hogy kukoricát szállító vasúti kocsiban a kukorica közé ásták be magukat és csak akkor jöttek elő, amikor német beszédet hallottak.
Ezért "kukoricázott" velem!

A felmerülő kérdések:  Hogyan kerültek a vagonba?  Ki csukta rájuk a vagonajtót?
Ki rakta vissza a fémzárat az ajtóra? 
Ezeket csak kívülről lehet elintézni. De ki segített nekik?
Hát például, itt vagyok én. Főleg azért én mert aki kiszökött, az én barátom volt és az apja, aki szintén a munkatársunk volt.
Adott a helyzet: Azért cseréltünk, hogy hétfőn  -  az Előrendezőből induló vonatnál  -
a kukoricás vagont rájuk zárjam. Rögtön megértettem, hogy miért gyanakodtak rám.

Azt is elmondta az úriember, akivel később rengeteg alkalommal találkoztam a pályaudvaron tartott ellenőrzései során, az volt az egyik szerencsém, hogy másnap azt is elmondták a SzER-ben, hogy egy ismerősük jött Magyarországra legálisan, aki a vagonajtót rájuk csukta, majd a határ túlsó oldalán várta is őket.

Azt is elmondta, hogy a kihallgatáskor azért nem voltak hozzám "szigorúbbak", mert a főnökömtől jó véleményt kaptak rólam (nem úgy a kollégámról, Laciról, akit azért szintén kiengedtek).
Kérdezgetett még a Brazilról, akiről elmondtam, hogy négy-öt nyelvet beszélt, érettségizett, de ezt Magyarországon nem ismerték el. Érettségi nélkül pedig az idegen nyelvekkel nem tudott elhelyezkedni. Valószínű ezért ment el, de ezt soha nem említette.

Megígértette velem, hogy ha Braziltól levelet kapok mutassam meg nekik, utána elbocsátott.  Az órán ekkor már három óra volt, hajnalban.  Csak reggel értem haza. Kiderült, hogy anyám hiába érdeklődött számtalan helyen, senki nem tudott rólam semmit.

Két levelet kaptam Braziltól. Egyet még Bécsből írt, a másikat Párizsból. A leveleken láttam, hogy nem én vagyok az első aki kibontotta őket. Azért bemutattam nekik.
Nem lepődtek meg a szövegen. Semmi különös nem volt bennük. Jancsi rám bízta a kislányt akinek "itthon" udvarolt.
De ez már egy másik történet.  Majd elmesélem hogyan teljesítettem a kérését.
 

Aki dolgozott már éjszaka, annak nem kell sokat mesélni arról, hogy milyen érzés nem aludni olyankor, amikor más a legszebbeket álmodja.
Nem egy kollégámtól hallottam szidni még azt is aki a lámpát feltalálta.
Át lehet persze egy éjszakát virrasztani úgy is, hogy szól a zene, koccannak a poharak, megy a beszélgetés, akár mulatságban, bálban, vagy lakodalomban.
Még ott is ki lehet merülni.

Még kimerítőbb, ha dolgozni kell sötétben és főleg álmosan.
Aki részt vett ilyenben, tudja, hogy a legnehezebb átvészelni a hajnali egy órától  négy óráig tartó időszakot. Az ember akkor a legálmosabb. Négy óra után már a külvilág ébredezik, mocorog. Indulnak a buszok, munkásvonatok. Kezdődik az élet.

Én nagy bajban voltam. Mindig úgy aludtam, hogy volt a fejem alatt kispárna, alattam puha matrac, betakarózhattam dunyhával, paplannal,  ahogy jólesett. Így tudtam aludni.
Széken ülve, asztalon fekve nem tudtam aludni.  Megpróbáltam. Nem ment.

Mondták is az öreg vasutasok, hogy belőled gyerekem soha nem lesz jó vasutas, ha ülve nem tudsz aludni.
Ha azt mondanám, hogy soha nem aludtam szolgálatban, az nem lenne igaz.
Az igazság az, hogy nagyon ritkán, én is elbóbiskoltam.
Nem úgy, mint egyik váltókezelőm, akivel éjszaka kimentem a váltókhoz, mert mellé osztottak be tanulni.  Közben beszélgettünk, illetve egy idő után csak én beszélgettem, mert azt vettem észre, hogy nem válaszol.  Támaszkodott a váltótárcsának és hallgatott.
Szólok hozzá:  mit szól ehhez Imre bátyám?  Felriadt. Kiderült, hogy amíg én beszéltem, ő a váltónak támaszkodva elaludt, állva  -  az ő szavaival, mint a fuvarosló.

Számadáskezelő voltam. Olyan munkahely, ahol némelyik kollégának már éjfélkor az asztalon volt a feje és olyan jóízűen aludt, hogy még horkolt is.  Némelyik rá is fizetett, mert volt olyan munkatárs, aki nem átallotta, hogy a tintaceruzáját papírosra kotorva, a tintaporral befújta az álmodozó arcát, aki álmában még el is kente a port az izzadó arcán.
El lehet képzelni, hogyan nézett ki, amikor jött a főnök éjszakai ellenőrzést tartani és meglátta az illetőt, aki ijedten mondta: én nem aludtam főnök úr.
Nem-e ?  Menjen nézze meg magát a tükörben.  Hát meg is nézhette magát.

Első alkalommal én is itt aludtam el.
Számadáskezelőként a székem mögött volt egy fakkos szekrény, abban tartottuk vonalanként csoportosítva a fuvarokmányokat. A legtöbb fuvarokmány a Ferencvárosi fakkban szokott lenni. Ez pont olyan magasságban volt, hogyha a székemet hátradöntöttem a fejemet pontosan a ferenci papírokra tudtam bedugni, ami kispárnaként szolgált. Egyik éjjel úgy félkettő körül nagy volt a csend, mindenki aludt. Gondoltam én is lekapcsolom a villanyt és bóbiskolok. Úgy is lett. Bedugtam a fejem a fakkba és elaludtam.

Amikor felébredtem, persze jól összetörve a kényelmetlen fekhely miatt, láttam, hogy az asztalomon van egy A/4-es papír.  Felemeltem és megrökönyödve olvastam az üzenetet.

"Éjszakai ellenőrzést tartottam, átmenesztő fejét a szekrényben találtam.  Sághegyi"

Megmutattam a többieknek is. Jót nevettek rajtam. Ők is aludtak. Fel sem ébredtek. De üzenetet csak én kaptam.
Megbeszéltük, hogy milyen rendes volt az ellenőrzést végző Főnökhelyettes. Nem veszítette el a visszapillantó tükröt. Emlékezett rá, hogy az ő idejében is ilyenek voltak az éjszakai szolgálatok.

Voltam olyan szolgálati helyen is, ahol az éjszakai alvás rendszeres lehetett, mert a mosdóban nagy,  2x2 méteres hungarocell lapokat találtam. Kiderült, hogy derékaljnak használták.
Egyszer még a Rendelkezőtoronyban is ért meglepetés. A társam éjfél után megkérdezte: nem akarsz aludni ?  Mondtam, hogy én nem. Azt mondta, hogy akkor ő alszik, vigyázzak a "bolt"-ra.  Néztem, hogy fogja megoldani az alvást.  Kiment és egyszer csak jött vissza a WC ajtóval. Rátette két székre és már meg is volt a fekhely.

Nekem is így kellett volna feküdnöm, amikor egyszer a derekamon idegbecsípődés keletkezett. Azt mondta az orvosnő, hogy keményen kell feküdnöm. Mondtam neki, hogy nekem az nem megy (hacsak nem fekszem hasra).

A legdurvább eset az volt, amikor mint oktató, éjszakai ellenőrzést kellett tartanom. Sok mindenen átmentem már addig, de amilyennel találkoztam, még álmomban sem gondoltam.
Megyek be éjfél után egy óra körül egy félreeső szolgálati helyre  (legalább az ajtót zárta volna be, hogy zörögnöm kellett volna). Az ott dolgozó egy hintaszékben ült, pokrócokkal körülcsavarva. A telefon gumival a fülére volt erősítve és aludt. A sorompója lecsukva, ilyenkor már nem járt arra senki. Arra is lusta volt, hogy a telefont felvegye amikor keresik.
Ha keresték, az elektromos csöngetés felébresztette, csak belemotyogott a telefonba és aludt tovább.

Senki nem csodálkozott, amikor ezt a szolgálati helyet az elsők között megszüntették.
 

Mondom a 19-20 éves tanulóimnak:  Nem is tudjátok, hogy  azok a boldog szép napok nektek most van.
Annak idején én sem tudtam, hogy valamikor úgy fogok emlékezni arra az időszakra, amikor 18-20 éves voltam, hogy milyen jó is volt akkor.
Könnyedén vettük a munkát.  A 12 órás szolgálat nem vette ki az energiánkat.
Éjszakai szolgálat után elmentünk kirándulni.  Nappali szolgálat előtt elmentünk a bálba, hajnalig táncoltunk a búcsúba. Nemcsak a saját községünkben, hanem a környéken minden faluban ott voltunk a búcsúban.  Reggel pedig mentünk szolgálatba. Volt amelyikünk nagyon le volt engedve, de kibírtuk, sőt este mentünk folytatni a szórakozást.

Hárman-négyen voltunk hasonló korúak. Ha Győrben volt valamilyen rendezvény: Grábos bál, vagy Richardsos bál,  nem zajlott le nélkülünk. Mindegyiken sok lánnyal találkozhattunk.
Az egyik Grábos bálon az Állami Áruház - a Baross úton (akkori Lenin úton) volt - dupla vagy semmi játékot rendezett. Persze, hogy beneveztünk, bár én még nem jártam az új Áruházban.  Karcsi barátom volt előttem, ő győri volt. Az volt a kérdése: hol van az Áruházban a nyakkendő osztály. Tudta, hogy a női harisnya osztály mellett. Kapott 20 forintot, de pechjére nem állt meg, hanem tovább játszott. Sajnos a következő kérdést nem tudta, így nem nyert semmit.
Nekem szerencsém volt, kihúztam az első kérdést: hol van a női harisnya osztály. Tudtam, mert a Karcsi az előbb mondta meg: a férfi nyakkendő osztály mellett. Kaptam 20 forintot és azonnal meg is álltam, nehogy én is pórul járjak.
Voltunk olyan bálban is, ahol Karcsi barátunkat ki kellett menteni a kiskatonák kezei közül, mert már annyit ivott, hogy olyan kislányra vetett szemet, aki az egyik katonával volt.

Nyaranta a Balatonon üdültünk, vagy a Mátrában töltöttünk egy-két hetet. Ma már nem is értem hogy bírta ezt a Szakszervezet, mert a saját pénzünkből nem tudtunk volna annyit nyaralni.

1962-ben a VIT-re is majdnem sikerült kijutni.  Akkor Finnországban, Helsinkiben tartották.
(az előző 1959-ben Bécsben volt).
Node sokan azt sem tudják már, hogy mi is az a VIT.  Ez a Világifjúsági Találkozó rövidítése, amit a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség szervezett a baloldali fiatalok részére, eleinte kétévenként, később ritkábban.  A magyar ember persze ebből is humort gyártott. Azt mondták, a VIT azt jelenti: Viszik az Idei Termést, sőt fordítva is volt jelentése (TIV),  Tavaly is Ilyenkor Vitték.  Persze, aki, az ilyen tréfákat kitalálta, az biztosan nem ment a VIT-re.  Igaz, hogy nekünk sem sikerült. Nem tudtunk olyan produkciót, amivel kijuthattunk volna.  Bezzeg némelyik Ki mit tud győztes, joggal ment Helsinkibe.

Ha a VIT-re nem is, de külföldre azért eljutottunk. Egyik kocsifelíró kollégámmal egy hetet töltöttünk az NDK-ban (a nagyon fiataloknak:  Német Demokratikus Köztársaság).
Nagyon jól éreztem magam, csak nagyon keveset tudtam arról mesélni, hogy mit is láttam.
Mert Lipcsében megnéztük ugyan a csodálatos , emeletes pályaudvart, de nagyon elvonta a figyelmemet - egy budapesti, hasonló érdeklődésű sráccal egyetemben, akivel a későbbiekben is együtt nézelődtünk - két nagyon helyes kislány, akiknek azonnal segítségére siettünk. Felsegítettük a csomagjaikat a vonatra és mindjárt helyet is foglaltuk mellettük.  És beszélgettünk velük.  Ha azt gondolja valaki, hogy tudtunk németül, az nagyot téved. Tíz-tizenöt szónál többet nem tudtunk megtanulni az utazás előtt.
De ez nem okozott gondot. Megértettük egymást. Ullával még vagy öt évig leveleztem, persze szótárból. Gondolom mekkorákat nevetett, amikor olvasta a német szövegemet.(mint ahogy én nevetem ki a Fekete Pákót).

Drezdában meglátogattuk a Képtárat. Még szerencse, hogy előre megmondták, hogy ha végig akarnánk nézni az egészet, ahhoz legalább egy hét is kellene. Nekünk ennyi időnk nem volt. Izgalmasabb látnivalónak találtuk Ferivel, a pesti sráccal, azt a két kislányt, akik  szintén nem a képeket nézték annyira, mint inkább minket. Csatlakoztunk hozzájuk és rövidesen egy moziban kötöttünk ki. Nehogy valaki megkérdezze, hogy milyen filmet néztünk meg. Nem tudom.Úgysem értettem volna egy szót sem, de nagyon jó kis előadás volt.  Elárulom, hogy Ute is levelezőtársam lett néhány éven keresztül. (Az is lehet, hogy néhányszor hasonló levelet kapott, mint Ulla).

Weimár nagyon szép város volt. Szép szobrok, szép parkok. Az egyik parkban felfedeztük Ferivel  Reginát és Mariát. Ők mutattak nekünk néhány látnivalót. Bementünk egy cukrászdába, ahol életem legrosszabb kávéját ittam. Aki ivott már a németeknél kávét, nem kell róla mesélnem.  Megtanítottak bennünket egy német slágerre (még most is el tudnám énekelni, olyan könnyű volt a szövege meg a dallama).  Este aztán sírva búcsúztak el tőlünk, mert megmondtuk, hogy reggel utazunk haza.
Reginával is sokáig leveleztem.  Ő nem akarta sehogyan sem megérteni, hogy a keresztnevem nem a Walter, hanem az István. Ráhagytam.

Jó lenne még egyszer elmenni azokra a helyekre, ahol biztosan nagyon sok szép látnivaló van, csak akkor még  ez nem tudott teljesen lekötni.  De így is szép volt.