Az éjszakai szolgálatok  néhány kollégámnak kibírhatatlanok voltak.

Csakugyan előfordult  -  főleg, ha nem kipihenten ment az ember éjszakára   -,  hogy
éjfél után, fél kettő táján,  rátört az emberre az álmosság.
Persze csak olyan munkakörben, ahol  volt rá idő.
Némelyik szolgálati helyen,  a rendelkező torony és a rendező pályaudvar ilyenek voltak.
Ezeken a helyeken nem volt idő elálmosodni.  Az a néhány perc, amikor nem volt munka, 
nem volt alkalmas arra, hogy valaki aludjon.

Voltak azonban olyan szolgálati helyek, ahol lett volna idő alvásra.
A volt kollégák tanusíthatják, hogy én nem szoktam aludni. Ki is nevettek érte.
Nem azért, mert annyira lelkiismeretes lettem volna, hanem azért mert nem tudtam.
Már kezdetben azt jósolták az öreg vasutasok, hogy belőlem nem lesz jó vasutas, többek között azért, mert nem tudok széken ülve, asztalon fekve aludni.
Ráadásul olyan  bakterom is volt, aki a váltótárcsára támaszkodva, állóhelyzetben is tudott aludni.
Előfordult, hogy megpróbáltam a széken kényelmesen elhelyezkedni.  A fejemet nekitámasztani a falnak,  vagy  ráborulni az asztalra, ahogy legtöbben csinálták, de nem ment.
Olyan kényelmetlen volt az ilyen testhelyzet, hogy öt percnél tovább nem bírtam.
A kiságyamat pedig mégsem hozhattam magammal otthonról.

Alvás helyett fejtettem a keresztrejtvényeket.
Rengeteget. 
Már annyira belejöttem a rejtvényfejtésbe, hogy elkezdtem a megfejtéseket beküldeni.
A  Kisalföld újság vasárnapi számában levő keresztrejtvényt szinte minden alkalommal megfejtettem  és be is küldtem.  Ha hetenként nem is, de havonként nyertem egy-egy könyvet.
Valószínű azért ment könnyen ennek a rejtvénynek a fejtése, mert kiismertem a rejtvény  készítőjét.  Előbb-utóbb  egy vágányon járt a gondolatunk  és percek alatt megfejtettem a rejtvényeit.

De nemcsak a keresztrejtvények érdekeltek, hanem mindenféle feladvány, amivel valamit nyerni lehetett.
Egy alkalommal az egyik napilap hirdetett  „Ki lesz a bajnok?”  pályázatot, amiben azt kellett megtippelni, hogy a focibajnokság végén melyik csapat  hány pontot szerez, és milyen helyezést ér el.
Szerencsém volt, eltaláltam  az első három helyezettet, ráadásul még az elért pontszámokat is.
Nyertem tízezer forintot.   Akkor nem is volt kevés pénz!

Nem telt el egy hét, kaptam egy levelet.

A feladó Eszterházy Cecília.  Mire hazaértem, már a feleségem felbontotta, mert a kíváncsiság  hajtotta, hogy milyen nővel levelezek én.
Azzal is fogadott, hogy nekem esett:  ki az az Eszterházy Cecília?   Nem tudtam.
Még, ha  „Esztergályos” lett volna a Cecília, még magamra is vállalom,  de így….?
Elolvastam én is a hozzám írott malasztot.

Olyasmi volt benne, hogy közeledik a világvége, amit mi sem bizonyít jobban, mint a rengeteg természeti katasztrófa  -  már akkor is.  Földrengések, tűzhányó kitörések,  földcsuszamlások.  Ez mind annak az előszele, hogy közeledik a végső leszámolás, amikor a jók és a rosszak elnyerik méltó jutalmukat vagy büntetésüket.
A levél végén felkínált egy lehetőséget amivel még a jók közé kerülhetek.
Mert, ahogy írta nem az olyan hívságokon múlik ez majd, hogy ki találja el a bajnokság
helyezettjeit, hanem  ki, mennyire hisz a teremtőben.
Fel is ajánlotta, hogy csatlakozzak hozzájuk   -  azt ma sem tudom, hogy milyen vallási közösség lehetett.

Ezt megtehetem, ha „szabad szombatokon”  felkeresem őket,  és írta, hogy melyik budapesti címen.
A szabad szombatokról a fiatalabbaknak elárulom, hogy  a szombat  egy ideig munkanap volt.
Egy idő után ez úgy módosult, hogy minden második szombaton nem kellett dolgozni.
Ez volt a szabadszombat.

Felvetettem, hogy el kellene mennem, ha másért nem, hát kíváncsiságból, hogy meg tudjam, mit is kell tennem, hogy a végső elszámolásnál a jók oldalára kerüljek.

A feleségem élénken tiltakozott az ilyen irányú tévelygésem ellen.
Nem régen kelt szárnyra Győrben olyan hír, hogy egy fiatalember bekerült egy vallási szektába, és egyszer csak,  valamelyik összejövetelen megfosztották a férfiasságától.

Azt mondta a feleségem,  hogy nem szeretné, ha én is „anélkül”  térnék haza egy összejövetelről.

A Füles című hetilapban lévő rejtvényeket is nagyon szerettem.
Mindent megfejtettem.   Majdnem.

Volt ugyanis néhány „kemény dió”, ami első nekifutásra kifogott rajtam.
Ezek közé tartozott az akkortájt feltűnt „olasz módra”, ahol nekem kellett a fekete kockákat is megtalálni.
Persze nem nyugodtam bele a sikertelenségbe. Addig próbálkoztam, amíg meg nem fejtettem.
Be is küldtem rendszeresen a megfejtéseket.
Nyerni azonban nagyon ritkán sikerült.  Egy-egy könyv, lexikon, meccsbox azért bekerült a gyüjteményembe, de a nagyobb nyeremények elkerültek. 

Egy alkalommal országos keresztrejtvényfejtő bajnokságot hirdettek.
Beneveztem.

A verseny időpontjáig szorgalmasan készültem.
A rejtvényeket nemcsak megfejtettem, hanem elővettem a stopperórát és mértem a teljesítményemet.
Meg voltam magammal elégedve.

A versenyen rengeteg ember vett részt.  Én a kezdők közé neveztem be.  Voltunk vagy százan Budapesten a Honvéd Művelődési Házban.

Három  rejtvényt kellett megfejteni.  Egy hagyományosat,  egy olasz módra típusút és egy skandináv rejtvényt.  A rejtvények  a következő második hétben megjelenő Füles újságban majdan megjelenőek voltak.
Iparkodtam nagyon gyorsan fejtegetni.
Sikerült is 31 perc alatt mind a hármat hiánytalanul megfejtenem.

Úgy éreztem, hogy nagyon jól teljesítettem.  Nem egészen így történt.

Kiderült, hogy a 17. vagyok.
Csak tátottam a számat, hogy 17-18 éves lányok, fiúk előztek meg.
A győztes kislány  -  18 éves  -  27 és fél perc alatt végzett.

Vigasztalt a feleségem, aki elkísért a nagy versenyre, hogy 100 közül tizenhetediknek lenni sem egy rossz teljesítmény, de vigasztalhatatlan voltam. 
Azért ott maradtunk nézegetni a többi rejtvényfejtőt.

A „haladó”  csoport - voltak vagy húszan -  a „kezdőktől” külön helyiségben izzadtak.
Gondolom, hogy nekik még nehezebb rejtvényeket kellett megoldani.
Mondom a feleségemnek, hogy odanézz, arra az erős szemüveggel rendelkező versenyzőre, akinek olyan szemüveg volt az orrán, mint a szódásüveg alja.

Jobb kézzel írogatta be a megfejtéseket,  a bal kezét pedig időnként bekapta a szájába, majd törölgette a nadrágszárába.  Nem tudtam mire vélni a műveletet.  Valaki így összpontosít?

Végül kiderült, hogy nem erről van szó.
A haladók kaptak egy pohár kávét, frissítőnek.  Az én emberem azonban nem fecsérelte az idejét arra, hogy kortyolgassa a kávét.  Beledugta az ujját a kávéba,  lenyalogatta, utána beletörölte a nadrágjába.   Egy idő után kezdte elölről.

Többször nem jelentkeztem ilyen versenyre, mert rájöttem, hogy vannak nálam sokkal ügyesebb rejtvényfejtők is.

Persze a kisördög csak belém költözött.  Kik lehettek ezek az ügyes gyerekek.
Csak nem a Füles szerkesztőségében dolgozott valamelyiknek az ismerőse?
Nem szabad persze ilyesmivel meggyanúsítani senkit.  Kikaptam,  kész!

Szerveztem Győrben a fiatalok között egy Rejtvényfejtő Klubot.
A Vasutas Kultúrház adott nekünk helyet, sőt még rejtvényujságokat is kaptunk.
Egy fél évig elvoltunk, fejtegettük a rejtvényeket. Be is küldtük a megfejtéseket.
Aztán, hogy nem nyertünk egyszer sem,  fél év után egyszer csak magam maradtam.

Most, hogy nem járok éjszakai szolgálatba,  a rejtvények is csak olyankor érdekelnek, amikor utazok valahova vonattal.

A tanulóim között, akik 18-20 éves fiúk, lányok, látom, hogy sokan fejtegetik a rejtvényt.

Én már csak a Metropol újságban lévő rejtvényt  szoktam megfejteni, de ennek a készítőjét is kiismertem, és nagyon gyorsan meg tudom fejteni a rejtvényeket.
Egyik alkalommal fogadást ajánlottam az osztálynak:

20 perc alatt megfejtem az újságban levő rejtvényt úgy, hogy nem használok íróeszközt, hanem csak fogom magam előtt a rejtvényt és 20 perc múlva megmondom a fősor megfejtését.   
Hiába akarom magamat visszatartani, hogy ne dicsekedjek, de  sikerült megfejtenem.

Látva, hogy a tanulók szívesen fejtik a rejtvényt, elhatároztam, hogy készítek nekik testhez álló rejtvényt.  A fősorokban elhelyeztem néhány olyan kifejezést, amit akkoriban tanultunk.
Meglepődtek, amikor óra elején bejelentettem, hogy rejtvény fognak fejteni.
Én pedig azon lepődtem meg, hogy tizedrészük tudta csak megfejteni.

Pedig már azt hittem, hogy új tanítási módszert találtam ki.
Lehet, hogy legközelebb versbe foglalom a tananyagot, hátha úgy könnyebb lesz nekik megtanulni.
Az én korosztályom is könnyen megtanulta az Archimedes törvényét, meg a  Nóbel Alfréd által feltalált dinamitot.

A vasúti szabályokat azért nehezebb lenne rímbe szedni!

Már 10 éves koromban egyenruhát viseltem.
Mi ebben az érdekes?   Más is viselte az iskolája egyenruháját.
Az lehet.  De én már ekkor vasutas egyenruhát viseltem.

Nem mondom, hogy nagyon odavoltam érte, de a Szegedi  MÁV Nevelőintézet, ahova
10 évesen kerültem, ellátott minden ruhával, cipővel, amit aztán viselni kellett.

Ebben az egyenruhában jártunk a szegedi alsóvárosi iskolába.
Az iskolatársak már akkor bakteroknak „becéztek” bennünket,  az Intézetet  pedig
bakterájnak.

Az egyenruhának nem örültünk ugyan, de tudtuk,  és a civil osztálytársaink is tudták, hogy az Intézetbe azok a gyerekek kerültek, akiknek a szülei nagyon szegények.
Nem mintha a szegedi iskolatársaink szülei gazdagok lettek volna, legalábbis ezen a környéken lakók, mert valószínű volt valami oka, hogy az iskolát, ahova jártunk
„mezítlábas egyetem”-nek nevezték. 

Ez a  bakterájos, egyenruha volt  rajtam az általános iskola után a középiskolában is, hiszen a  Vasútforgalmi Technikumba is az Intézetből jártam.
Az egyenruhánkon még „rangjelzést” is  viseltünk, ami nem a tényleges vasúti rangjelzésekre hasonlított, hanem a tanulmányi eredményektől függően került a vállapra és a  parolira   -  vagy ahogy magyarul mondják, a gallérhajtókára  - egy kettő vagy három arany „V” betű.

Ahogy visszaemlékszem kettőnél több "vé" betűt sohasem kaptam.
Na, ezt nem dicsekvésnek szántam.

Civil ruhám nagyon kevés volt.  Csak a szünidőben öltöztem át civil ruhába.
Fiatal gyerek lévén még sok ruha nem kellett.
Amikor aztán ( nem elvégeztem, hanem) abbahagytam az iskolát, valahova el kellett mennem dolgozni, hogy ne az anyám nyakán élősködjek  négy lánytestvéremmel együtt, akik még tanultak.

Nem kellene sokat gondolkoznotok, hogy kitaláljátok hova is mentem munkát keresni.
Persze, hogy a vasútra.
Hiszen  azt a célkitűzést, hogy állomásfőnök legyek, még nem vetettem el.

Fel is vettek Győrben  a vasútra vonatfékezőnek.
Egy hónap múlva már megkaptam az egyenruhát.
Az oktatóm nem mulasztotta el  bevetni a klasszikus viccet:

A cigány ember mondja az egyenruhával kapcsolatban.  Nálunk a gyerekek is egyenruhában járnak.    Egyen van ruha, a többin nincsen!

Mit mondhatnék róla?  Sokkalta rosszabb minőségből készült, mint a bakteráji.
Kaptam nyári ruhát.  Zsávolyból készült.   Utáltam, mert  nehezen lehetett tisztántartani,  alig ültem le benne, már  összegyűrődött.  Nagyon nehezen lehetett símára vasalni.  Úgy állt rajtam, mint a bádogruha, vagy ahogy a rendőröket becézték:  fakabát.  Valószínű ők is ilyet viseltek.    Nem is volt rajtam csak amikor munkába mentem.  A zubbonyt és a  tányérsapkát  -  ezek is ugyanabból az anyagból készültek  - csak szolgálatban viseltem.

Nyáron a zubbony helyett  ingzubbonyt kaptunk.  Ez elég kényelmes viselet volt, de nem annyira, hogy  civilben is ezt hordtuk volna.
A rangjelzéseket azonban viselni kellett mindenféle egyenruhán.

A téli ruha sem volt  dicsekvésre méltó.  Durva posztóból készült.  Nehéz volt és vonzotta magához a koszt.  Ha valami beleivódott,  por vagy netán olaj,  semmivel sem lehetett kiszedni belőle.
Kényelmetlen, nehéz viselet volt.
Szerencsémre nem kellett sokáig ezeket a ruhákat hordani, mert hamar levizsgáztam, hogy
„kinevezzenek” és akkor már  kamgárn  (láttam már kangárnnak is leírva) anyagból készült
egyenruhát kaptam.  A szakszótár szerint ez a textil,  fésűsgyapjú fonalból készült kelme,  magyarul fésűsszövet.
Ezt már szerettem. Lehetett vasalni, lehetett alakítani egyszóval jól éreztem magamat benne.

Kellett is, mert amikor a személypályaudvarra kerültem forgalmistának, nagyon sokat forgolódtam az utasok között,  és nem volt mindegy  (még ha hiúnak tartanak is miatta), hogyan nézek ki.
Szerencsém is volt, mert  1967 őszén új egyenruhákat kaptunk.
Nem mindenki,  csak  a nagy állomások, határállomások, balatoni állomások főnökei, reszortosai  (oktató, vezénylő, ügyeletes, térfőnök), a forgalmi szolgálattevők és a nemzetközi vonatok jegyvizsgálói.
Az egyenruha yester anyagból készült, behúzott gombokkal, nyitott fazonnal.    Méretre!

Háromszor voltunk Budapesten a szabónál, mire elkészült.
Az egyenruhán már az új rangjelzést viseltük.  Nem volt vállap, csak paroli, a hajtókán.
A szívünk fölött szárnyaskerék díszelgett.
Könnyű, elegáns ruha volt. 

Aki meg tudta tenni, hogy szolgálatban nem viselte,  például a rendelkező szolgálattevő, a jelvényeket leszedte róla és szép civil öltönyként  használhatta.
A férfiak fehér inget és fekete nyakkendőt, a nők fehér blúzt  és szintén fekete nyakkendőt viseltek.

Nagyon szépek voltunk benne.  Talán még én is.
Kár, hogy egyetlenegy alkalommal kaptuk.  Többször nem.  Már akkor szerepet játszott ebben a pénzhiány.
Visszajött a kangárn, amikor már a yestert nagyon elhasználtuk.

Én a kangárn ruhában is szerettem jól kinézni.  Mondhatnám, hogy adtam magamra.
Kétévenként kaptuk a ruhákat, a télit is és a nyárit is.  Az ingnek, nyakkendőnek, sapkának,  cipőnek, köpenynek, bundának,  amikkel még ellátott bennünket a vasút, más-más kihordási ideje volt.
Például ma is találok még otthon a szekrény alján vadonatúj  cipőket (félcipőt, magasszárú cipőt),  fehéringet, nem is egyet, eredeti csomagolásban).
Amikor rendelkező voltam ezeket nem kellett szolgálatban viselnem. Meg tudtam spórolni.
Legfeljebb ünnepségeken vagy a május elsejei felvonuláson (mert oda engem mindig besoroltak, ráadásul a sor elejére  -  nem is tudom miért?).

Amíg a személypályaudvaron dolgoztam és sokat forgolódtam az utasok között, nagyon vigyáztam arra, hogy a ruhám makulátlan legyen.
Nem mondom, hogy forgolódtak utánam a lányok, de azért el-el csíptem  néhány hizelgő megjegyzést, amikor végig vonultam a peronon.
Tettem is érte.
Amikor megkaptam a soros járandóságomat, téli vagy nyári ruhát, az első utam a ruhával mindig a szabóhoz vezetett.
Igaz hogy  mindenki  „méret” szerint kapta a ruháit, de az a méret engem nem elégített ki.
Bő volt, hosszú volt, nem követte a divatot.
Ha csőnadrág volt a divat, a szabóval olyanra igazíttattam, ha trapéz volt a divat az én nadrágom is trapéz lett.

Egyik éjszakai szolgálatom előtt magamra öltöttem a frissen megvarrt, átalakított egyenruhámat.

Az első vonat, amit el kellett indítanom, a soproni személy volt.
Szépen megigazítottam a fejemen a vörös tányérsapkát,  amiről még nem mondtam, hogy saját kezűleg alakítottam át olyanná, mint a német tiszteké volt.  Kivettem belőle a feszítő drótot és összenyomtam elől, hátul, a sildje  lehajolt a szemeim fölé.
Beigazítottam az ujjaimmal, hogy középen legyen.  Kezemben a tárcsa és a síp.
Kisétáltam a vonathoz.  Különben mindig időben ki szoktam menni a vonat indulási ideje előtt, nem rohangálva az utolsó pillanatban, mint néhány kollégám.
Úriemberként.  Ez már hasonlított az állomásfőnök viselkedéséhez. 
Mert, ugye ahhoz hozzá kell szoknom!
Amikor eljött a vonat indulási ideje,  beszállítottam az utasokat és adtam jelzést a mozdonyvezetőnek az indulásra.

A vonat elindult.  A tárcsát előírásszerűen a hónom alá fogtam és  szintén az előírásoknak megfelelően végignéztem a kihaladó vonatot.
Az előírásszerű kifejezés azonban nálam egy kicsit sántít.
Az ugyanis  nem volt előírás, hogy én a vonaton utazókat nézegessem.
Márpedig én  - eléggé el nem ítélhető módon  -  legtöbbször az utasokat is nézegettem.
Ha volt közöttük nő, akkor még inkább.

Ahogy a vonat szép lassan húz ki előttem,  arra lettem figyelmes, hogy még a szokottnál is többen érdeklődnek  személyem iránt.
Gondoltam magamban, hogy nagyon jól állhat rajtam az új egyenruha, ha ennyire megnéznek.
De tényleg sokan leskelődtek a vonatablakból.  Szinte mindenki a vonatnak ezen az oldalán volt.  Csak fel ne dőljön a vonat.
Egészen el voltam magammal telve.

Egészen addig, amíg a vonat teljesen el nem ment és én tettem egy lépést, hogy bevonulok a forgalmiba a következő vonat indulásáig.
Ennél a lépésnél "világosodtam meg". 
Ennél a lépésnél villant valami, amit eddig nem vettem észre. 
A bal lábam ugyanis bokától a derekamig kifehérlett a nadrág alól.
Ebben a pillanatban a szabóm is és a közeli hozzátartozói is biztosan csuklottak, mert emlegettem őket.   Rosszul varrta össze a nadrágom szárát.
(utólag arra hivatkozott,  nem vette észre hogy kifogyott a cérna).

Jézus Máriám!  Hogy nézek ki?
Kilátszott a szőrös lábam szára.  Kifehérlett az egyáltalán nem napsütötte combom.
Sőt még azt is lehetett látni, hogy van rajtam alsónadrág.  Még szerencse.

Ahogy tudtam a tárcsával eltakartam a csupasz lábamat és besántikáltam a csomagmegőrzőbe.
Na nem azért, mintha  lett volna ott valamilyen szolgálati elintézni valóm, hanem azért, mert tudtam, hogy  az aranyos Erzsi néni van ott szolgálatban, aki tud rajtam segíteni.

Mutattam neki a nadrágomat és mondtam, hogy ez az összes ruhám, amiben egész éjszaka dolgoznom kellene.

Erzsi néni csak annyit mondott:  vetkőzz!
Más esetben megijedtem volna ilyen parancstól, de most örültem neki.
Szépen összeöltögette, mondván, hogy reggelig kitart.
A forgalmiba érve azt kérdezték, hogy hol jártam ilyen sokáig?  A vonat már régen elment.

Amikor elmeséltem, hogyan jártam, sokáig „örültek” neki.

Nehogy valaki azt gondolja, hogy engem menesztettek.
De még csak nem is én menesztettem valakit.
A menesztés a vasúti szakzsargonban a vonatok elindításának műveletét jelenti.

Ehhez először azt kell tisztázni, hogy mi is az a vonat?
Az Utasítás szerint jelzőeszközökkel megjelölt szerelvény, amelyen legalább egy működő mozdony és vonatszemélyzet is van, ráadásul általában elhagyja az állomás területét.

A megjelölésről nem sokat mesélek, mert egyértelmű.  Az elején világítani kell, akárcsak
a közúton.  A végén pedig „zárjelzőt” kell elhelyezni.
Ezt a zárjelzőt majd egy másik történetnél tüzetesebben megvizsgáljuk.
Jelenleg annyit elárulok, hogy egy fényvisszaverős vörös tárcsa van a vonat végére akasztva.

 A szerelvényről is elmondok annyit, hogy nem okvetlenül szükséges ahhoz, hogy létrejöjjön a  „vonat”. Ugyanis, ha a mozdony egyedül közlekedik, a vasutas ezt úgy mondja, hogy gépmenetben, az akkor is vonat.

 A vonatszemélyzet kitétel mindenképpen meg kell, hogy valósuljon, mert ha van mozdonyvezető, akkor már van vonatszemélyzet.  Márpedig mozdonyvezető nélkül
nálunk legfeljebb a terepasztalon közlekednek vonatok.

 Rátérek a menesztésre.  Az egy fontos szabály, hogy a mozdonyvezetőt indulásra mindig fel kell hatalmazni valamilyen  - utasításban előírt  -  módon.

A jelenlegi utasítás szerint ezt a felhatalmazást a vonaton szolgálatot teljesítő jegyvizsgáló, méghozzá  Vezető-jegyvizsgáló  (aki legtöbb esetben egymaga van a vonatnál) is elvégezheti, úgy, hogy a táskájából előveszi a kis kerek zöld-szegélyű, fehér tárcsáját és emelgeti a mozdonyvezető felé.

 A klasszikus, hagyományos menesztést viszont csak a forgalmi szolgálattevő végezhette.
Nem is akárhogyan. Ugyanis viselnie kellett a „szolgálati jelvényét” a vörös sapkát,  valamint a megfelelő jelzőeszközöket.  Ezek a  vonatindító tárcsa, amit az utasok  viccesen „palacsintasütő”-nek neveznek, sötétben ehelyett zöld fényű kézilámpa van,  és a jelzősíp.

 A vörös sapka miatt hívták a forgalmistákat peronkakasnak, vagy nem annyira finoman  hamiskártyásnak.  Ez utóbbit olyan elgondolásból, hogy a  tökre (a fejére)  pirosat tett.
Ezek nélkül a vonat (személy szerint a mozdonyvezető) nem indul el.

Ezzel nyertem egyszer egy tábla csokoládét.
Észrevettem az öltözőben a fogason a kolléganőm piros kucsmasapkáját.
A következő lépésben felötlött bennem, hogy mit szólna a mozdonyvezető, ha ebben indítanám a vonatot. Végig gondoltam. Az Utasítás azt írja, hogy a menesztést végzőnek  piros sapkát kell viselni.  Azt egyáltalán nem írja, hogy ez a sapka csak, az akkor használatos, tányérsapka lehet.  Meggyőztem magamat és már fel is ajánlottam a forgalmiban lévőknek a fogadást.  Ha ebben menesztem a vonatot, a mozdonyvezető el fog indulni.
Tét egy tábla csokoládé.  Ráálltak. 
Feltettem a kucsmát és a sípommal meg a  tárcsámmal kimentem a vonathoz.

 Nézőm volt elég.  A kollégák a forgalmi ajtajában röhögték, hogy az utasok a vonaton és a peronon hogyan forgolódnak utánam.
A mozdonyvezető is nagyon megnézett és láttam rajta, hogy elgondolkozott.
Na, gondoltam ez már jó jel, mert ha nem tetszett volna neki azonnal szóvá teszi.
Tetszett neki.  Nevetett és a szabályszerű menesztés után elindult: Azt hiszem, ő is úgy gondolkozott, hogy végül is a fejemen van a  „vörös” sapka.

Ritkán volt ennyi nézőm, de a csokit megnyertem.

A mozdonyvezető azonban néha ragaszkodik az előírásokhoz.
A kézi jelzőlámpa, amivel sötétben (éjszaka) indítottuk a vonatokat elég ormótlan volt.
Ehelyett mindenki  szerzett be magának olyan zseblámpát, amelyikkel  a fehéren kívül
zöld fényt is lehetett  a mozdonyvezető felé mutatni.
Volt, aki olyan zseblámpát használt, amit a ruszkiktól vettünk néhány forintért.
A ruszkik,  „az ideiglenesen hazánkban tartózkodó”!  orosz katonák voltak, akik mindent eladtak, ami a laktanyából mozdítható volt (zseblámpa, szokol rádió, fényképezőgép, fejsze, olajemelő, sőt még a benzint is kihordták), hogy pár forinthoz jussanak, amiből aztán tudtak vásárolni  piát, cigarettát stb.
Ez a lámpa olyan volt, hogy a fehér üveg elé fel lehetett húzni kék, zöld, sárga és piros üveget is.  Leggyakrabban a zöldet használtuk, vagy a fehéret.
Egyik éjszaka az egyik menesztő kislány kiment elindítani a pesti vonatot.
Szokás szerint a vonat közepénél állt meg.  Beszállította az utasokat és amikor mindent rendben lévőnek talált  emelgette a lámpáját a mozdonyvezető felé.
De a mozdonyvezető nem indult.  A kislány csodálkozott, mert látta, hogy a  „vezér” feje lóg ki a mozdony ablakán és csak néz.  Ilyenkor a szabály az, hogy előre kell menni a mozdonyvezetőhöz megérdeklődni, hogy ugyan miért nem indul?
A kislány is ezt tette.  Eléggé mérgesen,  hogy ennyit kellett gyalogolni,  kérdezte a „vezértől”, hogy miért nem indul?
A mozdonyvezető sejtelmesen mutatott a kézilámpára.  Nézd már meg milyen fénnyel akarsz engem elindítani.  Megnézte és elszállt a haragja a mozdonyvezető iránt.
A lámpán ugyanis a piros fény világított a zöld helyett.
Gyorsan megigazította és a vonat már indult is.
A lámpáról ezután,  a zöld kivételével,  az összes színes üveget levette.

 Abban az időben még az volt a szabály, hogy nemcsak az induló, hanem az áthaladó vonatokat is meneszteni kellett. 
Az Orient expressz  (akkor!)  Győrben nem állt meg. Érkezése előtt kimentem a peronra.

Vittem a sípomat a tárcsámat és vártam a vonatot.  Majdnem mindent előírásszerűen végeztem.  Egyet kivéve.   A menesztőtárcsát alaphelyzetben a hónom alá szorítva kellett volna volna vinnem egészen addig amíg nem adtam a jelzést a vonat felé.
Ehelyett volt egy rossz szokásom.  A tárcsát a két ujjam között szoktam forgatni.
Már eléggé begyakoroltam, úgyhogy ügyesen tudtam pörgetni, hadd csodáljanak az utasok.

Most is ezt tettem.  A baj az volt, hogy a vonat már a peron végéhez ért, amikor a tárcsa kirepült a kezemből egyenesen a vágányok közé, amelyiken a vonat közeledett.

Mi van ilyenkor?  Annyi idő már nem volt, hogy bemásszak a sínek közé a tárcsáért.
Anélkül pedig a mozdonyvezető   -   mivel nem menesztem  -  köteles megállni.
Szerencsémre ismerős mozdonyvezető volt, aki látta hogyan jártam.  Jó nagyot nevetett rajtam és nem állt meg, hanem haladt tovább a tárcsámon keresztül.

Szereznem kellett seprűnyelet, hogy a tárcsám nyelét pótoljam.

 A személypályaudvaron két forgalmista teljesített szolgálatot. Az egyik a naplózó, aki az adminisztrációs munkát végezte.  Esetenként kisegítette a másik forgalmistát a „külsős”-t,
ha egy időben több vonatot is kellett indítani.

Amikor én voltam a külsős nem vártam el a naplózótól, hogy besegítsen, pláne ha kislány volt az illető és főleg télen, amikor odakinn hideg volt.
Úgy intéztem a „vonatcsoportokat”, hogy minden vonat menetrend szerint elinduljon.
Ez  akkor jelentett problémát, ha több vonat is ugyanakkor indult, mint például este tíz óra után, amikor három vonat indulása is 10 óra 50 perckor volt.
Ezt is el szoktam intézni.  A vonatokat úgy állíttattuk be a vágányokon, hogy a vonat vége a kerítésen levő átjárónál legyen.

A másodikról  20 másodperccel korábban elküldtem a hegyeshalmit, átléptem a negyedikre ahonnan  50-kor elküldtem a pápait, onnan átléptem a hatodikra a kapuvárihoz és 10 másodperc késéssel az is el tudott indulni.  Szervezés kérdése volt az egész.
Egy téli estén aztán furcsa dolog történt.
Elküldtem a hegyesit.  Átléptem a pápaihoz.  De a mozdonyvezető nem látta a lámpámat a gőztől.  Még gőzmozdonyok voltak és gőzzel fűtötték a vonatokat.
Előre szaladtam, hogy lásson a vezér, de eltelt vagy két perc mire elindult.
Üsse kő.  Loholok át a hatodikra a kapuvárihoz.  Itt ért a meglepetés.  Ott nem volt vonat.
Szaladok be a forgalmiba  -   akkor még nem volt rádiónk, hogy tudjunk értekezni a bent lévőkkel  -  kérdezem, hogy hol a kapuvári vonat, mert a hatodikon nincs.
Azt mondja a naplózó, hogy márpedig ő ki sem mozdult, hogy elküldte volna.
Hívom telefonon a „rendelkezőt”.  Hol a kapuvári?   Azt mondja, hogy Ikrényben.
Meglepődött, hogy miért kérdezem.  A vonat hajszálpontosan elment.

 Reggel jött vissza a vonat Kapuvárról, ugyanazzal a személyzettel.
Megkérdeztem a vonatvezetőt:  Józsi bácsi, este ki küldte el magukat?
Hát az úgy volt   -  mondja az öreg  -  hogy már 50 volt, a gőztől nem láttunk semmit, de a Walter úr „fütyülőjét”  mindenki hallotta.   Azt gondoltuk, hogy ott van a vonat végénél, ahogy szokott, csak a gőztől nem látszott.  Mondtam a vezérúrnak, hogy induljuk.
El is mentünk szépen.  Csak nem volt valami probléma?
Csak annyi,  meglepődtem, hogy nem találtam a vonatot a szokott helyén.
Valószínű azt hallották, hogy a negyedik mellett fütyültem

 Két hétig arról beszéltek vasutas berkekben, hogy nekem milyen jó „fütyülőm”  van.

A Moszkvicsról már nagyon sokat meséltem.

Persze, ha mindent elmesélnék, ami történt vele, néhány oldalt megtöltene.
Olyan dolgok is kiderülnének, ami senkit nem érdekel.
Nem is írok róla már sokat, de ezt az egy esetet el kell mondanom.

Anyósomról néhány dolgot előtte elmesélek.
Rengeteget dolgozott.  Főleg a kertben,  meg a konyhában. De sokféle állatot is tartott.
Négy-öt disznót mindig hizlaltunk, amiknek az etetése rá hárult.
Az ól tisztán tartását, a ganézást azért nekem kellett elvégeznem.  Kibírtam.
Rengetek tyúkja volt.  Termelték a tojásokat.  Nem volt benne hiány.
Volt persze olyan baromfi is, amit direkt a húsáért tartottunk.
Vettem  (Uraiújfalun)  nagyon sok olyan kiscsibét, amit japán módszerrel kiválogattak  és csak kakasok  voltak köztük.  Ezeket gyorsan fel lehetett hizlalni és finom ételeket lehetett belőlük készíteni.

Rengeteg libája és kacsája is volt az anyósomnak.
Egyik gúnárjával egészen jóban voltam.  Ha meglátta, hogy kimentem az udvarra, máris ott volt a nyomomban,  "beszélgetett",  az anyósom úgy mondta, "bibogott" hozzám.
A nadrágom alját morzsolgatta a csőrével.  Nem szaladt el előlem.  Ölbe tudtam venni.
A fél utca a csodájára járt a "kapcsolatunknak."  A mama azt mondta, szerelmes belém.

Nagyon ügyesen tudta tömni ezeket az állatokat a beáztatott kukoricával.
Ha megérte volna, hogy az Unióban ez a művelet állatkínzásnak számít.... 
Hiába vettem neki tömőgépet, azt mondta, hogy nem tud vele tömni, mert az ujjával tudja igazán lenyomni az állat torkán a kukoricát.

Egy időben nyulakat is tartottunk.
Nagyon klassz ólakat állítottam össze nekik és amikor elérték a megfelelő súlyt, vittem, őket leadni.

 Egy alkalommal arra értem haza, hogy a mama betegen fekszik.
Ugyan mi történt, hiszen soha nem szokott kényeskedni?Nagyon ki volt merülve és elmesélte, hogy mitől.
Délelőtt ment az istállóba, ahol a tyúkjai voltak. Ahogy belépett az ajtón, azt látta, hogy egy róka néz vele szemközt. 
Mind a ketten megrémültek.  A mama tért előbb magához.
Felkapta az ajtó mellé támasztott vasvillát és az ijedtségtől felbátorodva és felerősödve beleszúrta a rókába.  Addig nyomta a villával a földhöz, míg egyszer csak a róka nem mozdult.
Ezután egy kicsit megnyugodott, annyira, hogy el kezdte simogatni a rókát.

 Mondtam neki, hogy ezt bizony rosszul tette.
Mi van, ha a róka veszett volt?
Most aztán jobban megijedt, mint amikor a rókát meglátta.
Elszaladtam az állatorvoshoz, aki becsomagolta a rókát egy zsákba és elküldte Szombathelyre, ahol megvizsgálták, hogy nem veszett-e.
A két hét nagy izgalomban telt el, amíg megérkezett az eredmény.
A róka egészséges volt.

Erre a mama engem szidott, hogy miért szóltam az orvosnak.Olyan szép szőre volt a rókának, fel lehetett volna használni valamire.  Ő persze eladta volna,  jó pénzért.

 Volt egy időszak, amikor kecskéket is tartottunk.
A kis gidák húsa nagyon jó volt disznóöléskor a kolbászba. De a kecskehús magában is finom volt  pörköltnek is, kirántva is.  Vetekedett a csirke, vagy a nyúl húsával.
Az egyik sógorom nem szerette, de egyszer úgy etettük meg vele, hogy nem szóltunk róla, hogy kecskehúst eszik.  Csak a végén kezdtünk el mekegni.   Minden kijött belőle.

A probléma ott kezdődött, hogy a nőstény kecskét időnként el kellett vinni a bakhoz, annak érdekében, hogy kis gidák legyenek. A mama eleinte úgy vezette el, végig a falun a bakhoz.
Egyszer azt találtam mondani, hogy elviszem kocsival.
Kapott rajta.  Ez aztán annyira megtetszett neki, hogy nem győztem a kecskét kocsikáztatni.

Eleinte betuszkoltam a kecskét a csomagtartóba.
Később, mikor már nagyobb volt, nem fért el hátul.   Ki kellett szednem a hátsó ülést és oda ültettem be a kecskét.   Mondanom sem kell, hogy amerre elmentünk mindenhol megnéztek bennünket. A kecske egész úton leskelődött kifelé.
Egyik ilyen út előtt kérdezem a mamát, van-e babos kendője?
Van, persze, mit akarok én a babos kendővel?
Mondtam, hogy ezután csak úgy fuvarozom a kecskét, ha beköti a fejét a kendővel, ne lássák, hogy a kecse hölgyet fuvarozom.
Arra gyanakodott a mama, persze joggal, hogy már nagyon unom a kecske cipelgetését.

Azt javasoltam neki, hogy szerezzen egy bakkecskét és akkor nem kell máshova cipelgetni szeretkezni a mi kecskénket.
Szót fogadott.  Figyelmeztettek ugyan, hogy a bakkecske nagyon büdös, de ki törődik vele.  A lakásba nem visszük be, az istállóban pedig elfér az „illata”.

Ezzel nem is volt probléma.
Annyit változott a helyzet, hogy most már mihozzánk hozogatták a nőstény kecskéket.
Csak az volt a baj, hogy a bakkecske nagyon kicsi volt. Nemcsak fiatal, hanem kisméretű is.
Ez akkor okozott gondot, amikor egy nagyobb méretű kecskehölgyet hoztak „műtétre”.
Szegény kis kecske sehogyan sem érte föl.

 De a mama nem ismert akadályokat, ha arról volt szó, hogy a pénzt meg kell menteni.
A műveletért ugyanis a kuncsaftok fizettek.
Körülnézett az udvaron és észrevette, hogy a ganédomb (trágyadomb) úgy fél méter magas lehet.    Neki curikkoltatta a nősténykecskét,  a kis bakot pedig felvezette a dombra.

A történetnek itt általában vége szokott lenni.
Már olyankor, amikor valahol elmeséltem.  Pedig el szoktam mesélni, mert jó kis sztorinak véltem.
Egy alkalommal, amikor szolgálatra jelentkeztünk,  úgy nyolcan tízen voltunk a forgalmiban, ahol eligazítás előtt ment a viccmesélés és az előző napi élmények elmesélése.
Én elmeséltem a mama kecskéjének esetét.  Egészen addig, hogy a mama felvezette a ganédombra, hogy felérje a kecskehölgyet, szeretkezés végett.
Itt, szokás szerint befejeztem a történetet.  A jelenlevők jót röhögtek.
Amikor a röhögés elcsitult, megszólalt a fiatal külsős forgalmista kislány:
"Na, és meg tudta kufircolni?"

A röhögés még csak most tört ki igazán.
Mondom a kislánynak, hogy efelől megnyugodhat, mert a mama nem nyugodott volna bele a sikertelenségbe.
 

Sokszor elgondolkoztam azon,  jó-e nekem az, hogy nyertem egy autót, vagy nem jó?
Azzal ugyanis, hogy volt szerencsém egy autót nyerni, volt szerencsém egy ígéretes szolgálati lakásra az igényemet elveszíteni.
Mindig azzal nyugtattam magamat, hogy lakásom még lehet , hiszen volt is, az anyósom házában, de ha a kocsit nem nyerem,  autóra nem nagyon került volna a vasutas fizetésemből.

Az is igaz, hogy ilyen lakást kaphattam volna a kiszemelt  „szolgálati” helyett, de az nem volt megfelelő helyen (a Baromfi feldolgozó „illatát” érezhettem volna reggel, este sőt a nyári éjszakákon  is, nyitott ablak mellett).

Mondták a kollégák, hogy építsek házat.
Ezen el is gondolkoztam. Sőt a bogarat beletettem otthon a családtagok fülébe.
A feleségemnek tetszett az ötlet.   El is kezdte felépíteni, egyelőre csak a tervét a házépítés lehetőségének.  A magam részéről sok ötlet nem került felszínre.

De nézzük a körülményeket.

A feleségem a legfiatalabb gyermek volt a családban. Volt három nővére és egy bátyja.
Apósom néhány évvel azelőtt, hogy bekerültem a családba, meghalt.
Anyósomra maradt  egy hosszú parasztház, sok-sok helyiséggel.  Elől a vendégszoba (hideg szoba), a konyha,  a hálószoba, a nyári konyha, a kamra.  Külön egy hatalmas istálló.
Valamikor az apósom szarvasmarhákat tartott.  Ezenkívül egy hatalmas pajta, vagy ahogy itt nevezték,  szín.  Ebben  kapott helyet a Moszkvics.
A ház mögött, fel egészen a dombtetőig húzódott a kert, ami 800 négyszögölnél is nagyobb volt.  A háztól távolabb, úgy két kilométerre volt a „szőlő”,  400 négyszögölön, mellette  még 1400 négyszögöl kert.
Szép kis birtok.  Lehetett benne  tenni-venni.
Meg is tettük.  Az anyósom reggeltől estig a kertben dolgozott, közben ügyelt arra is, hogy mire hazaérünk a feleségemmel, legyen mit ennünk.  Magyarul,  még meg is főzött.

Ezeket azért ismertettem, mert a házépítés lehetőségét ezekre lehetett alapozni.
A feleségem  rábeszélte az édesanyját, hogy  segítsen nekünk a házépítésben.  Na nem úgy, hogy keverje a maltert,  hanem az anyagiak  előteremtésében.  Mert nekünk az nem volt.
Bár Montecuccoli hadvezér annak idején, vagy 300 éve, a háborúról mondott olyat, hogy nem kell hozzá más csak pénz, pénz és pénz, ezt mondhatta volna a házépítésre is.

A két okos nő,  a feleségem és az anyósom, aki megérdemli, hogy ezek után mamának szólítsam, kitalálták a megoldást.
A mama összehívta a családot és ismertette  gyermekeivel a tervét.  Mindegyik kap valamennyi összeget  „végkielégítésként” (ma sem tudom mennyit, de nem is érdekelt), aminek fejében  lemondanak minden örökségről a legkisebb lány javára.
A testvérek beleegyeztek  -  mindegyiknek volt megfelelő lakása  -  és nekünk,  mármint a feleségemnek és nekem  adták ajándék címén a házat és a mögötte levő kertet.
A távolabbi kert pedig el lett osztva öt felé és mindenki dolgozhatott a saját birtokán.

A háznak a helye immár meg volt.  El is kezdtük a régi házat lebontani.  Az első három helyiség megszűnt.  A hálószoba bekerült a „nyári konyhába”, a konyha pedig átköltözött a gabonatároló kamrába.

Miből veszünk építőanyagot?
A mamának bizony volt még pénze és a feleségem értett hozzá, hogyan kell kihízelegni a szükséges összeget.   Megbeszélte vele, hogy milyen lesz a ház, hol kap benne külön lakosztályt, milyen bútorral fogják benépesíteni.
A mama beleegyezett a házépítésbe.  Valahonnan előkerült a pénz is.
A hatalmas kert terményeit,  szőlőt, illetve feldolgozva a bort,  málnát,  meggyet  és még ami megtermett,  a mama mindent eladott.  Az árát pedig szorgalmasan gyűjtögette.
Ez nagyon jól jött.
Belevetettem magamat is.
A főnököm biztatására  (akinek lehetett némi lelkiismeret furdalása a félresiklott szolgálati lakás miatt)  beadtam a kérelmemet kamatmentes vállalati kölcsönre.
Sajnos későn.  Erre az évre már kimerült a keret.
Maradt még az OTP.  Tőlük kaptunk 600 ezer forintot,  15 évre.
Szép sorban hordozgattuk össze a  téglát, betongerendát,  sódert, cementet, homokot.
Amivel lehetett persze spóroltunk.  Például,  oltatlan meszet vettünk, aminek én ástam hatalmas gödröt, amibe aztán oltottam a meszet.
Betonvasért bejártam a környező ócskavas telepeket és a használt, hétrét összegyűrt, összehajtogatott, különböző vastagságú  betonvasakat a Moszkvics tetején hazacipeltem.
Otthon aztán kiegyengettem.  Ehhez kellett szereznem egy nagykalapácsot.  Ezt a Fűtőházból kértem „kölcsön”.  Ugyanitt kaptam nagyon erős kötelet  (amivel a kisiklott járműveket emelgette a daru vissza a sínre).  A felső vezetékesek  csigával segítettek ki, hogy a kötelet azon átvetve, fel tudjuk húzni az építőanyagot a magasabb szintekre.
A betonvas egyengetéséhez „szereztem” egy formás rönköt. (úgy 80 cm hosszú, 60 cm méteres átmérőjű  rönköt találtam egy helyen , ahol az erdőt irtották).

A Moszkvics nagyon jó szolgálatot tett.  Nélküle nem is tudtam volna házat építeni.
Például,  bementem a győri Tüzépre, cementet venni.  Vettem is 10 mázsát,  mázsánkét 80 forintért.
Keresgéltem fuvarost, aki hazaviszi Barátira.  Abban az időben még nem sorakoztak a Tüzép előtt a teherautók, mint most.  Szóltam az öreg cigány embernek, aki lovaskocsijával várta a kuncsaftokat, vigye haza a cementet.
Azt mondja, hogy 800 forint lesz.
Na ne csinálja öregem, mondom neki,  azért kapok még 10 mázsa cementet.  Ugrott az üzlet.
Feltankoltam és Moszkviccsal  háromszorra, hazafuvaroztam a cementet.
Nyögött szegény jószág.  Úgy állt az eleje felfelé, mint a béka.  Hátulja pedig néha kotorta a földet.
Vagy a  vízzel jártam úgy, hogy cipekednem kellett.
Volt az udvaron egy 33 méter mély kút.  Vízvezeték akkor még a falu környékén sem volt.
Ebből a mély kerekeskútból kellett a vizet a felszínre varázsolnom.
Egy darabig bírtam a tekergetést.  De egy idő után már a kút sem.   Amikor már öt db kétszáz literes hordó tele lett, a  felhúzott vödörben már csak sár volt.
Szerencsémre az egyik raktárnok kollégám szerzett a Gráb gyárból 60 literes, fedéllel ellátott műanyag hordókat.  Ezeket jól kimostam mert valamilyen festéket tároltak benne.
A kocsiból kidobtam a hátsó ülést, beraktam öt darab hordót, lementem a „major”-ba, ahol artézi kút volt, tele engedtem a hordókat és irány haza.  Naponta kétszer, háromszor.

Felkerestem a nyúli ismerős kőműveseket és megbíztam őket a házépítéssel.  Jöttek is.
Nekem csak „culágerről” kellet gondoskodnom, akik ellátják őket betonnal, malterral, téglával, meg ami még kell a házépítéshez.
Nagyon pontos tervet kellett készítenem arról hogy mikor hány  fő segítség kell,  kik lesznek azok,  hogyan jutnak el hozzám,  hogyan jutnak majd haza.
  Még ma is megvan az a kis noteszom, amiben néhányszor már összeszámoltam, hogy több mint 100 kollégám járt nálam segíteni, s akiknek sajnos már soha nem tudom meghálálni, hogy  segítettek rajtam.
Szépen megszerveztem, mikor ki ér rá.  Mentem értük kocsival.  A szorosabb napokon, amikor több ember kellett, még hármat is fordultam.  Este pedig fuvaroztam őket haza.
Ki, hol lakott.
Ilyen helyen azzal kezdődik a munka, hogy mindenki kap egy féldeci pálinkát.
Pálinkám volt, mert  törkölyt (aki nem tudná, ez  az amiből a mustot kipréselték) is főzettünk ki és szilvát is, de még a fák alól összegyűjtött többi gyümölcsöt is.

Évenként 30-40 liter pálinka "termett".  Máskor a mama ezt eladogatta, de most kellett  kedvcsinálónak.
9  óra körül   megreggeliztünk.  Az alapanyagnak való ott röfögött az ólban hiszen disznókat is hizlaltunk.  Kolbász, sonka mindig került elő.  De még tojásról is gondoskodtak a mama tyúkjai.
Evés előtt, evés után,  két evés közben pedig fogyott a bor. 
A bort én kezeltem.  Más férfi nem lévén a háznál én törődtem a hordókkal, lefejtésekkel, és hogy a bor jó minőségű legyen.  Bár én a bort  (meg a pálinkát se) nem nagyon ittam meg, nagyon szerettem a vele való foglalatosságot.  Dicsérték is a sógoraim, akik sokat segítettek, hogy ne érje meg az óbor az újat.  A kapálásnál viszont sosem tévedtek a tájunkra sem.
Évente négy-öt, de volt úgy, hogy hatszáz liter bor is termett.  Rizling és otelló.
Volt tehát ital is bőven.  Ha pedig elfogyott, azon is segítettem.
Egyik éven, amikor már elfogyott a bor, a munka meg még nem,  leszaladtam a Moszkviccsal Soltvadkert mellé egy kis faluba, ahol már előtte szereztem ismerősöket és vettem olcsó bort is, pálinkát is.  Először úgy jártam, hogy csak asztali fehér bora volt az öregnek, ami úgy nézett ki, mint a víz.  Az íze viszont finom volt.  Mondom az ismerősömnek, hogy ezt mifelénk nem isszák meg, pláne az én aranysárga rizlingem után.
Erre a bácsi megnyugtatott, hogy semmi baj.  Félóra múlva a bor olyan szép sárga volt, mint az enyém otthon.  (meglestem persze, hogy pirított bele egy kis cukrot).

Nem hallgathatom el, hogy a kollégáimon kívül a sógoraim is nagyon sokat segítettek.
A villanyszerelő szinte az egész házat bedrótozta,  még vezetéket is csak minimális mennyiségűt kellet vennem.  Amikor felkapcsoltam néhány helyiségben a villanyt, meglepő dolgot tapasztaltam.  Némelyik izzóra szépen rá volt nyomtatva a szabványszöveg: 
„AZ ÉDÁSZTÓL LOPTAM!”
Másik sógorom asztalos volt.  Neki aztán rengeteg dolga akadt a háznál.  Nagyon ügyes keze volt.  Mindent nagyon szépen meg tudott csinálni.  Amíg nem ivott sokat. Utána már alkalmatlan volt.
Elmesélem egyik esetet. Tőlem már régen elment.  Egyszer jön a szomszéd, hogy a sógor itt van az utcán, eléggé furcsa pózban.  Kimentem.  Tényleg furcsán helyezkedett el az út közepén a hatalmas porban. Teljesen előre volt hajolva. A két könyöke a homokban, a feje a két kezén.  A hátsó fele meredezett az ég felé.  Hazasegítettem nagy kínlódások közepette.
Otthon aztán feküdne bele az ágyba, úgy ahogy volt. Mondom neki, hogy ne tegyen ilyet.
Akkor ért a meglepetést.  Azt mondta, menjek a p…. ba, neki nem parancsolok, mert ő már otthon van.   Mondom neki, hogy jól vagy gyerek, leszel te még józan is.
Lett is.  De semmire nem emlékezett, mindent letagadott. 
Egyik disznóölésnél, már a végkifejlet felé, amikor már eleget ivott, a nagy késsel hadonászva levágott a saját orrából is egy darabot.  Azt már nem tudta letagadni, amikor kijózanodott.

A kollégák között is akadt, akinek jobban megártott az ital, de velük nem volt probléma. A többiek félrevezették, lefektették a szalmára és mire végeztünk  kipihente magát.
A hangulat viszont nagyon jó volt.
Nemcsak olyanok jöttek segíteni, akik hozzá voltak szokva az ilyen munkához, hanem olyanok is akik még kapát, lapátot talán még nem is fogtak a kezükbe.
Zoli barátom a szakszervezeti titkár,  fogait összezárva cipelte betont a stróblival..
(ez az eszköz két rúdra erősített deszkalemez, amivel a betont , maltert hordtuk az előállítás helyéről  a célhelyre).
Betonkeverőt akkor még nem használtunk.  A betont lapátokkal kevertük egy hozzáértő irányításával, aki megmondta, mennyi sóderhez mennyi cement és mennyi víz kell.
Zoli állandóan szidta a betont a stróblira rakókat:  Rohadt dögök, meg akartok szakítani. Azt hiszitek, hogy én nem bírom el. Azért sem dobom le.  És ki is bírta.  Kellett neki a tekintély.
Feri, az üzemmérnök is megszenvedett.  Be akarta bizonyítani, hogy ő is képes azt megcsinálni, amit a többiek.   A téglát úgy juttattuk fel a következő szintre, hogy egyik a lapátra tette a téglát, a másik pedig lapáttal felröpítette a megfelelő helyre.  Hát Ferinek rengeteget kellett próbálkozni, mire az első tégla elérte a megfelelő szintet.

A betongerendák elrakása is kifogott rajtunk először.  A falra daruval rakattam fel a betongerendákat, de ott kézzel kellett a megfelelő, egymástól meghatározott, egyenlő távolságra  elcipelgetni.

Kötelet vetettünk át alatta és mivel csak egy ember fért hozzá egyik végén, ráadásul a csupasz falon, ahol kapaszkodási lehetőség nem volt, eléggé húzós melónak bizonyult.
Ráadásul rosszul kezdtük az elrakást.  Először a kisméretű gerendákat raktuk el.  Majd amikor már alig volt erőnk, és a kötél  kihorzsolta a baba tenyerünket, megpróbáltuk a nagyobbakat.
Nagyon nehezen ment.
Persze legközelebb más módszert alkalmaztunk és könnyebben ment a munka.

A ház építését tehát elkezdtük.  A befejezésig még sok időre, sok pénzre , sok munkára volt szükség.  Akkor úgy éreztem hogy befejezés soha nem lesz.
De ez így is igaz.  Mire azt hinné az ember, hogy na most már kész, rájön, hogy még mennyi minden van hátra.