Néhány kollégámtól szemrehányást kaptam, hogy miért nem írok a nőkről.
Előbb-utóbb elő kell hozakodnom ezzel a témával is.  Annál is inkább,  mert ebben az időszakban  (18-20 évesen),  állandóan szerelmes voltam, csakúgy, mint a hasonló korú többi fiatal.
Meg kell említenem öreganyámat, aki ha élne elmondhatná, hogy legalább negyedévenként bemutattam neki egy kislányt azzal a megjegyzéssel, hogy ez most már az igazi.
Nem hitte el, sőt azt mondta:  nem érem én meg fiam, hogy te megtaláld az igazit.
Milyen igaza volt.  1964-ben meghalt, 1965-ben megnősültem.
No, de ne rohanjak annyira előre.

Az történt egyik nyáron, hogy a pályafenntartás vett fel fiatal lányokat saraboló munkára.
(Valamikor Pápán én is minden nyáron mentem sarabolni a vasúti pálya mellékét).
A sarabolást a rendező pályaudvar vágányain végezték.
Mondanom sem kell, hogy a 12 órás szolgálat negyedrészét körülöttük nyüzsögve  töltöttük el.
Kocsifelíró voltam és ha valami munka adódott, a forgalmi szolgálattevő hangosbemondón keresztül utasított a munka elvégzésére. 
Vonatmentes időben azonban a leányok közelében tartózkodtunk. Nemcsak én, hanem a hasonló korú munkatársaim is. Észrevettük azt is, hogy a lányoknak is tetszett, hogy körülöttük ólálkodunk, tréfálkozunk velük. Némelyik ki is szúrta közülünk aki tetszett neki.
Ez elég gyorsan nyilvánvalóvá vált.

Szinte szégyenkezve írom le még most is, hátha nagyképűségnek tetszik, de az történt, hogy két leánynak is szimpatikus lettem.
Én ugyan nem voltam ott akkor, de a kollégáim mondták, hogy a két lány lapáttal kergette egymást, így akarván eldönteni, hogy melyiknek udvaroljak.
A győztes eléggé egyértelműen hozta tudomásomra, hogy versenytárs nélkül maradt:
Beszélgetés, évődés közben kivette a farzsebemből, az akkor nagyon divatos (most már persze megmosolyogni való) nyeles fésűmet és azt mondta, csak akkor kapom vissza, ha elmegyek vele következő szombaton Balatonalmádiba, ahol ekkor vasutas-postás találkozó lesz. (Érdekes, hogy abban az időben még ilyen is volt.)

Nem állítom, hogy azért a nyeles fésűért bármire vállalkoztam volna, de az ötlet kedvemre való volt, ezért megígértem, hogy a fésűért elmegyek vele Balatonalmádiba.

Igen ám, de azon a szombaton éjszakára kellett mennem szolgálatba, méghozzá 17.30-ra, a vonat pedig, amivel a visszautazást terveztük, csak 21.30-kor ért vissza Győrbe.
Szabadság, pihenőnap szóba sem jöhetett, úgysem kaptam volna.
Viszont ezen a héten osztottak be mellém egy ujfelvételes tanulót, aki vasutascsaládból származván nagyon gyorsan elsajátította a teendőket.
Meg is egyeztem vele, hogy amíg vissza nem érek végezze el a munkát egyedül, és ha visszaérek lefekhet akár reggelig is aludni.  Elvállalta a feladatot.

A balatoni vonattal  utaztunk Balatonalmádiba. Ez a vonat akkor még Veszprém-Alsóörsön át közlekedett Zánkára, ezután nem sokkal szüntették meg a Veszprém-Alsóörsi szakaszt.
Nagyon sok fiatal utazott rajtunk kívül erre az évenként megrendezett eseményre.
Kitünően éreztük magunkat. Rengeteget fürödtünk, a parton zenét hallgattunk, még táncoltunk is. Az akkori kedvenc Toldi Mária énekelt a színpadon.
Egyszóval   nagyon gyorsan rohant az idő, ahogy ez lenni szokott, ha az ember jól érzi magát.
Hazafelé is a balatoni vonattal utaztunk. Jó hangulatunkat a vonaton még növelte az aranyos jegyvizsgálónő (győri volt és ismert bennünket). Azt művelte, hogy felfedezett egy urat, aki borért utazott le Alsóörsre és két három demizson ott pihent körülötte.
Akkor még teli voltak.  A kalauznő addig hízelgett neki, amíg egyik demizsont meg nem kezdte.  Az már szerinte egyértelmű volt, hogy a borból a munkatársait is megkínálja.
Ezek voltunk mi, kettőnkön kívül még legalább tízen.
A három órás út elég hosszú ahhoz, hogy mire Győrbe értünk a három demizsonból kettő már üres volt. De a barátság ennél többet ért. Versenyt énekeltünk a borosgazdával, nem mulasztottuk el dicsérni a hegynek a levét, ami az ő munkájának volt a gyümölcse.

A vonat nem késett. Fél tízre Győrben voltunk. A kislány, nevezhetném Erzsinek, mert ez a név mindig tetszett nekem, ahogy ígérte visszaadta nekem a fésűmet.
Én mentem dolgozni a rendező pályaudvarra, ő pedig egy-két barátnőjével lement a  Pályafenntartási főnökség készenléti pihenőjébe aludni, mert nem akartak későn hazaérni.(hegyeshalmi, soproni lakosok voltak)

A tanítványom egyedül nagyon szépen elvégezte az adódó feladatokat. Már éppen el akartam bocsátani, hogy keressen magának pihenőhelyet, amikor megszólalt a telefon.
A számadáskezelő vette fel és mondta, hogy engem keresnek.
Az egyik lány volt a telefonnál, aki szintén ott volt Almádiban és szomorú hangon újságolta, hogy az én Erzsim elesett, kificamodott a bokája, menjek gyorsan segítsek rajta valahogy.
Gyanúsnak találtam az esetet.   Öt perc múlva felhívtam a készenlétet, ahol a lányok voltak,  elváltoztatott hangon bemutatkoztam Tóth bácsinak és mondtam, hogy tudomásomra jutott, hogy a lányom kificamította a bokáját.  Bevették.  Mondja a kislány, hogy ó dehogy, csak valakit be akartak csapni.  Ekkor persze felfedtem magam, nem kis meglepetést okozva.

Mindazon által úgy éreztem, hogy akár kificamodott a bokája, akár nem, rám ott szükség lehet.  A tanulómat rábeszéltem, hogy dolgozzon még egy darabig nélkülem, amit szívesen vállalt is.
Én pedig elmentem, hogy egy-két órán keresztül ápolói tevékenységet lássak el, amit eléggé sikeresen teljesítettem is.
 

Van nekem egy füzetem, 50 évvel ezelőtt kezdtem bele írni.
Még nem mutattam meg eddig senkinek. Ezután sem fogom megmutatni, mert annyi hülyeség van benne, hogy ha beleolvasok, csak röhögök magamon, hogy lehettem ilyen naiv, beképzelt, meggondolatlan stb.

A füzet elejére ifjúkori, kiforratlan ákom-bákomjaimmal azt írtam: Célok, célkitűzések.
Van persze néhány érdekes tétel is, amikről már régen elfeledkeztem.
Régi álmok hírnévről, sikerről, gazdagságról.
A borítólap belső oldalára ezt írtam: Nincsenek jó tündérek, csak magam vagyok !

Csak néhány cél  a bejegyzésekből:
- Érettségi megszerzése (10 éven belül)
- Állomásfőnöki munkakör megszerzése (30 éven belül)
- Házépítés  (15-20 éven belül)  stb.
Ezek a komolyabbnak tűnő hosszútávú célok voltak, de találtam egészen rövid távúakat is, mint például:  szavalóverseny megnyerése (nem is volt olyan egyszerű, mert sokat kellett tanulni, gyakorolni, megfelelő témájú verset találni)

Nagyon sok olyan célkitűzésre akadtam, ami utólag is nagyon unalmasnak bizonyult
(például  a pénztári szakvizsga megszerzése - nagyon utáltam, de sikerült).
Némelyik cél eléréséhez nagyon sok idő, rengeteg türelem kellett.
Nagyon sokszor találkoztam célként a következővel: leszokni a dohányzásról. Hát....
Mondom is a cigarettázó tanulóimnak, hogy a dohányzásról könnyű leszokni, én már vagy 15-ször leszoktam.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szerencse  meghatározhatja sorsunk alakulását.
De a szerencsét nem szabad beszámítani.  Úgy is megteszi, ami tőle telik.
A sors osztja a kártyát, nekünk kell vele jól játszani. A jó játékosnak gyakrabban van szerencséje.
Amit még a célok meghatározásánál figyelembe kell venni: 
Vannak emberi törvények, amelyeket át lehet hágni - néha büntetlenül is, de a természet törvényeit soha. (Átmehetek a piroson - ha nem kap el a rendőr, de ne próbáljak kiugrani a tizedik emeletről, mert a védőangyalom nem fog elkapni).

Ezek után megpróbálom beírni a füzetembe, hogy mit is várhatok 2010 április 29-től.
Amit nem szabad figyelmen kívül hagynom, az az hogy hetven éves vagyok.
Olyat nem tűzhetek ki, hogy szorgalmas edzésekkel a határidőig megdöntöm a magasugró világcsúcsot. Eszembe sem jut.
Viszont látok a füzetben régebbi célok között olyat, hogy 100 éves koromig akarok élni.
Ez még ma is érvényben van: igaz hogy fél év múlva még nem érem el, de a részletek, feladatok napokra lebontva is szerepelnek.
Nagyon sok tényező szerepel itt: egészséges életmód (rendszeres mozgás, táplálkozás, állandóan fiatalok között vagyok, nincs dohányzás, nincs ital).
Egy barátom azt mondja: nem iszol, nem dohányzol, nem nőzöl, miért akarsz te 100 évig élni. Vagy miért kell fiatalok között lenni, ha úgysem tudsz velük csinálni semmit ?

A céljaim közt szerepel, hogy a vasúton eltöltött ötven évem sztorijait leírom.
Első nekifutásra több mint 100 eset jutott eszembe. Eddig  megírtam 15-öt.
A hátralévőket, ha hetenként írok egyet, másfél év alatt megírom.
Ha jól számolok 2010 április végéig még 25 sztorit kell nyilvánosságra hoznom.
Sikerül-e? Senki máson nem múlik, csak rajtam
Persze fejemre eshet egy tégla...!

Az is le van írva egy helyen a füzetembe, hogy a siker legfőbb akadálya tehetetlenség!

Erről jut eszembe a tehetetlenség törvénye: mozgásban levő test megőrzi mozgásállapotát, a nyugalomban levő test nyugalomban marad.

Minden leállás után új első lépésre van szükség.

További történeteket olvashatsz a jövőből A Jövő Emlékei blogon...

Már említettem, hogy az 50-es évek végén, de a 60-as évek elején is a vasúton hármas túrban (három műszakban)  dolgoztunk.  Vasutas nyelven 12/24-ben.  Amiből a 12 óra a munkaidő, a 24 óra pedig a szabadidő volt. Ebből a 24 órából azért leszámíthatjuk a hazaérkezést, ami esetenként (vidékről bejáróknak) több, mint egy óra, a szolgálatba utazás ugyancsak ennyi.
Ezt persze nem nagyon emlegethettük, mert a válasz az volt, hogy a vidéken lakás az kedvezmény.   Ebben van valami igazság, ha beleszámítom, hogy a vasutasok utazási kedvezménye véges volt.  Szabadjegyet  -  bármilyen viszonylatban  - hármat vehettünk igénybeéve4nként,  személyzeti jegyet, az arcképes  felmutatása mellett korlátlan mennyiségben, még a hajóra is.  (a személyzeti jegy nagyon olcsó volt!).
A vidékről bejárók kedvezménye abból állt, hogy kaptunk,  úgynevezett  húszas, munkába járásra szolgáló szabadjegyet, amellyel a lakóhely és a munkahely között bármennyit utazhattunk.

Bár a túrban dolgozóknak nem számított, hogy hétköznap van vagy ünnep, a forduló szerint szombaton, vasárnap, karácsonykor, szilveszterkor menni kellett szolgálatba.
Ma már nehezen elképzelhető, hogy a hét hat munkanapból állt.  Magyarul 1948-tól 1968-ig  a szombati nap is munkanap volt.  1968-tól  1981-ig már minden második szombat szabad volt. Az ötnapos munkahetet csak 1981-ben vezették be.

A szombatok, vasárnapok és más ünnepek annyiból zavartak bennünket, hogy azok, akik nem a vasúton dolgoztak  -  családtagok, barátok, barátnők  -  nem nagyon tudtak beleszokni, hogy programot nem lehet bármilyen napra tervezni.
Ezért tapasztalható, hogy a vasutasok nagyon sokszor vasutas házastársat találtak maguknak.  Vagy, ha nem is volt vasutas, de nagyon megértő kellett hogy legyen.

A 24 óra szabadidőben végeztük el az otthoni teendőket, a fiatalok a sportolást  és a szórakozást vagy a kulturális tevékenységet, kirándulást.
Ezeken kívül nagyon sokszor végeztünk társadalmi munkát, ami ugyan eredeti jelentése szerint szabadon választható jellegű, de a "szocialista rendszerben" ezt a jellegét elvesztette.  Többnyire központi, politikai irányítással szervezték. A részvétel nem volt kimondottan kötelező, de önkéntesnek semmiképp nem nevezhető.

Elvégzendő munka akadt bőven. Általában vasárnap, amikor a forgalom némileg kisebb volt, éjszakai szolgálat után nekiálltunk  tisztítani a  Rendező pályaudvari vágányokat.
Az éjszakás egy vágányt reggelre szabaddá tett, beállítottak erre a vágányra  két-három alacsony oldalfalú teherkocsit és ásóval, kapával, csákánnyal, lapáttal szedtük össze a vágány mellett és között a szemetet, gazt és szórtuk fel a kocsira, amit másnap a pályafenntartásiak kivittek a Rába-partra és ott elterítették.
Hangulatosak voltak ezek a munkálatok. Annyit senki nem dolgozott, hogy megszakadjon, de azért a munka meglátszott, amikor abbahagytuk.   Az abbahagyás nem mindig azt jelentette, hogy a betervezett mennyiséget elvégeztük, hanem azt, hogy  11-12 óra felé már nagyon sokan voltak olyan állapotban, hogy célszerűbb volt befejezni a munkát addig amíg senki nem sérült meg.
A munkára képtelen állapot abból származott, hogy általában a legfiatalabb vagy a leggyengébb azzal foglalkozott reggeltől kezdve, hogy elment a boltba, feltankolt italból és végigkínálgatta a dolgozó kollégáit. Ha az adag elfogyott, fordult még egyet-kettőt.
(Hogy honnan volt annyi pénzünk, ma sem értem!)

Akik a Rendező pályaudvaron most dolgoznak a pirostéglás épületben, azok közül kevesen tudják, hogy az épület helyén valamikor  ÁFOR  (Ásványolajforgalmi) Vállalat volt.
A terület tele volt a földbe ásott hatalmas tartályokkal.
Ezeket a tartályokat, amikor az ÁFOR-t megszüntették, szintén társadalmi munkában ástuk ki, hogy a helyére épülhessen,  akkor még csak konyha , étkező, fürdő és öltözők.
Ma már a régi alsóház épületének lebontása miatt a forgalmisták, vonatfelvevők is  ide költöztek.

A fiatalok,  főleg a KISz tagok, még a felnőtteknél is több társadalmi munkát végeztek.
Előfordult persze olyan munka is, amivel nem dicsekedhettek. Már mint a munkájuk eredményével.
Történt egyszer, hogy egy személyszállító szerelvény lemosásával bízták meg őket.
A szerelvényt először belül kellett lemosni, felmosni, ablakokat megtisztítani, hulladékot eltávolítani.
Ekkor még mindenki lelkes volt.
Ezután következett a külső mosás. Az illetékesektől kaptak megfelelő mosószert, amit slaggal felvittek a kocsik oldalára, tetejére. Hosszú nyelű kefékkel jól beledörzsölték a vegyszert mindenhol, hadd oldja fel a szennyeződést.
Amikor a szerelvény végére értek, gondolták, megérdemlik, hogy pihenjenek egyet.
Úgy is lett: Ahogy az idősebbektől látták, ők is futárt küldtek a boltba, akinek visszatérte után nekiálltak beszélgetni.
Telt-múlt az idő. Eszükbe jutott, hogy a vagonokra felhordott vegyszert le kellene mosni.
Hozzáláttak.  Nagyon elcsodálkoztak, hogy a kocsik tetejére, oldalára, ablakokra felhordott és onnan nagyon csúnyául lefolyt vegyszer sehogy sem akar onnan lejönni.  Ráégett.
Senki nem figyelmeztette őket, hogy a vegyszer fél óra alatt elvégzi a kosz feloldását, de ekkor okvetlenül le kell mosni erős vízsugárral, mert különben ráég és nem lehet lemosni csak úgy ha mindent elölről kezdenek. Még egyszer felvinni a vegyszert...stb.
Erre már senki nem volt hajlandó. Összeszedték a szerszámokat és a munkát befejezettnek nyilvánították.
Kik vettek részt ebben a munkában?   Ilyen embert ma már sehol nem lehetne találni.
Nincs olyan ember, aki elismerné, hogy ő is ott volt.
A  csíkos szerelvény egy-két hétig forgolódott Budapest és Rajka között, megszégyenítve a vasutasokat, aztán egyszer csak eltűnt.
Valószínű, hogy valamelyik budapesti állomáson, ahol már voltak korszerű kocsimosók, elhatározták, hogy tisztába teszik a csúfságot. Talán nem tudták meg, hogy Győrben  lettek a kocsik ilyen szépre festve.
Azt is el tudom képzelni, hogy a ráégett vegyszert csak úgy tudták eltüntetni, hogy az egész kocsit, kocsikat átfestették.
Több szerelvénymosás Győrben nem történt.
 

Vasárnap nappal nem szokott sok munka lenni.
Néhány rendszeres vonat érkezett és indult, ezekkel könnyen megbirkóztunk.
Ráadásul főnökök sem lesték, hogy ki mit dolgozik.
Némelyikünk olvasott, mások beszélgettek.
Ezen a napon hárman voltunk kocsifelírók, mert jött egy tanuló (az egyik állomásirányító fia),akit mellém osztott be a főnök. Ekkor  indulós kocsifelíró voltam.  Mindhárman egyidősek voltunk, tele tervekkel, elgondolásokkal.  Főleg Jancsit, az érkezőst faggattuk, mert nemrégen jöttek haza Caracasból és rettentően érdekelt bennünket, hogy miből gondolták: itthon jobb lesz.

Hallottuk, hogy a belső helyiségben, ahol a kocsiintézők tevékenykedtek,  szól a telefon.
Kisvártatva rohan ki a ktg-s (kocsiintéző), hogy ideszóltak a Kereskedelmi Főnökségről, ne menjünk ki az épületből, sőt csukjuk be az ajtókat, ablakokat, mert az  Élőrakodótól megszökött egy bika.

Mi az, hogy ne menjünk ki.  Három ilyen  Toldi Miklós, mint mi voltunk ugyancsak nem fog megijedni egy bikától.
Már mentünk is amerre a bikát gyanítottuk. Könnyen rájöttünk merre keressük, mert hallatszott  az emberek kiabálása.  Adták a tanácsokat, parancsokat egymásnak.
Ne oda menj!  Állj félre!  Vedd le azt a piros pulóvert !  Hozd a kötelet !  Állj eléje !

Hamarosan megpillantottuk a bikát. Szegény nem nagyon tudta, hogy mitévő legyen. Kereste a réseket. Bent járt a Rendező pályaudvaron az első és második vágány között.
Mindkét vágányon volt  kb 10-10 kocsi.  A két kocsisor között baktatott. Amikor a kocsisor végére ért visszafordult a második és harmadik vágány közé mert látta, ha egyenesen megy beleszalad az őt váró emberekbe.
Ezt a  kb 10 kocsit néhányszor megkerülte, mert senki sem mert eléje állni, sem mögéje lopakodni.

Mi is tanakodtunk, mit kellene tenni, hogy helyére tereljük szegény jószágot.
Azt javasoltam, hogy legelőször csukjuk be a nagykaput ami a városba vezet, mert ha a bika ki talál futni, olyan lesz a győri utca, mint Pamplomában.
De hogyan tovább?
Eszünkbe jutott  Arany János  Toldija, amiben Toldi eléje állt a bikának, megragadta a szarvait és vitte a vágóhídra. Megemlítettem, hogy Ilosvai Toldija viszont a bika után settenkedett, majd a farkát ragadta meg és annál fogva húzta a vágóhídra.
Na ezen egy kicsit elvitatkoztunk.

Még szerencse, hogy előkerült Sz. Gyula bácsi, a kocsimester (akkor még ilyen is volt, ő hozta szinkronba az egy időben munkálkodó tolatócsapatok munkáját).
Gyula bácsi már sok mindent látott, sok mindent átélt.  Mesélik az idősebbek, hogy egy- szer benn maradt a kocsik között amikor húzták a szerelvényt. Elfeküdt a sínek között és amikor az utolsó kocsi is elment fölötte, felállt, leporolta magát és dolgozott tovább.
Vagy egyszer, ezt már én is láttam,  egy áthaladó vonatban egy égő kocsit vettek észre, a vonat közepén.  Megállították a vonatot, de senki nem mert odamenni, hogy a kocsikat szétakassza.  Gyula bácsi odament, leakasztotta, előrehúzatta az égő kocsit, azt is leakasztotta, a vonat elejét előrehúzatta. Így már nem veszélyeztette a többi kocsit.
A felső vezeték kikapcsolása után jöhettek a tűzoltók.

Hát jött a Gyula bácsi és már intézkedett is.  Nagy kötelet adjatok. Kapott.  A második és harmadik vágányon levő utolsó kocsikat a kötéllel összekötötte úgy 80 cm magasságban. Odarendelte két oldalra, hogy a bika ne lássa meg őket ha jön, az állat gondozóit. Jó izmos legények voltak. Mondta nekik, hogy hozzák a köteleket, pányvákat.
 A bika valamit megsejtett, mert egyáltalán nem volt neki sürgős az akadály felé rohanni.
Mi biztonságos távolságból figyeltünk.
Gyula bácsi számítása bevált: Szólt a bika mögött levőknek, hogy mérgesebben tereljék, mert ha sétál észreveszi a kötelet. 
Felgyorsultak az események. A bika nekiszaladt a kötélnek és orra bukott. A  gondozók azonnal rávetették magukat és jól megkötözték. Ha nem is nagy kedvvel, de egy kis ellenkezés után a bika hajlandónak mutatkozott, hogy a többi állathoz vonszolják.

Egy darabig volt téma a Rendezőben. Cukkoltuk egymást. Valaki elmesélte, hogy egy spanyol vendéglőben bikaviadalok után finom ételt készítettek a leszúrt bika heréiből.
Egyik este szól a vendég a pincérnek: miért van olyan furcsa íze ennek a herének ?
Hát az a helyzet,  mondta a pincér, hogy ma este a bika győzött.
 

Azt még nem meséltem, hogy a két 12 órás szolgálat között az a 24 óra szabadidő mire volt elég.  Szinte hihetetlen mennyi minden belefért ebbe a pár órába, ami alatt még pihenni, aludni is kellett.

Csak a magam elfoglaltságát említem, de ebbe benne van a kollégáimé is. Hiszen nagyon sok szabadidőt töltöttünk együtt azokkal, akikkel együtt dolgoztunk.
Volt időnk arra, hogy legalább negyed évenkét (ha az időjárás olyan volt) sörmeccset játszunk a  DAC pályán. A Dac pálya az Erzsébet-ligetben volt a mostani Kórház és Rendelőintézet helyén.  Két csapatot könnyen összeállítottunk.

Egyik csapatot a rendező pályaudvaron dolgozók alkották, a másikat a személy pályaudvariak.Az akkori állomásfőnök Iványi E. gyakran beállt valamelyik csapatba.
Feltételek nem voltak, bárki focizhatott a fiatal kocsifelírótól az idős váltókezelőig: A meccseket általában az oktatónk, Feri bácsi vezette. Volt olyan meccs,ami két órán keresztül is tartott, mert a bíró azt akarta, hogy döntetlen legyen, mindkét csapat fizessen. Én kapus voltam. Mi vezettünk egy góllal. Az ellenfélnél játszott Molnár Zoli, aki valamikor a pápai Perucz csatára volt. Rúgatott vele Feri bácsi három 11-est is, de kettőt megfogtam, egyet fölé rúgott. Végül győztünk, utána együtt söröztünk.

Voltak bálok a MÁV Kultúrházban. A fiatalok táncoltak, az idősebbek nótáztak.
Volt színjátszó csoportunk. Tóbiás Béla Kultúrház igazgató jó csapatot szedett össze, akik számtalan színdarabot tanultak be. Énekeltek, zenéltek, verseket mondtak.
Én sem maradhattam ki ebből a csapatból.

Egy alkalommal Sopronba mentünk egy műsorral, valamelyik iskolába.
Jó hangulat volt már a vonaton is. Az idősebbek (Tóbiás B., Gőcze Lajos)  régi székely dalokat énekeltek, amit mi fiatalok nem ismertünk. Elindultunk körülnézni a vonaton.
AB motorvonattal mentünk. Nem szédültünk el a sebességtől. Kérdeztük is a mozdonyvezetőt, Nem tudna gyorsabban menni?. De tudnék  -  mondta  -  csak nem hagyhatom itt a mozdonyt.

A műsorunkban szerepelt egy színdarab:  Móricz Zsigmond:  Ki szép, ki jó  című írásából, valamint egy orosz eredetű darab, amiben egy idős parasztot beszélnek rá, hogy lépjen be a "közös"-be.  Mindegyikben szerepeltem.
A Móricz darabban fiatal vasúti altiszt voltam, aki az idős bakter lányai közül akart magának feleséget választani.  A történet szerint a fiatalabb Katival játszadozott, de mindenki meglepetésére a nagyobbik, komolyabb Julcsát kéri feleségül.
Az előadást ezzel a számmal kezdtük,  -  ezt is szerettük jobban.
A darab végén, amikor váratlanul a Julcsa kezét kértem meg, a szerep szerint a színpadon mindenki meglepődik.
A valóságban a nézőtéren is mindenki meglepődött, mert  "elment a villany". Sötétben maradtunk, és ez elég hosszúra nyúlt.  Főleg a közönség morgolódott.
Béla bácsiék, valahonnan gyertyát szereztek és lementek a közönség közé és elkezdtek nótázni.
Jómagam a fiatalabb lánnyal, Katival felfedező útra indultunk. Találtunk is egy üres szobát, valami iroda lehetett, vagy a szertár?  Mivel kettesben voltunk, elkezdtük próbálni a színdarabunkból az évődés jelenetet. Már olyan jól ment, hogy majdnem az ő kezét kértem meg, nem pedig a nővéréét. Csak az volt a baj, hogy hogy az öreg baktert játszó M. Tibi, valahogyan oda tévedt hozzánk, így a próbát, abba kellett hagynunk. Ezért haragudtam is Tibire .(Tibi különben soha nem értette, hogy mi az oka, hogy én mindig orrolok rá).
Közben lett áram. Visszamentünk a színpadra. Elkezdtük volna a TSZ-es darabot, de a közönség ekkor már nem erre volt hangolódva, és kifütyültek bennünket.
Semmi baj - mondtam Béla bácsinak: Adunk mi ezeknek másfajta műsort is.
Megengedte, hogy M. Laci elénekelje a Liliomfiból az ifjú Schnaps bevonulóját, ami nagy tetszést aratott, mert Laci ügyesen utánozta a svábot.
Én pedig elszavaltam a Családi kört, úgy ahogy már számtalanszor sikert arattam vele:
hogy szavalja egy drámai színész,  egy részeg ember, egy orosz katona, egy sváb kereskedő,  végül Móricka az iskolában.  Itt is hatalmas siker volt.
Jó hangulatban utaztunk haza. Az állomáson volt, aki felém mutogatva mondta társának:  nézd, ott van a Móricka!