Valamikor, amikor jegyvizsgáló lettem, nagyon tetszett a munkakör.

Csak sétáltam a vonaton. Beköszöntem a fülkékbe. Kezeltem a jegyeket. Rengeteget utaztam. Ingyen. Nem mondom, hogy soha senkivel nem volt problémám, de ami volt normálisan elintéztem. Az utasok nem pikkeltek rám, mint néhány kollégámra, akik túlságosan szigorúan tartották be az előírásokat. Ha valaki otthon felejtette a bérletét - olyan, akit minden nap láttam a vonaton - nem csaptam patáliát: - majd holnap megmutatja.

Az idősebb kollégák mesélték, hogy volt olyan szigorú jegyvizsgáló, aki saját édesanyját is megbüntette a vonaton, mert nem megfelelően vitte haza a kacsákat a vonaton.

De azt is mesélték, hogy egyszer Moszkvából jött haza egy vasutas csoport a "Tisza"  expresszel és a vonaton szolgálatot teljesítő fiatal jegyvizsgálónak a moszkvai uszodajegyet nyújtották át. Forgatta, nézegette az idegen betűket, majd kilyukasztotta és visszaadta. Amikor elárulták neki, hogy mit lyukasztott ki, nagyon elszégyellte magát.

A következő eset egy lelkiismeretes fiatal jegyvizsgálóval történt.

Két fiatalember, jó barátok, együtt váltottak menetjegyet a győri állomás pénztáránál.  Mindketten Budapestre utaztak, személyvonat 2. osztályon. Beültek a vonaton egy üres fülkébe és amíg a vonat nem indult,  tanulmányozták a menetjegyeiket. Egyformák voltak. De egyikük észrevett valamit. Rögtön el is mondta barátjának mire jött rá,  és javasolta, hogy törjenek borsot a jegyvizsgáló orra alá.

Kényelmesen elhelyezkedtek és várták, hogy jöjjön a kalauz. Nemsokára  oda is ért hozzájuk a fiatal jegyvizsgáló.

Udvariasan köszönt, elkérte a jegyeket, megvizsgálta, jónak találta, lekezelte, és visszaadta őket. Ugyancsak udvariasan elköszönt és már húzta be a fülke ajtaját, amikor észrevette, hogy a két fiatalember huncutul összenevet.

Szolgálati kötelességéből fakadó lelkiismerete ekkor megszólalt, de csak annyit mondott:  nono...!

Visszalépett a fülkébe és nagyon udvariasan még egyszer elkérte a két fiú menetjegyét  és töviről-hegyire átvizsgálta azokat. Semmi kifogásolni valót nem talált rajtuk.  Visszaadta őket. Elnézést kért, további jó utazást kívánt és behúzta az ajtót.

Már lépett volna tovább, amikor meghallotta, hogy a fiatalemberek azt súgják egymásnak  (persze akarattal olyan hangosan, hogy a jegyvizsgáló is meghallja):nem vette észre!

Ez már sok volt. Ő ne vett volna észre valamit? De mit? Még eddig nem fordult elő, hogy valami rendellenesség elkerülte volna a figyelmét. És most itt van. Már másodszor vizsgálta meg a jegyeket. Minden tökéletes. Érvényesek. A bélyegzés tisztán látható, olvasható, a kocsiosztály passzol, a vonatnem úgyszintén, a kilométer távolság is megfelelő. Mit nem vett észre ?

Homlokán apró verejtékcseppek jelentek meg. Lábai elgyengültek az izgatottságtól. Kis időbe telt, amíg összeszedte magát és visszalépett a fülkébe.

A tőle telhető udvariassággal, de határozottan még egyszer elkérte, és külön-külön alapos vizsgálat alá vette a két átkozott menetjegyet. Agyán  keresztül-kasul cikáztak a Személydíjszabás idevonatkozó pontjai. Hányszor megdicsérte az oktatója, hogy milyen figyelmesen tanulta meg a szabályokat. Forgatta, tapogatta, a világosság felé tartotta a jegyeket. Semmi gyanús jel, semmi rendellenesség. Talán rosszul értelmezte a suttogást.  Nem is rá vonatkozott.

Remegő kézzel adta vissza a jegyeket. Zavarában még dadogott is, amikor újra elbúcsúzott a két utastól. Gyorsan berántotta az ajtót és már osont tovább,  de a lábai földbe gyökereztek attól, amit hallott.

A fülkében nagy kacagás tört ki,  a két fiú a térdét csapkodta, hogy ilyen jól sikerült az átverés:  még most sem vette észre.

Ez szíven ütötte. Ahhoz, hogy még egyszer visszamenjen, már nem volt ereje. Alig várta, hogy a vonat Pestre érjen. Megkereste a két fiatalembert és  arra kérte őket, árulják el neki, hogy mi az amit ő nem vett észre.

A két kópé ekkor elővette a két menetjegyet és mutatták a jegyvizsgálónak, hogy mi van ráírva: "Másra át nem ruházható!"

Mi pedig  átruháztuk. Elcseréltük egymással a jegyünket. Ezt nem vette észre a kalauz bácsi. De már futottak is, gyorsan elvegyülve a tömegben. Nem akarták, hogy a jegyvizsgáló haragja tettekben is megnyilvánuljon.

Az eset még abban az időben történt, amikor a vasúti értekezés nagyon fontos, szinte egyetlen eszköze a Morse-távíró volt.

Samuel Morse (1791-1872) - eredeti foglalkozása festő - a saját maga által alkotott    morzeábécével továbbított kódolt üzenetet 1844 május 4-én Washingtonból Baltimoreba (80 km). Első üzenete:What Hath God Wronght! - Mit alkotott az Isten!

Amikor a vasúthoz jöttem, az első szakvizsgák közé tartozott még a Távírda-vizsga.     Ehhez nemcsak a morze ábécét kellett nagyon megtanulni, hanem rengeteg gyakorlás is kellett a távírógép kezeléséhez.

Csodáltam és irigyeltem azokat az idős távírászokat, akik újságolvasás közben hallgatták a távírógép kopogását és meg tudták mondani mit üzentek, mi van a szalagon. Én pedig a szalagon levő jeleket is csak nagy hibaszázalékkal tudtam megfejteni.

Emlékszem az öreg szökdécselő János bácsira, aki éjszaka fenn feküdt a távíróasztalon és ha megszólalt a gép, a sarkát téve a billentyűre, bejelentkezett és feküdt tovább. Az üzenet végén ugyancsak a sarkával nyugtázta a vételt és pihent tovább. A távírószalag  pedig gyülekezett a padlón hatalmas kupacban. Ha éppen arra jártam, rám szólt: tiszt úr, tekerje már fel azt a szalagot! Hát nem olvassa el, János bácsi? Itt van az már a fejemben - mondta.

Mire én is gyakorlott távírász lehettem volna, modernebb értekezési berendezések jöttek divatba és megszűntek a távírók.

Persze nem mindenki volt olyan tapasztalt, mint János bácsi. Voltak kezdők, zöldfülűek akik néha  áldozatul estek  a nagyok tréfáinak. Egyszer április elsején küldtek egy táviratot a kezdő távírásznak: Holnaptól a gőzmozdonyokat szénhiány miatt szalmával fűtik. A gőzmozdony után három vagon szalmával rakott kocsit kell továbbítani...stb. Tegye meg az intézkedéseket.

A táviratot a balek kétségbeesve vitte a főnökhöz, aki átlátott a szitán és megnyugtatta a távírászt, hogy ez csak átverés.

De történt komolyabb félreértés is. Abban az időben amikor még nálunk is működött a cserkészmozgalom. A távírász a következő üzenetet olvasta be a főnöknek: A 15 számú vonat végén  egy vagon cserkészt továbbítunk Győr állomásra!

Mivel a cserkészmozgalom tevékenységének támogatása nagy hangsúlyt kapott, a főnök azonnal intézkedni kezdett. A cserkészcsapatok számtalan túrázást, táborozást, dzsemborit (cserkésztalálkozót) tartottak, a főnök arra gondolt, hogy most is erről van szó.

A váróteremben éppen próbát tartó vasutas fúvószenekar vezetőjét utasította, hogy a vonat érkezésekor  álljanak a peronon, és a vonat behaladásakor  zenével fogadják az érkező cserkészeket.

Minden tökéletesen elő lett készítve a fogadásra. A vonatot az első vágányra érkeztették  (a vasutasok úgy mondják, hogy járatták be). A zenekar felsorakozott, a főnök is készült néhány üdvözlő szóval.

Szóval, a vonat fel is tűnt a Rába-híd felől. A karmester szembeállt a zenekarral. Háta mögött a vonat szép lassan húzott be az első vágányra. Nem láthatta, hogy a mozdonyvezető milyen csodálkozó arcot vág, ekkora felhajtás láttán, mert akkor már gyanús lett volna, hogy itt valami probléma van.

Amikor a vonat megállt, a karmester jelt adott (beintett) a zenekarnak. Nagyon elcsodálkozott, hogy senki nem nyúl a hangszeréhez, sőt egyik ijedtebb arcot vágott, mint a másik. Eleinte. De pár pillanat alatt az ijedtség nevetésbe, majd röhögésbe ment át. A karmester hátrafordulva  megrökönyödve látta az utolsó vagonból rácsodálkozó, röfögő sertéseket.

A főnök rettenetes haragjával már senki nem törődött, kivéve a távírászt, aki a félreértett szöveget a főnöknek továbbította.

Nem szerettem volna a bőrében lenni.

Minden vasútvonalnak, hosszabb vonalak esetén, mint Budapest - Hegyeshalom vonal egy vonalszakasznak (Budapest-Komárom, Komárom-Hegyeshalom) van egy megbízott főnöke, a neve Vonalfőnök, aki a szakasz tevékenységét ellenőrzi.

A mi vonalunkon abban az időben, amiről az esetet mesélem, a vonalfőnökPongrácz Ernő bácsi volt. Az ő vonala volt a Komárom-Hegyeshalom-Rajka vonal.

Vonalfőnökünk nagyon szigorú ember hírében állott a vasutasok körében. Kapitányos viselkedése miatt ragasztották rá a "generális" jelzőt. Minden apró hiányosságot észrevett, azonnal ordított, mint egy őrmester és nem mulasztotta el az állomás-főnök figyelmét felhívni a kiszabandó büntetésre.

Ezeket az állomásfőnöknek küldött észrevételeket hívták hiánylatnak.

Történt egyszer, hogy az állomásfőnököm magához kéretett: "gyere be apám",  ez volt a szavajárása, és a kezembenyomott egy hiánylatot, mondván: intézd el!

Ebben az időben Személyszállítási vezető volt a munkaköröm. Ez a beosztás azt jelentette, hogy valamennyi személyszállítással kapcsolatos teendő, mint az állomásfőnök helyettese, az én feladatom volt.

Olvasom a hiánylatot:

"...dátum, óra perckor, a...számú gyorsvonat mozdonyán utazva azt tapasztaltam, hogy Győr állomás I. számú Helyikapcsoló  térfelvigyázója a behaladó vonatot a szolgálatio hely nyitott ablakában, sapka nélkül, falatozás közben fogadta. Az esetet vizsgálja ki és a tett intézkedést 8 napon belül jelentse.

Pongrácz Ernő vonalfőnök.

Micsoda fegyelmezetlenség, sőt pimaszság a előírások ilyen mértékű megsértése. Az Utasítás szerint a be-,ki-  illetve áthaladó vonatokat az Állomási Végrehajtási Uta-sításban kijelölt helyen, szabályszerű egyenruhában, a napszaknak megfelelő jelzőesz-közzel kell fogadni.

Ezzel szemben mi történt a Hiánylat szerint?

A dolgozó a kijelölt helyen volt, mert a szolgálati hely nyitott ablaka volt kijelölve. A szabályszerű egyenruha már hiányos volt, hiszen ehhez hozzátartozott, az akkor még tányérsapka, ami viszont nem volt a dolgozó fején. Jelzőeszköz egyáltalán nem volt a kezében, hisz akkor nem tudott volna "falatozni".

Kikerestem, hogy a jelzett időpontban és szolgálati  helyen ki teljesített szolgálatot.  Sz. Lajosnak hívták, egy szemerei fiatalember volt, aki a hiányosságot elkövette.

Behívattam, ismertettem vele a megállapítást és felkértem, hogy sorolja a mentségeit. Amit elmondott beírtam a kihallgatási jegyzőkönyvbe:
"Sapka azért nem volt a fejemen, mert a magyar ember nem eszik sapkával a fején.  Enni pedig azért ettem fehér kenyeret szalonnával, hogy a vonaton utazó rohadt kapitalista hadd lássa, milyen jól megy a magyar vasutasnak. A jelzőeszköz meg már nem fért a kezembe."

A büntetés kiszabása már nem az én hatásköröm volt. Elmondtam a térfelvigyázónak, hogy mit tett helytelenül, és felhívtam a figyelmét az előírásszerinti magatartásra. Az állomásfőnök adott egy Irásbeli figyelmeztetést a dolgozónak, én pedig elküldtem a Jegyzőkönyvet a Vonalfőnöknek. Azt hittem, az ügy el van intézve.

Pár nap mulva a forgalmi szolgálattevő rémülten szalad be hozzám, menjek gyorsan, mert valami őrült, magából kikelve üvölt a telefonba és mindenáron velem akar beszélni.

Átvettem a telefont, de szóhoz nem jutottam. A telefont amilyen messzire csak tudtam eltartottam magamtól és hallgattam az áradatot. Voltam én rohadt, szemét, disznó,  aki mindenféle baromságot összeírtam a Jegyzőkönyvbe. Az egész Igazgatóság  őt röhögi, hogy milyen igazolást küldtem a Hiánylatára. Elrendelte, hogy sürgősen  írjak másik Jegyzőkönyvet, amiben normális kifigások vannak.

Amikor kitombolta magát előálltam az én álláspontommal. A kihallgatási jegyzőkönyvben szóról szóra azt kell leírni, amit a kihallgatott mond. Azt megmásítani nem szabad. Addig győzködtem míg egyszercsak elnevette magát és beismerte, hogy ő sem csinálta volna másképp, de mégiscsak ő a Vonalfőnök, én pedig egy vidéki állomás dolgozója.

Megigértette velem, hogy máskor "normális"  Jegyzőkönyvet küldök neki. 

Egész úton hazafelé… kegyetlenül el voltam kenődve, mert nem tudtam elképzelni hogyan fogom elmondani anyámnak, hogy kirúgtak az iskolából.
Abból az iskolából, amelyikbe önként mentem. Szándékosan.
Hiszen meg volt a célom, hogy mi is lesz belőlem ha nagy leszek. A hozzám hasonló srácoktól ha megkérdezték, hogy mi akar lenni, a legtöbb azt felelte, hogy mozdonyvezető.
Nekem már akkor az volt a válaszom, hogy állomásfőnök.

Mi késztetett erre a bolond elhatározásra azt nem tudom.
Az udvarunkban lakott ugyan egy vonatvezető, aki mindig szépen karbantartott egyenruhájában ment szolgálatba, de nem vonatvezető akartam lenni.
Talán láttam az állomásfőnököt , amikor az anyámat látogattam a pápai állomáson, ahol dolgozott. Tetszett, hogy soha nem dolgozik- legalábbis én ilyet nem láttam - csak sétálgat a peronon, hátratett kézzel, és köszönget jobbra-balra az ismerősöknek.
Hiába csúfoltak a barátaim, hiába intett anyám, hogy vasutasból elég egy a családban, nem engedtem a 48-ból.

A nyolc általános után jelentkeztem a szegedi Vasútforgalmi Technikumba. Ez az iskola éppen egy évvel előbb kezdte a vasutasképzést. Fel is vettek. Tanultam is. Annyit persze, hogy valahogy meg ne ártson. Nem is volt baj az 1956/57-es tanévig, amikor a harmadik osztályt kijártam.

Évközben is volt néhány figyelemre méltó eset, ami a forradalmi történésekkel volt kapcsolatos, de nem kerültem olyan konfliktusba, amiből hátrányom lehetett volna.
Más probléma volt. A magatartásommal volt kapcsolatban, amiről azóta sem beszéltem senkinek. Most sem fogok.
A lényeg az, hogy évzárón felolvastak a jobbak között ( fogalmazási versenyt nyertem, az iskola újságot szerkesztettem sikereket értem el atlétikában) és ezekért dicséretet kaptam.
Sajnos a rosszabbak között is szerepelt a nevem és mindenki tudomására hozták, hogy kirúgtak az iskolából.

Hát ezért voltam elkenődve útban hazafelé, amit nem is tudtam, hogy hol van.
A tanév kezdetekor még Kőszegről utaztam Szegedre, mert még Kőszegen laktunk.
Közben anyámék Nyúlra költöztek. Erről a községről akkor még semmit nem hallottam.
De ez volt a legkisebb gondom. A nagyobbik, a legeslegnagyobbik az volt, mit szól az anyám, hogy ilyen szépen elintéztem magam.

Hát nem volt elragadtatva.(Petőfi anyjával ellentétben nem "repült felém" !)
Nem emlékszem, hogy nagyon megszidott volna. Azt mondta, hogy ha itt nem becsülted meg magad, mehetsz kapálni. A dolgos kézre mindig szükség van.
Belegondoltam mi lesz belőlem, ha nekem kapálással kell kenyeret keresnem. Tudtam, hogy mit jelent a földművelés, mert minden nyáron azzal kerestem zsebpénzt, hogy mentem kapálni, kévét kötni, markot szedni, cséplőgép mellé töreket húzkodni.
Nem volt szép kilátás. Alig vártam, hogy 18 éves legyek. Anyámmal bementünk Győrbe az állomásfőnökhöz, megérdeklődni, hogy van-e szükség félkész vasutasra.

A körülményekhez képest szerencsém volt. Felvettek a győri állomásra, nyolc általánossal vonatfékezőnek, 1957 december 5-én. Ennél alacsonyabb beosztást nem találtak. Ennek is örültem. Újra elkezdhetem az utat építeni a célom felé. Lehetek még állomásfőnök.
Most már elárulhatom, hogy lehettem volna állomásfőnök. Nem is egyszer. Nem is egy állomáson. De mire az alkalom eljött, addigra már több eszem is lett  és már egyáltalán nem állomásfőnök akartam lenni.

Végigjártam a szamárlétrát, elölről kezdtem a tanulást, érettségiztem, szereztem három diplomát munka mellett. Minden munkakört kipróbáltam. Mindegyiknek meg volt a szépsége. Végül olyan munkakörbe kerültem, amit még álmomban sem mertem gondolni. Oktató lettem. Erről majd még sokat fogok mesélni.

Jelenleg - 2000 óta - nyugdíjban vagyok, de egyéni vállalkozóként még mindig oktatok.
Vasutasok képzésével foglalkozom. Nagyon szívesen vagyok a fiatalokkal. Rengeteget tudok a tananyag mellett, a vasútról mesélni.
Majdnem minden témakörnél eszembe jut egy-egy példa, megtörtént eset, ami a témával kapcsolatos és soha nem hagyom ki, hogy elmeséljem a hallgatóknak.
Ezekből a történetekből szemezgetek néhányat.

Előfordulhat, hogy valakinek ismerős a történet – bár a neveket (legtöbbször) megmásítom - hiszen ezek megtörténtek, úgy ahogy leírtam.
Azt is el tudom képzelni, hogy a történetek hatására másnak is eszébe jut hasonló eset.
Nyugodtan írjátok meg: hát arra emlékszel-e?...

Kellemes időtöltést, jó szórakozást kívánok.